E. megkapta a flu jab-ját, én pedig azzal a lendülettel lettem influenzás. Azóta minden áldott nap “poor thing” vagyok, amit utálok. Megint kommunikációs szakadékba estünk azt hiszem. Ráadásul tegnap, mikor nagyjából taknyom-nyálam összefojt a náthától, kaptam egy show-room, amit fél óra alatt puccba kellett volna vágnom. Azért csak kellett volna, mert az első pillanatban összetörtem egy poharat, és jól nem vettem észre, hogy bele is nyúltam. Csak akkor esett le a tantusz, mikor az ágynemű, a padlószőnyeg és a járólap is tiszta vér volt, viszont valami eszméletlen csoda folytán a párnák nem. Szóval álltam a szoba közepén, vérző ujj-jal, körülöttem, mint valami horrorfilm forgatása és ebben a gyönyörű pillanatban lépett be a főnököm, hogy megnézze hogyan is állunk… lovely. Azt hittem ordít majd, de helyette még jobban pánikba esett, mint én, rögtön kötszerért telefonált és behívott két szobalányt, hogy kapják rendbe a szobát. Pedig esküszöm nem is volt nagy vágás, éppen egy egészen pirinyó csak.
Ma pedig off-os vagyok. Ne várjatok csodát. Lázas vagyok és minden tagom fáj. Az, hogy holnap megint dolgozni kell mennem maga kín. Szóval, lehet, hogy megérdemlem ezt a “poor thing” dolgot. A közbenső szabadnapjaimon pedig K.-val vagyok, aki 15 nap múlva elmegy. Nem akarom, hogy elmenjen. Annyira nem, hogy valószínűleg zokogni fogok, ha elmegy és utálom, hogy már úgy kezdjük a visszaszámlálást, hogy: tizen… Addig is programokat írok neki össze, hogy miket kell megnéznie szabadidejében, ha közös offunk van, akkor pedig a Primark-ban múlatjuk az időt, mert csajok vagyunk, és mert kifogytam az összes nadrágomból, megint. Én, aki soha nem hordott slim farmert, mert nem jött fel a seggére, most beszereztem hármat is.
Pedig eszem. Sokat. Az már vicc számba megy, hogy mi mindent nem zabálunk össze. Fánkot, muffint, nutellát, kekszet, sült krumplit, csirkemellet, óriás bagetteket. K. most eldöntötte, hogy fogyókúrába kezd, O. pedig azon siránkozik, hogy nem jó a Costában dolgozni, mert nő a segge. Én meg fogyok. Pedig még E.-t is frusztrálja, hogy hamarabb végzek a kajával, mint ő, és ha megkérdezi, hogy éhes vagyok, a válaszom csak annyi: always. Folyton eszem, rágok, veszem a halom kaját… aztán meg vagyok 49 kiló. Pont, mint a középsuli végén, mikor elfújt a szél sziklamászás közben.
Tudom, hogy ez most nem egy összeszedett post lett, de tudjátok be annak, hogy influenzás vagyok és lázas. Ha pedig lázas vagyok nem tudok koncentrálni, vagy csak nagyon rövid ideig, mint az aranyhalak. Ja, és közben bekerültem a modern népvándorlók soraiba, ITT olvashatod el a cikket. Nem dicsekvésből, semmi ilyesmi. És persze lesznek kritikák is. Remélem még nem fogyott ki a vitriol a tollamból. Most pedig jobbra el, mert ebédelnem kell, kaját venni és enni, enni, enni… meséltem már mennyire iiiiiiiiiiiiiimádok enni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése