Azt hiszem örökké emlékezni fogok arra az esős, decemberi napra, mikor az állatmenhelyen a srác magasra emelt a grabancodnál fogva és megkérdezte: biztosan elviszed? Nagyon beteg. Én pedig azt gondoltam, hogy: édes istenem, itt biztosan nem hagylak... Nem volt szőr rajtad, csak sebek és genny. A. hangosan veszekedett velem hazáig, miközben a szél az arcunkba fújt, mert olyan büdös voltál, hogy le kellett hajtanunk az összes ablakot a kocsiban.
Sírtam az állatorvosnál, és sírt az állatorvos is. Mind a halálodat láttuk, helytelenül. Néhány hónap alatt rendbe jöttél és gyönyörű kiskutya lett belőled. Okos, ragaszkodó, igazi kincs. Boldog voltam, hogy rádtaláltam, hálás, hogy úgy döntöttél én lehetek a gazdád. Soha nem volt előtted kutyám, mégis úgy simultál bele az életembe, mintha mindig is ott lettél volna. Bejártuk egész Magyarországot, segítettél, hogy mindenhol barátokat szerezzek, és a legjobb, hogy soha sem voltam egyedül.
Mikor Angliába költöztem, mindketten belehaltunk kicsit. Te Anyával maradtál, nyugdíjas tempóban éltétek nyugalmas éveiteket. Ha hazalátogattam léttam rajtad, hogy örülsz és hidd el nekem is hiányoztál minden pillantban...
Aztán jött a telefon... elvesztettem a barátom, a lelkem egy darabját. Drága kis Plüsskutyám, édes kis Majácskám... örökkön-örökké szeretni foglak.
