Our Christmas

Most mesélek nektek egy kicsit a karácsonyról. Igaz, hogy már eléggé elmúlt, de életemben először nem Jézuska hozta az ajándékokat nekem, hanem Father Christmas, és ez nagyon megsinylettem. Kezdjük ott, hogy 24-e itt egy tök átlagos nap, semmi fini vacsi, ajándék, meg ilyesmi. Szóval, 24- én reggel nem dióskifli, vaniliáscukor és fenyőgyanta illatára ébredtem, hanem E. borzasztó új ébresztő csengetésére, mert dolgozóba kellett mennie. Én meg otthon maradtam és nem történt semmi. Senki sem mérgelődött, hogy milyen nehéz belefaragni a fenyőt a talpba, senki sem röhögött, hogy véletlenül odakapta a süti alját a sütő, senki sem szentségelt, hogy a karácsonyfaégők menthetetlenül össze vannak gabalyodva és minimum 3 db ki is van égve. Szóval, semmi sem volt az igazi.

Arról nemis beszélve, hogy a karácsony közeledtével mindennapossá váltak az olyan kérdések, miszerint mi otthon hogyan ünnepejük a karácsonyt. Majd persze minden beszámolómat kétkedő fejcsóválás és lenéző tekintet fogadott. Mondjuk nem véletlenül, mert azért ez a Father Christmas-Santa Claus dolog eléggé ki van találva, a szánnal, rénszarvasokkal, kéményekkel és megrágcsált répákkal. Ehhez képest én meg jövök a Jézuskámmal, de komolyan. Egy idő után aztán má olyan kérdésekkel bombáztak, hogy hogyan voltam képes elhinni, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokkat. Mégis honnan, ha egyszer szánja sincs. Egy idő után kénytelen voltam azt mondani, hogy ha Jézusnak nem okozott gondot 3 hallal és 1 kenyérrel jólakatni ezreket, akkor szerintem egy feldíszitett karácsonyfa és néhány ajándék már igazán nem árthat neki. Ezt azért kénytelen volt mindenki elfogadni, bár többször hallottam E.-t dünnyögni az orra alatt, hogy baby Jesus and christmas tree.

Szóval, 25-én telefoncsörgésre ébredtünk, mert a srácok el akarták mesélni, hogy mit hozott nekik Father Chrismas. Pxp és Ipad-et, remélem jól írtam. Aztán magunkhuz tértünk mi is és átvándoroltunk E. hugához, aki már reggelivel várt minket. Meg egy csodás karácsonyfával és millió ajándékkal. Reggeli után aztán Apuka nem bírt magával és elkezte kiosztani az ajándékokat, egyesével. Felolvasva, hogy kitől kinek, majd az illetőnek ki kellett bontania és örülnie, ami valljuk be nem volt túl nehéz. Én kaptam 2 pulóvert, 1 hosszúujjút, 1 pizsit (bárányosat), 1 cipőt, 1 lila bőr táskát, 2 parfümöt, 1 órát, 1 Doctor Who könyvet, 1 képkeretet, 1 melegítő együttest és egy virágos Martens bakancsot. Father Christmastől pedig egy Kobo Arc 7-et, ami azóta csak akkor került ki a kezemből, mikor dolgozni kellett mennem. Imádom. Mondjuk az egész ajándékozás közepén sírva fakadtam, hogy ez túl sok, majd mikor a Kobot is megkaptam már bőgtem is. Kicsit volt csak ciki.

Aztán ettünk pulykát, sokat. Meg mindenki más sütiket, én meg ecetes hagymát. Nem, izlésről most nem vitatkozunk. Hát így telt a karcsonyunk Jézuska nélkül. Az újévünk kissé öreges lesz majd, mert nem megyünk ugrálni és tűzijátékot nézni a Trafalgar Square-re, talán majd egyszer.

OMG

Amióta volt az a nagy ijedség múlt héten, azóta felváltva őrködik fölöttem a Család. Most pl. iszonyú náthás vagyok, de délután dolgoznom kell menni. Anyuka pedig itthon tesz-vesz és kb. 10 percenként megkérdezi: biztosan elmész dolgozni? nem akarsz inkább itthon maradni? Én igazából tök szívesen maradnék itthon, de már múlt héten is hiányoztam 3 napot, szóval nem lenne szerencsés, ha eljátszanám mégegyszer. A főnököm már így is messzemenőkig megtesz az érdekemben mindent. A fiúk mutattak olyan mélt, ami rólam szól, és komolyan teljesen elérzékenyültem. Arról nem is beszélve, hogy van olyan érzésem, hogy én leszek a hónap dolgozója... Erról igazán nem akarok beszélni, mert olyan, mint a szocializmusban. Viszont kapok pénzt, ami ugye a szocializmusban nem volt olyan egyértelmű. Már csak abban reménykedem, hogy nem az a képet fogják kirakni rólam, amin az orrom szép vörös és be van dagadva, a szemeim pedig könnyben úsznak, mert éppen arcüreggyulladásom volt, mikor készült. Igazán ciki lenne 3 hónapig ezt a képet látni minden nap, mikor a kajáért állok sorba, hátam mögött az összes dolgozóval.

Egyébként pedig nem tudom hova tűnt az idő. Nektek nem tűnt fel, hogy egyszerűen eltűnt? Komolyan idejét sem tudom mikor volt időm bármit is írni, vagy csinálni, csak úgy a magam örömére. Mondjuk azt sem tudom, hogy mikor olvastam utoljára. Valahol a Felhőatlasz közepén tartok, de már arra sem emlékszem mi volt az elején. Vagy a közepén. Vagy úgy egyáltalán. És azt sem tudom hova tűntek a fejemből azok a könyvek, amiket olvastam. Komolyan, mint egy archeimeres. Néha arra sem emlékszem, hogy 5 perce mi történt. Ijesztő. Remélem elmúlik, mert értékeléseket kellene írnom és cikkeket. Most pedig ennem. Még szerencse, hogy az ilyeneket nem felejtem el. Még.

At home

Nos, egy kicsit lemaradtunk a saját életünkből. Mentségemre szolgáljon, hogy nagyon sokat dolgoztunk, aztán meg igyekeztünk nagyon sokat pihenni, ami ugyan nem jött össze, mert folyton orvoshoz kellett menni. Hiába, nah, E. egy kicsit hipohonder. Ez kicsit nagyon meg is látszott az otthonlétünk alatt. Konkrétan nem volt olyan nap, hogy ne orvoshoz mentünk volna, vagy röntgenre, vagy valahova, bárhova. Ennyit arról, hogy én pihenni szerettem volna, meg az Anyukámmal lenni és a barátaimmal. Mondjuk, végülis jól szórakoztam és még a fogam is be lett tömve. E.-nek meg lett csudi teljes panorámás fogröntgenje, ultrahangja és tiszta füle. Szóval, boldogság a köbön.

Azt ugyan kicsit nehezen szokom meg, hogy nem rólam szólnak mostmár a történetek, hanem leginkább E.-ről. Mert mindenkinek az a kényszerképzete támad, hogy egy angol fiú, az valami hűha. Én ugyan őszintén elmondanám azt, hogy a legkevésbbé sem, de úgy tűnik ezt nagyon kevesen hiszik el. Pl. az Anyukám szentül meg van győződve, hogy E. családja valami gazdag, menő család, én pedig hiába mondom, hogy tök átlagos munkás család sarja, nálunk ez még mindig azt jelenti, hogy az minden bizonnyal gazdag és menő. Végül azt hiszem feladtam a meggyőzést arról, hogy nem gazdag és nem menő és beletörödtem abba, hogy gazdag és menő. Ennél a pontnál sikerült ki is használnom a lehetőséget, pl. kórusban kiabáltunk rizskochért, mert ha nekem nem csinál az Anyukám, akkor a gazdag és menő pasimnak majd igen. Persze Anya szerint nekem is csinált volna, csak győztük volna kivárni. 

Az is borzasztóan sajátos történet, hogy leginkább taxiztunk mindenhova, mert olcsóbb és gyorsabb, mint a tömegközlekedés. Ezt próbáld meg elmagyarázni egy londoninak, hogy miért és főleg, hogyan. Az pedig szintén kétségbeejtő, hogy minden taxisnak lánya, fia, húga, öccse, unokája... stb. az mind Londonban dolgozik. Lassan olyanok leszünk, mint a lengyelek, hogy fogalmunk sem lesz arról, hogy mégis ki a fene maradt az országban a politikusokon és a bulvárcelebeken kívül. Mondjuk a mostani látogatásunk ideje alatt már eljutottunk azokhoz a kérdésekhez is, miszerint: miért nincsenek Magyarországon épitkezések? miért nincsenek Magyarországon reggeliző helyek? miért ilyen olcsó (hahaha) a fogászat, a lakások, miközben az ételért, a ruháért és az autókért pedig csillagászati árakat kérnek? Hát, esküszöm, hogy ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni. Mert, hogy őszinte legyek én sem értem azt, hogy két rüves ajándéktatyó árából simán elmegyek Pestre, vagy taxival bejárom Tbányát. Felfoghatatlan, hogy hova tűntek az arányok, ami minden normális társadalomban megtalálhatóak. Pl. hogy egy átlagos kocsi olcsóbb, mint egy lakás, mert hát a lakásban évtizedekig lakhatsz, egy tetves kocsi meg 10 év múlva úgyis szétrohad alattad.

Szóval, ha őszinte akarok lenni, nem nagyon látom az értelmét, hogy hazaköltözzem. Mert hát szép a mi országunk, csak valami nagyon csúnyán el lett baszva benne.