Get a new half life

Van új mobilom. Ismerkedünk. És jelen pillanatban utáljuk egymást. Én nem értem meg, hogy telefonhívást, miért egy külön "befejez" ikonnal kell befejezni, ő nem érti meg, hogy az sms mennyire nagyon fontos az ember lánya életében. Pedig Sherlock is megmondta: I prefer to text. Szóval ennyire nagyon fontos.

Persze egyébként vannak rajta mindenféle ikonok, jó sok. Nem gomb egy szál sincs rajta, tehát mikor be kellett írnom egy telefonszámot, csak a fejemet vakartam és azt mondogattam: várjámhé', utállak te tré. (tessék hangosan kimondani, mókás). És már azt is értem, hogy a kölykök miért is szeretik folyton nyomkodni a telefonjukat, mert ez a sok biz meg basz engem is arra ingerel, hogy megnézzem ezt vagy azt. Vagy meghallgassam, vagy letöltsem... közben pedig heves utálat fog el, mert nagy, mert androidos, mert olyan izé és nem is áll kézre és folyton keresztbe tesz. Különben is utálom, ha a gépek gondolkodnak helyettünk. Nekem ne ajánljon fel olyat, hogy ezt vagy azt megjegyez, van nekem agyam és használni is tudom, köszi. Szóval most ott tartunk, mint a western hősök, összehúzott szemmel méregetjük egymást a néptelen, poros utcán és próbálunk hamarabb lőni, mint a másik. Egyenlőre ő vezet.

A. szerint majd megszokom és ő lesz az új fél életem. Csak egy kikötése van, hogy mostantól elektromos kütyük a fürdőszoba közelébe sem mehetnek. Ez alól csak a hajvasaló, hajszárító képez kivételt, bár fontolgatja, hogy ezek is kikerülnek, mondjuk a konyhába.

(És tényleg kérek mindenkit, hogy küldjön telefonszámot, mert valami iszonyú félelmetes, hogy a telefonkönyvemben 5 db. név szerepel összesen és ebből az egyik az APEH.)

Kill your mobile

Ez van, durván kinyírtam a mobilomat. Először a wc-ben landolt, gyönyörű ívet eresztett meg, majd eltűnt a papírok ölelő karjai között. Szentségelve és röhögve bányásztam elő, elvégre tök vicces, ha az ember lánya lepisili a telefonját. Megmenthető volt, száradt egy napot, szépen körbetörölgettem popsitörlővel (érted... popsitörlővel... ez mekkora...) és működött.  Ez történt egy hete. Tökéletes beparázós dolog volt, elvégre imádom a telefonomat, rajta van a fél életem, a másik fele meg a laptopomon. Belehalnék, ha elveszíteném a fél életemet, elvégre én nem vagyok Voldemort.

Tegnap reggel hazaesve az utolsó éjszakás műszakból (isten éltessen, óraátállítás!), annyira fájt a műtött kezem, de annyira, hogy vajazó késsel is simán bevállaltam volna egy amputációt. Begörcsölt, húzott, én meg leizzadtam 5 kilót, mert hiába nyomtam, simogattam és ütögettem, csak fájt tovább. És ez volt az a pont, mikor a fürdőkád már éppen tele volt, nekem meg béna a bal kezem - nagyjából csak szatyor cipelésre alkalmas - és nanáhogy a bal kezemmel próbáltam elzárni a vizet és közben nanáhogy csörgött a telefon. A többit mindenki el tudja képzelni.

Gyönyörű ívben landolt, tökéletes csobbanással érkezett. Kicsit bugyborékolt, majd teljesen elsüllyedt. És hiába kaptam utána a béna bal kezemmel, csak hosszú, végtelennek tűnő másodpercek múlva sikerült előhalásznom a kád aljáról. Akkor még működött, utolsó erejével felhívta A.-t. Vagyis hívta volna, de az első kicsengés örökre elnémította. Száradt egy napot, kapott hajszárítót, meleg napsugarat, defibrillátort, újraélesztést... de nem működik.

Mi ebből a tanulság? Laptoppal kerüld el a fürdőszoba tájékát is Rézi.

Ui.: És ezúton szeretnék megkérni mindenkit, aki szeret és aki nem, hogy küldje már el a telefonszámát e-mail-ben vagy sms-ben mert jelen pillanatban valami csodálatos módon csak az APEH telefonszáma van meg és velük valahogy nem akaródzik beszélgetni. Thx.

Five day off

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a buzirossz dolgok mellett persze történnek jó dolgok is az életemben. Félretéve a kifakadós vitámat Anyával, a hihetetlen pénz- és időzavart, amibe kerültem, a Kutya mostanra gyakorlatilag állandósult szőrproblémáját, azt hogy egy betanított majom vagyok, vannak szívet melengető apróságok, amik megmentenek a totális megborulástól.

Vegyük először is a molytalit, amit most első alkalommal nálam tartottunk. Iszonyú kicsi helyen megpróbálva kihozni a maximumot. És sikerült: rengeteg süti, mind laktózmentes, amiért külön hála mindenkinek. Teázás, nagy nevetések és filozofálgatás, és talán most először éreztem úgy, hogy nem azért lett vége a találkozónak, mert muszáj (bezár a cuki), hanem azért, mert mindenki kellemesen "elfáradt" a nagy beszélgetések közepette. Újabb könyvek cseréltek gazdát, pl. Jeripusz (ami egy nagyon fura könyv), A tizenkét karátos autó (amit ígérem el fogok olvasni, bár Rejtővel hadilábon állok) és receptes könyv, citromtorta, veszett lelkekkel.

Másnap meg Feszty Árpád kiállítás, egy tatai iskolában megrendezve. Csodás pasztell és tus tanulmányrajzokkal, vázlatokkal a körképből. Különböző paraszt, földműves életképek, gyönyörűen élethűen. Mindez után pedig egy remek csajos délelőtt O.-val és Jam-mel. Rég volt részem ilyenben, hogy boltba be, boltból ki, ruhák próbálgatása, még ha nem is veszel semmit (persze vettem, egy ruhát, hogy mikor veszem fel még előttem is rejtély, de kurva jó). Majd egy kóla mellett kifaggattuk  Jam-et, hogy kivel is randizik. Hazaérve csak azt vettem észre, hogy valami piszok mód el vagyok fáradva, pedig még hátra volt az egész délután és este.

Azt is el kell mondanom, hogy az év eddigi filmélményei közül (ami nem volt túl sok) eddig A leleményes Hugo visz mindent. Látványilag, történetileg szerintem még sokáig lesz a Best. Elejétől a végéig sírtam, úgy, hogy sokszor nem is éreztem, de peregtek a könnyek az arcomon, igazi nagy szívet tépő krokodilkönnyek voltak ezek. És tudom, hogy hamarosan egy másik filmre is csak egy nagy csomag papírzsepivel leszek képes beülni. Már most azon gondolkodom, hogy inkább itthon nézem majd meg, egyedül, valószínűleg üvöltve a sírástól (a'la Kristen Bell). Szóval A leleményes Hugo alapmű, tessék jól megnézni.

Arról sem szabad megfelejtkezni, hogy volt Bab szülinap is. Ezüstfának álcázott neuron tortával, apró betűs, de annál nagyobb lánggal égő happy birthday-jel. Millió süti, hogy a fogad fáj belé, sör, cider, kóla... hiszem kereket ültünk, a 20.-at. A tetejében Sid-del, akinek sikerült két új rajongót szereznem. Ordibálással: tetű vagy Sherlock! és rengeteg röhögéssel: invisible harmonica, invito sör!

És most egyszerre azt veszem észre, hogy vége ennek a csodás 5 napnak, telve örömmel, bánattal, barátokkal, szerelemmel. Kicsit kiborít, hogy megint jönnek a szürke hétköznapok, de feltöltődve vágok bele és a horoszkópos könyvnek is értem már minden szavát.

