Az van, hogy már nagyon régen nem olvasom azokat a blogokat, amikért régebben olyan nagyon oda voltam. Azt tudom, hogy az egész blogírás nekem Antibaby blogjával kezdődött, aztán olvastam még rengeteget, utána meg kialakult egy blog-baráti köröm. És jártunk blogtalikra a Tandembe, ahonnan aztán félrészegen néha átmentünk meleg szórakozóhelyekre. Én persze nem ittam, mert vezettem, de Bahha hátul ült és egy ici-pici ablakon keresztül mondta, hogy merre menjek, majd hazáig is így tartott az út. Szóval eszméletlen jó volt. És nagyon fontos barátságokat kaptam tőle, Bahhát, Katrincát, Hibust, Nashát és a lemaradó Confit.
Csak azt tudom, hogy már nem olvasok sok blogot, sőt leginkább csak visszajáró vendég vagyok itt-ott. Már nem is tartom fontosnak, hogy részem legyen a mindennapjaikban. Bár megrázott, hogy Zoli és Björk, igazából tudom, hogy az élet megy tovább és már nem azért írom a blogom, hogy valaki figyeljen rám, hanem csak úgy magamnak, mert jó, ha valahol kiélhetem a grafomániámat és nem kell szépséges kerek egész mondatokat írnom, akár csaponghatok is. Már nem fontos a külalak, vagy a lényegi, tartalmas poszt; írhatok arról, amiről csak akarok. Filmekről, zenéről, A-ról és B-ről, titkokról és talányokról.
Szóval ezzel csak azt szeretném mondani, hogy az életem olyan, amilyen és szeretek írni róla. Mert hát mit is mondanak Monty Pytonék? Nem, nem azt, hogy "always look on the bright side of life".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése