2016. augusztus 15., hétfő

Mirror, mirror on the wall

Ez valószínűleg sokáig az utolsó bejegyzés lesz, de látom, hogy tartozom nektek, azzal, hogy leírom a miérteket.

Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, amit nyilván észrevettetek. Benne vagyunk nyakig ebben a borzalmas dackorszakban, ami egyébként sem egyszerű egy olyan hihetetlenül aktív, hangos, érzékeny és akaratos gyerekkel, mint Bebe. Ehhez pluszban jön, az, hogy borzasztóan magányos vagyok, Ipswich csak tetőzte az elszigetelődésemet. És vendégül látjuk az Anyukámat is...

Tudom, hálásnak kéne lennem, hogy van egyáltalán Anyukám, van kihez fordulnom, és egyértelmű, hogy szeretem, imádom, de nos... nem véletlenül élek mérföldekre messze tőle. Felnevelt, erején felül teljesített, egy olyan apa, férj mellett, akiről jobb nem is beszélni. De világ életében elvolt a maga teremtette kis buborékban, ahol azt gondolhatja, hogy mindenki más azért él körülötte, hogy őt szeressék. Számára nehéz elképzelni, hogy más emberek nem 0-24 órában azzal vannak elfoglalva, hogy őt hallgassák, szórakoztassák, vagy békén hagyják, ha neki éppen ehhez van kedve. Az ő világa, bár nem tökéletes, de legalább az övé, és ezzel mindenkinek tisztába kell lenni. Szóval, közöttünk, minden látszat ellenére, soha nem volt meg a lelki kötődés. Ez borzasztó nehéz belátni és még nehezebb, hogy ő ezt nem is gondolja így.

És ez az, ami felnyitotta a szememet, a mostani ittlétével. Az, hogy hiába kérem, erőszakolom rá Bebét, egyszerűen köztük sincs semmi kötődés. És nem azért, mert ritkán találkoznak, nem ismerik egymást, hanem mert egyszerűen nem is tudnak kapcsolódni egymáshoz. Elnéztem őket a játszótéren, ahol Bebe önfeledten labdázott, egyedül, mert az Anyukám tőle 5 méterre megállt, zsebre tett kézzel. Néha odaszólt neki, hogy jöjjön oda, vagy dobja a labdát, de semmi más interakció. Kérdeztem tőle, hogy miért lehet ez, a válasz az volt: mindenki angolul beszél, nem mer magyarul megszólalni. Senki sem volt rajtunk kívül a mezőn, senki... Itthon ugyanez. Ma pl. egy dísztasakot próbált gyönyörűen összehajtogatni, miközben én a reggelinket csináltam, Bebe mellette játszott, de elakadt egy Duplo darabbal, amit sehogy sem tudott összepattintani a többivel. Segítséget kért, de Anya annyira el volt foglalva a dísztasakkal, hogy nem figyelt. Hát, kérte hangosabban. Majd hangosabban, majd sikított és ő még mindig a dísztasakkal volt elfoglalva. Kértem, hogy segítsen neki, de a válasz az volt, hogy majd, ha befejezte, segít. Ezt sem Bebének címezve, hanem nekem. A gyerek addigra már lila volt a dühtől, végül szétdobálta a játékát és hozzám szaladt panaszkodni. Az Anyukám szerint soha nem tanul meg türelmes lenni, ha én mindig kiszolgálom. Szerintem meg csak két éves...

És itt a baj. Az, hogy önmagamat is látom ezekben a szituációkban. Látom, hogy hogy zsarolok, manipulálok, terelek, én is, hogy közben építsem a saját kis világom, kizárva azt, akit a legjobban szeretek. Itt van az Anyukám és tükröt tart elém, amiben megmutatja, mennyire rossz, manipulatív, gyenge és önző vagyok. És nehéz belátni, de olvasva a többi blogot, a kommentjeimet, a reakcióimat, érzem, hogy valami nem kerek, más vagyok, másként látok, érzek, élek meg dolgokat. És mind ott vannak a tükrök, amiben eddig nem láttam önmagamat. Vagy nagyon is láttam, de nem mertem szembenézni vele.

