2013. december 30., hétfő

Our Christmas

Most mesélek nektek egy kicsit a karácsonyról. Igaz, hogy már eléggé elmúlt, de életemben először nem Jézuska hozta az ajándékokat nekem, hanem Father Christmas, és ez nagyon megsinylettem. Kezdjük ott, hogy 24-e itt egy tök átlagos nap, semmi fini vacsi, ajándék, meg ilyesmi. Szóval, 24- én reggel nem dióskifli, vaniliáscukor és fenyőgyanta illatára ébredtem, hanem E. borzasztó új ébresztő csengetésére, mert dolgozóba kellett mennie. Én meg otthon maradtam és nem történt semmi. Senki sem mérgelődött, hogy milyen nehéz belefaragni a fenyőt a talpba, senki sem röhögött, hogy véletlenül odakapta a süti alját a sütő, senki sem szentségelt, hogy a karácsonyfaégők menthetetlenül össze vannak gabalyodva és minimum 3 db ki is van égve. Szóval, semmi sem volt az igazi.

Arról nemis beszélve, hogy a karácsony közeledtével mindennapossá váltak az olyan kérdések, miszerint mi otthon hogyan ünnepejük a karácsonyt. Majd persze minden beszámolómat kétkedő fejcsóválás és lenéző tekintet fogadott. Mondjuk nem véletlenül, mert azért ez a Father Christmas-Santa Claus dolog eléggé ki van találva, a szánnal, rénszarvasokkal, kéményekkel és megrágcsált répákkal. Ehhez képest én meg jövök a Jézuskámmal, de komolyan. Egy idő után aztán má olyan kérdésekkel bombáztak, hogy hogyan voltam képes elhinni, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokkat. Mégis honnan, ha egyszer szánja sincs. Egy idő után kénytelen voltam azt mondani, hogy ha Jézusnak nem okozott gondot 3 hallal és 1 kenyérrel jólakatni ezreket, akkor szerintem egy feldíszitett karácsonyfa és néhány ajándék már igazán nem árthat neki. Ezt azért kénytelen volt mindenki elfogadni, bár többször hallottam E.-t dünnyögni az orra alatt, hogy baby Jesus and christmas tree.

Szóval, 25-én telefoncsörgésre ébredtünk, mert a srácok el akarták mesélni, hogy mit hozott nekik Father Chrismas. Pxp és Ipad-et, remélem jól írtam. Aztán magunkhuz tértünk mi is és átvándoroltunk E. hugához, aki már reggelivel várt minket. Meg egy csodás karácsonyfával és millió ajándékkal. Reggeli után aztán Apuka nem bírt magával és elkezte kiosztani az ajándékokat, egyesével. Felolvasva, hogy kitől kinek, majd az illetőnek ki kellett bontania és örülnie, ami valljuk be nem volt túl nehéz. Én kaptam 2 pulóvert, 1 hosszúujjút, 1 pizsit (bárányosat), 1 cipőt, 1 lila bőr táskát, 2 parfümöt, 1 órát, 1 Doctor Who könyvet, 1 képkeretet, 1 melegítő együttest és egy virágos Martens bakancsot. Father Christmastől pedig egy Kobo Arc 7-et, ami azóta csak akkor került ki a kezemből, mikor dolgozni kellett mennem. Imádom. Mondjuk az egész ajándékozás közepén sírva fakadtam, hogy ez túl sok, majd mikor a Kobot is megkaptam már bőgtem is. Kicsit volt csak ciki.

Aztán ettünk pulykát, sokat. Meg mindenki más sütiket, én meg ecetes hagymát. Nem, izlésről most nem vitatkozunk. Hát így telt a karcsonyunk Jézuska nélkül. Az újévünk kissé öreges lesz majd, mert nem megyünk ugrálni és tűzijátékot nézni a Trafalgar Square-re, talán majd egyszer.

2013. december 17., kedd

OMG

Amióta volt az a nagy ijedség múlt héten, azóta felváltva őrködik fölöttem a Család. Most pl. iszonyú náthás vagyok, de délután dolgoznom kell menni. Anyuka pedig itthon tesz-vesz és kb. 10 percenként megkérdezi: biztosan elmész dolgozni? nem akarsz inkább itthon maradni? Én igazából tök szívesen maradnék itthon, de már múlt héten is hiányoztam 3 napot, szóval nem lenne szerencsés, ha eljátszanám mégegyszer. A főnököm már így is messzemenőkig megtesz az érdekemben mindent. A fiúk mutattak olyan mélt, ami rólam szól, és komolyan teljesen elérzékenyültem. Arról nem is beszélve, hogy van olyan érzésem, hogy én leszek a hónap dolgozója... Erról igazán nem akarok beszélni, mert olyan, mint a szocializmusban. Viszont kapok pénzt, ami ugye a szocializmusban nem volt olyan egyértelmű. Már csak abban reménykedem, hogy nem az a képet fogják kirakni rólam, amin az orrom szép vörös és be van dagadva, a szemeim pedig könnyben úsznak, mert éppen arcüreggyulladásom volt, mikor készült. Igazán ciki lenne 3 hónapig ezt a képet látni minden nap, mikor a kajáért állok sorba, hátam mögött az összes dolgozóval.

Egyébként pedig nem tudom hova tűnt az idő. Nektek nem tűnt fel, hogy egyszerűen eltűnt? Komolyan idejét sem tudom mikor volt időm bármit is írni, vagy csinálni, csak úgy a magam örömére. Mondjuk azt sem tudom, hogy mikor olvastam utoljára. Valahol a Felhőatlasz közepén tartok, de már arra sem emlékszem mi volt az elején. Vagy a közepén. Vagy úgy egyáltalán. És azt sem tudom hova tűntek a fejemből azok a könyvek, amiket olvastam. Komolyan, mint egy archeimeres. Néha arra sem emlékszem, hogy 5 perce mi történt. Ijesztő. Remélem elmúlik, mert értékeléseket kellene írnom és cikkeket. Most pedig ennem. Még szerencse, hogy az ilyeneket nem felejtem el. Még.

2013. december 12., csütörtök

At home

Nos, egy kicsit lemaradtunk a saját életünkből. Mentségemre szolgáljon, hogy nagyon sokat dolgoztunk, aztán meg igyekeztünk nagyon sokat pihenni, ami ugyan nem jött össze, mert folyton orvoshoz kellett menni. Hiába, nah, E. egy kicsit hipohonder. Ez kicsit nagyon meg is látszott az otthonlétünk alatt. Konkrétan nem volt olyan nap, hogy ne orvoshoz mentünk volna, vagy röntgenre, vagy valahova, bárhova. Ennyit arról, hogy én pihenni szerettem volna, meg az Anyukámmal lenni és a barátaimmal. Mondjuk, végülis jól szórakoztam és még a fogam is be lett tömve. E.-nek meg lett csudi teljes panorámás fogröntgenje, ultrahangja és tiszta füle. Szóval, boldogság a köbön.

Azt ugyan kicsit nehezen szokom meg, hogy nem rólam szólnak mostmár a történetek, hanem leginkább E.-ről. Mert mindenkinek az a kényszerképzete támad, hogy egy angol fiú, az valami hűha. Én ugyan őszintén elmondanám azt, hogy a legkevésbbé sem, de úgy tűnik ezt nagyon kevesen hiszik el. Pl. az Anyukám szentül meg van győződve, hogy E. családja valami gazdag, menő család, én pedig hiába mondom, hogy tök átlagos munkás család sarja, nálunk ez még mindig azt jelenti, hogy az minden bizonnyal gazdag és menő. Végül azt hiszem feladtam a meggyőzést arról, hogy nem gazdag és nem menő és beletörödtem abba, hogy gazdag és menő. Ennél a pontnál sikerült ki is használnom a lehetőséget, pl. kórusban kiabáltunk rizskochért, mert ha nekem nem csinál az Anyukám, akkor a gazdag és menő pasimnak majd igen. Persze Anya szerint nekem is csinált volna, csak győztük volna kivárni. 

Az is borzasztóan sajátos történet, hogy leginkább taxiztunk mindenhova, mert olcsóbb és gyorsabb, mint a tömegközlekedés. Ezt próbáld meg elmagyarázni egy londoninak, hogy miért és főleg, hogyan. Az pedig szintén kétségbeejtő, hogy minden taxisnak lánya, fia, húga, öccse, unokája... stb. az mind Londonban dolgozik. Lassan olyanok leszünk, mint a lengyelek, hogy fogalmunk sem lesz arról, hogy mégis ki a fene maradt az országban a politikusokon és a bulvárcelebeken kívül. Mondjuk a mostani látogatásunk ideje alatt már eljutottunk azokhoz a kérdésekhez is, miszerint: miért nincsenek Magyarországon épitkezések? miért nincsenek Magyarországon reggeliző helyek? miért ilyen olcsó (hahaha) a fogászat, a lakások, miközben az ételért, a ruháért és az autókért pedig csillagászati árakat kérnek? Hát, esküszöm, hogy ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni. Mert, hogy őszinte legyek én sem értem azt, hogy két rüves ajándéktatyó árából simán elmegyek Pestre, vagy taxival bejárom Tbányát. Felfoghatatlan, hogy hova tűntek az arányok, ami minden normális társadalomban megtalálhatóak. Pl. hogy egy átlagos kocsi olcsóbb, mint egy lakás, mert hát a lakásban évtizedekig lakhatsz, egy tetves kocsi meg 10 év múlva úgyis szétrohad alattad.

Szóval, ha őszinte akarok lenni, nem nagyon látom az értelmét, hogy hazaköltözzem. Mert hát szép a mi országunk, csak valami nagyon csúnyán el lett baszva benne.

2013. november 19., kedd

I am a celebrity, get me out of here

Tegnap este durva celeb-mérgezést kaptam, úgyhogy egy időre leállok a talk-showk nézésével, mert így is több british cölöpöt felismertem, mint kellene. Mondjuk katartikus élmény volt összefutni a wc-ben az összes EastEnders "sztárral", akik gyakorlatilag sorfalat álltak nekem, miközben a kéztörlőt próbáltam feltölteni, majdnem meg is hajoltam, mikor végre sikerült. 

Aztán egy nagyon édes férfihang felhívott, hogy kaphatna e esetleg - de igazán nem akar zavarni, távol álljon tőle - egy vasalót és vasalóállványt. Majd mikor bemondta, hogy a legnagyobb tárgyalóba kéri, akkor azért meginogtam és visszakérdeztem legalább 5-ször. Végül persze vittem, de arra igazán nem számítottam, hogy kinyitva a tárgyaló ajtaját Olly Murs-szal találom szemben magam, aki egy szál alsógatyában áll a terem közepén, a McFly tagjai meg a karosszékekben terpeszkednek. Itt mondjuk kiderült, hogy mennyire öreg vagyok, mert Olly meglepően hanvas volt, én pedig arra gondoltam, hogy milyen édi kisgyerek és nem arra, hogy bazzzzeg, micsoda test.