Others secret, others problem

Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy hogy a fenébe lehet az, ha én beszélek a problémáimról, akkor valahogy hirtelen már nem is én beszélek a problémáimról, hanem a másik. És csak beszél, beszél, beszél... én meg ülök és nem értem, hogy az én problémáim hova tűntek, az előbb még itt voltak... de igazából most is itt vannak, csak nagyjából senki sem kíváncsi rájuk. 

És azt sem értem, hogy miért nekem kell titkokat elmondani. Miért nem találnak meg mások másokat a titkaikkal? Miért pont engem? Nekem is vannak titkaim, de lakat van a számom, azért titok, hogy ne mondjam el senkinek. Persze mások titkait nem mondom el senkinek, kinek is mondanám el, hiszen, ha én beszélek, akkor előbb-utóbb nem is én beszélek, hanem a másik, én meg ülök csendben és kurvára nem értem, hogy hogyan is kerültem ki a beszélgetésből.

Azon is szoktam gondolkodni, hogy mások miért nem látják, ha megbántanak embereket. Miért lehet büntetlenül végiggyalogolni más emberek lelkén, miközben azok, akik mindennap megteszik, kurvára meg vannak sértődve, ha az ő harmatos virágszál lelkükbe valaki beletipor?

Frankón nem értem az embereket. Tényleg nem. Lassan elkezdek beszélgetni a virágokhoz.

Daily funny

Lebattyogtam reggel a Kutyával, kidobtam a szemetet, szigorúan a második kukába, mivel az elsőbe derékig guberált egy delikvens. Felnézett, köszöntünk, megdicsérte a Kutyát, a Kutya cserébe örült, én kevésbé. Sétáltunk, nem sokat, lévén, hogy a Kutyán alul nincs szőr és most megint itt a tél. Nagyjából 20 perc múlva visszakanyarodtunk a ház elé, ahol a guberáló éppen a mi szemetünket túrja. Felnéz, odasétál hozzánk, a Kutya örül, új pajtásra lelt.

- Ez a maga villája kislány? Most találtam a szemetükben.

És tényleg a mi villánk. Kiveszem a szutykos villát a hasonlóan szutykos kezéből, habozva megköszönöm. Ahogy mászok fel az emeletre ég a fülem, kezemben a villa.

A. csak ennyit reagált:

- Szerintem menj vissza és mond meg neki, hogy a zsák alján lévő köteg húszezres is a mienk.

Forget about it

Az előző posztra reflektálva. Nálam olyan szinten működik ez a nincs depi, nincs rosszkedv, hogy miután leírtam, bőgtem, remegtem és orrvéreztem kicsit, elindultam munkába, ahol aztán Jeva a nyakamba ugrott, hogy jajdesajnálja és úgysegítene. Én meg konkrétan azt sem tudtam, hogy miről beszél. De tényleg nem. Aztán leesett, hogy depis vagyok. Aztán rájöttem, hogy el is felejtettem. Persze miután kiderült, hogy tőlünk is kezdenek kirúgni embereket, már megint letaglózott, hogy depis vagyok. Majd jött az egyik főnök, és aszongya: majd kaptok egy válltáskát, ha jól dolgoztok. (Dugd fel magadnak a válltáskát, seggfej!) Válltáskát, komolyan... hát sírok, bazzmeg.

Majd egész este ezt kellett hallgatnom: jaj, életem legnagyobb döntése lesz, ő így szeret ahogy vagyok, de nekem van barátom, jaj, életem legnagyobb döntése lesz, és majd elvisz a tengerpartra, és majd ott fogunk szexelni, mert ez minden vágyam, és ez lesz életem nagy döntése, de hát a barátom is ott van, de ő olyan aranyos, és megértjük egymást, és ő is megért engem, életem legnagyobb döntése lesz, és olyan aranyos, és van barátom, és ő gazdag is, jaj, életem legnagyobb döntése lesz... és ezt napi 8 órában, fejhangon. Nem sírok, bazzmeg, akkor sem.

Ma pedig kaptam egy hatalmas, óriás reklámszatyornyi disznótorost, amit kb. 3 hónapig is eszünk majd. Kifizettem közel 45 kurva ezer forintot rezsire és kaptam tulipánt is, jó nagy csokorral, lilát, mert az a kedvenc színem. Szóval érzem én, hogy az Univerzum valahogyan kompenzál, csak nem mindig, illetve nem megfelelő mértékben. De a lényeg úgyis az, hogy a depresszió bekaphatja. És néha az Univerzum is.

Bad mood

Én vagyok az az ember, aki nem engedheti meg magának a depressziót, mert, ha a depi felülkerekedik rajtam, akkor nagyjából végem. (Border-lányos dolog, ne kérdezzétek, talán majd egyszer, ha elég erős leszek hozzá.) Most viszont kezd eljönni az a pont mikor már nem bírom cérnával. Testi tüneteket generálok, mint orrvérzés és remegés, az alvajárás majd csak ezután fog, már naaaagyon várom. Szóval ki kell beszélnem magamból, bocs emberek, ha bárkit megbántok. De ez az én blogom, az én gondolataim, bekaphatja, aki nem így gondolja.

Kezdjük ott, hogy utálom, ha hintáztatnak vagy lógatnak, ki melyik szót ismeri, használja. Adott egy munkakör, amire kb. fél éve jelentkeztem, voltam interjún, megbeszéltük... stb. Aztán elsikkadt, feledésbe merült... stb. Most megint szóba került, mondtam, hogy a rosseb bele, leszarom. De nem, még leszarni sem lehet az egészet tisztességgel, mert a nyakamra járnak, hogy de, de, de és jelentkezz, mert te vagy a kiválasztott, Te egyedül és senki más. Persze jelentkezem, miért ne, veszteni valóm nincs. Mosolygások, telefon, cukivagyok, időpont egy újabb interjúra. Aztán egy újabbra, mert az előző "sajnos" lemondva. Aztán egy újabbra... most pedig az is lemondva, mert borzasztó sok dolguk van és én nem férek bele, és előre láthatólag nem is tudják, hogy mikor. Telefonban most már azt találtam mondani, hogy igazából mindegy is, hívjanak ha ráérnek, ha rámérnek. A. szerint egy kissé bunkó voltam, szerintem viszont a körülményekhez képest cuki.

Ennyivel még nincs vége. Hétfőn kirúgtak megint egy csomó embert. Köztük olyat is, akivel nagyon jó barátságban voltam. Tudtam, hogyha dolgozni kell, akkor ő képes rá. Tudtam, hogy milyen szegény, szerény körülmények között él és azért hajt annyira, hogy valahogyan kikecmeregjen belőle. Mert hajtott, sokkal jobban, mint egyes naplopók. És mindezt azután, miután elmondták a havi tájékoztatón, hogy most már minden rendben, elértük a takaró végét, jól vagyunk, szépek vagyunk és okosak. Ugyanezen a tájékoztatón azt is elmondták, hogy ebben a hónapban egy valag pénzt fogunk keresni, mert megkapjuk januártól visszamenőleg a fizetésemelésünket. Ma megkaptam a fizetésemet. Kínomban hangosan röhögtem, mert nem tehetem meg, hogy sírjak.  Ezek után elmondanám, hogy az Anyukámnak több a nyugdíja, mint az én fizetésem, pedig nem kap valami fényes pénzt. Jah, és ne felejtsük el, hogy ez a "megemelt" fizetés, a jövő hónapi lesz igazából a kihívás. Ebből élj meg, geci.

Mindezt egy olyan munkakörben, amire nagyjából egy betanított majom is képes megcsinálni. Komolyan, már várom a betanított majmokat. Ezért tanultam, képeztem magam, hogy örüljek, ha egy betanított majom helyett én dolgozhatok. Nyilván én kevesebbe kerülök, mint egy betanított majom, hiszen őt be kell tanítani, plusz állatvédelmi törvények, tiszta ketrec, rendes táp... stb. Nekem meg nagyjából mindegy, kenyérhéjon is elvagyok és örömmel dolgozom, mert van mit.

Szóval ez van most. Ömlik az orrom vére, remegek, de jól vagyok. Ez megint egy szép és tartalmas év kezdete.