2014. február 19., szerda

Vizsla

Most, hogy Anyóskáék half term szabadságukat töltik Anglia valamelyik távoli csücskében, megkaptam ama nemes feladatot, hogy főzzek az embernek. Aki ismer az tudja, hogy gyűlölök főzni, így nekem eddig teljesen jó volt, hogy Anyóska nem engedett a konyhája közelébe se, mondván, hogy Apukának nagyon kényes a gyomra, ki tudja, hogy a magyar ételektől miket produkálna.

Most viszont nyilván E. nem maradhat étel nélkül, így kénytelen vagyok főzni. E. már előre retteget, mert én folyton azt mondogattam neki, hogy nem tudok főzni, ami egyébként nem igaz, csak könnyebb ezt a magyarázatot adni. Tudok főzni, de utálok, én enni szeretek és pont. 

Tegnap aztán pörkölt volt csiga (vagy valami hasonló) tésztával, ami igazán jól sikerült, E. kétszer is evett belőle. Majd jólesően elnyújtózva az ágyon konstatálta, hogy mégis tudok főzni, és ez milyen jó. És még a vizsla is jó volt. Ezt a részét nem pontosan értettem, ezért visszakérdeztem: hogy mi? Vizsla. Milyen vizsla? Hát, amit főztél. Kipukkant belőlem a röhögés, E. pedig bámult nagy kerek szemekkel, hogy mi bajom. Szóval, csak, hogy mindenki tudja tegnap nálunk kutya volt vacsorára, szép gusztusosan megterítve, csigatésztával.

Persze később azért tisztáztuk, hogy a vizsla az a nagy barna kutyus, amit meg vacsorára ettünk az pörkölt volt. Ma brassói lesz, igazán kíváncsi leszek rá, hogy szerinte mégis mit eszünk ma.

2014. február 13., csütörtök

Fuckyeah

Valami cudar véletlen folyamán tagja lettem egy face csoportnak, ami a volt általános iskolámról szól. Az, hogy olyan képek is kikerültek oda, amit szívem szerint megsemmisítenék, azt inkább hagyjuk. Pedig meg kell, hogy állapítsam, hogy az akkori énképemmel ellentétben egészen jó kis csaj voltam. Leginkább azonban az osztálytársaim és a tanáraim miatt esnék neki ezeknek a képeknek ollóval, filctollal vagy öngyújtóval. A kép feltöltőjének is.

Arról nem is szólva, hogy az oldalon mennek a súlyos nyelvcsapások a volt osztályfőnökömnek, aki szerintem egy kétes értékű álszent köcsög. Még élénken emlékszem a 8.-os felvilágosító óráira, amikor kicikizett a kis melleim miatt. A melleim miatt, mindenki előtt. És tegyük hozzá, hogy nőről beszélünk. Az pedig csak egy utolsó adalék, hogy a legutolsó osztálykirándulásunkon gyakorlatilag szemet hunyt afölött, hogy az osztály háromnegyed része egymásba gabalyodva dugott, szexelt, kavart, miközben ő úgy tett, mintha aludna (páran - egészen pontosan 3-an, lányok - próbáltuk felébreszteni, elmondani neki mi történik, de végig sem hallgatva minket visszazavart minket a hálótermünkbe, a szexelő kölkök közé.) Majd hazafelé a buszon előadta, hogy mindannyian felelősek vagyunk a tetteinkért, mert már felnőttek(!) vagyunk. 13-14 éves kamaszok, mint felnőttek. Azóta is emésztem.

Isteni szerencséje volt, hogy egyetlen lány sem esett akkor teherbe, és mostani eszemmel tutira elmeséltem volna amit hazaérek Anyunak. Az akkori eszemmel viszont borzasztóan meg volt ijedve. Értettem, hogy ez a dolog valahogy nem normális, de egy "okos", felnőtt ember, az osztályfőnököm mondta és adta rá a felhatalmazást. A mai eszem azt súgja, hogy ha mindez az én gyerekemmel történne, én ennek a tanárnak a belét is kiereszteném. Mások pedig, hevesen nyalnak neki, piedosztára emelik, kedvenc tanáruknak szólítják. Én pedig hallgatok, és kurvára nem értem, hogy a faszba kerültem ebbe a facebook csoportba, mikor az elmúlt 23 évemet azzal töltöttem, hogy igyekeztem messziről elkerülni mindent és mindenkit, aki ahhoz a mocskos helyhez kötött.

