Kineziológusnál jártam ma. Komolyan. Igazából ez az egész egy megvakarom a hátadat, ha te megvakarod az enyémet dologból nőtte ki magát. Mivel egy leendő kineziológusnak segítek a vizsgájára felkészülni és most rajtam gyakorol. Én, aki nagyjából mindent úgy ad elő, hogy frankón nem hiszek ezekben a dolgokban, voltaképp egyébként tök hiszek, vagyis inkább nem, de aztán meg mégis. Érthető, ugye?
A kineziológia nekem egy urban-hókuszpókusz. Nagyjából az a lényege, hogy a tested akaratlanul is válaszol a feltett kérdésekre. De persze nem olyan kérdéseket kapsz, hogy: szerinted az anyád elnyomott e téged, mikor fakanállal rásózott a fenekedre ötévesen? Hanem leginkább számokat sorolnak fel, hol egyesével, hol 20-30-asával ugrálva. Szóval frankón nem tudod, hogy most mi a stájsz. Aztán persze elmondja, hogy ezzel és ezzel a problémával fogtok dolgozni, és aztán jönnek újból a számok, meg kézemelgetés.
Első körben nekem a munkahely volt a probléma (mily meglepő). Kiderült, hogy 12 évesen utáltam suliba járni, mert az osztálytársaim kiközösítettek, én meg erre úgy reagáltam, hogy átváltoztam sündisznóvá. Most pedig gyakorlatilag ugyanezt csinálom. Igyekszem minimálisan érintkezni a munkatársaimmal, nem sokat kiadni magamból, ők pedig cserébe úgy kezelnek, mint egy előkelő idegent, aki aztán jó néhányszor meg is szívatnak, hogy vegye már észre magát. Szóval nem tudatosan, de ha nem érzem jól magam egy társaságban, akkor nagyon hamar a peremre helyezem magam, aztán meg meglepődöm, hogy úgy is kezelnek.
Így most ezen dolgoztunk, kézemelgetés, számok, kézemelgetés, számok... végül kaptam házi feladatot, amit naponta legalább egyszer végig kell mondanom, meg gondolkodnom rajta és gyertyát gyújtani (szkeptikus énem helló!). Aztán jövő héten újabb gyakorlat. Már alig várom. (igen, tudom, hogy az utolsó mondatomból sütött a szarkazmus)
I'm Dr. House
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése