Visszakerültem az itthoni punnyadásba, ezen a nagy meleg is segít, meg Plüss bújása. Könyveket olvasok, lubickolok az apró ülőkádban. Mindenkinek az e-olvasóval dicsekszem és Mad Dogs-ot nézek orrba-szájba. Valahogy ki kell húzni 24-ig, akkor kezdődik a Parade’s End Benny-vel a főszerepben. És nem felejtkezzünk meg a Doctor Who 7. évadjáról sem, szeptember 1-től újabb őrület.
Plüss éppen napozik, vékonyka, alig szőrös testét melegíti a napon. Imádom. De teljesen lerobbant, hogy nem voltam vele. Félő, hogy az előttünk álló újabb 3 hónapot már nem bírja ki. Nehéz így. Ez a legfontosabb döntés, amit most meg kell hoznom. Igazából az a baj, hogy nem tudom eldönteni mi a kegyetlenebb, mi az irgalmasabb dolog számára. Eleve kegyetlen vagyok, mert itt hagyom. Lehet, hogy kegyetlenség az is, hogy hagyom szenvedni. De talán nem is ekkora a baj, mint ahogyan látszik. Hiszen jókedvű, eszik, játszik. Mindenki mondja, akivel csak találkozunk. Viszont gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy haldokló az utolsó kenet után.
Rossz gazda vagyok. Csak a saját vágyaim érdekelnek. Mindig az a fontos, ami nekem kell. Lehet, hogy itthon kéne maradni, befogni a számat, dolgozni egy gyárban és örülni ennek a kicsike életnek, ami jutott. Mi a fasznak akarok mindig többet? 34 éves vagyok, nincs gyerekem, csak egy ványadt kutyám, akivel nem törődöm. A nehézségek elől hazafutok, nincs bennem kitartás, aztán meg sírok csak naphosszat. Borzasztó fárasztó csaj vagyok.
Nem, nincs jó hangulatom. De Mad Dogs-ot nézek. Mások szenvedései legalább viccesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése