Az úgy volt, hogy letörött a tömésemből egy darab, és nekem szoktak olyan paráim lenni, hogy bemegy oda a cukorka és jól szétrágcsálja a fogamat. (Igen, olvastam a Fognyűvő Manócska történetét.) Szóval én kurvára nem akarom, hogy szétmarcangolja a fogamat jobban, így elbattyogtam a fogorvoshoz. Persze előtte financiális kimutatásokat készítettem, amiből az jött, ki, hogy ebben a hónapban sem eszem.
A váró a szokásosnál is jobban tömve volt. Ez az a hely, ahonnan nem lehet elkésni. Komolyan. Odamész időpontra és tuti, hogy min. egy óra múlva be is kerülsz. Olvastam, azután már csak néztem ki a fejemből. A punyadást egy trendi család zavarta meg, anyu és két csemetéje. A csemeték már huszonegy-két évesek lehettek, fiú és lány. Trendik, naaaaagyon trendik. Olyan telefonjuk volt, hogy csak ámultam, a kiscsajnak pedig már most műcickó. Már éppen kezdtem is volna bele magamban a sopánkodásba, mikor a liba megszólított, hogy mit olvasok. (Egy jó pont a műcickósnak.) Persze nem ismerte, de becsületére legyen mondva, legalább érdekelte miről szól. A mellettem ülő hölgy könyvét már ismerte, True Blood - Inni és élni hagyni, obviously. És aztán már nem is emlékszem hogyan, de elszabadult a pokol. Röhögtünk. Komolyan. Megállás nélkül. Olyan hangosan és felszabadultan, hogy a fogdokinéni kidugta a fejét, hogy csendre intsen minket.
Aztán következett a leckéztetés. Először én mentem be. Hosszasan alkudoztunk az injekció fontosságáról. Szerintem nem, szerinte igen. Végül én győztem, mert az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a fejem (igen, tudom, egy hős vagyok). Így a koktél a bal alsó állkapcsom helyett, felülre került. Mire kiértem a szám valami egészen elképesztő formát öltött. Utánam következett a műcickós, majd a True Blood-os és végül a trendi fiúcska. Ültünk egymással szemben körben, pittyedő szájjal, oldalán csorgó nyálcsíkkal és kipukkadt belőlünk az ordenálé röhögés. Még akkor is hallottam a röhögést, mikor a fogamat fúrták. És mikor kiléptem a rendelő ajtaján komoly éljenzés és ováció fogadott.
Még hazafele jövet is röhögtem. Hangosan, magasról letojva mindent és mindenkit. Mert van az úgy, hogy tele vagy előítéletekkel és az élet mosolyogva, finoman arcul legyint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése