At the Shire

Azért lett Shire a címe mind a FB-os fotóknak, mind ennek a bejegyzésnek, mert mióta leszálltunk Magyarországon, azóta E. folyamatosan Megyeként emlegeti kishazámat. Szerinte Tolkien rólunk mintázta a hobbitokat és az elfeket is, és egyérteleműen Középföldét is. Nekem vannak kétségeim, ugyanakkor büszke is vagyok a hasonalatra. E. szerint a fák Magyarországon - a Megyében - égig nőnek, hihetlenül zöldek, a házak magasak, az emberek fehérek. Igen, borzasztó sztereotípiákban élünk, ezért is nem engedtem, hogy E. lefényképezze a kisbolt eladóját (nem, szívem, nem fényképezünk le minden fehér embert).

Szóval, megérkeztünk. Aztán Molytalira mentünk. Rögtön belecsaptunk a közepébe, csak, hogy E. szokja a dolgot. Kb. egy óra múlva feladta. Nem hibáztatom. Éjjel későn feküdtünk le, borzasztó korán keltünk, a repülőn nem tudtunk aludni, aztán jött a folyamatos magyar duruzsolás, amitől E. gyakorlatilag transzba esett. Szépen hazavezettem, ahol csak annyi ereje volt, hogy bemászott az ágyba, nyöszörgött egyet, aztán már horkolt is. Komolyan. Nekem viszon jól esett végre egyész délután magyarul beszélgetni, hallgatni titeket, veletek lenni, ismét részese lenni a mi kis klubunknak. Jó volt látni, hogy mind megvagyunk, itt vagyunk egymásnak és minden beszélgetésünket ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Csodásak vagytok csajok!

A vasárnapunk úgy folytatódott, hogy kölcsönkaptunk egy kocsit. Utálok vezetni. 2 éve nem vezettem és soha, soha, soha a büdös életben nem vezettem még személyautót. Szóval, borzasztó nagy hátránnyal indultam, ami egyre inkább elharapódzott a napok előrehaladtával. Volt sírás, üvöltés, káromkodás, csendes imák és a motor majdnem leégetéséig való bőgetése. Jelmondatunkká vált a DO SOMETHING, amit azóta is emlegetünk. Sajnálom, nem vagyok türelmes sofőr és elveszítem a fonalat valahanyszor átlépjük Pest határát. Vasárnap is ez történt, mikor Szentendrére a Skanzenba kellett eljutnunk. A kölcsönkapott gps szépen bevezetett minket Pestre, ahol én frászt kaptam és elfelejtettem melyik a bal, melyik a jobb kezem. Eltévedtünk, kétszer. Az én hibámból, mert a hang azt mondta szépen és érthetően, hogy balra, én meg autómatikusan bekanyarodtam jobbra. Ne kérdezzétek. Bőgtem. E pedig röhögött és minden elhalladó autóba beüvöltött, hogy: help. Így érkeztünk meg a Skanzenba, ahol nekem minden létező nyelvtudásomat össze kellett szednem, mert olyanokat kellett elmagyaráznom, hogy mi is a tisztaszoba, a kékfestő műhely vagy a befőzés. Egész jól ment, bár kíváncsi lennék, hogy utólag vajon mi maradt meg ezekből E. fejében. Viszont tök jót ettünk és nagyon sokat nevettünk, és végre azt is meg tudtam mutatni E.-nek, hogy hogyan készül a tető fából.

Hétfőn már kicsit lazábban fogtam fel a vezetés dolgot, értsd: csak kétszer kiabáltam és nem sírtam. Tamásiba mentünk, ami nekem és az Anyukámnak is fontos állomás, mert ő ott született én meg a nyaraim nagytöbbségét itt töltöttem a Nagyinál és az unokatesók garmadájával. Sétáltunk egy nagyot a gemenci erdőbe, meglátogattuk az unokatesómat és együtt örültünk a nagy hírnek, miszerint újabb babóca várható a családba. Persze Anyukám elbeszélgette a rendelkezésünkre álló időt így pontosan tudtam öreg este lesz mire hazérünk. Bár mondjuk arra nem számítottam, hogy ennyire. Hazafelé beugrottunk Eszti barátnőmhőz is, akit nagyon rég nem láttam és borzasztó jó volt már végre megölelni. Persze kértem, hogy ne készüljön, mégis tucatnyi süti várt minket. Hazafelé végig óvatosan vezettem, mert ismerem az utat és tudom, hogy ebben az időszakban számíthatok őzekre. Igazam lett. Sikítottam, muszáj volt. Ott állt az út közepén és bámult rám, miközben a többi barátja vidáman szökkelt keresztül az úton.