De lehet, hogy az is közrejátszott, hogy az ismert angol playboy éppen takarítást kért telefonon és már az járt a fejemben, hogy mi minden szart fogok megint ott találni. Tegnapelőtt kicsit kiakadtam, mikor a szőnyegből vért kellett kiszednem, a fürdőkádból meg... hagyjuk... Nagyjából végeztem is, mikor megjelent az új kurvájával, aki mint kiderült bulgár volt. Majd persze megkérdezte tőlem is, hogy hová való vagyok. Mikor mondtam, hogy magyar, akkor vigyorgott és vicceskedve megjegyezte, hogy az majdnem Bulgária... Itt volt az a pillanat, mikor a csajjal egymásra néztünk... én pont azt gondoltam, hogy bazzeg ha valami félrecsúszott volna a londoni "karrieremben" simán lehetnék én is kurva, az ő szemén meg tisztán látszott, hogy azt gondolja: lehetnék én is takarítónő... 

Igazán kíváncsi leszek, hogy ma milyen szarra megyek be, bár mostanában már azt gondolom, hogy nem tudnak mivel meglepni. Mondjuk, azért Keanu Reeves-től még mindig elájulnék.

2013. november 13., szerda

Just go with the flow and Exterminate


Lehet, hogy mégis csak túl sok szabadidőm van. Pl. mini Tardis-szal és mini Dalek-kal játszani. Ahelyett, hogy tanulnék. Vagy jógáznék. Vagy áramolnék, mint a csí.

Hello shit

Arról nem is írtam, hogy egy évesek lettünk E.-vel. Mondjuk már jó régen el is múltunk, de mindegy. Szóval, jah, 1 év. Persze én az egészet úgy képzeltem, hogy a boldogságtól álomittasan fogunk majd arról ábrándozni, hogy terhes vagyok... Hoppácsak... majdnem így is történt, leszámítva, hogy 5 órára rá már a kórházban zokogtunk egymás vállán. Nyilván, hogy én voltam megint a hülye, mert hajtok, mint az állat, pedig ezelőtt pár éve a doki is megmondta, nagyon kell vigyáznom az elején. De, hogy a faszban tudod, hogy mikor van az eleje?! Semmi jel nem mutatott rá. Nem voltam kívánós, nem voltam rosszul, nem fájt a mellem... stb. Fel tudnám sorolni az egész kelléktárat, de egyik sem voltam, leszámítva azt, hogy hullámzott a kedélyállapotom, bár, ha jól belegondolok, nálam azt tök normális, hogy sírok a reklámokon.

Még mielőtt bárki törölne a RSS olvasóból, leszögezem, hogy ez nem lesz kismama-blog, arra majd indítok másikat, ha bekövetkezik. Most leginkább arról akarok írni, hogy azóta most tudtam először leülni a főnökömmel, hogy ezt én így tovább nem csinálom. Nem vagyok igavonó állat, hogy végigszopjam a délutános műszakot, azért, hogy reggel visszajöjjek ugyanazt a szart lapátolni. Mással sem csinálja ezt meg, hát velem se tegye. Hümmögött és sajnálkozott, hogy nem tudta, meg nem akarta, sajnálja. Mondjuk többre nem jutottunk, de ígéretett tett, hogy nem fog délutános után reggelre betenni és dupla segítséget kapok, ha parti van a házban. Azt mondjuk ezután sem értem, hogy ez, ha Kas van délután magától érthetődő, nekem meg ezért külön kell szólnom. 

Aztán még az is van, hogy jött egy új lány, a Naomi, aki magyar. Szóval, akár örülhetnék is, hogy bővül a csapatunk, de... jaj, istenem, hát egy kész nyiff és nyaff vagyok ma, a fenét kezdtem el blogot írni, fogjatok le Az igazából nem baj, hogy totál kezdő, én is voltam az. Én is pontosan azt hittem, hogy úgy kell takarítani, hogy kettőt fújok a vacakból, letörlöm osztjóvan. És visszanézve a hőskorba nevetségesen bénán ágyaztam, bár szentül hittem, hogy pont így jó. De... ohhh... bazzmeg, nézz magadba szánalmas vagy... nem, csak kibaszodtul öreg... Nah, jó, mondjuk ki. Az van, hogy én borzasztóan utálom azokat a csajokat, akik folyamatosan a pasijukról beszélnek a többi nőneműnek, aztán meg ha feltűnik egy fasz a láthatáron, akkor majdhogynem pucérra vetkőzve lejtenek fátyoltáncot előtte. Tudjuk jól, hogy ez adódhat a korából fakadóan (fiatalság, bolondság) vagy egyszerűen csak született ribanc. Szóval, most itt tartok, hogy próbálom kitalálni melyik, csak az a baj, hogy igazából hajlok rá, hogy mindkettő. Pedig volt egy pont, mikor megenyhültem, és komolyan azt hittem barátok leszünk. Jó, igazából csak két órán keresztül tartott, aztán megszünt. És ezen az sem segít, hogy Tomek folyamatosan nekem puffog miatta, Kas is nekem puffog miatta és Virgi, az őrült nő is nekem puffog miatta. Én pedig hazajövök és E.-nek puffogok miatta.

Azt hiszem szépen sikerült összefoglalnom milyen fasza napjaim is vannak mostanában, holott megigértem a dokinak és E.-nek, hogy én leszek a csí, a végtelen nyugalom és a hosszan zengő ohmmmm. Komolyan azon vagyok, de tényleg. Még jóga tanfolyamot is néztem magamnak, aztán az árától majdnem agyvérzést kaptam, így letettem róla. De azért pár percig tök jó volt nekem.

2013. november 11., hétfő

Please, help me

Eredetileg válaszkommentnek szántam, aztán valahogy önálló akaratra ébredt és kinőtte magát posztá. Olvassátok.

Az úgy volt, hogy mikor rájöttem, hogy nekem nagyon rossz otthon, éhenhalok meg minden, akkor megkerestem minden külföldre szakadt barátot, ismerőst, rokont és nemrokont, hogy ki akarok menni dolgozni, segítsenek. Mondjuk egy kezemen meg tudnám számolni hányan jelentkeztek a megsegítésemre (jó, az igazság szerint gyakorlatilag két ujjam is elég lenne hozzá). Ebből az egyik gyakorlatilag lerázott, a másik pedig S. volt, akit a Moly miatt és Pillangó-Galambdúc miatt is ismertem. S. akkoriban tervezte, hogy hazajön, átpasszolja nekem a melóját és mindketten jól járunk. Nos, ez volt a terv. Nyilván nagyon sok buktatója van egy tervnek, pl. nem volt pénzem, pár napra volt szállásom (S. jóindulatából), és nem volt áthidaló munkám, amivel ki tudtam volna böjtölni azt az egy hónapot, hogy megismerjen a család és elfogajon. Mondhatnánk, hogy borult a bili, gyakorlatilag napokig az internet előtt ültem és mindenkitől munkát könyörögtem. Hisztérikus libaként ismételgettem, hogy nekem nem segít senki, jajistenem, mindenki szemét, önző dögök, csak maguknak akarják a munkát, ilyen ez a magyar mentalítás... stb. Aztán S. egyik ismerőse ajánlott munkát, azonnali kezdéssel, és mire észbekaptam már a repülőn ültem és azon aggódtam, hogy hol fogok aludni, mit fogok enni, és meg fogok dögleni a melóban. Akkor még nem tudtam, hogy mennire igazam is lesz. Aztán leszálltam és tudtam, hogy egy fél napom van arra, hogy lakást keressek. S. ebben is segített, és mint valami csoda délutánra már volt fedél a fejem felett, másnap pedig munkába is álltam.

Nos, ez az ami nem szokványos dolog. Olyan nincs, hogy kijössz és másnap már van munkád. Olyan sincs, hogy kijössz és már aznap van normális szállásod. Általában csövezel valakinél hetekig, ez alatt melót keresel, majd mikor van melód és elég pénzed, elköltözöl. Az első munkád tutira valami ügynökséges meló lesz, ami azt jelenti, hogy beledöglesz úgy hajtasz, de tök mindegy, hiába, mert szar melód van, szar pénzért. Arról nem is beszélve, hogy az első albérletedet tuti magyaroktól bérled, amivel már az első héten tele lesz a tököd. Szóval, szar lesz, nagyon. Utálod, gyűlölöd, minden nap úgy ébredsz, hogy mindened fáj, fárad vagy, éhes és tudod, hogy kurvára nem éri meg. Itt van az a pont, amikor nagyon sokan hazajönnek. Ez kb. 2-3 hónap. Aztán lassan jobb lesz. Jönnek azok a hónapok, amikkel nem is igazán tudsz elszámolni. Eltelnek. Visszatekintve csak azt veszed észre, hogy lesznek barátaid, kollegák, akikkel beszélgetsz, főnök, aki megkérdezi, hogy telt a szabadnapod. A várost megszokod, tudod, mit hol érdemes megvenni, mit kell nagyívben kikerülni. Meggyugszol. A pénzed is elég, lassan félre is tudsz tenni. Terveid lesznek, céljaid, akarsz dolgokat, amiket most már valahogy könnyebben el is érsz.

És végre rendes szerződéses munkád lesz. Havonta, hetente fix pénzzel, vége az örökös pénztologatásnak. Tudod, mit, miért csinálsz, mikor, hogyan. Tudod kire számíthatsz, kire nem. Tervezhetővé válik az életed. Ez kb. másfél év. Még mindig szar melód van, még mindig másokkal élsz együtt, még mindig nem könnyű, de már látod a fényt az alagút végén.

Hogy hányszor kapok segítséget kérő méleket? Nagyon sokszor. Az elején próbáltam segíteni, tényleg, mindenkinek. Mert az volt bennem, hogy nekem is segítettek kijönni, fogták a kezem, nem hagytak magamra. O. is így jött ki. Megbántam e, hogy segítettem neki kijönni? Igen, borzasztóan. Nem ismertem jól elötte, egy városból jöttünk, a anyukáink ismerik egymást, kb. kétszer láttam és beszéltem vele. Az akkori benyomásom szerint egy cserfes, nagydumájú, talpraesett csajszi. Itt kint napok alatt eldőlt, hogy egy királylány, aki életében két szalmaszálat nem tett kereszbe, rózsaleveleket szarik és önmagán kívül más individumot nem ismer. Szenvedtem vele, nem akart ügynökséges munkát, nem akart takarítani, nem akart pincérnő lenni, nem akart semmit. Ez mondjuk így nem igaz, mert hamar kiderült, hogy ő valami irodai munkát képzelt el magának. Jah, kérem... irodai munkát én is gyakran képzeltem magamnak, otthon is. 

És el is érkeztünk a problémák forrásához. Mindenki így kezdi: nem beszélek angolul, de ott kint majd belerázódok; nem akarok takarítani és pincérnő lenni, mert azt akár otthon is tudom csinálni, nem kell ehhez külföldre mennem; nincs sok pénzem, remélem, hogy hónapokig tudok nálad csövezni. Persze van, aki azt írja, hogy bármit bevállal, meghúzza magát és tök hálás minden segítségért. Én erre visszaírok, borzasztó őszintén leírva mindazt, ami az igazság és amit itt most ti is elolvashattatok. Általában erre már nincs válasz. Mostanában már azt is hozzáteszem, hogy nem ismerek ügynökségeket, ahol érdekődni lehetne, mert amivel én voltam, megszünt. Kiestem ebből a körből, ahol pontosan tudta mindenki, ha munkát akarsz, kihez kell fordulni. 

Szóval, ez van srácok. Már nem tudok segíteni, és kérdéses, hogy egyáltalán akarnék e.

2013. november 8., péntek

We are friends

Lassan megszokom, hogy a karácsony közeledtével minden nap bejelöl a facen legalább egy új ismerős. Nagyjából ilyen szöveggel, hogy:

Szia,
biztosan nem emlékszel már rám, de én voltam az, aki téged és a barátnődet halálra szekálta az általánosban. Csuda geci dolog volt tőlem, komolyan sajnálom. De most látom csak, te Londonban élsz, nem hoznál nekem az XY-ból egy Z-t, mert most van ilyen limitált kiadású izé, amit csak Londonban lehet kapni. Természetesen kifizetném, és ha erre jársz, Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Nagykanizsán... stb., akkor oda is tudnád adni és beülhetnénk valahová meginni valamit.

Hát, komolyan a pofám leszakad az ilyenektől. Értem én hogy kari jön, meg ajit kell adni, meg szeretet, megbocsájtás és Coelho, de azért álljon már meg a menet. Először is nem vagyok tinilány, aki boldog boldogtalant visszajelől. Másodszor, nincs szeretet és megbocsájtás a részeről, ha geci voltál, ez van, szar ember vagyok, vállalom. Harmadszor, az ilyen limitált kiadású izék olyan boltokban vannak, ahová én elvből be sem teszem a lábam. Negyedszer, sosem lesz annyi pénzed, hogy ezt a limitált kiadású izét kifizesd. Ötödszörre pedig sanszos, hogy mindezek után nem fogok elmenni az ország túlfelére, hogy megigyak veled valamit.

Látszik ugye, hogy új erőre kaptam? Kellet nekem egy a kis pihenés. Helló, cinikus Rézi, üdv a világban megint!

2013. november 3., vasárnap

Autumn

És most elmegyünk őszölni. Egy hét múlva jövünk.

2013. október 30., szerda

We are talking about life

E: Where're these boxes come from?
R: What does the fox say?
E: Cheeky monkey...

2013. október 22., kedd

Shit always happens

Igazán lebénít az a sok rossz, ami mostanában csak gyűlik körülöttem. Próbálom magam felfegyverkeztetni pozítiv energiával, de marha nehezen megy. Éjszakákon át csak forgolódom, nem jön álom a szememre. Hallgatom E. lélegzetvételét, ahogy küzd minden egyes levegővétellel, a nátha most őrá csapott le. Próbálom örömtelivé varázsolni a gondolataimat, miközben a sok szar csak gyűlik, gyűlik. Rossz hírek garmadája. Én meg pozítiv vagyok és vidám, mosolyogva gondolok az előttem álló szebb napokra a nagy büdös lószart. Mert nem szabad aggódni, nem szabad agyalni, csak áramlani szabad, mint a csí. Mert úgy még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna. Meg aztán minden rendben lesz, meg van is. Meg aztán ennek most így kell lennie, hogy tanuljunk belőle. Ugye?

Lássuk csak:
1. Egy barát elvesztése a rákkal szemben
2. Egy barát elvesztése az élettel szemben
3. Egy baba elvesztése a munka miatt

Ugye, mindenki úgy gondolja, hogy ebből csak erőt meríteni és tanulni lehet? Komolyan mondom, nagyon igyekszem.

2013. október 21., hétfő

Stays

A hiányosságaim egyike, hogy kb. másfél éve azon gondolkodom, hogy mi a tököm lehet ez a kb. 4 cm hosszú, fém körömreszelő alakú, fehér, műanyag basz, ami nagyjából minden férfi vendégünknél megtalálható. Tegnap aztán elértem a Nirvánát, megvillágosodtam, fény gyúlt az agyamban... 

Történt ugyanis, hogy egy vendégnek sikerült "meggyőznie", hogy vasaljam ki az ingjét. (Mi ilyet nem vállalunk, mert ezek az ingek csuda drágák és a hotel nem vállal felelősséget azért, ha odakozmál, véletlenül.) Mondjuk a meggyőzés nagyjából így zajlott: 
- Megkérném, hogy vasalja ki az ingem... 
- Mi ilyet nem vállalunk, mert bla-bla-bla... bla-bla-bla... 
- Légyszí... 
- De mi... 
- Légyszí... 
- Hát, izé... 
- Adok egy tizest is...
- Nah, jó. Hol az az ing?
Bár, ez igazából tényleg nem az anyagiakról szól, hanem leginkább arról, hogy buzira nincs kedvem kivasalni azt a redvás inget a levegőtlen, fülledt folyóson, ami pillanatok alatt megtellik gőzzel, ha bekapcsolom a vasalót. Szóval, a tizes inkább csak fájdalomdíj.

De nem is erről akartam írni, hanem a 4 cm-es, fém körömreszelő alakú, fehér, műanyag baszról. Ami nem más, mint... tadammmm... és dobpergés... bakkter: gallérmerevítő. Hát, esküszöm az életben nem jöttem volna rá. Igen, az én hiányosságom. Igen, tudom... Sherlock egy másodperc alatt rájött volna. Igen, tudom... Sherlock nyilvánvalóan maga is hord ilyet. 

Gallérmerevítő. Istenem, most olyan okosnak érzem magam.

 

2013. október 18., péntek

Blue is my colour

Igazán kíváncsi lennék arra, hogy kinek volt az a nagyszerű ötlete, hogy én bármit is tanuljak angolul. Mikor 400 oldal és olyan gyönyörű mondatokkal van tele, mint:

"He introduced the notion of the zone of proximal development; an innovative metaphor capable of describing between the actual development level of a person as determined by independent problem to solving and a level of potetial development as a determined through problem solving under adult guidance or in collaboration with more capable peers."

És még folytathatnám. Mikor felvetettem E.-nek, hogy esetleg elmagyarázhatná, mi is történik ebben a mondatban, ki, kinek a birtokosa és alanya, akkor egyszerűen kiröhögött. Majd nagyon segítőkészen megkérdezte, hogy hozzon e szótárat. A polcnál mondjuk egy kicsit megtorpant, összezavarták a kínálkozó lehetőségek, mint Collins, Oxford vagy Országh-féle szótár. És az sem volt sok segítség, hogy kijelentettem, minden szót értek, csak egyszerűen nem tudom összerakni a mondatot és a követkető is hasonló meredekségű, és gyanítom az elkövetkező 350 oldal is.

Közben meg olyan náthás vagyok, hogy nem látok és nincs hangom. Zsebkendők tonnáját használtam el, de még mindig dögrováson vagyok. Pedig akkora dózisú vitaminbombákat szedek, hogy az már döbbenet. A család röhög is rajtam, hogy én vagyok az, aki megelőzésről hablatyol és a vitaminok fontosságáról, közben pedig az elsők között hullom el. Mondjuk ez minden évben így van. Megkapom az influenza elleni oltást és abban a pillanatban náthás leszek, bizonyítva, hogy az injekciónak semmi hatása nincs a mezei náthára.

Az pedig, hogy mostantól csak délutánosként dolgozom nincs túl jó hatással a hangulatomra. Persze ezt tetőzi, hogy nyilván nem kéne szellem-történeteket olvasnom egy olyan épületben, ahol nyilvánvalóan van belőle bőven. Szóval, ha bárki kérdezi igen harapós hangulatban vagyok mostanság, ami nem tesz jót a cuki imidzsemnek. Viszont megvettük a repülőjegyket decemberre, ami vészesen megcsapta a félrette pénzem állományát, ha pedig belegondolunk, hogy innentől kezdve szülinapok, névnapok és karácsony, akkor ez a helyzet csak fokozódni látszik. Meséltem már, hogy igen harapós kedvemben vagyok manapság?

2013. október 11., péntek

Mixed

Annyira kedvem lenne írni, csak időm nincs rá, ami borzasztó frusztráló. Csak dolgozom és dolgozom, miközben a fejemben kavarognak a leírni való gondolatok. Pl. már ezer éve akarok egy értékelést írni a The Casual Vacancy-ról, ami szerintem egy kellően érdekes könyv, szóval kell róla értékelést írni nagyon. Mondjuk fingom nincs róla, hogy mikor. Lehet addigra el is felejtem, hogy mit akarok írni. Közben meg olvasom a The lovely bones-t, ami egyszerűen gyönyörű, viszont nem tudok elvonatkoztatni a filmtől, és folyamatosan Saoirse Ronan hangját hallom a fejemben, ahogy felolvassa nekem a könyvet. Ami szuper élmény pl. a merón ülve, mikor a szemben lévő ülésen egy nagydarab, fekete fickó éppen a fikáját eszi. Hiába nah, metrón ülve az embert mindig sok inger éri, lehetőleg egyszerre, jó is ez a multikulti.

Persze igazából nem lehet egy szavam se, hiszen egymás után volt két szabad vasárnapom, így aztán a közeljövőben biztosan nem is lesz több. Ezen a héten meg 6 napot dolgozom, mert az egyzik csaj beteget jelentett. Ebben csak az a dühítő, hogy valaki folyton beteget jelent, így hol Tomek, hol TB, hol pedig én dolgozunk plusz egy napot a héten. Hülyék ezek a magyarok én mondom neked. A rotában már csak röhögök azon, hogy a neveink mellett csak nőnek a lecsúszandó napok száma, ahelyett, hogy csökkenénnek. Tegnap már az is ki volt írva nagy betűkkel, hogy senki sem kérhet szabadnapot a hétvégére, ami csak azért vicces, mert addigra mindenki beteg lesz és majd csak mi fogunk bejönni dolgozni. A linen-es faszi pl. két hete kirándította a vállát, aztán betegácsiban volt, most meg hozott egy igazolást arról, hogy nem emelhet nehezet és nem lépcsőzhet(?). A kérdésünk csak annyi volt feléje, hogy akkor mi a faszért jöt be dolgozni, hiszen a munkája nagyjából abból áll, hogy ágyneműket, töröközőket és extra ágyakat kell mozgatnia, ami értelemszerűen nehezek. Ráadásul az egész ház tele van lépcsőkkel. Szóval ez az a pont, amikor feladtam a miértek keresését és beletörődtem abba, hogy 6 napot dolgozom egy héten és van egy csomó lecsúszható napom, plusz még 5 kivehető szabadságom. Végülis még két és fél hónap van ebben az évben, nem is értem miért aggódok.

Egyébként múlt vasárnap Richmondban voltunk E.-vel, mert szarvasokat akartam látni. Meg E. arcát, amint leesik neki a tantusz, hogy egy olyan városban lakik, ahol vannak szarvasok, vadon. És közel is lehet menni hozzájuk. Mondjuk most éppen nem, mert párzási időszak van, ami azt eredményezi, hogy iszonyú idegesek, és ezen nem segít a sok ember sem, akik mind közöttük járnak, azzal a feltett szándékkal, hogy cuki képeket készítsenek róluk. Így aztán láttunk jó pár teljesen felajzott szarvast rohanni a nagy füves pusztán, az emberek éppen csak el tudtak ugrálni előlük, ami vicces volt ugyan, de leginkább ijesztő. És hát szarvasbőgés. Normális esetben otthon, Magyarországon ilyet csak éjszaka, a nagy sűrű sötét erőben hallasz. Itt voszont alig 5 méterre tőled simán eleresztett egy-egy hajókürtre emlékeztető hangot, hogy aztán messziről felhangozzék a válasz. Egy szó mint száz, gyönyörű volt és ijesztő kirándulás egyszerre.

Most pedig, hogy ezt leírtam elmegyek dolgozni, de előtte szépen kimásolom a következő leckémet, hogy legyen mit olvasgatnom a metrón, ahol emberek túrják az orrukat. Mondjuk nem is értem honnan vettem a bátorságot, hogy angol nyelven tanuljak bármit is, nyilván a korom előrehaladtával megőrültem. Amit ugye az idő igazol is majd. Mindegy, azért tudjátok, hogy én megmondtam előre.


2013. október 1., kedd

About my posh english

Azért vasárnap csak kibújt a szög a zsákból, hogy mi a baj az angolommal. Persze ezt egy szombati óriás hiszti előzött meg. Vagyis nem hiszti volt, hanem olyan csajos izé. Nevezzük nevén: szorongásos pánik roham. Néha előfordul. Mikor sokat vagyok egyedül. Vagy ha bántanak. Ha túl sok a stressz. De főleg mind ez így együtt. Sarokba dobtam E. cipőjét. Borzalmas nagyot szóltak. Csak úgy zengett tőlük az alagsor. De végre felnézett a telefonjából és rám figyelt. Rám. A baj az, hogy túl sokat dolgozunk, különböző időpontokban és egyszerűen nem találkozunk csak 5-10 percekre. 5-10 perc pedig egyszerűen nem elég ahhoz, hogy megoszd a problémáidat, hogy beszélgess, vagy bebizonyítsd, szereted a másikat. De a legrosszabb, hogy úgy éreztem, az 5-10 percemet is a telefon foglalja le. Ekkor csapódott a cipő a falnak.

Aztán volt nagy bőgés. Azt hittem E.megértette a Magyarországi nyaralásunk után, hogy mennyire magányos vagyok itt Londonban. De úgy tűnik ezt csak időleges volt. Neki itt vannak a szülei, a testvére, a barátai és folyton azt hiszi, hogy én annyira kenem-vágom az angolt, hogy képes vagyok velük úgy beszélgetni, mintha az én barátaim, testvérem és szüleim lennének. De nem azok, én pedig nem beszélek angolul. Egyszóval magányos vagyok, és minél inkább egyedül érzem magam, annál inkább fáj, hogy az 5-10 perceimet rendre az okostelefonnal kell megosztanom. A hangulatomat az sem erősíti, hogy a recis luvnya most már küldetésének tekinti, hogy kiborítson, és minden este sikerül is neki. Most azzal turnézza körbe a hotelt, hogy én nem értem a viccet, mivel nem beszélek angolul. Komolyan ott tartok, hogy megütöm. Hátha akkor megérti, hogy értem én a viccet, csak nem szeretem.

Szóval, mind ez így együtt. Bedagadt, pufi szemekkel mentem dolgozni szombaton, mikor is az eddigi legrosszabb délutános napomat töltöttem el. Nem elég, hogy ezer felé kellett rohangálnom, cipőt pucolnom, pótágyat betennem, soron kívüli dry cleaning-et elintéznem, mosást-szárítást elindítanom, törölközőket feltöltenem, szervízt csinálnom, budikat csekkolnom, telefonokra válaszolnom és mindeközben cukinak, kedvesnek és udavariasnak lennem, miközben a recis luvnya folyamatosan megaláz. Egy szó mint száz, borzalmasan fáradt vagyok mind lelkileg, mind fizikailag. És ekkor, mint egy megváltás, lett egy szabad vasárnapom. Egy vasárnap. Ami maga a csoda. Kérés nélkül. Vasárnap. Szent nap, mikor az Úr is megpihen. A nap, mikor E. sem dolgozik. Egy nap együtt. Közösen. Említettem, már, hogy ez egy csoda?

Későn keltünk, mert az előző nap teljesen kiütött. Nyugisan megreggeliztünk, majd metróra ültünk, aztán pedig overgroundra és meg sem álltunk Crystal Palace Station-ig, ahol ellentétben a nevével, nem áll a Crystal Palace. Van viszont beton dinó, sok. Kisállatsimogató, labirintus és peca tó. Meg óriás park. De ami a legfontosabb, hogy van időnk egymásra, beszélgetésre, ölelésre, egymáshoz simulásra. És ebédre. Ebéd közben pedig megtudtam, hogy mi a baj az angolommal.

Az angolom modoros. Durván. Kb. úgy beszélek, mint egy kosztümös film főszereplője. Ami E. szerint vicces. A többi ember szerint - akik bevándorlók - viszont hibás, értelmezhetetlen. Ez a baj. És ez a magyarázat arra, hogy az angol angolok miért is értenek meg, tartanak cukinak és stb... Mert itt van egy nyilvánvalóan külföldi liba, a durva akcentusávval és olyan cikormányosan fejezi ki magát angolul, hogy azt Dickens szereplői is megirigyelnék. Az angol angolok értik, amit mondok, de a külföldieknek, aki tanulták az angolt, értelmezhetetlennek és helytelennek tűnik. A legrosszabb az, hogy eddig senki sem mondta, hogy ez a baj. A tanárom folyton csak azt hangoztatta, hogy nem jó az angolom, de az hogy miért, azt senki sem fogalmazta meg. Nagyon nehéz úgy javítanod valamin, ha nem tudod, mi a hiba. (Bár most viszont, hogy tudom hol a hiba, nem nagyon akarok rajta változtatni és sátáni röhögés) Viszont kell. Muszáj megtanulnom olyan terminusokat, amivel bárkivel megértetem magam. És ami nem ad támadási felületet olyan libáknak, mint a recis luvnya. 

2013. szeptember 25., szerda

About my bad mood

Egyértelműen kiborulok, ha egy férfi azt mondja egy kapcsolatra, hogy minden a nő hibája. Egy ilyen mondathoz én túl feminista, idealista és nyugati gondolkodású vagyok. Aztán rájöttem, hogy én még soha nem főztem, mostam, takarítottam egy párkapcsolatban és talán itt lehet a hiba. Igazából el sem tudom képzelni, hogy főzzek, mossak, takarítsak egy párkapcsolatban, miközben a másik mellkast döngetve csinálja a semmit. Meg is kérdeztem rögtön E.-től, hogy ha külön költözünk akkor így lesz e. Szerinte persze, mert egy nőnek ez a dolga. Mondjuk ki, itt egy picit elveszetnek éreztem magam és feministának, de azért volt bennem annyi tartás, hogy közöljem vele: majd, ha eltartasz szívem. Persze a válasz sem késett sokáig: Mondjuk megírhatnád végre azt a könyvet és akkor mind boldogan élhetnénk, mint a gazdagok. Nincs rajtam elég nyomás, komolyan.

Közben volt egy ígéret is egy esetleges munkahelyváltásra, ami persze nem jött be. De ebben is én vagyok a hunyó, mert mindent készpénznek veszek. Különben meg honnan is veszem, hogy képes lennék munkahelyet változtani, mikor nem beszélek angolul, a barátaim is megmondhatják. A recis luvnya is megmondhatja. Mindenki megmondhatja. Csak E. szerint cuki az angolom, de ő nyilvánvalóan elfogult. Soha nem fogok tisztességesen megtanulni angolul és ebben J. K. Rowling sem segít, aki olyan szavakat használ a könyvében, amit még a szótár sem ismer és amit még életemben nem hallottam. Persze E.-t kell megkérdeznem, aki csodálkozva bámul rám, majd rögtön utána hozzáteszi: de azért szuper az angolod. Hát, persze szívem.

Közben meg nem értem, hogy másoknak hogyan sikerül az, ami nekem nem. Nyilván szerencse és tehetség kérdése. Én meg nem tartozom egyik kategóriába sem. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdezni a mindentudó horoszkópos könyvet, ami persze otthon maradt. Úgy tűnik mióta visszajöttünk nekem egyszerűen nem megy ez a londoni lét. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál bennem, pedig olyan szuper dolgok is érnek közben, mint találkoztam egy régi munkatársammal, aki már úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér.

K.-val még az útépítő cégnél dolgoztunk együtt, csuda jó csapatot alkottunk mi ketten, imádtam vele dolgozni, mert okos és szorgalmas és bármit megtenne a családjáért. Többek között azt is, hogy kijött Bristolba dolgozni, hátrahagyva a kislányát és a feleségét. Kb. ezer éve tervezzük, hogy egyszer eljön Londonba, de most itt volt az alkalom, mert a párja meglátogatta őt és végre volt idejük és pénzük hozzánk is eljönni.

A Kerékkel keztük, mert ők vettek rá jegyet, amire én eddig még soha, de tervbe van, komolyan. Mondjuk ki kerek perec, hogy ez engem nem érdekel, de majd tavasszal, ha jön Anyukám megint, erőt veszek magamon. Szóval ők felmentek, én meg elmentem enni (ez annyira jellemző rám... helló, szia, szórakozzatok jól, én megyek eszem valamit...). Aztán átléptünk a Big B-hez és a királynőhöz, ahol éppen őrségváltás volt, mondhatni akár így is terveztem, persze nem, de tök jól hangzik. Majd Trafalgar Square és British Museum, a múmiáival. Innen nagy ugrással Camden Town, mert muszáj volt szuvenírokat venni. Persze szakadt az eső, London gyönyörűen bemutatkozott erre az egy napra. Azóta meg folyamatosan jó idő van, 20 fok és napsütés. A város nem maradhat ki a Tower és a híd nélkül, szóval oda is el kellett mennünk, itt szerencsére már nem esett, viszont hideg volt és köd. Majd bevetettük magunkat az Oxford Street forgatagába, ahol végre be tudtam bizonyítani a város árnyoldalát, miszerint borzasztó tömeg van. Mindenhol. A játékboltban is. Egyébként ide vissza kell mennem, mert annyi jó kreatív kütyü is van, hogy ott muszáj lesz órákat eltöltenem. Majd hívott E., hogy végzett a melóban, menjünk vacsizni. Így elmetróztunk Turnpike-ra és beültünk a kedvenc török éttermünkbe, ahol mindig akkora adag kaját kapunk, hogy utána nem tudsz megmozdulni. Most is ez volt, csak pihegtünk a hosszú, fárasztó nap után, pedig még vissza is kellett metróznunk a Victóriára.

Persze bőgtem az elváláskor, mert én ilyen hülye kis liba vagyok, de megigértük egymásnak, hogy októberben vagy novemberben mi megyünk majd Bristolba egy egész hétvégére. Már nagyon várom, mert borzasztóan hiányoznak az életemből azok az emberek, akik az otthoni mindennapjaimat képezték. Ettől vagyok mostanába ilyen búval baszott, meg a moly miatt, meg a problémák miatta, amiket nem lehet leírni és amiatt, hogy nem beszélek angolul. Töményen összefoglalva: néha kimondottan szar az élet.

(És itt szeretném megjegyezni, hogy a blog bekötése a Molyra napokon belül meg fog szűnni. Szóval, ha onnan olvasol tegyél inkább a könyvjelzőid közé, vagy az RSS olvasóba. Köszi.)

2013. szeptember 23., hétfő

Silent

Próbálom kitalálni, hogy mi történt velem az elmúlt közel egy hét alatt, de nem nagyon sikerül. Kicsit beragadtunk a mindennapokba. Pedig, ha belegondolok volt közben két offom is, ami igen eseménydúsra sikeredett, de valahogy nincs kedvem beszélni róla. Arról sincs kedvem beszélni, hogy miért nem fogok molyolni többet. Igazából semmiről nincs kedvem beszélgetni, így aztán megyek is. Pááá...

2013. szeptember 18., szerda

Changes

Mióta visszajöttünk minden megváltozott. Kicsi lett a szoba, unalmas a munkahely, szürke lett London. Persze mielőtt elkezdenénk teljes apátiába zuhanni el kell mondanom, hogy hazautazásunk alapjaiban változtatták meg a kapcsolatunkat. Jó irányba. Nagyon sokat beszélgettünk, sokkal, sokkal többet, mint itthon tettük, még akkor is, ha én nem beszélek angolul. Sikerült megbeszélnünk, átrágnunk a rövid- és hosszú távú terveinket, ami engem abszolút boldoggá tett. Végre valaki, akivel a közös jövőt tervezhetem és nem arról szól a kapcsolatunk, hogy tudod, hogy ezt vagy azt nem lehet, hanem mindent lehet, csak egyesítsünk erőinket. Szóval azt kell mondanom, hogy hazalátogatásunkban az volt a legjobb dolog, hogy beszélgettünk, sokat.

Aztán visszaérkeztünk és azt vettem észre, hogy a szülőkkel is megváltozott a kapcsolatom, ami fura, mert azt hittem jól megvagyunk, most viszont azt látom, hogy szuperul vagyunk. Kérdezgetnek, érdeklődnek, viccelődnek, ami ugyan eddig is megvolt, de most kapok apró öleléseket, külön nekem készített ebédet, beszélgetéseket. Olyan, mintha megnyugodtak volna, hogy rendben, ez a lány most már marad, szereti a fiúnkat, komolyan gondolja a dolgot. Azt kell mondanom, hogy eddig is éreztem, hogy elfogadnak, de most már családtagnak is tekintenek, ami hatalmas boldogság nekem.

E. óriási selejtezéseket tartott a filmjei között, ami azt eredményezte, hogy lett egy egész falat betöltő, ÜRES könyvespolcom. Nekem. Mondjuk sokáig nem kell majd várni rá, hogy megteljen. És ezen az olyan mondatok is sokat segítenek, mint: "decemberben majd nagy bőröndöt viszünk és teletöltjük az otthonhagyott könyveiddel". Ha nem szeretném E.-t akkor most egyből belészeretnék. Persze, már most azon töröm a fejem, hogy melyik könyvek jönnek majd velünk, de már most tudom, hogy megint úgy járunk majd, hogy nem férünk el és könyveket egy darabot sem hozunk.


2013. szeptember 13., péntek

At the Shire vol. 2.

Ott hagytam abba, hogy őzek. De igazából itt vége is lett a hétfőnek, következett a kedd, amikor is Majkra mentünk. Persze szakadt az eső, mert az úgy a legjobb, olyankor kell kirándulni, meg sárban dagonyázni egy olyan autóval, amit utálok és ami nem megy fel a dombon csak egyesben. Említettem már, hogy utálok vezetni? Szóval, megérkeztünk, de Anyuka rossz ajtón akart bemenni, így egy kicsit összeszólalkoztunk. Végül azért sikerült rábeszélnem, hogy kerülje meg velem a nagy kapu és menjünk be a jégverem mellett. Sajnos tárlatvezetés csak minden órában van, így kénytelenek voltunk több mint fél órát eltölteni a levendulaillatban. Láthatóan utáltuk az egészet, ezért is van csupa mosolygós kép feltéve a FB-re. Majd jött az idegenvezető, aki nagyon édes volt, csak borzasztóan gyorsan beszélt én meg bután fordítottam az egészet, így E. egy idő után unatkozni kezdett és ördögvillázott a kereszt előtt, amitől én kiakadtam, aztán vitatkoztunk, végül nem beszéltünk... Szóval, igazán jól telt a majki kirándulásunk. Persze hazaérve azért sikerült kifejtenem E.-nek, hogy ez nekem miért is volt fontos, így ismét szent lett a béke köztünk. Este pedig elmentünk az egyik garázsba vacsorázni. Anyuka szerint nem is garázs volt, de szerintem igen, mert olyan fura helyi csávókkal volt tele, mint A Józsi és A Pista, akik hangosan kérték sört, miközben odakint támasztották az autójuk oldalát és azt kiabálták a végén, hogy írd a többihez. Mi olyanokat ettünk, hogy brassói, magyaros csirkemell és lazac (ez egy nagyon menő garázs kérem), végül Anyuka és E. az egészet lefojtották egy malomkeréknyi somlóival.

Szerdán meg Pest felé vettük az irányt. Sajnos nem sikerült megmutatnom E.-nek az igazi MÁV hangulatát, oda és visszafelé is a csudapiros vonattal mentünk, ami dundundun-ol mielőtt bemondja a megállót. Vettünk napijegyet, ami tök természetesen nem érvényes a siklóra. Viszont pózolunk csikóssal, oroszlánnal és Mátyással, aztán meg Halászbástyával. Itt jöttem rá, hogy csak nekem borzasztó ciki a cigányprímás az étterembe, E. egy egész videónyi anyagot szentelt neki. Még mielőtt megkérdezi valaki, nem, nem ültünk be az étterembe, hátulról filmeztük az egészet, miközben én megvetően biggyesztettem a számat, csak, hogy tudják az emberek, hogy magyar vagyok. Innen átbuszoztunk a Margitszigetre, ahol isteni limonádét ittam, dinnyedarabokkal, E. meg a ki tudja hányadik kávéját. Villamosoztunk, majd földalattiztunk és elértünk a Hősök teréhez, meg a Vajdahunyad várához. Itt egyébként úgy lefoglalta E.-t a szájtátás, hogy nekem kellett szólnom, hogy fényképezzen. Majd vágtában visszaloholtunk az Astoriához, ahol Hibussal Zuléval találkoztunk egy sör elejéig. Ide le merem írni, hogy E. utána még sokáig arról beszélt, hogy fogadjuk örökbe Zulét, mert olyan pici és édes. Rövid találkozónk után elmentünk megkeresni az Altair teázót, amit E. szerint valaki hosszasan LSD-zve és az angol safety szabályzatokkal direkt szembe menve alakított ki. Kép itt nem készült, mert E.-t kellőképp kiütötte az a tudat, hogy egy vizipipa belsejében ül, miközben szamurájok és kelta buszsofőrök teáját issza. Blackett maradt a vállalható ízű teánál, mint Nagyi kertje, ami gyümölcsös ízű volt, sötétpiros színnel. Én kipróbáltam a rágógumi és kókusz ízű limonádét, be kell valljam, a rágós jobban ízlett, mint a kókuszos, de én már csak ilyen hős vagyok, hogy minden fura limcsit bepróbálok.

Csütörtökre maradt Tata, ahol találkoztunk Pillangóval, aki rögtönzött idegenvezetést tartott nekünk. Viszonylag hamar éhesek lettünk és beültünk egy kifőzdébe, ahol E. megkóstolta a cigánypecsenyét és belenyalt az én halászlevembe, ami nem ízlett neki, fel nem foghatom, hogy miért. Pénteken pedig sikerült találkoznunk kicsihúgival is és a barátjával, meg beszereztünk olyan alapvető dolgokat, mint franciadrazsé. A szombatra nem is emlékszem, annyi maradt meg bennem, hogy borzasztóan korán keltünk, a repülőn a mögöttünk ülő pár folyamatosan vitatkozott, vagy ha nem, akkor a hányásról beszélgetett. Masszív fejfájással értünk vissza Londonba, pedig E. nem is értette a mögöttünk ülőket. Azóta pedig folyamatosan rossz idő van és esik, meg olyan vacak dolgok történnek, hogy dolgozni kell menni. De azt már most tudjuk, hogy dec. 1-től 8-ig újrázunk.

2013. szeptember 11., szerda

At the Shire

Azért lett Shire a címe mind a FB-os fotóknak, mind ennek a bejegyzésnek, mert mióta leszálltunk Magyarországon, azóta E. folyamatosan Megyeként emlegeti kishazámat. Szerinte Tolkien rólunk mintázta a hobbitokat és az elfeket is, és egyérteleműen Középföldét is. Nekem vannak kétségeim, ugyanakkor büszke is vagyok a hasonalatra. E. szerint a fák Magyarországon - a Megyében - égig nőnek, hihetlenül zöldek, a házak magasak, az emberek fehérek. Igen, borzasztó sztereotípiákban élünk, ezért is nem engedtem, hogy E. lefényképezze a kisbolt eladóját (nem, szívem, nem fényképezünk le minden fehér embert).

Szóval, megérkeztünk. Aztán Molytalira mentünk. Rögtön belecsaptunk a közepébe, csak, hogy E. szokja a dolgot. Kb. egy óra múlva feladta. Nem hibáztatom. Éjjel későn feküdtünk le, borzasztó korán keltünk, a repülőn nem tudtunk aludni, aztán jött a folyamatos magyar duruzsolás, amitől E. gyakorlatilag transzba esett. Szépen hazavezettem, ahol csak annyi ereje volt, hogy bemászott az ágyba, nyöszörgött egyet, aztán már horkolt is. Komolyan. Nekem viszon jól esett végre egyész délután magyarul beszélgetni, hallgatni titeket, veletek lenni, ismét részese lenni a mi kis klubunknak. Jó volt látni, hogy mind megvagyunk, itt vagyunk egymásnak és minden beszélgetésünket ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Csodásak vagytok csajok!

A vasárnapunk úgy folytatódott, hogy kölcsönkaptunk egy kocsit. Utálok vezetni. 2 éve nem vezettem és soha, soha, soha a büdös életben nem vezettem még személyautót. Szóval, borzasztó nagy hátránnyal indultam, ami egyre inkább elharapódzott a napok előrehaladtával. Volt sírás, üvöltés, káromkodás, csendes imák és a motor majdnem leégetéséig való bőgetése. Jelmondatunkká vált a DO SOMETHING, amit azóta is emlegetünk. Sajnálom, nem vagyok türelmes sofőr és elveszítem a fonalat valahanyszor átlépjük Pest határát. Vasárnap is ez történt, mikor Szentendrére a Skanzenba kellett eljutnunk. A kölcsönkapott gps szépen bevezetett minket Pestre, ahol én frászt kaptam és elfelejtettem melyik a bal, melyik a jobb kezem. Eltévedtünk, kétszer. Az én hibámból, mert a hang azt mondta szépen és érthetően, hogy balra, én meg autómatikusan bekanyarodtam jobbra. Ne kérdezzétek. Bőgtem. E pedig röhögött és minden elhalladó autóba beüvöltött, hogy: help. Így érkeztünk meg a Skanzenba, ahol nekem minden létező nyelvtudásomat össze kellett szednem, mert olyanokat kellett elmagyaráznom, hogy mi is a tisztaszoba, a kékfestő műhely vagy a befőzés. Egész jól ment, bár kíváncsi lennék, hogy utólag vajon mi maradt meg ezekből E. fejében. Viszont tök jót ettünk és nagyon sokat nevettünk, és végre azt is meg tudtam mutatni E.-nek, hogy hogyan készül a tető fából.

Hétfőn már kicsit lazábban fogtam fel a vezetés dolgot, értsd: csak kétszer kiabáltam és nem sírtam. Tamásiba mentünk, ami nekem és az Anyukámnak is fontos állomás, mert ő ott született én meg a nyaraim nagytöbbségét itt töltöttem a Nagyinál és az unokatesók garmadájával. Sétáltunk egy nagyot a gemenci erdőbe, meglátogattuk az unokatesómat és együtt örültünk a nagy hírnek, miszerint újabb babóca várható a családba. Persze Anyukám elbeszélgette a rendelkezésünkre álló időt így pontosan tudtam öreg este lesz mire hazérünk. Bár mondjuk arra nem számítottam, hogy ennyire. Hazafelé beugrottunk Eszti barátnőmhőz is, akit nagyon rég nem láttam és borzasztó jó volt már végre megölelni. Persze kértem, hogy ne készüljön, mégis tucatnyi süti várt minket. Hazafelé végig óvatosan vezettem, mert ismerem az utat és tudom, hogy ebben az időszakban számíthatok őzekre. Igazam lett. Sikítottam, muszáj volt. Ott állt az út közepén és bámult rám, miközben a többi barátja vidáman szökkelt keresztül az úton. 

2013. augusztus 30., péntek

Have a nice eat

Két hete megvolt a bejelentkezésem a körzetiorvoshoz, de kaptam egy újabb időpontot ma reggelre. Kérdeztem is a dokit, hogy valóban minden rendben, de azt felelte teljesen egészséges vagyok, csak szeretné, ha egy másik doki is megnézne. E. persze szívta a vérem, hogy biztosan rosszul értettem az egészet és tuti valami bajom van. Napokon keresztül méregetett és vetette rám a kereszteket, aztán szerencsésen elfelejtődött az egész. Ma reggel azonban visszamentem a rendelőbe, bejelentkeztem és éppen leültem volna, mikor már szólítottak is. Egy nagyon édes, mosolygós nénihez kerültem, aki újból megmérte a vérnyomásomat, a magasságomat és a súlyomat. Együtt örültünk, hogy az elmúlt alkalomhoz képest sikrült híznom egy kilót. Majd leültetett és elmagyarázta, hogy milyen fontos a napi háromszori étkezés, a zöldségek és gyümölcsök fontossága, a húsok sokfélesége és a halak pedig egészségesek. Én ebből azt szűrtem le, hogy hiába a reggeli 3 szelet nutellás kenyér és nagy bögre kávé, én bizony éhes vagyok, és rántotthúsról álmodozom. Végül a doktornéni megkérdezte milyen speciális diétát tartok, nekem meg még ekkor sem esett le, hogy miről van szó. Szóval, mondtam neki, hogy laktózallergiás vagyok, ezen kívül minden megeszek. Kérdezte, hogy mégis mi mindent és, hogy soroljam fel miket eszek egy nap. Végül arra jutottunk, hogy milyen jó sokat és változatosan eszem és így talán az a baj, hogy túl gyors az emésztésem. Aztán csak kibökte a néni, hogy a méréseik alapján alultáplált vagyok, de örül, hogy szeretek enni, és ha valami problémám van nyugodtan hívjam vagy őt vagy a nyilvános segélykérő számot. Kifele menet meg sikerült elolvasnom a névtábláját, ami szerint táplálkozás szakértőhőz volt szerencsém. Nekem meg itt esett le igazán, hogy ezek most azt hiszik, hogy bulémiás vagy anorexiás vagyok. 

Clumsy

Az is a tök normális kategóriába tartozik, hogy pont a hazautazásunk előtt ér baleset, ráadásul olyan, ami mindenkinek szembeötlik, még el sem tudom takarni. Így most mindenkinek magyarázkodhatok, hogy nem, nem vert meg senki, minden rendben van velem. Nem, nem ez a magas, kétajtós szekrény pasi, a tetoválásaival és a kopasz fejével igazából teljesen jámbor ember, semmi köze nincs ahhoz, hogy a szám duplájára van dagadva és tiszta véraláfutás. Különben is a porszívó volt, aki nekem ugrott és szájbavert, még védekezni sem tudtam olyan hirtelen történt. Arról pedig aztán végképp nem tehetek, hogy az exklúzív, méregdrága, közel-keletről rendelt, vadonatúj padlószőnyeg is tiszta vér lett. Még szerencse, hogy fasza kárpít tisztítónk van, és szuperjófej főnökeim, akik a testi épségemért jobban aggódnak, mint a szőnyegért.

2013. augusztus 28., szerda

Keanu

Ez egyébként teljesen nyilvánvaló volt, hogy nekem akkor kell nyaralni menni, mikor Keanu Reeves egy egész hétre bejelentkezik a szállodába. Komolyan, ilyen az én formám. Esküszöm gondolkodom rajta, hogy megkérem Tomeket tegye el nekem az egyik használt törölközőjét emlékbe.

Update: Itt megnézhető miről is maradtam le a nyaralás alatt. Egyébként a többiek azt mondták, hogy elképesztően cuki volt. ... talán majd egy elkövetkező életben én is megtudom mindezt...

What a bitch

Kezdenek gondok lenni a melóban, amitől aztán mindannyian feszültek és idegesek vagyunk. Tegnap annyira szar napot tudhattam magaménak, hogy pityeregve lifteztem le az alagsorba, hogy átöltözzek és végre hazamenjek. Még az őrült nő is próbált vígasztalni, pedig a kapcsolatunk nagyjából kimerül abban, hogy félek tőle és próbálom messziről elkerülni. Erre tegnap megölelet. Hát, ennyire szar napom volt. Pedig igazából tök jól kezdődött, atán a főnökünkre rájött a dilihopp és minden szarért visszaráncigált a szobákba, amitől nekem komolyan elborult az agyam. Nem értem, hogy ha valaki főnök lesz onnantól miért derogál neki felvenni a földről egy fecni papírt (akkorát, mint a körmöm), helyette sokkal könnyebb visszahívni engem azzal a felkiáltással, hogy az egész szoba koszos és porszívozzak ki rendesen. Megalázó. Voltam én is főnök, de soha nem jutott volna eszembe megalázni a munkatársaimat és az orrukra koppintani azért, amit nekem két másodpercbe tellik kijavítani. Persze azt is megértem, hogy egy főnöknek nem kell minden kis fecni papírért lehajolni, mert ennyi erővel ő is takaríthatna, de könyörgöm ne alázzuk meg a másikat.

Így tegnap először tettem meg azt, hogy érintetlenül hagytam a folyósokat, mert egyszerűen nem volt időm megcsinálni őket, mivel folyton vissza kellett szarságok miatt szaladgálnom a  kész szobákba. Előtte soha nem tettem ilyet, inkább maradtam még 15 percet, de megcsináltam. Illetve ma reggel kaptam egy smst, hogy menjek be 1 órával korábban, de erre is nemet mondtam. Sajnálom, de eljött az az idő, mikor nemet kell mondanom.Tudom, hogy ez most nagyon gyerekesnek hangzik, de a hűűű, de szeretek itt dolgozni hangulatot mostanában átvette a hátam közepére sem kívánom érzés, sajnos pont a főnökünk miatt. Mióta volt az a balesete a szemével, azóta egyszerűen kezelhetetlen, úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett tinilány és úgy ugráltat minket, mint a cirkuszos a tigriseit. 

Az pedig, hogy sikeresen összekutyulja a rotáinkat, csak hab a tortán. Már kétszer történk meg az, hogy délutános után reggel kezdtem, aludtam 5 órát közte, mert jönnöm kellett dolgozni. Most meg betett délutánosnak úgy, hogy tudta másnap utazok Magyarországra. Mindeközben pedig elengedett 3 ember is szabadságra, úgy, hogy teltházzal megyünk egész héten. Komolyan nem értem ezt a nőt.

2013. augusztus 20., kedd

Sick

Túl vagyunk az első üvöltve hányós, sírva fosós éjszakán (mármint én voltam az, aki mindezt produkálta). Mindenki tudja, hogy ez nagyjából határválasztó egy kapcsolatban, mert ott van a szenvedő fél, aki agonizál és minden baja van, míg a másik próbál enyhíteni a szenvedésein. Még akkor is, ha egyesek azt kiabálják két hányás közben, hogy: Hagyj békén, ne nyúlj hozzám! Hagyj meghalni! Mondtam is E.-nek, hogy szuperul teljesített, most már akár szülhetünk is. Erre nem túl helyesen visszakérdezett, hogy mármint mi ketten együtt? Még szép, feleltem, elvégre nem gondolod, hogy egyedül fogom végigcsinálni, miközben senkit sem tudok hibáztatni, hogy TE tetted ezt velem és nem tudok senki fejéhez vágni válogatott csúnya szavakat angolul és magyarul felváltva. Ezek után megkérdezte, hogy de azért továbbra is szeretem e. Persze, hogy imádom üvöltöttem vissza a wc-ből, csak ígérje meg, hogy nem jön utánam és hagy meghalni.

