Sleepy head

Amikor álmában is azt mondja "No, no" és még csap egyet a takarójára, hogy nyomatékosítsa, majd felröhög.

English Christmas

Az angol karácsonyok rendre megfekszik a gyomrom, mert nem szól semmi másról, mint a külsőségekről és a drága ajándékokról. Ellenben az otthoni, békés és meghitt ünneppel.

Idén karácsonykor külön szóltunk, hogy ne legyen pénzszórás, a lakásvásárlás mindenkinek megterheli a pénztárcáját. A gyerekek már nagyok, 15, 18 évesek, értik, hogy mi újság, Ficánka meg simán elvan bármilyen kisautóval. Mi ennek megfelelően vásároltunk, heteket töltöttem a neten böngészve, kinek, milyen ajándékot vegyünk, hogy az kedves és személyes legyen, amiből érzi az ajándékozott, hogy tényleg gondoltunk rá. Wouchereket vettem, aukciós oldalakon alkudtam, bevetettem a titkos weboldalakat, egy szóval, tényleg mindent megtettem, hogy szuper ajándékokat találjak. Aztán, amikor anyós és sógornő kérdezte, hogy kinek, mit vettünk, mi boldogan újságoltuk, milyen nagyszerű holmikra sikerült szert tennünk. Igazán büszke voltam, nah.

Örömömbe egy kis üröm is vegyült, mikor megláttam, hogy anyósék hálószobájában lépni sem lehet a sok becsomagolt ajándéktól, de E. megnyugtatott, hogy az biztosan leginkább csak Ficánkáé, mert ő kicsi és neki kellenek az ajándékok. A kedvem akkor konyult le végleg, mikor ma reggel beléptem a sógorék nappalijába, ahol már akkor térdig jártunk az ajándékokba, holott a mieink még a kocsiban várakoztak. 

Aztán megláttam, hogy a nagylány kétkerekű segwayt kapott, a fiú meg valami hiper-szuper zenelejátszót, erősítővel és tudtam, hogy a mi ajándékaink kb. szart sem érnek. Elkezdődött az ajándékok kibontogatása és mit látok? Ugyanazok az ajándékok kerülnek elő a csomagokból, amiket mi vettünk csak természetesen sokkal nagyobb kiszerelésben, mint a mienk. Csak, hogy értsétek: a lány kapott tőlünk egy limitált kiadású körömlakk készletet - 6 darabosat, a szüleitől pedig egy gigapakkot, 20 db körömlakkal. A srácnak vettünk egy tenyérnyi drónt, amivel a szobájában is elszórakozhat, erre a nagyszülők megajándékozták egy igazival, amire kamerát is lehet szerelni és persze kamerát is kapott hozzá. A sógornőmnek vettünk No7 márkájú arckrémeket, a nagyszülők persze ezt is felülírták No7 sminkcuccokkal, krémekkel... 

Legszívesebben sírtam volna, de nem tettem, mert egy hős vagyok már remekül bírom a megaláztatásokat. Egy ponton azonban elpityeredtem, mikor a férjem meglepett egy gyönyörű órával, azóta sem vettem le. Ficánkát ellepték a kisautók és  a mindenféle elemes, zenélő, villogós vacak. Szívem szerint egy pár egyenesen a kukában végezné, de nyilván nem tehetem meg.

Az est további fénypontja az volt, hogy megint további random törökökkel kellett együtt vacsoráznom, majd táncolós, éneklős műsort néznem. Kísértetiesen hasonlított az esküvőnkre, szerencsére most legalább megmentett a duplo és az építőkockák. Meg persze Ficánka.

Sajnos még mindig Londonból - reményem szerint már nem sokáig - kívánok Nektek nagyon boldog karácsonyt, törökökkel vagy anélkül!

Church

Sold STC

No, no, no

Azt kell, hogy mondjam tök jól elvoltunk e nélkül a szó nélkül. Öröm és boldogság volt az élet. De komolyan. Mondjuk nem értem hogyan húztuk ennyire sokáig, hogy kimondja ici-pici csírázó személyiségének eme független kis szegletét.

- Ficánka, gyere egyél reggelit.

- No.

- Finom, a kedvenced.

- No.

- Ugyan már! Hát, most csináltam.

- No.

- Légyszíves...

- No, no, no, nem.

És mostantól minden így megy. Az altatás, az etetés, a játszóterezés, a bevásárlás, a birkózás... stb. Bármi, ahol kérdés felvetődik, ott a válasz, a konok: no. Ha erőltetjük, akkor a no megsokszorozódása, plusz nem. Vagy sikítás. 

Szerintem elkezdtük a dackorszakot.

Banana

Elérkezett a lefekvés ideje, de Ficánka még ficánkolt. Pontosabban az ágyon állva kiabált, hogy: 

- Náááána, nááááána!

Megkérdeztem E.-től, hogy ő is úgy hallja, hogy a fiúnk banánt kér lefekvés előtt? Szerinte is kétség nem fér, hozzá, hogy banánt kér. Mondtam neki, hogy nem kap, mert úgy sem eszi meg, de ekkor a kiabálás már átcsapott sikításba, így E. gyorsan felrohant a konyhába banánért.

Mint az éhező úgy esett neki, pár perc alatt behabzsolta, majd lecsúszott az ágyról, megkereste az Iciri-picirit, visszamászott a könyvével és belefészkelte magát az ölembe. Hát, most komolyan. Ilyen cukiságot. 

(És már olyan nagyfiú, hogy meg tudja mondani mit enne... most született... el sem hiszem)

Bedtime story

Tegnap este mikor már Ficánka aludt E. felragasztotta a konyhaszekrényekre a gyerekzárat. Jó passzentosra csinálta, nekem is birkóznom kell vele, hogy kinyissam. Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem, hogy ma reggel hangos röhögéssel kísérve Ficánka egy mozdulattal kinyitotta a gyerekzárat. Szerintem tutira megálmodta.

Azt még el kell mesélnem, hogy lefekvés előtt el kell olvasni az Iciri-piciri-t, úgy, hogy közben megbeszéljük, hogyan húzza fel a kismacska a csizmát, mit esznek az ökrök, hol vannak a nyuszikák a mezőn... stb. Tegnap kicst lassan érkeztem vissza a fürdőszobából, mert fel kellett törölnöm azt az árvizet, ami Ficánka fürdésével jár. A szoba felé haladva hallom, hogy E. tagoltan magyaráz valamit Ficánkának, de, hogy mit azt nem értettem pontosan. Majd a következő, amire felfigyelek:

- ... ikeri-pikeri kisz maksa...

A folytott röhögésemre E. megvető szemöldök ráncolással felelt:

- Mert nem voltál itt, ő meg kérte a mesét!

Sick as a ... something big

Egyszerűen borzasztó, hogy egyik betegségből a másikba esünk. Lassan már átmenet sincs, csak betegség. Hova lett a szuper immunrendszerem?

Igazából arra emlékszem, hogy két hete E. hazajött hidegrázással, aztán az ágyat nyomta egész múlt héten. Aztán múlt hét végétől Ficánkának folyni kezdett az orra és belázasodott, ehhez még irgumburgum kedv is társult, meg nem evés. Egy szóval nem volt/van/lesz könnyű vele az élet. Három napja én is dögrováson vagyok. Gyakorlatilag minden fejen lévő testnyilásomból csordogál valami szmötyi. Orvosnál is voltam, aki azt mondta pracetamol, illetve, ha abbahagyom a szoptatást, akkor tud adni valami ütősebbet. Egy pillanatra elgondolkodtam: nincs több éjszakai hátfájás, elharapott mellbimbók, kifacsart testhelyzetek. Aztán győzött a józan ész, és az, hogy akkor már Ficánka napok óta megint csak anyatejen élt, mert más nem ment le a torkán.

Aztán hogy, hogy nem a betegség alatt elkezdett jobban aludni az éjszaka, és remélem ez így is marad. Hiába kér enni, bújni, valahogy sokkal nyugodtabban alszik. Ezáltal én is kipihentebb vagyok lennék, ha pl. nem kapna el az éjjel közepén a halálfélelem, mert történetesen sem az orromon, sem a számon nem kapok levegőt. Reggel pedig a nem alvástól vagy tudj isten mitől a szemeimből is szivárogni kezdett a szmötyi. Kicsit úgy nézek ki, mint aki túltolta a kábszert.

Az a szerencse, hogy Ficánka mintha kezdene jobban lenni. A szemei már nincsenek összeragadva reggelente és a kedve is jobb. Bár, mondjuk én imádom, hogy ilyen kis bújós, puszilkodós. És hát, a dumája! Behalok rajta. Halandzsába fűz olyan szavakat, amiket ismer és közben a kezeivel magyaráz hozzá, vagy előre- hátra dülöngél közben, lábujjhegyre áll és belesikít. Majd elindul fel-alá a konyhában és röhög. Kis ördög.

Have no words

Mikor Ficánkát vártuk egyfolytában olyan dolgokon járt az eszem, hogy mi mindent fogok megmutatni neki a világból. Elviszem majd azokra a helyekre, amelyek sokat jelentenek nekem, mesélek róla, hogy miért is fontosak nekem és reménykedtem, hogy majd ő is megérti és magáévá teszi a világ szeretetét. Arra gondoltam, hogy megtanítom neki: a világ jó és az emberek benne alapvetően arra törekednek, hogy ez így is maradjon. 

Mióta anya vagyok csak egy vágyam van: megvédeni a fiamat, attól, amivé a világunk válik. Még mindig hiszem, hogy az emberek jók és jóra törekednek, ugyanakkor félek, hogy ezt a fiam már nem láthatja.

Yoga again

Elképesztő sokat tanulok minden egyes alkalommal Lesley-től. Ma pl. lótusz légzést, amitől holnapra valószínűleg ott lesz izomlázam, ahol nem is gondoltam, hogy van izom. Azt el kell mondanom, hogy még mindig iszonyú az irányérzékem, sajnos angolul még rosszabb. A left nekem épp úgy jelent jobbot, mint balt. Az pedig, hogy "és most csináljuk az ellentétes lábbal", voltaképp tök mindegy, mert akkor is ugyanazzal a lábbal kezdem. Katasztrófa. Igazi kétballábkéz vagyok.

Sajnos ezen a kialvatlanságom sem segít. Mozgásfejlődés és nagyőrlők, én így szeretlek.

Yoga and other bits and bobs

Szóval, voltam jógán hétfőn, amit egy idős hölgy tartott. Ezen jól meglepődtem, aztán eldobtam az előítéletemet, főleg mikor simán megcsinálta a 12 lépcsős jóga pozíciót, amit én soha életemben nem tudtam. Nem, most sem. Viszont meglepő volt, mert a testem emlékezett mindenre és simán mentek a pozíciók. Jó, hát egy kivételével. Csak azért szólt rám többször, hogy lazítsak, meg lélegezzek helyesen. Mondtam, hogy pont azért jöttem, hogy lazítsak, de nyilván tök nehéz, mert otthon a 15 hónapos mellett párduc gyorsaságúnak kell lennem, lazításra esélyem sincs, így az izmaim gyakorlatilag elfelejtették, milyen is ez. 

Aztán a végén a meditálásnál E. majdnem ránktörte az ajtót, mert megijedt, hogy elraboltak, megöltek és feldaraboltak. Azóta is ezen röhögünk, pedig tényleg komolyan gondolta. Azt mondta látta, ahogy az oktató lekapcsolja a lámpákat (a meditáláshoz), aztán sokáig nem történt semmi. Itt eszébe jutott, hogy Londonban vagyunk, este van, sötét, és mi van akkor, ha valaki direkt elcsalt ide engem, hogy megöljön, ő meg kint ül a kocsiban, ahelyett, hogy megmentene. Nah, és ekkor törte ránk majdnem a bejárati ajtót... Csak halkan jegyzem meg, hogy szerintem túl sok horrorfilmet látott.

A másnapi jógán túl sokan voltak, nagyon trendi fiatalok, előre kitalált jóga outfittekben, hipermárkás jógaszőnyegekkel. Becsülettel végigcsináltam azt is, de beláttam, hogy soha többet. Annyira nem tartozom a crouch end-i menő csajszik közé, hogy az messziről ordított. Hiába a Nike-i tornacsukám, Londsdale jógaszőnyegem, ha a nadrágomat a piacon vettem, a trikómat meg a Primarkban és az arcomra is nőt egy hatalmas pattanás.

Azt még el kell mesélnem, hogy ma voltunk Ficánkával játszóházban, ahol kedvére gyakorolhatta a járkálást és kiélhette labda imádatát. Lassan elkezd szaladni is, aminek az izmaim nem igazán örülnek, de majd a jóga helyre rak. Fic valami zseniális a gyerekekkel, bár nagyon nem érti, ha a nagyobbak elvesznek tőle valamit, amivel ő éppen játszik. Ilyenkor zavarba jön, aztán arrébb megy és játszik tovább. Simán eljátszik egyedül, aztán belendül és szedhetem össze az elkerített labdahalmaz közül. A nap csúcspontja azonban az volt, mikor egy kislánynak elmutogatta a "barátok" jelet és hozzá próbálta mondani, hogy "friends". Soha nem jelelünk előtte, mivel nem ismerjük a jelnyelvet. Ezt a jelet az egyik gyerekműsorból tanulta, így most komolyan elgondolkoztam rajta, hogy elkezdjük tanulni a jelnyelvet. Illetve, még mondja valaki azt, hogy a tv-ből nem tanulnak semmit. 

Még mielőtt leharapnátok a fejem, Ficánka csak étkezések alatt nézhet tv-t, mert ez a siker kulcsa, hogy nyugton maradjon és egyen is valamit. Nem, nincs folyamatosan a tv elé ültetve. Igen, tudom, hogy a tv rossz, és az ördögtől való. Holnap szét is verem baltával, ígérem.

Yoga

Nyilván nem vagyok normális, hogy hosszú évek kihagyása után újból jógára adom a fejem. Ráadául mindjárt két alkalmat is bevállalok, hogy tudjam tesztelni, melyik hely lesz a legmegfelelőbb. Az egyik ugyanis a Keleti Centerben lesz, indiai oktatóval, a másik egy amerikai lány, néhány saroknyira tőlünk. 

Komolyan úgy izgulok, mintha vizsgára mennék. Már a holmimat is összepakoltam.

Ohhh...

Az arcom, mikor megtudom, hogy évek óta egy magyar kávézó előtt sétálok el szinte minden nap, itt Crouch End-en.

És az arcom, miután megkóstolom a panninit és a limonádét, amit rendeltem. Fenséges.

Boogie Night at the Childhood Museum

Végre sikerül elvittem a srácokat a Childhood múzeumba. E.-t lenyűgözték a játékok, nem győzte sorolni, hogy melyikekkel játszott ő is gyerekként. Tudtam, hogy szeretni fogja, igazából bántam is, hogy nem mentünk korábban, még Ficánka születése előtt.

Ficánka annyira élvezte, hogy végig röhögött, mutogatott, sikongatott és anélkül, hogy észre vette volna már mindenhol sétált. Teljesen el voltunk ámulva tőle. Olyan nagyfiú már! Ha alkalma adódott azonnal leállt csevegni más gyerekekkel, azok meg bámultak rá, vagy megmosolyogták, mivel babanyelven senki sem ért, de ez úgy tűnik nem zavarja. Sőt, annyira édes volt, hogy egy három éves forma kiscsajt teljesen levett a lábáról, végül kapott tőle puszit is. Elképesztő, hogy már most csajozik. 

Ma pedig bent voltunk a belvárosban, House of Fraiser-t és John Lewis-t néztük meg. Gyönyörű a karácsonyi dekoráció és valami elképesztően szép műfákat láttunk. Szeretnék majd akkor is kicsit körülnézni, ha már felkapcsolják a világítást. 

Nya

Nagyon remélem, hogy csak front van, vagy gond van a bolygók állásával, mert még egy ilyen napot nem bírok végigcsinálni, érzem.

Kezdődött azzal, hogy piszok szarul aludt. Óránként fent volt, lógott rajtam, csapkodott, pörgött, forgott. 6 órakkor fent volt, sikeresen visszaaltattam hétig, amikor is, úgy döntött, hogy ráül a fejemre. Sajnos egész éjjeli nem alvás miatt nem voltam vicces kedvemben és bár röhögtem, legszívesebben sírtam volna. Ekkor jött az apja és megszánt, elvitte a pokolfajzatot csöppnyulat reggelizni, én meg visszaaludtam még egy órácskát, amiből folyamatos nyüszkölés ébresztett. E. szerint addigra Ficánka már fáradt lett, csapkodta a reggelire kapott kekszeket, majd ledobálta a földre, végül kezeivel kalimpálva jelezte, hogy neki most van elege az etetőszékből, és mindehhez persze fülsértő visítás társult. 

Kivettük. Ekkor jött a kedvenc meséje, ami miatt torkaszakadtából ment az üvöltés, hogy vissza akar ülni. Aztán persze az sem volt jó, mert szomjas, mert éhes, de mégis inkább szomjas, unatkozik, vegyél ki, tegyél vissza, enni, brüm-brüm, Nya! Nya! vegyél fel, tegyél le, inni, brüm-brüm, nem azt a másikat, hagyjál, egyedül, elestem, fáj, vegyél fel, tegyél le, Daddy! Daddy! Végül 11 órakkor úgy láttam, hogy már elég álmos, elvittem altatni. Nem ment. 

Próbáltunk ebédelni, de ugyanez pepitába. Kettőig nyomta megállás nékül, mi meg kiütve ültünk a konyha padlóján, miközben Ficánka tábornok borzolta az idegeinket. Kettőkor újabb altatási kísérlet, ezúttal sikeres, négyig kiütve alszik. Rossz hangulatba kel, simán előadja a délelőtti változatot, kicsit magasabb frekvencián. E. elmenekül fürdeni, én próbálom lekötni az energiáit, majd cserélünk. 

Vacsoránál jól eszik, egészen addig, míg meg nem dícsérem, onnantól minden kaja a földön landol, hozzá pedig nyekereg, ki akar jönni, aztán ölben akar lenni, biciklizni akar, udvarra akar kimenni, és mivel ezek nem valósulnak meg összedől a világ, Ficánka üvölt, sír, taknya-nyála egybe. Vígasztalás nem kell, kezdődik az egész előről. Vegyél fel, tegyél le, kisautó, egyedül, inni, Nya! Nya! toljál, nagypapa, mese, fel, le... stb.

Fürdésnél előadja, hogy mennyire fáradt, de már nem dőlünk be. Pizsamához nincs türelme, azt már a szobába adjuk rá. Ülünk a játékai között, de őt jobban érdeki a konnektor. Milliószor szólunk, elmagyarázzuk, elvisszük, bedugjuk a lukakat, újra és újra. Ekkor a vezetékekkel akar játszani, mi mással! Szólunk, elmagyarázzuk, visít, bőg, mintha az élete múlna rajta. Lefekvés, szoptatom, ölelem, tíz perc és a fejemen ül. Megint játszószőnyeg, de a konnektor érdekesebb. Szólok, szólok, szólok, kissé erélyesebben, bőgés. Megvígasztalom, játszunk, de az nem tetszik. Konnektor. Szólok, szólok... bőgés... konnektor. Szerintem megbolondultam. Szólok, elviszem, próbálom altatni, sír, majd kiröhög. Vezetékek. Szólok, szólok... bőgés... vezetékek. Szólok, fenyegetőzöm... Nya! Nya! Próbálom altatni. 

És végre elaludt. Remélem csak a foga jön. Olyan édes, ahogyan alszik. Megzabálom. Adok egy puszit, vagy kettőt... inkább mégsem, a végén még felébred.

Your skin as soft as baby bunny

"A bőröd olyan puha, mint a nyuszika."

Igazán nem tehetünk róla, de tegnap este óta ezen röhögünk E.-vel. Ez a mondat tett pontot Pete és N. kapcsolatára, mert N. meghallotta, amint Pete ezt duruzsolja bele a telefonba, szombat este hatkor. A telefonba, aminek a végén nyilvánvalóan nem ő van. Aztán volt számonkérés, meg durva lebukás, végül a felek kölcsönösen megegyeztek a szakításban. Pete még az éjjel hazautazott Magyarországra, N. pedig felhívott, hogy próbáljam összesöpörgetni daraboka tört szívét.

Szerencsére röpke két óra után már ő is tudott röhögni a nyuszikás mondaton. Ma reggel azért megkérdeztem tőle a biztonság kedvéért, hogy nem bocsájtott e meg Petenek, hál' istennek ezt a választ kaptam: hülye vagy?! A bőröd olyan puha, mint a nyuszika... ki akarna egy ilyen pasit? Örülök, hogy a humorézéke még megvan a lyánynak, sajnos szüksége lesz rá az elkövetkező hetekben.

A legrosszabb az, hogy olyan szuper képek készültek róluk az esküvőn, hogy simán elmehetne bármilyen katalógusba vagy reklámba... most ezek után, hogyan mutassam meg neki?

Our problem is your problem

Annyira borzasztóan betegek vagyunk mindhárman, hogy zombiként közlekedünk a házban, zsebkendővel, mentolos inhalátorral felfegyverkezve. Ficánkának ez az első komolyabb betegsége, nem alszik, nem eszik, nem iszik, csak a sziszi, ami jó. Hangja, mint Darth Vader-é, szerencsére a kedve jó és édesen kéri a gyógyszereket, amit kap: dindin Nya! Igen, a Nya az én vagyok, gondolom az anyából megkaptam a végét. Dindin pedig a dinner rövidítése. Okos kis nyuszikánk van, aki nem melleseleg elkezdett járni. Vagyis ez fura, mert már augusztusban tett önálló lépéseket, meg azóta többször, de láthatóan nem érdekelte vagy nem tartotta elég gyorsnak. Most viszont tényleg jár, nagyjából minden gond nélkül. Boldogság, happiness, csak ne lenne takonnyal tele a fejünk.

Tegnap E.-t felhívta a húga, hogy a kamaszfia füvet szív, zokogott egy órán keresztül, hogy lássa be E., ezért nem mehetünk Bristolba, mert a család szét fog esni, a gyerekei drogoznak, a férje meg fog halni, ő meg egyedül marad az öreg szüleivel. Szerettem volna azt mndani, hogy ez nem a mi problémánk, de E. mindenkit meg akar menteni, így Sal átjött hozzánk, itt maradt egész éjjel. A srácok felzabáltak minden édességet, horrorfilmet néztek és dumáltak az élet dolgairól, drogokról is. Aztán persze bevallotta, hogy füvezik, persze csak alkalmanként,  meg nem fog rászokni... de igazából mind tudjuk, hogy megy ez. Értem, hogy min megy keresztül, de ezt a dolgot mi nem tudjuk megoldani az anyja és apja helyett, hiába tölt velünk egy napot, ez nem így működik.

Szerencsére a terv még mindig ugyanaz. Nagyon szeretném, ha most valóban mellénk állnának az égiek. Még 15 nap és elkezdhetjük.

We luv ya NHS

Reggel az orvosnál kezdtünk, mert Ficánka hétvégén lázas volt és maratoni napközbeni alvásokat rendezett, amit egyébként soha sem szokott. Annyira nem, hogy a hosszú (3 óra), mozdulatlan együttalvástól beállt a derekam, mondjuk nem panaszkodom, mert mióta gyerekem van még nem aludtam három órát egyben. 

Aztán persze rájött hogy ő mégsem ennyire jó alvó, ezért hétfő hajnalban durva cirkuszt eresztett meg, ami eredményeként tiszta véraláfutás belül a szám és az állam. Tiszta szerencse, hogy az elülső fogaim még megvannak, volt párszor olyan érzésem, hogy most veszítem el őket. Mielőtt még mindenki azt képzelné, hogy verjük a gyereket, le kell szögeznem, hogy semmi ilyen nem történik, csak valami furcsa, szerencsétlen véletlen miatt folyton lefejel, miközben a csapkodva, kalimpálva felébred. Ennek eredményeként éjjel E. helyén aludtam, miközben ő ölelte át Ficánkát (és állt be a dereka), és próbálta megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.

Reggelre aztán fura pöttyök jelentek meg a pocakján, ami miatt végül elmentünk az orvoshoz. A doki jó alaposan megvizsgálta, kicsit pirosnak találta a torkát, majd közölte, hogy biztosan valami vírus. Mutattam a pöttyeit is, közölte, hogy szerinte biztosan nem bárányhimlő, hanem valami vírus. Majd felderült arccal hozzátette, hogy a bárányhimlő is egy vírus. Szóval, most ott tartunk, hogy figyelnünk kell a pöttyeit, mert lehet, hogy bárányhimlős. Ha nem, akkor vírus. Remélem mindenkinek átment a dolog lényege.

Our day

Gondoltam hozok nektek egy kis esküvős képeket...

Cry baby

Ma legalább kiderült számomra, hogy miért bőgök feszt minden piszlicsálé dolgon. 23 hónap nyugalom után, megint piros betűs napok... 

Köszönöm, én igazán tök jól megvoltam nélküle. 

Obviously

E. persze megkapta az állást, megy árutkihordani az Asda-ba. Mondjuk tök nyilvánvaló volt, hogy felveszik, közel 20 év tapasztalat van mögötte. Îgy aztán még égetőbb lett a lakáskeresés. Már most tudom, hogy ha jövő héten kezd, néhány napon belül olyan fáradt lesz az ingázástól, hogy megint kénytelen lesz a másik szobába költözni, annyira fog horkolni.

Ma reggel E.-t felhívta a huga, azzal, hogy milyen nagyszerű, hogy Bristol helyett Ipswich-be költözünk, mert ők mindig is szerettek volna beruházni egy ingatlanba közel Londonhoz. És az is nagyon jó, hogy pont Ipswichbe, mert a sógor ott veszi fel a teherkikötőből az autókat, amivel sefftel. Tehát ismeri a környéket, mint a rossz pénzt. És milyen nagyszerű lenne, ha vennének ők ott egy lakást, vagy házat, mi meg fizetnénk nekik a jelzálogot, albérleti díj gyanánt.

Nem, ezeken a dolgokon én már nem akadok fent, komolyan. Sőt, ennél a pontnál azt gondoltam, hogy miért ne? Hiszen egy huszárvágással megoldaná az albérlet keresési gondunkat. Feltúrtam a rightmove-ot, találtam három potencionális lakást. Megmutattam E.-nek, aki áldását adta a lakásokra, sőt, az egyikbe bele is szerettünk csak a képek alapján. Ráadásul az oldal azt is kiszámította kb. mennyit kéne fizetni havonta a jelzálogba és még ez is aránylag tűrhető volt. Szóval, most tényleg, de tényleg minden klappolt.

És ekkor E. felhívta a sógorát és a hugát, hogy egyeztessenek... kiderült, hogy ők ingatlan alatt minimum három hálószobás házat értenek, elit környéken, szép nagy kerttel. Vagyis olyat, amit mi teljesen nyilvánvalóan nem engedhetünk meg magunknak. Lefagytunk, elmondtuk, hogy ez nekünk nem fog menni, mert ennyi pénzért Londonban is maradhatnánk vagy már holnap Bristolba költözhetnénk, ők pedig csak egy szót hajtogattak: befektetés, befektetés, befektetés...

Elvonultam a fürdőszobába bőgni. Bőgtem, mert reggel az apósom a fejemre olvasta, hogy nem voltam kellően lelkes a nagy hírtől, miszerint E. huga vesz nekünk egy lakást (arról, hogy nem nekünk veszi, most tekintsünk el). Bőgtem, mert megint a terítékre került, hogy váljunk el és éljünk segélyen. Bőgtem, mert minden kibaszott alkalommal hálásnak kell lennem nekik, hogy mennyit segítenek és milyen nagylelkűek, cukik. Bőgtem, mert megint úgy érzem beleragadok egy olyan szituációba, amit nem akarok és ami, nem én vagyok. És végül bőgtem, mert csak.

Ráadásul még az új könyvem is megríkatott. Ne olvassátok el az Elenor és Park-ot! Komolyan ne, ha csak nem akartok egy gyönyörű tini szerelemről olvasni, ahol minden érzés, érzelem elképesztően hiteles, kedves és gyötrelmes. Végre valami, ami nem gyomorforgatóan gejl, sablonba mártott amerikanizmus. Innen üzenem, hogy csókolom a kezét és az eszét a fordítónak, remek munkát végzett.

Step by step

Mindkét fiú itt hortyog mellettem, pedig ma rettenetesen nehéz volt elaltatni a fiatal urat, hiába volt marha fáradt már a mai nap után.

Most az van, hogy lakásokat, házakat nézek, E. meg állást. Egyelőre nem állunk jól. Két ügynökséggel is beszéltem, gyakorlatilag elhajtottak melegebb éghajlatra. Mert minden az interneten van és miért nem értem meg, hogy nekik nincs más kiadó lakásuk. Mondam is, hogy ez elég szomorú, majd lecsaptam a telefont és bőgtem egyet, mert úgy tűnik a világ nem akarja, hogy Bristolba költözzünk. 

Holnap E. állásinterjúra megy Ipswich-be, aminek nagyon örülök. Kár, hogy pont ellentétes irányban van, mint Bristol. Nyilván ott is néztem lakásokat, amit igazán nem kellett volna, mert persze, hogy találtam egy pont nekünk valót. Ezen felbúzdulva E. ma elvitt minket Ipswichbe. Először utáltam a várost, mert minden zárva volt és majd egy órát mentünk, mire sikerült végre pisilnem. Aztán E. éhes lett és szintén majd egy órát keringtünk, mire sikerült valami kajáldát találnunk. Szóval, két hatalmas fekete ponttal indítottunk. 

A kávézóban egy román csaj szolgált ki, akivel sikerült egy-két szót magyarul beszélnem. Ő imádja a várost, szerinte sok munkahely van és remek a környék. Én sajnos leginkább csak a lezárt boltokra koncentráltam és a rossz fogú kéregetőre, aki másodjára is pénz kért tőlünk. Nem, ez sajnos nem Bristol, be kell lássam. Végül mentő ötletként felvetettem, hogy nézzük meg a lakás környékét, hátha megváltozik a véleményem. 

Felkaptattunk a dombra, útközben bementünk az Ipswich Múzeumba és Galériába, csodaszép. Elmentünk a művészeti főiskola mellett, gyönyörű. És megérkeztünk a ház elé, ami élőben még szebb, mint képen. Körbejártuk és megkerestük a bejáratot... és döntöttünk, hogy holnap felhívjuk az ügynökséget, megnézzük és ha lehet kivesszük, mert kell nekünk.

Úgy tűnik nem megyünk Bristolba.

Ps: Ez a mi szerencsénk, a lakás már elkelt. Most nagyon, nagyon, de nagyon szomorú vagyok.

Show must goes on

Volt egy esküvőnk, időközben. De leginkább szóra sem érdemes. Főleg, mert nem lettem Mustafáné és mert egyáltalán nem olyan volt, amilyet terveztünk. Többek között én biztosan nem úgy terveztem, hogy egy szeparációs szorongással küzdő, üvöltő egy évessel kell majd egész nap harcolnom. Illetve szentül meg voltam győzödve, hogy a barátaimat kicsit több időre láthatom majd egy "hellósziánál". Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy az est folyamán random, ismeretlen törökökkel fogok majd X-factort nézni. Ne kérdezzétek...

Aztán hazajöttünk egy kicsit pihenni a nászút előtt. Azóta már rájöttünk, hogy ez volt igazából a nászutunk, mert délutánonként Ficánka nagymamázott, mi meg végre kettesben tölthettünk pár órát... hosszú hónapok óta először. Tartottunk itthon is egy ebédet a barátoknak, rokonoknak. Nah, az végre olyan volt, amilyet akartunk. Sírás, dráma és hiszti nélkül, kipihenten.

Majd eljöttünk Lillafüredre, az elvileg nászútunkra. Harmadik napja vagyunk itt, de esküszöm nem értem, hogyan létezhettünk eddig beltéri medence és erdei kisvasút nélkül. Illetve egyáltalán nem akkora durranás a Palota Hotel, mint gondoltam. Tény, hogy sokat nyom a latban a Home House-os hátterem, de azt kell, hogy mondjam, a személyzet csapnivaló, a takarítás és szervíz pedig kiábrándító. Két dolog menti meg az egészet: a festői környezet és a beltéri medence. És persze nem akarok visszamenni Londonba. Elkeseredésemet mi sem mutatja jobban, mint a tucatnyi elmentett telefonszám, melyeket egy-egy eladó házról írtam fel. 

Sporty Spice

Van egy új nemzeti sport, a gyereknevelés. Esküszöm, olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. A néni az utcán, a boltos, a hajléktalan, a kávézós, a légiutas kísérő, az utasok a buszon, metrón, hajón, vonaton és repülőn, a szomszéd autóban ülő, a szomszéd, a gyerektelen ismerős, a gyerekkel rendelkező ismerős, a barátok, a munkatársak, a főnök, a nagyszülők, a rokonság, a facebook csoportok, a bloggerek... stb. És mind tanácsot ad, bármilyen élethelyzetre, akár kéred, akár nem. Mert az ő gyereke, az a követendő minta, vagy éppen nem és mind, mind meg akarja menteni a lelked, mert az, amit csinálsz és, ahogyan csinálod, az pont úgy rossz. Mert hagyod sírni, mert nem hagyod. Mert ölbe kapod, mert nem kapod. Mert még nem adtál neki babapiskótát, vagy mert igen. Mert pólóba öltözteted, vagy pulóverbe. Mert együtt alszol vele, mert külön szobában. Mert túl féleted, vagy mert laza vagy.

Elmondják, meghallgatod, persze olyat nem mondanak, hogy pont az a jó, ahogyan te csinálod. Az fel sem merül senkiben, hogy te jobban ismered a saját gyerekedet, mint ők. Hogy nagyjából te vagy az egyetlen, aki megoldást adhat bármilyen probémára, és, ha panaszkodsz vagy elmesélsz dolgokat, nem véleményt vagy tanácsot vársz, hanem valakit, aki megért és többet tud válaszolni, mint dadddddyyyyy. Ha hárítasz, megkapod, hogy nem muszáj megfogadni, de a szomszéd Pistikével ugyanez volt, nézd mára meg egy részeges, link alak lett belőle, aki veri a feleségét. 

Nem nyerhetsz. Komolyan nem. Most éppen ott tartunk, hogy a nagyszülők nem beszélnek velem, mert Ficánka felsírt éjjel 2 percre. Szerintük sírni hagytam a gyereket, ami megbocsájthatatlan bűn. Meghallgatni sem hajlandóak, holott csak annyi történt, hogy olyan méllyen aludtam, hogy nem ébredtem fel a motozására és későn dugtam a mellemet a szájába. Ennyi és megint hozhatom az ellenőrzőm, mert rossz anya vagyok.

Az vígasztal, hogy még két hét, aztán irány Magyarország, utána meg Bristol. Csak addig kell túlélni... és mély levegő...

Next big step

Ma felmondtam a munkahelyemen. Van még egy hónapom - felmondási idő - aztán örökre búcsút intek London legmenőbb magánklubjának. E. már egy hete felmondott, azóta sokkal jobb a kedve, bár rendesen megdolgoztatják. Îgy kell ennek lennie, nyugtatom magam, közben pedig borzasztóan be vagyok tojva. De persze minden nagy változás az első lépéssel kezdődik. 

Mi most nagyot változtatunk. Végre. Eljött az idő, hogy nem csak a munkahelyünktől, hanem Londontól is búcsút vegyünk. Esküvő és nászút után már csak átmenetileg jövünk majd ide vissza. Addig, amíg sikerül mindent elrendeznünk... BRISTOLban. Igen, eljött a napja. Jó messzire megyünk minden bajtól, stressztől és rokonságtól. Hisszük, hogy ez valami jónak a kezdete. Tervezünk, haladunk, beszélgetünk. Aggódunk és örömködünk. Borzasztó sok dolgunk van addig is, nekem pl. 2 tortát is meg kell sütnöm a hétvégén, mivel Ficánka 1 éves lesz, E. pedig betölti a 4. X-et. Meg öltönyt kell venni, virágokat intézni, visszaigazolni a szállodát, a repjegyeket megvenni, ingatlanossal találkozni, Bristolba menni, próbasminket csináltatni, hajat vágatni, meghívókat postázni, szemüvegért elmenni, úszásórák, hen party és még egy csomó minden, ami most nem jut eszembe.

Néha szeretném, ha már túl lennénk rajta. De az igazság az, hogy jobban működöm teher alatt.

Family photoshoot

Az esküvői fotós ragaszkodott hozzá, hogy készítsen rólunk jegyesfotózást. Mi ezen jót derültünk, mert mi nem azok a fajták vagyunk, akik csak úgy felszabadultan teszik-veszik magukat a fényképezőgép előtt. Úgyhogy gondolatban sok sikert kívántunk neki. Majd inkább felvetettük, hogy legyen családi fotózás, mivel van egy gyönyörű kisfiúnk, aki ellensúlyozza béna szüleit.

Aztán megbeszéltük a helyet és az időpontot... viszont nem számoltunk az angol nyárral. Mert az angol nyár az olyan... az olyan... hogy nem létezik. Vagy esik, vagy nem. Gyakorlatilag ez a két lehetőség van. És mikor nem esik, az sem feltétlenül jelenti azt, hogy jó idő van. Általában nincs. Ha meg igen, akkor mindenki gyorsan kiposztolja a fészbukra, nehogy bárki is lemaradjon róla. Kétszer tettük át a fotózást, mire sikerüt végre eljutnunk Greenwich-be. Akkor is úgy, hogy egész délelőtt zuhogott az eső, telefonon tartottuk a kapcsolatot a fotóssal, hogy szerinte és szerintünk mikor áll el, és van e esélyünk rá, hogy elkészüljenek a képek.

Végül délutánra kisütött a nap, felszárította a tonnányi vizet, így elkészülhettek a képek. Maradjunk annyiban, hogy még mindig nem mi vagyunk azok, akik kényelmesen érzik magukat a fényképezőgép előtt. Viszont nem is lettek olyan rossszak a képek, sőt, hála a gondos utómunkának azt kell mondanom egyes képeket egész türhetően nézek ki.

Ficánka pedig... egyszerűen csodaszép.

Tired

Annyira fáradtak vagyunk, hogy E. tegnap zoknistól fürdette Ficánkát és nekem közel öt perc után esett le, hogy min is kell röhögni.

.

Olyan jó lenne most otthon lenni. Elbúcsúzni tőled. Virágot vinni. Liliomot, mert azt szeretted. Sírni a többiek vállán. Elmondani, hogy az utolsó pillanatig is hittél, hittünk. Erős voltál és bátor. És nagyon fiatal. 

Örülök, hogy ismertelek. Örülök, hogy a barátom voltál. Sajnálom, hogy nem tudtalak megölelni gyakrabban. 

Megtartom a könyved. Már bele is írtam: Drága barátnőmtől, akit már nem ölelhetek meg (1982. 07. 03. - 2015. 07. 04.). Isten veled.

Stand up, lil' man

Tegnap a kisfiam minden előzmény nélkül, felállt a konyha közepén. Körbenézett, hogy ki látta ezt a produkciót, majd lépett felém egyet és nagy kacagással a karjaimba dőlt, hogy aztán nagy, nyálas puszikkal halmozzon el.

Sírtam. Szerintem az első kimondott "szeretleknél" zokogva fogok elalélni.

Dress code

Másfél év után először megint igazi londoninak éreztem magam. Sikerült reggel úgy felöltöznöm, hogy nem idősödő bölcsészlány vagy szoptatós anyuka legyek, hanem nő. Nagyon sokat dobott az önértékelésemen, még akkor is, ha hazafelé annyira hőség volt a metrón, hogy a hátamon folyt a verejték. Kár, hogy szineket nem sikerült a szerkómba belecsempészni, de majd legközelebb arra is figyelek, Milonka.

Shut up

Esküszöm, hogy olyan szuper hetünk volt, mintha nem is velünk történt volna. A nagyszülők imádták Ficánkát, a meló könnyű volt, E. majd minden nap korán hazajött. Ficábnka jól aludt, nem voltak alűrjei, megtanult egyedül felmászni a lépcsőn, élvezi, ha tologatjuk a kiskocsiján.

Hétvégén úszni is voltunk, végre ott, ahol befizettük a tanfolyamot. Nagyon kedves oktatónk van megint, a csoport is szuper, ráadásul van egy magyar család is. E. úszott most Ficánkával, nagyon élvezte. Végre megértette, miért is akartam ennyire ezt a babaúszás dolgot. Azért mert hatalmas móka! És Fic annyira élvezi! Még a víz alatt úszást is. Soha nem sír vagy kapálózik, ha vízben van, egyszerűen csak imádja. És most már E. is. Vasárnap kimentünk a piacra, ettünk salty beef-et a kedvenc helyünkön, ahol az árus már a nevünkön szólít és tudja, hogyan készítse el a szendvicseinket. Kifele menet vettünk házi limonádét, amit elkortyoltunk a kedvenc boltunkhoz érve. Bio bolt, amit itt organic-nek hívnak, igazából alig látszik az utcáról, egyszer véletlenül betévettem, azóta azonban csak ide járunk kajáért. E.-nek vettünk reggeli pelyheket, glutén- és tojás menteset. Magamnak vettem sajtot, kekszeket, laktózmenteset. Ficánka meg kapott babakaját, meg új fürdetőt.

Hazafele még elmentünk a játszótérre, hintázni, meg homokozni. Kár, hogy marhára fújt a szél, így annyira nem élveztük. Mármint Ficánka igen, mi nem. Őt minden alkalommal úgy kell kiimátkozni a hintából. Otthon E. kicsit edzett, Fic meg én egy nagy halom ruhacsipesszel szórakoztattuk magunkat. Egyébkét valóban óriási móka leszórni őket a lépcső tetejéről, szép ívvel esnek és jó hangjuk van. Kár, hogy utána nekem kell összeszednem. Illetve nem tudom hányszor megmásztuk a négy egyenként hét fokot tartalmazó lépcsősor a házban. 

Majd bemásztam a fürdőkádba, kicsit pihenni. A vasárnap, amíg E. vigyáz Ficánkára, én kicsit hosszabban tudok lubickolni, ilyenkor intézem a csajos ügyeimet. Néha E. benéz Ficánkával és beszélünk egy kicsit. Ez az egyetlen hely a házban, ahol úgy tudunk beszélgetni, hogy senki sem zavar. Most is bejött egy kicsit, láttam rajta, hogy valami bosszantja. Kérdeztem, hogy mi a baj, bír e Ficánkával, vagy menjek ki. Mondta, hogy semmi baj a fiúnkkal, leállította a kád mellé, és hangosan rötyögött, hogy a kezével tudott pacsálni a fürdővizemben. Kiderült, hogy az apja morgott neki, hogy mivel péntekenként vigyázniuk kell Ficánkára, ezért ő nem tud találkozni a barátaival és már a dámaversenyt is le kellett mondania, holott azt minden alkalommal ő nyeri. E. mondta nekik, hogy de hát ők ígérték meg, hogy vigyáznak az unokájukra, hogy ne kelljen childminderhez adnunk, most meg nem jó az időpont. Aztán megkérdezte az apját, hogy mégis mennyi időt kellene az anyósomnak Ficánkával egyedül töltenie, kiderült, hogy három óráról van szó. E. ezen már csak röhögött, hogy az anyja képtelen 3 órát eltölteni az unokájával. Sosem szoktumk példálózni az én anyukámmal, de E. most megtette. Mert valóban az anyukám mindenét odaadná, hogy Ficánkával tölthessen egy napot, az itteni nagyszülők meg azt számolgatják, mikor tudnak meglépni tőle.

Hát, így esett, hogy a csudaklassz hetünket mégis csak képesek voltak elrontank megint. Szereztek nekem egy átsírt éjszakát és egy napot. Ennyit arról, hogy ne legyek mérges és mindenben lássam meg a jót. Látom is... a fiam és a párom szemében. Mindenki más meg elmehet a búsba. A dámájával együtt.

Angry

Amikor E. a képembe vágja, hogy te mindig mérges vagy. És én sírok, mert igaza van.

What is your problem...

Azt hiszem kezdek megőrülni. Tegnap este leírom, hogy milyen tökéletes családom van, mama, papa, Ficánka, E. és én, csupa boldogság, szeretet. Reggel pedig megkapom nagypapától a szokásos odabökést, hogy érezzem a törődést. Kedd reggel is ez csinálta, mikor is finoman megkérdezte, hogy mikor jön Pillangó haza Thaiföldről, hogy belevágjunk a terveinkbe és elköltözzünk. Először is lövésem nem volt, hogy tudnak a terveinkről ilyen mélységig. Jó, nyilván E. mondta el, nem fontos, lépjünk túl rajta. De az, hogy egy nap Ficánkára vigyázás után megkérdezi, hogy mikor tervezünk elköltözni... én szivem szerint már ma.

Ma reggel Ficánka nyűgösen kelt, hajnal 5-kor felsírt, nehezen tudtam visszaaltatni. Szerintem fájt egy kicsit a pocakja, mert sokat pukizott. Nagymamának visszajött egy kicsit a náthája, ezért egész reggel került minket. Nagypapa meg sötét fellegekkel a homlokán bámulta a tvt. Bocsánatot kértem tőle, ha esetleg hajnalban felébresztettük volna, és elmondtam, hogy Ficánkának valószínűleg fáj a hasa. Erre rámnézett, és közölte velem, hogy ebben a házban mindenkinek csak problémája van, amire nem győznek már gyógyszereket bevenni.

Álltam, mint egy bamba birka, a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Majd kikapta kezemből Ficánkát és kimentek a kertbe. Én meg azon merengtem, hogy biztosan félreértettem valamit, hiszen tegnap még csupa kacagás volt az életünk, ma meg megint műsor van. Komolyan hiszem, hogy lassan megőrülök, skizofrén leszek, vagy nem tudom, de én épp ésszel ezeket a fordulatokat már fel nem foghatom. Nem értem, egyszerűen nem értem.

Most azon gondolkodom, hogy el mondjam e E.-nek vagy se... nem akarom szítani a feszültséget közte és a szülei között. Viszont ebbe a helyzetbe egyszerűen be fogok csavarodni. Nem látom a kiutat, nem tudom a megoldást. Legszívesebben hazafutnék Ficánkával. El ebből a tetves házból, városból, országból. 

Working mum

Kicsit csalok, mert ma már a második nap volt, hogy dolgoztam. Az első után nem volt kedvem írni, mert úgy éreztem, megbuktam, mint anya és munkaerő. Az első még sajnos mindig áll, így a második nap után is.

Először is marha nehéz elindulnom dolgozni, minden munkanapom reggelén. Tudom, hogy kell, mert bár van pénzünk kifizetni azt a 3000 fontot, amit a cégem plusz szülési pénzt adott, de nem szeretnénk. Igy marad a munka. Okosan kitalálta ezt a HR managerem, biztosra ment, hogy visszamegyek dolgozni. Jó, mondjuk az rendes volt tőle, hogy belement a 6 órás munkaidőmbe, és szeptemberre is elengedett. De azért nem ő hagyja otthon a fiát...

Első reggel végigbőgtem az utat befele. Sírtam a buszon, sírtam a metrón. Még szerencse, hogy az emberek telkesen közömbösek. A kutyát sem érdekelte, hogy bőgök, mint a szamár. A benti munkám a nullával volt egyenlő. Szívem szerint óráként telefonáltam volna haza, de csak 3 smst írtam. Hős vagyok. Kivakartam a HR manager irodáját a megkövesedett koszhalmaz alól és gyakorlatilag ez volt az egész napi munkám. Lassú voltam, fásult és ideges.

Otthon pedig minden tökéletes volt. Ficánka evett, ivott, aludt, játszott. Aztán hazaértem és nem evett, nem ivott, nem játszott és főleg nem aludt. Cserében viszont ordított. Az altatása két órámba telet, addigra már én is bőgtem. Végül csak úgy volt hajlandó aludni, hogy egészen begömbölyödött a hasamhoz, a karjaival pedig átölelte a nyakam. Éjszaka többször felébredt, csak azért, hogy még szorosabban csimpaszkodjon belém. Meg kell a szívnek szakadni.

Kedden nem dolgoztam, Ficánkával és J. barátnőmmel csavarogtam Wood Greenben. Minden szart megvettem Ficánkának, kompenzálva a hétfői napot. Igy került a birtokunkba egy nagy Verdás héliumos lufi is, meg még egy csomó kacat. E. meg is jegyezte, hogy reméli nem ez lesz minden ledolgozott munkanap után, mert akkor a fizetésemet inkább utaljuk egyből a boltoknak. A napunk szuper volt, az altatás is könnyebben ment, az éjszakánk azonban ugyanolyan katasztrófa.

Ma már nem sírtam, Ficánka kicsit tovább aludt reggel, így könnyebben tudtam felöltözni, elkészülni, viszont gyorsabban kellett eljönnöm otthonról, így nem volt hosszú búcsúzkodás. Lehet, hogy könnyebb lesz így. Meló is jobban ment, bár nem vagyok még mindig elég összeszedett és egy csomó mindent elfelejtek. Ficánkának is jó napja volt, bár szinte semmit sem aludt napközben. Ennek eredményeként viszont öt perc alatt elaltattam és nyugodtan írhatok blogot, mert meg sem moccan, úgy alszik.

És ami a világon a legjobb... a nagyszülők. Komolyan. Egyszerűen kinyíltak, megváltoztak, mosolyognak, kedvesek, versengenek Ficánkáért, a hangjuk is egészen más. Ha valaki más mondaná, azt mondanám, ilyen nincs. Egészen emberiek lettek újra. Nekem meg végre eltűnt a gyomoridegem. Jó rájuk nézni, jó velük élni. Istenem, add, hogy ez így is maradjon...

Swimming

Nyilván, hogy úszás óra előtt egy nappal lett kötőhártya gyulladása Ficánkának. Tudja a fitty, hogy mitől. Nem vagyok túl boldog tőle. Főleg, hogy szemcseppet kapott, napi négyszer, egy csepp. Már csak be kéne adni. Tudtam, hogy kemény menet lesz, de azzal nem számoltunk, hogy az amúgy is kényszermozgásos gyerek hirtelen képes legalább tíz kezet és lábat növeszteni, miközben a feje úgy pörög, mint az Ördögűző kislányának és persze úgy üvölt, mint akit nyúznak.

Beadtuk és ma reggel is. Hősök vagyunk, nem vitás. Fic itt fekszik mellettem, teljesen kidőlve a rákényszerített traumától. Az úszásoktató meg küldött egy smst, hogy ma mégsem lesz úszás, mert baj van a medencével. Szerintem összebeszélt Ficánka dokijával. Nincs mese, amint felébred újabb csepp következik. Jövő héten pedig kirúgjuk a medence oldalát! Juhhé!

Bite

Amikor az általam olvasott kisgyerekes blogokon arról volt szó, hogy harap a gyerek, bölcsen bólogattam, hogy no, igen nálunk is előfordul, van ilyen. Akkor még nem tudtam, hogy amit, akkor harapásnak gondoltam, az puszán jelzés értékű simogatás. Mondhatni semmiség.

Mert, hát, harap. Mármint most. Hat fogával, mint valami jegykezelő lyukasztó. Nincs menekvés. Könyörtelen. Cukiskodva bújik, aztán mire észbe kapsz, már beléd is csimpaszkodik a fogaival, mint valami kobrakígyó. Nem sikíthatsz, mert akkor megijed, sírva fakad, aztán vígasztalhatom napestig. Nem lehet elereszteni egy durván kacifántosat sem, mert most vagyunk leszokóban az indokolatlan csúnya szavakról, hogy később már ne kelljen vigyázni.

Szóval, el kell neki magyarázni, könnybe lábadt szemekkel, hogy amit csinál az csúnya dolog. Nem harapjuk meg anyát, még akkor sem, ha a válla olyan szépen kínálja magát és pont szájra áll. Ha túl jól sikerül, a gyerek hüppögni kezd... ha túl rosszul, kiröhög. Nyilván a megoldás valahol a kettő között van, de azt még nem sikerült abszolválnom. E. szerint nincs ezzel semmi gond, mivel még senki sem látott olyan kamaszt, aki vállon harapta volna a kiszemelt lányt. Kicsit gyanús, hogy ezzel takarózott, mikor a hozzátáplálás miatt aggódtam vagy a szoptatás miatt, meg az együtt alvás miatt. Szerinte megint túlspirázom a dolgokat. Szerintem meg, ő még nem volt úgy istenesen megharapva.

Meeting

Hát, megtörtént végre. Mármint a találkozásom a főnökeimmel. Meglepően kedélyesen telt, pedig én mindenféle borzalmakat vizionáltam előre. Még E.-nek is mondtam, hogy biztos kiborítóak és hajthatatlanok lesznek. Erre mosolyogtak és minden kívánságomra rábólintottak. Ha ezt tudom, kértem volna még fizetésemelést is.

Jövő héten hétfőn kezdek. 3 napot fogok dolgozni, 6 órában. Megkaptam az összes public area ellenőrzését. Igy aztán háromszoros hurrát az új főnökömnek, aki szintén azt gondolja, hogy a "tehetségemet" ne takarításra pazaroljam. Már most bírom a nőcit, remélem pár hónap közös munka után is ezt mondom majd róla.

Ficánkára a nagymamája és E. fog vigyázni. Egyelőre vannak fenntartásaim, de igyekszem pozítivan állni a dologhoz, mert mióta visszajöttünk otthonról kicsit enyhülni látszik a légkör. Ma már énekelt is a nagymama Ficánkának, amit soha nem tett előtte, és kicserélt egy kakis pelenkát is. Vannak még csodák. A végén még kiderül, hogy az is az én hibám volt, hogy eddig nem lehetet igazi nagymama... ne, ne legyen ebben igazam.

Azt még le kell írnom, mert elfelejtem, hogy Ficánkának jönnek az őrlőfogai, ezért aztán kicsit folyik az orra, és könnyezik a szeme. Ennek ellenére pár napja csudaklasszul alszik éjjelente. Nem tudom minek köszönhető ez, de nagyon hálás vagyok érte. Remélem így is marad. Jah, és még egy jó hír, hogy a kormány 15-ről, 30 órára emelte a 3-4 évesek ingyenes oviját. A végén még megérjük, hogy Ficánka is óvodás lesz.

Back

Leléptünk Ficánkával két hétre Magyarországra nyaralni, mielött visszamegyek dolgozni. Ez alatta két hét alatt sok minden történt, többek között nem volt net, vagy csak korlátozva, és nagyon jó volt. Ficánka megtanult kapaszkodva felállni, visszaülni, felvenni a földröl dolgokat, miközben áll. Megtanult tapsolni, táncolni és megszerette a banánt. Nem, az alvást még mindig nem.

Én többet aludtam, mint szoktam, Anya àtvette Ficánkát, mikor látta, hogy rámférne még egy óra alvás. Voltam fodrásznál, így most megint ennyit arról, hogy az esküvöre megnövesztem. Rövid lett és jajvörös. Voltam kozmetikusnál, aki szerint egyértelmüen látszik, hogy szuper kozmetikumokat hesználok, mert szebb a böröm. Masszíroztatni is voltam, a hátam közepéröl kiszedte a púpot, nagyon sírtam, mire sikerült, de most már sokkal jobb és nem is fáj. Voltam kiscsoportos Moly-találkozón, szuper játszótereken. Sajnos nem sikerült mindenkivel találkoznom, akivel akartam, de olyan rövid volt az idö, hogy annak is örülök, hogy ennyi minden belefért.

Itthon a helyzet változatlan, talán kicsit kedvesebbek, mint voltak, de szerintem ez még az újdonság varázsa, jövö heten majd megint megy minden a maga útján.

Fire

Tisztaban vagyok vele, hogy E. szemelyeben megnyertem a fonyeremenyt, mert mutassatok meg egy embert, aki alig par perccel imadot Kobom halala utan, rendel nekem egy Kindle Fire-t. Mar csak azt kene kitalalnom, hogyan legyenek ekezetes betuim es teljes lesz a boldogsag.

I am fine

Persze azt mondom, hogy jól vagyok, meg minden rendben, aztán meg mégis bőgök, mint a hülye gyerek, mert elolvasok egy történetet és a kommenteket az angliai magyar anyák oldalon. És az sem segít, hogy valaki odaírja, hogy 3 éven belül perelhetsz, mert eszembe jut, hogy E.-nek pszichológushoz kellett mennie. Lehet nekem is kellett volna, akkor most nem bőgnék megállíthatatlanul.

Our team

Az egészben az a jó, hogy minden ilyen szarság csak még közelebb hoz E.-hez. Eddig is egyfajta véd és dac szövetség volt közöttünk, megfejelve szeretettel, szerelemmel, most ez csak még inkább méllyült. Jók vagyunk együtt, nah. És vannak terveink. És már nincs olyan, hogy túl messze van. Lesz költözés is. Most viszont pénzgyűjtés van, vissza is megyek dolgozni. Közben pedig a nagymama megtanulja, mi a dolga egy nagymamának. 

Ebédre beültünk a Zer-be, ahol eddigi londoni életem legfinomabb csirkemellét ehettem, E. és a hatfogú társaságában, aki egy éttermi etetőszékben szórta a puszikat a vendégeknek és a pincéreknek, miközben az én kajámból csórt darabokat majszolta. E. kávéjába macit rajzoltak, habból és kérésre szuper fogyi kaját raktak össze neki, ami még finom is volt.

Itthon pedig összeizzadva aludtam Ficánkával másfél órát, aztán ugráltunk, birkóztunk. Most pedig ülök a fürdőkádban, blogolok, miközben E. vacsoráztatja a törpét. Jó dolgom van, azigazság.

Jah, és az anyósék? Kényszermosoly, cukiskodás. Felőlem mehet, nem vagyok haragtaró. Számomra ők még mindig E. szülei. Azok, akik felnevelték, szerették és szeretik. Sajnálom, hogy felém nem ez a helyzet, de engem meg mások szeretnek, és így van ez jól.

Mother's Day

Anyák napjára azt kaptam az anyósomtól és az apósomtól ajándékba, hogy kitalálták, hogy én már nem szeretem a fiúkat, sőt kifejezetten utálom őt. Azért, mert nem mondom neki minden mondatomban, hogy köszönöm és kérem. Mert ha este hazajön nem ugrom és készítek neki kávét. És nem hozom elé a papucsát. Helyette viszont megkérem, vagyis szerintük utasítom, hogy vigyázzon Ficánkára, amíg én gyorsan megfürdök.

És nem köszöntöm őket csillingelő jókedvvel, minden áldott nap. És ha megkérdezik milyen napom van, én őszintén elmondom nekik, ahelyett, hogy csak bólogatnék és az mondanám minden csodálatos. Szerintük azért töltök sok időt Magyarországon, mert már nem szeretem E.-t és azt tervezem, hogy elhagyom. 

Csak ültem és nem tudtam mit mondani, még könnyeim sem voltak, annyira meglepődtem a vádaktól. Helyette elvittem Ficánkát sétálni. E. a piacon ért utol minket. Ettünk a szokott helyünkön, salty beef-et, jó mustárosan. Közben E. elmesélte, hogy elég csúnyán beolvasott nekik. Mondtam, hogy szerintem nem kellett volna, mert inkább szomorú, hogy ők így látnak minket és nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ez, hiszen teljesen nyilvánval, hogy szeretem E.-t, imádom Ficánkát. 

Mire hazaértünk, ők elmentek. Nem tudom milyen lesz, ha hazajönnek. Ez az ő házuk, ezek után én csak egy betolakodó vagyok, akit eddig is csak megtűrtek. 

Water Babies

Újra beirattam Ficánkát úszni. Nem, nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Imádja a vizet és még egy kurzus nem fog ártani neki. E. kicsit akadékoskodott, mert utál betáblázva lenni előre, ide meg minden szombaton kell majd mennünk. Viszont sikerült úgy választanom helyet és tanfolyamot, hogy pont nem ütközik Ficánka alvós-evős idejével, így a napi rutinba simán beilleszthető. Nagyon várom már, megint együtt lubickolhatok a kis töpszli nyúllal.

Wedding planner

Ki kell írnom magamból, hogy zseniális meghívót találtam az Etsy-n, már meg is rendeltem. Nem lesz olcsó, viszont örök emlék, nem csak egy papírlap eltéve évtizedekre. Persze majd idő és gyakorlás kell hozzá, hogy csudaszépen megcsináljam. Majd stikában, mikor Ficánka alszik, nyomdázom egyet. Mert, hogy nyomda sablon lesz a meghívónk és magunknak kell majd elkészíteni. Mekkora kúlság már?!

Sikerült fotóst is szereznem, meglepően kevés pénzért. Komolyan, hogy mire nem jó a facebookos kismama csoport. Szuper képei vannak a csajnak, akaratlanul is lájkoltam már képeit régebben, most meg ő fog fényképezni az esküvönkön. Akar velünk találkozni majd valamikor, hogy egyeztessük az elképzeléseinket. Mondtam neki, hogy ne számítson nagy csinnadrattára, mert ennek nem vagyunk hívei, szelíd, szolid esküvőnk lesz, viszonylag kevés emberrel, low budgetben. Erre mondott egy összeget, amire nem lehetett nemet mondani. Szerintem megértette a low budget lényegét.

Közben az alsószoknyám még mindig nem érkezett meg, pedig már ezer éve megrendeltem. Persze, ha az is olyan mértékben átlátszó lesz, mint az esküvői ruhám, akkor jobban fogok járni, ha magam varrok egyet. 

Lassan el kell kezdenem a nászút foglalást is, meg az otthoni ebéd szervezését. Illetve át kell nyálaznom még pár dolgot azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell Magyarországon honosítani az angol esküvőmet. Arra már rájöttem, hogy Ficánka születését is le kellett volna jelentenem valahol, azt, hogy hol, arra még nem. És azon is gondolkodom, hogy akarom-e E. nevét vagy sem, esetleg kötőjellel, mint Ficánka. Vagy tartsam meg a sajátom... óriási dilemma ez, kérem szépen.

És akkor arról még nem is írtam, hogy a házasságkötő ügyintőzéjőtől kaptam egy mélt, hogy méltóztassak kiválasztani a bevonuló zenémet, mert ezt ő nem teheti meg helyettem. Őszintén megmondva nekem ötletem sincs, pedig csuda klassz lenne valami igazán rézis bevonulás. Ötletek?

Update: ebéd közben megtaláltam a közös dalunkat. Megmutattam E.-nek, szerinte is ez a dalunk. Még szerencse, hogy a mélről nem tud, így az titok marad, hogy erre fogunk vonulni. Egy zseni vagyok. 

Our bed

Most elmesélem nektek milyen az ágyunk. A mi ágyunk nagyon magas, a normál ágyakhoz képest jó 15 centivel, mert egy hatalmas és vastag matrac van rajta. Rugós matrac, ami minden forduláskor nyekken és kattan egyet. Utálom tiszta szívemből. Hónapok óta könyörgök E.-nek egy normális matracért, de ő valami oknál fogva imádja. Körülötte nincs szőnyeg, csak kemény és hideg laminált padló. 

Hogy miért írtam mindezt le? Nagyon egyszerűen kitalálható. Tegnap este Ficánka erről a monstrum ágyról esett le a kemény fapadlóra. Igen, fejjel előre, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Üvöltés, sírás, elakadó lélegzet, üvöltés, sírás, sürgősségi.

Éjjel 11-re értünk haza, egy borzasztóan elcsigázott gyerekkel, egy bűntudattól gyötrődő apával és egy kisírt szemű anyával. Ficánka jól van, eltekintve a hatalmas lila folttól a bal arcán. Megvizsgálták, végigtapogatták, szemet-, fület néztek, reflexet vizsgáltak, szivet hallgattak... stb. Bőgtem, végigbőgtem az utat a kórházba, a vizsgálatokat, a hazautat. Végig azt hajtogattam, hogy csak kimentem wc-re. Talán nem mondtam elég hangosan E.-nek, hogy kimegyek, vigyázzon a gyerekre. Talán újból mondanom kellett volna. Vagy hangosabban... de kimentem, E. meg egy pillanatra átlépett a másik szobába. 

Pont mikor kiléptem a wc-ről láttam, hogy Ficánka karja a levegőbe lép, és borul. Sikítottam, futottam, láttam, hogy a nyaka meghajlik, ahogyan az arca koppan a parkettán. Öleltem, zokogtam, remegtem, ő meg lila fejjel levegőért kapkodott és üvöltött. Percekig csak álltunk, mindkettőnk testét rázta a zokogás. E. folyamatosan bocsánatot kért. Nem tudta, nem akarta, sajnálja. Kiabáltam, zokogtam, Ficánka fájdalomtól elkínzott arcát vizsgáltam. Teljes önkívületbe estem, végül mindketten az ágyra gömbölyödtünk és szoptatni kezdtem. E. pedig készülődni a kórházba.

A többit már tudjátok. Jól van, jól vagyunk. Nagyon megijedtünk. Éjszaka borzasztó rosszat álmodtam. Álmomban elvesztettem Ficánkát. Mindenhol kerestem, végül egy elhagyott kőbányában találtam meg iszonyúan lesoványodva, egy pisis textil pelenkába csomagolva, zúzódásokkal a testén. Innentől nem aludtam túl sokat, hallgattam, ahogyan mellém bújva lélegzik. Ahogyan most is.

Hop

Ma hajnalban Ficánka úgy üvöltött mint, akit elevenen nyúznak. Egy órán keresztül ringattuk, sétáltunk vele felváltva, cicivel kínáltam. Semmi. Semmi, csak sírás, üvöltés, hüppögés. Én is bőgtem, mert ilyet még nem csinált. Mármint nem az éjszaka közepén, derült égből, a semmiből. Ha nappal lett volna, akkor tudom, hogy például azért dühöng, mert öltöztetem vagy mert nem adok oda valamit, amit veszélyesnek ítélek. De éjjel?

Aztán ma napközben rájöttem, megvilágosodtam, elértem a Nirvánát... stb. Túl sok minden történt vele az elmúlt napokban, fel kell dolgoznia. Szombaton elkezdett mászni, vasárnap felült, hétfőn belém kapaszkodva felállt. Három nap alatt több dolgot vitt végbe, mint más babák hónapok alatt. Természetes, hogy elcsigázott és nem érti, mi a fene történik vele. Ennek megfelelően ma 4 órát aludt napközben és most élvezi, hogy nyúzhatják egymást a korán hazaérő E.-vel.

A képen Ficánka és a kedvenc játéka látható

Mum2mum again

Szombat reggel, J.-vel elcuccoltunk Potters Bar-ba gyermekeink levetett holmijait. Reménykedtünk, hogy sikerül valamit eladnunk, bár az odavezető úton megállapítottunk, hogy ez egy nagyon elit környék, a gazdagok tutira nem a mi Primarkos babaruháinkra vágynak. Sejtésünk beigazolódott, szinte semmit sem sikerült eladnunk. Viszont nekem sikerült beszereznem egy édes fürdős játékot Ficánkának és egy pár biztonsági rácsot a lépcsőink elbarikádozására.

Mert bizony mászik. Nulla félelemérzet nélkül, fejjel előre, kissé még ingatatgon. Félelmetes. Meg persze cuki. Főleg mikor megkérem, hogy jöjjön ide hozzám, ő meg, mint az egy napos kiscsikó botorkál felém. És az is csudaklassz, hogy megérti és megteszi, amit kérek tőle. Pl. erősen fogja a hinta láncát hintázás közben, mert mondom neki, hogy kapaszkodjon. Az már más kérdés, hogy a hintát elhagyni mindig nehéz, mert kapaszkodik (erősen) és közben azt kiabálja, hogy: Nyeeeeee!!! Néha be is alszik közben, mert annyira átadja magát a hintázásnak.

Kérem tőle, hogy tegye a kezét az enyémre, hogy együtt kapcsoljuk le és fel a fürdőszoba lámpáját. Vagy odaadja a kanalat, ha megkérem rá. A legjobb az egészben, hogy látszik rajta, élvezi, ahogy képes megérteni engem és cselekedni. Reggelente megengedem, hogy ágytámlába kapaszkodva kinézzen az ablakon. Kapaszkodik mind a két kezével, miközben kurjongat. Percekre el is lehet engedni, mert stabilan áll. 

A potters bar-i dologból még azt akartam kihozni, hogy E. vigyázott Ficánkára hat órán keresztül, beleértve a délelőtti altatást is, ami kritikus pont, mivel csak cicin alszik el. Viszont annyira ügyesen megoldotta, hogy együtt megreggeliztek, játszottak kicsit, majd elmentek hintázni a parkba, ahol Ficánka elaludt. E. valahogy belevarázsolta a babakocsiba és még másfél órát körözött vele a környéken. Én meg közben nem adtam el szinte semmit, aggódtam, hogy mi lehet a fiúkkal és a melleim majd szétdurrantak. Hazaérve a szobánk kicsit romokban, viszont, ami a lényeg, Ficánka jókedvű, E. meg baromira fáradt. Kérdeztem tőle, hogy azért a szülei segítettek e neki. Röhögött, mondta, hogy gyerekvigyázás helyett inkább elmentek bevásárolni. Majd hazaérve azon röhögtek, hogy E. mennyire elfáradt a sétálásban (nagyon meredek, dimbes-dombos környéken lakunk). Szerencsére E. remekül lereagálta a helyzetett, közölte velük, hogy útközben látott rengeteg nagyszülőt is gyerekkel és talán itt lenne az idő, hogy ők is aktív részesei legyenek az életünkben. Nyilván azóta is várjuk a változást.

Fuckthisshit

A tegnapi kiborulásom a legdurvább volt eddig. Üvöltve sírtam Ficánka játszószőnyegén összegömbölyödve, hogy az angol nagymama miért nem képes vigyázni az unokájára pár órát. Míg odahaza az anyukám majd belehal abba, hogy nem látja őt.

Mondjuk az nem igaz, hogy nem vigyáz rá... havi egyszer, két órát, amig E.-vel gyorsan ügyintézünk. Akkor is úgy fogad, hogy hol voltunk ilyen sokáig, én és a melleim, mert Ficánkát meg kell etetni. Ficánkát egyébként nem kell megszoptatni, mert már csak elalváshoz használ engem, napi háromszor, a többi fennálló időben viszont szórakoztatni kell, vagy sétálni vele, ha pedig éhes, megmelegíteni és szájába kanalazni az ételt. Mondhatni ilyen egyszerű az élet egy 8 hónapossal, leszámítva, hogy a szórakoztatás része a legkeményebb feladat. De legutóbb is csak másfél órán keresztül kellett volna megoldania, de kiborult attól, hogy Ficánka fél óra alvás után sírva követelt engem.

Én meg kiborulok attól, hogy magányos vagyok, napokig senki nem szól hozzám E.-n kívül, holott még két ember lakik ebben a házban. Kiborulok, attól, hogy egyetlen igazi társaságom a tabletem és a net. És kiborulok azon, hogy a tegnapi kiborulásom süket fülekre talált, mert 10 órakor megint kiléptek a kapun, mint minden áldott nap és annyit sem mondtak: fapapucs. Mert a tinédzser unokák ebédje, szórakoztatása és furikáztatása nyilván sokkal magasztosabb feladat, mint rámosolyogni egy 8 hónaposra.

The Dress

Az alsószoknya még nem érkezett meg, így láthatjátok a gyönyörű görbe lábaimat. A ruha sokatszori próbálásra is álmaim ruhája. Mit is kívánhatnék egyebet? Hétfőn úgy is kikérdeznek minket a fogkefénk színéről, akkor majd eldől minden.

Wish

Ma megjött az esküvői ruhám. Felpróbáltam. Bőgtem. Csodaszép.

Jumping Juniper

Örülök, hogy anyós ma nincs itthon. Nyilván szívrohamot kapott volna attól, hogy a konyhai mosogató felett mosom a hajam. De mit lehet tenni, ha a kisded üvölt valahányszor a zuhanyrózsából vizet engedek a fejemre. Gondolom kétségbeesik, hogy a fejem eltűnik a nagy sistergés alatt. Így viszont totál elfoglalta magát a strasszköves papucsommal, miközben én mosogatást imitálva sikáltam a fejemet.

Egyébként meg miután leírtam, hogy nem eszik, azóta kilószám vásárolom az Ella`s Kitchen nevű bébiételéket. Csak a csirkéset, mert imádja. Házi kosztra rá sem néz, kivéve a zabpelyhes keksz. Ha csirkére vágyik azt üvölti: pap-pap-pap és nagyokat tátog hozzá. Ha bújásra és anyatejre vágyik, akkor: mama-ma-mama-ma. Hogy lehet ennyire okos? Hogy? Meg szép... biztosan nem tőlem örökölte.

End of my maternity

Elvileg két hét múlva fel kéne hívnom a főnökömet, hogy június elején vissza megyek e dolgozni. Ez alatt a két hét alatt előre kéne látnom, azt, amit most nem. Miszerint eszik e Ficánka szilárd ételt, el van e anyatej nélkül és képes e aludni nélkülem és a mellem nélkül. Illetve végigalussza e az éjszakát, hogy tudjak pihenni.

Jelenleg mellen alszik el. Rossz éjszakáin 5-8-szor kel, főleg, ha jön a foga (kérdés: fogzani fog e akkor, mikor dolgozom? válasz: nyilván). Nincs egyetlen kiváltott étkezése se. 8 hónapos. Anyósom, Anyukám szerint erőltessem. Én meg leginkább azt szeretném, ha később nem lennének étkezési zavarai, azért, mert rá lett valami erőltetve, amit nem akart.

És ki vigyázzon rá? Nagyszülők, akik napokig felénk se néznek, hiába lakunk egy házban? Childminder? Hol találok megbízható cm-et ilyen rövöd idő alatt, és főleg mennyiért? Nursery? No f*ing way! Kifizetni se tudjuk.

Ha itt élne az Anyukám mennyivel könnyebb lenne... de nem él itt, nekem meg el kell döntenem, hogy szerintem két hónap múlva Ficánka elég felnőtt lesz e ahhoz, hogy akár részmunkaidőben visszamenjek dolgozni vagy egyszerűen közöljem velük, hogy felmondok.

Istenem, valaki döntsön helyettem.

Bridal dress

Hirtelen felindulásból vettem egy menyasszonyi ruhát a wish.com-on. Mentségemre szóljon, hogy 16 font volt (kb. 10000 Ft) szállítási költséggel együtt. Most vagy elképesztően undorítóan fog kinézni és akkor buktam egy kevés pénzt. Vagy pont úgy fog kinézni, mint a képen és akkor nekem lesz a világ legszuperebb low budget esküvői ruhám. 

Engagement

Bahhh... tudom, hogy erre a bejegyzésre vártok már napok óta. Kicsit sem vagytok kiismerhetetlenek. És mosolygó fejecske.

Aki régebbről olvas, az tudja, hogy E. nagyjából már a harmadik randinkon esküvőt vízionált, én meg pánikrohamot kaptam, mert két igen elbénázott, hosszú kapcsolat után egyetlen porcikám sem vágyott gyűrűre. Aztán összeköltöztünk és meglepő módon, irtó gyorsan összehoztuk Ficánkát. Nah, akkor elgondolkoztam, hogy bizony jó lenne összeházasodni, már csak azért is, hogy könnyebb legyen a papírokat intézni. El is kezdtük szervezni, de pikk-pakk akkora lettem, mint egy kisebb mammut, így megegyeztünk abban, hogy Ficánka születésekor újra tárgyaljuk a dolgot. Nos, Ficánka születésekor egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy esküvőről beszélhessünk, nagyjából csak a túlélésre játszottunk. Szó szerint.

Aztán nekem ki is ment a fejemből a dolog, lefoglaltak a mindennapok. Múlt hét pénteken meglátogatott N., a volt munkatársnőm. Könnyek között mesélte, hogy 7 éves évfordulójuk volt előző nap és a jeles alkalomra egy nagy büdös semmit kapott a párjától. Amikor megkérdezte tőle, hogy mégis mi a franc ez, akkor a csávó csak annyit válaszolt: mégis mire vártál, gyűrűre? Rézi barátnődnek sincs, pedig ő már szült is. Erre N. megkérdezte, hogy akkor először mi is gyereket tervezünk, utána esküvőt? Mire a srác kiröhögte, hogy tök nyilvánvaló, hogy ő nem akar gyereket, mert még nem áll készen. N. sírdogált egy kicsit, miközben E. hazajött, így neki is el kellett mesélnünk a történetet.

Miután N. hazament, nem is nagyon került szóba köztünk a dolog, csak annyira, hogy sajnáltuk őt, hogy P. ilyen csúnyán lerázta és megegyeztünk abban, hogy csúnya dolog volt velünk takaróznia. 

Másnap átlagos szombati napra ébredtünk. Ficánka etetés, reggeli, tv nézés, Ficánka etetés, altatás. Aztán E. szólt, hogy öltözzek, mert neki kell egy-két dolog a bevásárló központból. Elkocsiztunk Wood Greenbe, betérünk pár üzletbe, majd megálltunk egy ékszer üzlet előtt, E. kérdezgetett, hogy melyik tetszik. Mondtam, hogy szerintem mindegyik irtó drága, felesleges ilyesmin gondolkodnia. De csak erősködött, hogy mutassak rá, melyik tetszik. Háromra mutattam, hogy nah, azok tetszenek, erre ő meg besétált, hogy meg szeretnénk próbálni őket. Mindegyik csodaszép volt, egy különösen, de sajnos nem volt a méretemben, a hölgy szerint következő hét csürörtökre elkészülne, ha kérnénk. Mondtam, hogy csak próbáltunk, nem kérjük köszönjük, de mire E.-re néztem, ő már féltérdre ereszkedve nyújtotta a gyűrűt, hogy hozzá megyek e feleségül.

Bőgtem. Jesszusom, most is bőgök, miközben írok. Ugye, hogy erre nem lehet nemet mondani?! Így esett, hogy életemben másodszor, gyűrűs mennyasszony lettem. Azzal a különbséggel, hogy a mostani alkalommal egy szikrányi kétség sincs bennem, hogy szeretem és vele akarok élni.

Jó, hát ismertek... azért megkérdeztem, hogy csak N. miatt kérte e meg a kezem. Röhögött, de bevallotta, hogy elgondolkodott a dolgon és mivel volt köztünk egy megállapodás, miszerint Ficánka egy éves korára összeházasodunk elérkezettnek látta az időt. Még este sikerült beregisztrálnunk az önkormányzathoz is. Április 30-án lesz a házassági interjúnk, ahol eldől majd, hogy melyik napon lesz az esküvőnk. Izgi hónapjaink lesznek augusztusig.

We are Hungarians

Az egyik fórumban arról beszélgettünk, hogy milyen cikis helyzetben bukott le már valaki azzal, hogy magyar, itt a nagy ködösben. Valaki beírta, hogy évek óta egy boltba jár, az eladócsajjal is tök jóban volt, erre valami fatális véletlen folytán kiderült az eladóról, hogy ő is magyar. Előtte meg évekig bratyiztak egymásnak, angolul. Kicsi a világ sóhajtottam.

Este elsétáltunk a szokásos Costánkba, ahol csak úgy bámultam kifelé a fejemből. Mentségemre legyen szólva, Ficánkának jönnek a felső fogai, nem alszik szinte semmit. Bambultam bele a barista arcába, majd automatikusan elolvastam a nevét. Balazs. Esküszöm még hangosan ki is mondtam. Balazs. Majd jött néhány kellemetlen angol mondat, mire meg tudtam szólalni magyarul. Bakker, évek óta ide járunk, általában ez a csávó van, a neve is mindig kint volt, nekem meg most esik le, hogy magyar.

Mindenütt magyarok vannak. Magyar az egész világ. Nem is értem miért csodálkozom ezen.

Cupboard and lactoze

Vasárnap hajnalban nagy robbajjal összedőlt a pelenkázó asztal. El lehet képzelni azt az üvöltést. Vagyis, nem, nem lehet, mert a szívem facsarodik belé, órákba telt megvígasztalni. Szipogva, nyüsszögve feszült nekem a kis testével reggelig. Igazából nem gondoltuk, hogy ilyen véget ér a szekrény. Egy ideje már nem tudtuk kihúzni az alsó fiókot és a középső is kicsit csálén állt, de ki gondolta volna, hogy hajnalban egyszerűen összedől?!

Egyedül a teteje maradt meg épen, amin a szivacs van, a többi részéből egyszerűen kihulott minden alkatrész. Megcsinálni sem lehet. Ezért reggel első kanyarban elzarándokoltunk a skandináv áruházba, Malm-ot venni. Kiválasztottuk (3 vagy 4 fiókos, nagy dillemma, végül a 3 fiókos győzőtt, a 4 fiókos túl magas lett volna), kifizettük, hazahoztuk, összeraktuk. Tetejére tettük a megmaradt alkatrészt a másikból és voalá... van egy új pelenkázó asztalunk, ami ráadásul képes arra, - amire a másik soha nem volt- hogy befogadja Ficánka összes holmiát. Magic

Aztán következő hajnalban arra ébredtem, hogy hánynom kell. Vártam egy kicsit, hogy elmúljon. Legjobb taktikám, hogy ilyenkor nem mozdulok, hátha megunja és tovább áll. Sajnos Ficánka úgy döntött, hogy éhes, ezért muszáj volt felkelnem, megetetnem. Így a hányinger maradt. Végül még bele is aludtam. Aztán kimentem sírni a wc-be. Csak a padlóig jutottam, ott talált rám E. Egy darabig téblábolt körülöttem, hogy hogyan segíthetne. Messzire nem jutott, mert néhány pillanat múlva sztereóban használtam a wc-t és a mosdókagylót. Majd reggelig ezt megismételtem párszor. 

Viszont mondhatok egy jó hírt is. A nagyszülők most az egyszer remekeltek. Másnap meg sem bírtam mozdulni, annyira legyengültem (3 kiló, szevasz!). Ők pedig felváltva szórakoztatták Ficánkát, rám csak az etetés és az együttalvás hárult. Estére már tudtam két szelet pirítóst is enni, bezony. Kiderült az is, hogy anyós új szószt használt a bolognaihoz, viszont a hozzávalókat elfelejtette tanulmányozni. De most már legalább tudjuk, hogy a Tesco szószban laktóz van.

Mum2Mum Market

J. jött az ötlettel, hogy ugorjunk el egy baba-mama börzére, hátha kifogunk valami szuper dolgot. A dolog úgy esett, hogy ma reggel el is mentünk Enfieldbe, - ami egy külső kerülete Londonnak - és szétnéztünk. Egy hatalmas templomban tartották, árusok voltak körbe-körbe, meg középen. Természetesen ők is anyukák és az ő megunt, kinőtt holmijaik. 

Elképesztően olcsón árultak mindent és valami hihetetlen, hogy mi mindent. Komolyan bánom, hogy két hete megvettük az etetőszéket. Most fele áron vehettünk volna, ugyanolyat. Játékok, babaholmik, babaruhák, pocaknadrágok, felsők, szoptatós felsők... stb. Minden, mi szem-szájnak ingere, iszonyatos olcsón. Persze nekünk is muszáj volt vennünk dolgokat. Vettünk egy könyvet, amiben mozognak az állatok, mikor lapozunk (1 font). Egy cuki kirakóst, gyönyörű színekben (2 font). Egy ajtókeretre szerelhető babaugrálót (3 font!!!), jesszus, forintra átszámítva is vicces összeg. Én meg magamnak vettem egy polaroid kamerát (gyerekkorom óta vágyom rá, egy álmom teljesült) (8 font). 

Kifele menet pedig lefoglaltunk egy asztalt áprilisra, hogy mi is eladjuk Ficánka kinőtt ruháit. Tudom, hogy csak aprópénzt fogunk értük kapni, de már most két zsák ruha áll a szekrényben, amit kinőtt, köztük olyan, amit életében egyszer sem vett fel, vadi új. Komolyan, most látom, hogy sokkal jobban örülnék, ha valahányszor vendégek jönnek, inkább pelenkát hoznának, mint ruhát. (Kriszta, ha ezt olvasod, a hosszú ujjú body, a világ legjobb ajándéka volt, mert felnyitottad a szemem, hogy ha rövid ujjúra hosszú ujjú bodyt adok, akkor nem kell 2 másodpercenként az ingeket húzogatni a nyakából, miközben forgolódik.) Illetve a játékoknak mindig örülünk, de komolyan ruhák? Szóval, eladjuk mind.

A babaugrálót rögtön fel is raktuk, belepakoltuk Ficánkát, aki 15 percig megállás nélkül rikkangatott, ugrált benne, mint egy megkergült kenguru. A nagyszülein pedig látszódott az egyetérés, hogy most az egyszer nem baromságra költöttük a pénzünk. Sikerült polaroid filmet is rendelnem, így teljes a boldogság. Áprilisban pedig meggazdagszunk Ficánka levetett holmijaiból.

Colchester

Szombaton korcsolyázás közben súgta meg E., hogy ő voltaképp kivette a hétfőt szabadnapnak, mert hiányzunk neki. Ott abban a pillanatban egyébként az is kiderült, hogy nem tud korcsolyázni. Így ő a paravánba kapaszkodva igyekezett előre, míg én a hugával és az unokaöccsével köröztünk körbe-körbe.

Vasárnap Alma Együttesen voltunk, nádaházam... stb. Ahol rájöttem, hogy képtelen vagyok vadidegen emberekkel olyan dolgokról beszélni, mint mennyi idős Ficánka, eszik e már rendesen és hány foga van. Komoly gondjaim lesznek később a játszótéren azt hiszem. Szerencsére Ficánka még mindig leplezetlenül csajozik, így nagyon hamar begyűjtöttünk egy nyuszit, egy macit és egy autót is, Annától, Bogitól és Biankától. Persze később visszaadtam a játékokat a jogos tulajdonosuknak, de azért jó tudni, hogy a fiam égkék szeme mást is legalább annyira megbűvöl, mint engem.

Hétfőn aztán korán elindultunk Colchesterbe. Az első városba, ami a vidékre költözünk project első állomása. Ez a város van legmesszebb Londontól. Árai alapján a legígéretesebb, mondjuk úgy, hogy elég lenne részmunkaidős állást vállalnom és még így is szuper, két szobás lakásunk lehetne a belvárosban. Olyanokat kellett megnéznünk, mint: elég bababarát e, milyen boltok, parkok vannak, mennyire lecsúszott város, iskolák, lakosság, szórakozás. Ennek függvényében erős középmezőnyben végzett. Egy koldust láttunk egész nap. Kétszer éreztünk fűszagot. Rengeteg kávézót találtunk, van több szuper múzeumuk, kastélyuk. Vannak állami és magán iskolák, collage-ok, egyetem. Nagyon kevés benefit kocát láttunk. Angolon kívül nem hallottunk más nyelvet, sok idős ember él a városban és rengeteg a fiatal. Az egész belváros egy szuper kis labirintus, babakocsival remekül járható. Jópofa boltok vannak és hatalmas parkok, játszótérre.

A hátránya, hogy London messze van, így munkát mindenképp a közelben kéne találnunk. Ezt egyelőre nem tudjuk, hogy milyen eséllyel lehetne munkát találni a környéken. Biztosan lenne, ha alaposan utánna járnánk, vagy ha már ott élnénk egy darabig. Szóba került egy saját szendvicsező nyitása is, mert láttunk egy jó helyen lévő kiadó boltott, a tetején csinos lakással. Szóval, megragadott minket a város, de hátra van még három másik jelölt.

Ezeket mind fel fogjuk keresni a közeljövőben, majd az utolsó két befutó városban eltöltünk egy hétvégét. És végül közülük választunk. Szerintem remek stratégiánk van. Mondjuk Bristolt eddig még semm sem überelheti. Kár, hogy az aztán tényleg mocsok messze van Londontól.

Apple Band

Voltunk Alma Együttes koncerten. Kicsit be voltam tojva tőle, mert Ficánka még csak 7 hónapos, tapsolni, énekelni, táncolni nem tud, a figyelme limitált, így esélyes volt, hogy a felénél üvöltve követeli a hazamenetelt.

Korán odaértünk, mert kínai újév van a belvárosba, forgalom már korán reggel tisztára be volt állva. Üldögéltünk az előcsarnokban, váruk J.-t és a kislányát. Aztán E. elszaladt szenvicsekért és innivalóért. Közben meg be lehetett menni, de nekem hősiesen meg kellett várnom a bandát, mert J.-nél voltak a jegyek. A késés ellenére tök jó helyünk lett, négy sorral a színpad előtt, a szélén.

Szépen elhelyezkedtünk és minden erőnkkel a srácokra összpontosítottunk, hogy bírják ki a fél órát kezdésig. Igazi hősök voltak, egy nyikkanás nélkül tűrték az agyusztálásunkat. Aztán elkezdődött, jó hangosan, azt hittem Ficánka majd üvöltve próbál a hónom alá bújni, mint bármikor, ha valami hangos. De teljes meglepetésünkre totál lekötötte a figyelmét a színpad, a táncoló gyerek és a sok ember körülöttünk.

Egy pillanatra görbült le a szája és kezdett panaszosan bömbölni, mikor a felső páholyból valaki kupán találta egy gyerekcipővel. Szerencsére az ijedség nagyobb volt, mint a fájdalom, de így is percekig tartott, mire megnyugodott. A páholyból később lejött az anyuka és bocsánatot kért. Mondtam, hogy nagyobb bajunk sose legyen, de azért figyeljen oda, mert Ficánkánál sokkal kisebb babák is vannak körülöttünk. Később még valami leesett felülről, de addigra mi már szemfülesebbek voltunk és behúzodtunk a párkány alá.

A végén kórusban énekeltük a Nád a házam-ot és a Szülinapom. E. videóra is vette, látszott, hogy ő is élvezi. Iszonyú büszke vagyok, hogy Ficánkát is lekötötte. Édesem, annyira kifáradt, hogy már kifele az autó felé elaludt és hazáig durmolt. Majd evett, babakocsiba vágtuk és irány a vasárnapi állandó programunk a Farmers Market. Ahol a szokásos szendvicsünket ettük a szokásos limonádénkkal. Majd jól bőrig áztunk hazafele jövett, de azért egy kávé a Crouch End-i Costában még mindig belefért.

Most apa és fia együtt pihenik a kanapén a nap fáradalmait, míg én a kádban lazítok. Imádom az ilyen napokat. Kösz J. a jegyekért, ezer hála!