Nem vagyok boldog, de próbálom megtalálni az utat, tükrökkel vagy anélkül. Próbálok kikászálódni a magam köré épített buborékból, hogy más is hozzámférjen. Hogy az én fiam majd ne érezhesse azt, hogy nincs köztünk kötődés, vagy hogy tükröt tartsak elé. És próbálok tisztán kommunikálni E. felé is, hogy ne kelljen barchobáznia a "semmi" és a "mert te soha nem figyelsz rám" között. De legfőképp megpróbálok boldog lenni, hálás és elégedett azzal, amim van.

Talán zavaros és értelmetlen volt, amit leírtam. De ez itt most a vége. Talán lesz még blog, talán nem. Jó móka volt, de most más dolgom van. Farewell

2016. augusztus 11., csütörtök

The end

Ez itt én most befejezem. Legyen csodaszép napotok! 

Nekem meg boldog második születésnapot.

2016. augusztus 7., vasárnap

Let's play






És egyet a végére, hogy mennyire borzasztó nálunk gyereknek lenni:

2016. augusztus 5., péntek

Birthdays

Ezt is megéltük: KisPipi két éves lett. E. pedig holnap lesz 41. Igen, megszültem a szülinapi ajándékát. Bebe sok-sok ajándékot kapott, leginkább a lufiknak és anyukám ajándékának - egy borzasztóan idegesítő, csilingelő, villogó rendőrautó - örült. Szerencsére estére kimerült az elem belőle, így a gyereket is le tudtuk fektetni aludni. 

Egyébként határozottan jobban élvezzük Anyukám mostani látogatását. Eddig csak kevés esetben kaptam agyzsibbadást tőle. Az egyik ilyen a beteljesítő jóslatok, a "ne fuss, mert elesel", ne mássz fel, mert leesel", "ne nyúlj hozzá, mert eltöröd". Nálunk eddig ilyenek nem hangoztak el, ezért Bebe döbbenten veszi tudomásul, hogy nem futhat, nem mászhat, vagy nem nyúlhat dolgokhoz. Illetve nem dobálhatja a krumplit.

Ezt a részt azért kifejtem, jó? Nahszóval, már a második nap Anyukám fejemre olvasta, hogy neveletlen a gyermek. Túl sok minden van megengedve neki. Kérdeztem, hogy mégis micsoda, csakhogy képben legyek, mit is kellene változtatnom. Nem tudott rá válaszolni, csak azt ismételgette, hogy elkényeztettük Bebét. Végül sokadszori nekifutásra azt találta mondani, hogy azért, mert dobálja a krumplit. Történt ugyanis, hogy krumplit hámoztam, Bebe megkaparintott belőle egyet és azt dobálta a konyhában. Ekkor bevallottam, hogy ez minden alkalommal megtörténik, amikor krumplit pucolok, vagyis hetente egyszer vagy kétszer. Nincs belőle harag vagy hiszti, amint visszateszem a krumplit a helyére, a dobálás sem lesz tovább érdekes. Tehát mondjuk heti tíz perc krumplidobálással telik nálunk. Szerintem ez nem nagy dolog, tekintve, hogy sem a berendezési tárgyaknak, sem Bebének, sem pedig a krumplinak nem lesz tőle baja. Illetve, a krumpli olyan helyen van, ahol Bebe minden nap látja, tudja hol van, mégsincs naponta durva burgonycsata a lakásban.

De ez nem megengedett. Ez neveletlenség. Mert ebből azt tanulja, hogy bárhol, bármit dobálhat. Szerintem viszont, amíg nem dobál bármit, bárhol, jók vagyunk. Ugyanígy, miért nem azt mutatjuk meg neki, hogy bár megfoghatja, mindezt óvatosan tegye, mert eltörheti, vagy elejtheti. Vagy felmászhat, de ott vagyok mellette, elkapom, ha leesik, ott vagyok, ha segítség kell. Jah, hogy akkor tényleg mellette kell lenni? Végig figyelni? Mindig előre gondolkodni? Hát, ez buzi fárasztó... meg nem lehet leülni közben a padra... vagy nyugodtan fényképezni... esetleg virágokat nézni... hát, komolyan... nincs igazság.