2014. február 11., kedd

About... us

Szóval, nem az a csajszi vagyok, aki szereti lépten-nyomon hangoztatni, hogy babát várok. A melóban is csak pár hete terjedt el, pontosabban akkor, mikor elkezdtem hordani a "baby on board" kitűzőt a kabátomon, ami itt egyébként kötelező kellék, mert ebből tudja mindenki, hogy át kell adniuk a helyüket a tömegközlekedésen. Ez általában sikerül is, pl. a metró sztrájk alatt végig volt ülőhelyem a zsúfolt buszokon és csak a legritkább esetben maradok állva, pl. ha csak egy-két megállót megyek.

Közben sikerül szert tennünk egy pelenkázóasztalra is, az egyik vendégünk jóvoltából. Először ugyan egy bejárónői melót ajánlott fel, amit a terhességemre hivatkozva visszautasítottam. De úgy tűnik ez nem szegte kedvét, mert rögtön utána felajánlott egy 300 font értékű pelenkázóasztalt. Ami ugyan most elfoglalja a szobánk felét, de gyönyörű, hófehér, három nagy fiókkal, mosható pelenkázóbetéttel. Azt még ugyan nem tudjuk, hogy hova tesszük ezek után a kiságyat, de biztosan meglesz a helye annak is, pl. úgy, hogy az életben többet nem mászunk ki az ágyból, vagy kitesszük az új szekrényeket, esetleg a tvt. Mikor elmentünk a cuccért már akkor szembesültünk vele, hogy hatalmas. Konkrétan nem fért be a kombiba, csak darabokban. 

Arról nem is beszélve, hogy egy zacskó babaruha és egy turmixgép is a kocsiba került. Mondjuk az egész fölött még mindig nem tudok napirendre térni, egy nyilvánvalóan kőgazdag csajszi egyszerűen nekem ad egy kurva drága holmit, csak úgy. Meg vagyok hatva, komolyan.

Aztán voltunk védőnőnél és szülőotthonban, ahol elvileg szülni fogok. Jelenleg úgy érzem, hogy tök tetszik, modern, csendes, szép. A védőnő pedig cuki. Mondjuk azon megdöbbent mikor közöltem vele, hogy már érzem ahogyan mozog. Próbált is hárítani, hogy az biztosan nem az, majd megpróbálta meghallgatni a baba szívhangját. Kb. 15-20 percet próbálkozott, mert Ficánka nem igazán akart egyhelyben maradni, majd bemutatta a híres körbepörgő-forgó rúgását is, amivel sikerült meggyőznünk a védőnőt, arról, hogy érezhetően mocorog.

2014. február 8., szombat

Stupid questions

Persze az ember lánya tartja a barátait és ismerőseit annyira értelmesnek, hogy nem kérdeznek hülyeségeket a terhességgel kapcsolatban. Aztán valahogy eljön az a pont, mikor átszakad a hülyeség gátja és olyan baromságokkal árasztanak el, hogy csak kapkodom a fejem. E. szerint ezek a kérdések egyenes arányosságban állnak a pocakom növekedésével és akkor még a hastapogatókról még nem is szóltam.

Az apja vezetéknevét kapja majd? - Gondolkodtunk rajta, hogy megkérjük Vilmos herceget, hogy vegye a nevére (William Arthur Philip Louis Mountbatten-Windsor of Wales), de rájöttünk, hogy a Mustafa már így is éppen elég kibaszás lesz neki.

Magyarul fogsz beszélni hozzá? - Nem, japánul, bár kicsit gondban vagyok az "aranycicavirág rózsabojtos nyuszó-muszkója" tükörfordításával.

És mozog már? - Sőt, csajokat és/vagy pasikat hoz fel a kéróra és tegnap már zsebpénzemelést is kért.

Khm... a pasid és te szoktatok... izé...? - Viccelsz? Most, hogy megvan a baba már minek...

És, híztál már? - Nem, viccből van ez a kis dudor itt elől.

Kívánós vagy? - Ilyen kérdések után szinte kívánom, hogy megüthesselek.

Milyen vallású lesz? - Úgy gondoltuk a meglévő közül egyik sem elégíti ki az igényeinket, ezért újat alapítunk majd.

A legrosszabb, hogy ezzel még nyilvánvalóan nem úsztuk meg, van itt még ahonnan ez jött.