At the Zoo

Ha állatokról van szó, akkor nekem szinte mindegy, hogy fekete-fehér vagy tarka, a lényeg annyi, hogy béka ne legyen köztük. Így aztán az állatkert ilyen szinten maga a földi paradicsom, még akkor is, ha nagyon sok emberben az a téves kényszerképzet él, hogy az állatkert valami borzasztó dolog, ahol kínozzák és tönkreteszik szegény állatkákat, azért, hogy az egyszerű haladók élvezzék a látványukat. A valóság azonban az, hogy az állatkertek manapság afféle menedékhelyek és fontos kutatási központok, azért a sajnálatos okból, hogy majd az unokáink is láthassanak tigrist vagy éppen arany fakúszó békát. Szóval, lehet utálni és nem szeretni, a lényeg az, hogy szükségünk van rájuk.

Nekem meg arra, hogy időről-időre lássak pingvint vagy tapírt, mert cukik és gyermeteg módon tudok tőlük elalélni, halk sikkantások közepedte. (Igen, tudom, hogy egyes állatok közelében nem viselkedem komoly felnőtt emberként, de mentségemre szolgáljon, hogy mindezt nem művelem hangosan és látványosan. Kívéve békák esetében, amikor is, de.) Így aztán én és az állatkert egy külön fogalom, ezt most az egyszer E. is megtanulta. kezdjük ott, hogy mindjár első körben be kellett ülnie velem egy gyerekeknek tartott előadásra, ahol láttunk tatut, nyestet, bagolyt és papagájt (kinek neve George). Az első sorban a gyerekek hangosan kacagtak, mi meg E.-vel húúú-ztunk és hááá-ztunk, mert a madarak a fejünk fölött repültek el, a tatu pedig majdhogy nem a lábunknál kutatott élelemért. Annyira lenyűgöztek minket, hogy fényképezni is elfelejtettünk, nem úgy mint utána a pingvineknél, ahol külön kihívás volt megörökíteni az izgő-mozgó, pancsoló madarakat, akik szinte élvezték, hogy az orrunk előtt produkálhatták magukat. Nyilvánvalóan kiröhögték csalódott arcunkat, amiért csak fél pingvineket tudtunk lefotózni.

Trópusi madár és pillangóház, mindkettő maga a csoda, ahogyan ide-oda cikáznak tarka szárnyaikkal, nyilvánvalóan tudomást sem véve a szájtáti emberkről. Vagy a szurikáták, akik anélkül is cukik, hogy bármit is csinálnának. Gorillaház, ami szinte ugyanolyan, mint a budapesti. Zsiráfok, akikkel fejmagasságban találkozhatsz és bámulhatsz bele hatalmas szempillájú szemeikbe. Rovar- és hüllőház, ami nekem külön kihívás volt a békák miatt. A kicsikkel még elvagyok, de a varangyoknak már a gondolatától is kiráz a hideg, így az ausztrál ásóbékát passzoltam, viszont a fakúszó békát lefotóztam, mert egy hős vagyok és mert kb. 3 centi volt az egész.

Az akváriumban tültöttünk a legtöbb időt, mert gyönyörű tengeri és folyami tartályok voltak, megtömve korallokkal és érdekes halakkal. Láttunk pl. csikóhalakat is, amik a Temzében is élnek vagy Némót és piranhát. Sajnos a vidráknak már nagyon melegük volt és pont előttünk kaptak enni, így mire odaértünk kidőltek és csak az odújukban láttuk őket szúnyókálni. Pedig küldetésemnek tekintettem, hogy lefotózzak egy cuki vidrapofát, de majd legközelebb.

Ami nekem meglepetés volt, hogy semmilyen medvéjük nincs. Se barna, se fekete, se jeges. Illetve elefánt és rinochérosz sincs. Gondolom ezekkel az állatokkal már nagyob helyre lenne szükségük, mert ez az állatkert is a város szívében van, csak úgy, mint a budapesti. Viszont ellentében azzal, sokkal inkább tágasabb, levegősebb, nincs az az érzésed, hogy minden állatból van egy kicsi, hanem inkább néhány főbb állat, az viszont nagy területen, elszórva. A gondozók és önkéntesek csodálatosak, szinte másodpercek alatt ott teremnek, ha egy állat túl nagy figyelmet kap és szétterelik a népet, illetve készségesen felelnek minden kérdésre és persze hamarabb megtalálják a bozótban a kérdéses állatot, mint mi.

Tartalmas napot töltöttünk el, sétálva, állatokat nézve, de őszintén megmondva, ha csak turistaként látogatnék ide, kihagynám. Hogy miért? Mert drága, drága és drága. Még akkor is, ha tudod, hogy a jegyedből finanszíroznak kutatásokat és ösztöndíjakat. Legközelebb vadasparkba megyünk, E. szerint ott van medve is. Már most odáig vagyok érte... mármint a medvéért, de persze E.-ért is természetesen.