Pedig egyébként tök szuper napunk volt, leszámítva azt, hogy a szemészeten folyton összekevertem az "A-t" és az "E-t", ami miatt a szemész biztosan teljesen hülyének nézett. Viszont gyönyörűen olvastam neki angolul, szóval azért mégiscsak sikerült meggyőznöm a végére, hogy ismerem a betűket. Kiderült, hogy erősebb szemüveg kell, ezért fájt mostanában ennyire, de szerencsére egyéb baj nincs.

Sikerült E.-nek szuper rövidgatyót is vennünk, tervezi is, hogy felveszi majd Magyarországon. Igazán kíváncsi leszek majd rá, mert egyikünk sem az az igazán rövidnadrágos típus. Aztán voltunk orvosnál is, megmutattam neki a vérnyomásomat és mostantól már a nevét is tudom, szóval, elmondhatom, hogy van körzeti dokim itt a nagy ködösben. Ezután romlott el minden, mert megettem a sonkát Anyóskáék kedvenc helyén és utána sugárban hánytam tőle. Apuka meg is kérdezte, hogy akarom e, hogy beverje az orrukat, de a én leginkább meghalni akartam és nem hányni.

Pedig már megvan az új J. K. Rowling könyvem is és hamarosan érkezik a puzzle mat-om is és ma már nem is hánytam.

2013. augusztus 16., péntek

Me and my english

Elérkezett a szép esős nap, amire komolyan rá lehet húzni a british weather gyönyörű terminólógiáját. Vagyis nincs hideg, de van egy kis szél és esik. Tökéletes nap arra, hogy a tulajdonunkban lévő két laptopból egyet csináljunk végre, így az enyém hónap végén most már végérvényesen az Anyukám tulajdonába kerül. Mondam is E.-nek, hogy ez nekem legalább olyan "végleges" lépés, mint az összeköltözésünk. Szóval, szenteljünt egy perc néma csendet az én régi Fujitsu gépemnek, ami kibírt velem 5(!) évet, mert ezennel búcsút veszünk egymástól. Egyébként borzalmas, hogy mennyi haszontalanságot tároltam rajta, illetve, hogy mennyi élesen elkülönülnek azok az évek, amikor otthon használtam, és mikor kikerültem Angliába. De tény és való, hogy nincs szükségünk két laptopra. Különben is, nagyjából csak én vagyok a családban az egyetlen, akinek szinta a mindennapjaihoz kell a számítógép. E. okostelefonról netel, a család pedig csak tévézésre használja a netet. Így aztán valóban nincs értelme tovább fiókban tárolni az én kis régimet. Csak kicsit fáj az "elvesztése", olyan édes bárányos, baglyos matricákkal volt tele. (A mostani jujdemodernre meg nem lehet ilyesmiket pakolni, mert E.-nek kiakad a cukiságtűrő képessége.)

Aztán persze magyaráznom is kell egy kicsit a bizonyítványt, mert már egy hete a blog felé sem néztem. Ennek az az oka, hogy küzdünk az internetszolgáltatóval, mert vannak olyan napjaink, mikor egyszerűen nem lehet netezni. Nem kapcsolódik, nem nyit meg, nem tölt be semmi. Ha mégis, akkor egy mél elküldése legalább 10 percet vesz igénybe és minimum 4-szer újra kell tölteni az oldalt közben. Egy szóval borzalmasan macerás és bosszantó az egész. Végül kénytelen voltam igazán hisztis picsaként toporzékolva követelni E.-től, hogy hívja fel az ügyfélszolgálatot, vagy lépjen valamit, mert szálanként fogom kitépni a hajamat és az övét is. Mondjuk nem lehettem túl meggyőző, mert E. bár vette a fáradságot, hogy felhívja az ügyfélszolgálatot, az 5. "nem értem mit mond-nál" egyszerűen átpasszolta nekem a telefont, azzal a felkiáltással, hogy nem értek külföldiül (én meg nyilván igen, mert külföldi vagyok). Egyébként én nagyjából mindenre fel vagyok készülve, ha telefonon kell ügyet intézni, pl. nagyon tudok koncentrálni, konkrétan kiélesedik a hallásom és minden más érzékszervem megszűnik létezni, de erre a borzasztóan orrhangú, indiai akcentusra nem voltam felkészülve. Nagyjából a 10. "nem értem, ismételje meg még egyszer" kérdésemnél nálam is elszakadt a cérna és egyszerűen sírva fakadtam. Hüppögve közöltem Apukával, hogy nem beszélek angolul, miután átadtam neki a telefont. Apuka kb. 1 percig bírta az orrhangú ügyfélszolgálatost, mikor kiakadva közölte vele, hogy aki nem beszél angolul az ne menjen telefonos helpdeskesnek, majd levágta a kagylót. Ezek után csak félve mertem megkérdezni, a telefonra dühösen meredő két férfiembert, hogy hogyan is lesz nekünk ezután netünk, de szerencsére a hálózat valami isteni szerencsének köszönhetően megjavult. Viszont én is tanultam valami újat: Angliában soha, semmilyen körülmények között se próbálj meg felhívni telefonos ügyfélszolgálatot, mert az összes hited abban, hogy tudsz angolul nagyjából 5 másodperc alatt köddé válik.

Végül persze a cikket is sikerült leadni időben, sőt hosszas bírkózás után képeket is sikerült csatolni hozzá, ami azért nem semmi teljesítmény volt. Ráadásul mivel erősen grafomán vagyok nem sikerült gátat szabnom a belőlem feltörő szóáradatnak, így lesz folytatás is. 

Azt is el kell mesélnem, hogy a Nagy Mindenható Mysterius Shopper megint meglátogatott minket, persze megint sikerült olyankor tennie ezt, mikor senki sem számított rá. Bár ha azt vesszük éppen előtte poroltam le hatalmas márványlépcső oldalán található karvesztett antik szobrokat és cucáltam fényesre a korlátot díszítő apró kosfejeket, fogkefével (remélem kitaláltátok, hogy ezek nem az én ötleteim voltak, hanem a főnököm józan ítérlőképességének apró gyöngyszemei), akkor azt kell, hogy mondjam, de, igazából készültünk rá. Mivel Tomek tudja, hogy mennyire para vagyok az egésztől, így írt egy smst, hogy volt a NMMS, de jók voltunk, ne aggódjak. Arra persze nem voltam felkészülve, hogy másnap behívat a főnök, az ilyenekre sosem vagyok felkészülve és sosem értem, hogy miért kell engem ekkora stresszen kitenni állandóan. Szerencsére csak azt akarta közölni velem, hogy megint 100%-os teljesítményt produkáltam és az eddigi eredményeimet nézve szeretne felterjeszteni a hónap dolgozójának (ohhh... azok a boldog szocialista évek!). Szerencsére nem pukkant ki belőlem a röhögés, csak utána, mikor sikerült bemenekülnöm az egyik cupboard-be és elcsukló hangon elmagyarázni a helyzetet TB-nek. Nos, attól nem félek, hogy én kapom meg ezt a megtiszteltetést, mert ez a cím csak olyan fontos embereknek jár ám, mint a recepciósok, biztonsági emberek és managerek. Bár kétségtelenül óriási fricska lenne a recis luvnya felé, aki folyton cikizi az angolom.

2013. augusztus 8., csütörtök

And so on...

Kicsit zsúfoltra sikerültek az elmúlt napjaink, a szokásos dolgozunk, hazajövünk kombót megzavarták olyan dolgok, mint váratlan hétvégére kapott off, születésnap és oxfordi kirándulás.Szóval, mikor azt gondoljuk viszonylag nyugalom van, akkor mindig van valami, amivel nem számolunk, vagy nem úgy jön ki, ahogyan tervezzük. Vagy, ahogy szokott, más tervez helyettünk.

E. születésnapja persze egy fix pont volt, amit nagy családi titkolózás előzött meg, mert ha csak kiszagolja mi a meglepetés, abban a pillanatban kutatni kezd utána és már vége is az egésznek. Ezért aztán hetek óta rejtegettem az ajándékokat barátoknál és anyóska szekrényében. Kértem, hogy vegyen ki egy szabadnapot, hogy együtt legyünk ezen a jeles napon, de E. annyira lojális a cégéhez, hogy hallani sem akart róla. Így a jeles napon elment dolgozni, én pedig elzarándokoltam a barátokhoz begyűjteni az ajándékot, megszerezni a hozzávalókat és hazacipekedni. Aztán összeállítani, bekészíteni, hogy mire hazajön már minden készen és becsomagolva várja. Mivel erősen kávéfüggő, ezért kapott egy szuper kávéfőzőt, amivel habot is lehet csinálni. Hozzá olyan kávét, amit már korábban kiválasztott, de kávéfőző hiányában nem vettük meg. A plusz meglepi egy festővászon, olajfesték, ecset- és késkészlet volt. Fantasztikus volt, ahogy reagált. Habos kávét szorongatva bontogatta az ajándékait. Anyóskától és Apukától csilli-villi fejhallgatót kapott, húgától és annak családjától amazon-on levásárolható ajaándékkártyákat és persze mindenkitől nagyon vicces üdvőzlő lapokat. Szuper volt látni, ahogyan meghatódott, ez a nagy ember és az ő apró ajándékai. Innentől kávéval a kezében, fején fejhallgatóval próbálgatta az ecsetek fogását. (Nem, kép nem készült róla, arról viszont igen, hogy milyen kicsi vagyok a közös ágyunkon ülve.)

Közös hétvégén pedig sikerült bevásárolnunk E.-nek a nyaralásra, vettünk gurulós bőröndöket, vékony cipőt és pólókat. Én is kaptam gurulós bőröndöt, pöttyöset, mert cuki és mert én is az vagyok. Aztán nagyjából ezzel el is telt a szombatunk. Letudtuk a havi kötelező mozit is, és felhoztuk magunkat megint filmekből és sorozatokból. Most már újjult erővel várjuk a következő Sherlock-ot és Doctor Who-t.

Oxfordba E. nem akart jönni, szabadságot sem akart kivenni, így egyedül mentem, vagyis Molyos Maateval, akivel ezt a kirándulást már elég rég óta terveztük. Sajnos, ha valaki úgy jön, hogy ez és ez a nap van betervezve és ehhez kell alkalmazkodni, akkor ez nem mindig megy, mert a kikért offokat vagy megadják vagy nem. Szerencsére nekem megadták, így mehettem Oxfordba, viszont volt még egy pár ember, aki akart jönni, sajnos a munka nekik közbeszólt. Korán érkeztünk Oxfordba, de nem baj, mert a nap nagyrészét úgyis sétálásra terveztük. Nem nagyon voltunk időponthoz kötve sehova. Sikerült is körbejárnunk mindent ami Maate tervében szerepelt, sőt mután felfedeztük, hogy a város nem is olyan nagy, így Tolkien házát is beiktattuk és körbejártunk olyan helyeket is, amik nem szerepeltek a tervben. Képek facén, ott meg lehet csodálni a csodálatos bohócnadrágomat is, ami szerintem nagyon menő. Illetve aki szemfüles, az felfedezhet néhány ismerős helyszínt is a felkeresett helyek között. Ez nem véletlen, Oxford bizony bővelkedik Harry Potter forgatási szinekben, C. S. Lewis-t is megihlető helyekben, Tolkien-t sejtető titkos kertekben. A buszút szuper árát tekintve pedig azt kell mondjam, mostantól a vidéki Anglia sincs biztonságban tőlem.

2013. július 31., szerda

Mixed

O. anyukája eljött meglátogatni a kicsi lányát, hozott nekem ellátmányt otthonról, amivel most már biztosan kibírom a maradék egy hónapot, amíg hazalátogatunk. Az egésznek csak annyi volt a buktatója, hogy a cuccért el kellett menni O.-hoz, vissza Stratfordba, amitól őszintén kirázott a hideg. Végül persze kénytelen voltam elzarándokolni, ha egyszer Mackó sajtot akartam vacsorázni. Nos, a házban nem változott semmi, miért is változott volna. Hiába a fenyegetőzések, könyörgések, ugyanazok a mihaszna emberek tespednek a szobákban, mint amikor ott laktam. O. sem változott semmit a jelek szerint. A elhasznált wc-papír gurigák - éppen egy pisire való maradékkal - rendre ott sorakoztak a kandallópárkányon. (Az egyetlen dolog, amire komolyan haragszom a világon, hogy miért nem lehet teljesen elhasználni a papírt és miért nem lehet utána kidobni?!) Meg kellett állapítanom, hogy képtelen lennék visszaköltözni ilyen körülmények közé. Az pedig O. természetét mutatja, hogy a "közös barátaink" éppen most vesznek ki maguknak egy szép nagy házat - csak barátoknak - és tök meglepő, de őt nem hívták. Bár az is igaz, hogy a tervek szerint csak októberig marad, szóval miért is invesztálnának bele bármennyi energiát is.

Ha már ott jártam felmarkoltam az odaérkező leveleimet is, amik nagy részt banki papírok voltak a számlámról, de volt köztük két érdekesség is. Az egyik a helyi Apeh-től, amiben közlik, hogy ügyes, okos munkaerő vagyok, annyira, hogy túlfizettem az adót. Szóval kaptam vissza az államtól egy kis pénzt, éppen annyit, hogy visszajött a kettőnk repjegye, oda-vissza. Igazán nem panaszkodhatok, meg aztán jól is jött. Oda vagyok meg vissza, pénzt mindig öröm kapni. A másik, amitől aztán végképp eldobtam az agyam, az az előző munkahelyem születésnapi üdvözlő kártyája volt, minden főnököm aláírásával. Hát, komolyan meghatódtam. Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy az előző munkahelyük születésnapi jókívánságokat küld nekik, azután, hogy lelépett tőlük. Ráadásul most már azt sem lehet mondani, hogy nem jöttek rá arra, hogy új munkahelyre mentem. Elképesztő, komolyan. Ki is tettem a régi lapok közé. (Meg persze megemlítettem a mostani főnökömnek is, csak, hogy tudja mennyire nagyszerű munkaerő vagyok.)

Az O.-val találkozás túlélése után megjutalmaztam magam egy új tusfürdővel. Végre volt időm teljesen végignézni az egész kínálatot. Ki is választottam egy olyat, aminek az összetevői között nem volt semmi káros, komoly kihívás volt, de sikerült. Aztán itthon volt nagy meglepetés, mikor a teljesen natúrnak mondott tusfürdő, kinyomás után neonnarancssárga színben tündökölt. Valószínűleg ez lett volna az utolsó szín, amire gondolok, ha egyszer natúr termék. Így aztán várom, hogy mikor esik le a bőröm, vagy átváltozik sugárzóan narancssárgává. Mondjuk a jó hír az, hogy nem habzik, mert mid tudjuk, hogy a habzóanyagokban van a legtöbb káros anyag. Most már csak a színén kellene egy kicsit alakítaniuk.

Most ott tartunk, hogy Mackó sajtot eszek, pirítóssal, délutánra meg Boci csokival fogom kényeztetni magam. Szerintem mindez megfizethetetlen.

2013. július 29., hétfő

Young at heart

Már egy ideje tervezem, hogy megírjam ezt a posztot, mert az nem lehet, hogy ne álljon itt mementónak, hogy idekint Londonban milyen szuper fiatalokkal hoz össze a sors. Mert jellemzően leginkább a fejünket csóváljuk a mai fiatalok láttán, hallatán és elképzelni sem tudjuk, hogy megállnak a saját lábukon vagy, hogy az idejük nagy részét nem a talpuk tanulmányozásával töltik, hanem valami sokkal értelmesebbel. Pedig tény, hogy nem jöttem volna vissza, ha nincs K., aki a maga 20 évével simán kenterbe vert engem kitartásból, akaraterőből. Folyton az járt a fejemben, ha ő képes rá, akkor engem vajon mi gátolhat meg benne. Egyszerűen akkora ereje van ennek a kicsi lánynak, hogy képes volt átlendíteni a legrosszabb perióduson, amit Londonban töltöttem, már a puszta jelenlétével is. Komolyan nem tudom hova lettem volna nélküle, arról nem is beszélve, hogy O.-val való konflikusaimat is tompította. Borzasztóan sajnálom, hogy E.-t már nem ismerhette meg, de hiszem, hogy lesz még rá alkalmunk és ezúton is köszönöm neki azokat a feledhetetlen hónapokat, amit a társaságába tölthettem, örökké hálás leszek neki érte.

Aztán TB, akivel kezdetben csak lakótársak voltunk, majd összekötött minket a munkakeresés keserves időszaka, ami párosult a mindkettőnk közös szenvedélyével, Londonnal. Szerintem nagyjából ő az egyetlen ember, akitől még az állandó okoskodást is elviselem, mert mellé olyan szeretetteljes személyiség társul, ami tökéletesen elfeledteti, azt, hogy éppen az előbb próbált meg bemagyarázni egy nyilvánvaló baromságot. De lehetelen haragudni rá, és elég is csak legyinteni, mert tudom, hogy bármikor számíthatok rá, E. mellett ő az egyetlen biztos pont az angliai tartózkodásomban. És lehet, hogy banálisnak tűnik, de nem is tudom elképzelni az életemet már nélküle. Az pedig, hogy sokkolóan majd 10 évvel fiatalabb nálam már le sem merem írni de.

Legújabb ismeretség pedig Mafia, aki K. korosztálya. Fejben, lélekben és intelligenciában messze túlmutat bárkin. Nekem pedig borzasztó kín, ha azt hallom hogyan ostorozza magát, amikor látom, hogy erőn felül teljesít, építi az életét, a hugáét, holott szerintem még abban a korban van, amikor hanyagul lábat lóbázva kéne élveznie ezt az egészet. Persze nem féltem őt attól, hogy nem élvezi, de ha megtehetném, akkor sokkal, de sokkal könnyebb életet kívánnék neki. arról pedig fogalma sincs, hogy mekkora tehetség (és nem csak A.-nak jegyzem meg zárójelben, hogy az Ezoparát is neki köszönhetjük).

Szóval, ők az én energiáim, a lendületem és az akaraterőm idekint a nagy ködösben. Hálás vagyok nekik és hiszem, hogy a világot pont az ilyen kvalitású fiatalok viszik előrébb (és ilyenkor eszembe jutnak az otthon hagyott barátaim, akik borzasztóan hiányoznak, és alig várom, hogy végre újból láthassam őket).

2013. július 26., péntek

First time...

Most volt először, hogy sírva távoztam a munkahelyemről és most először fizettem múzeumért Londonban. Mindezt nagyjából 17 órán belül, szóval eseménydús napom volt. De kezdem az elején.

Nem volt jó napom a melóban, borzasztó nehezen bírom az igazságtalanságot és a megalázást. Igen, tudom... jókor mondom... miután lehúztam egy évet már szobalányként. De tény, hogy a HH-ban csak most találkoztam ezzel a jelenséggel először. Délutánosként az is a dolgom, hogy a recepcióról összeszedjem a szemet, felvigyem a tisztítóból érkezett ruhákat a megfelelő szobákba. A recis kuka csurig volt, mellette egy papírzacskó szintén csuftig napilapokkal. Felmarkoltam az egészet és bedobtam a megsemmisítőbe. Történt mindez 4 órakor. Nyolc órakor pedig felhívott a duty manager, hogy hova tettem a papírzacskót, mert a vendég keresi. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, azt hittem, hogy szemét és kidobtam a darálóba. Lekisért a darálóhoz, kinyitatta a lerakót és rámparancsolt, hogy kerítsem elő a papírzacskót. A megsemmisítőbe konyhai maradékot, törött üveget, papírt... gyakorlatilag bármit bedobunk és egy nagy gép szépen apró fecnikre szakítja, töri, aprítja az egészet. Arra, hogy megtaláljam azt a nyamvadt papírzacskót, akkora esélyem volt, hogy... semmi. De nem baj, mert a duty managert ez nem zavarta, rámparancsolt, hogy pakoljam ki a feléig és utána vissza, remélve, hogy megtalálom közben a papírzacskót. Adott mellém őrt is, hogy meg ne tudjak szökni. Mindezt az esti szervíz kellős közepén. Két órámba került ez a huncutság, hogy leássak a trutyis, bőzölgő, tocsogó kuka közepéig és visszapakoljam bele ugyanazt. Utána még mosolyogva kellett szobákba kopognom, hogy kérnek e esti szervízt. Nem volt őszinte a mosolyom és az illatom sem volt rózsa. De és ez most egy óriási de, egy hős voltam, nem bőgtem, egészen addig, míg meg nem láttam E.-t, na de akkor aztán minden kijött belőlem. Gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt úgy bőgtem Turnpike Lane kellős közepén.

Szerencsére másnap jöttem a molyos lányok és hoztak csokit, így helyreállt a világ egyensúllya. Éppen csak beestem Paddingtonra, mikor a lányok egyszerűen a nyakamba borultak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Őszintén én is így éreztem. Tök jó, hogy megvagyok. Elzarándokoltunk felmarkolni a London Passt, hogy aztán élvezhessük az ingyen múzeumokat, szóval így igazából nem is fizettem a múzeumért, vagyis tecnikailag nem, de egyébként a LP igazi úri mulatság, mert aranyáron mérik. Viszont legalább láttam végre a Towert és a Westminstert, és a híd motor szobáját. Őszinte leszek a Tower nem akkora durranás, mint amennyire egyébként kinéz. Mert amikor kívül sétálsz, akkor csorgatod a nyálad, hogy mennyi gyönyörűség lehet odabent, ami egyébként valóban így van, de hozzá adódik még kb. egymillió ember, akik büdösek, izzadtak, a lábadra lépnek, a nyakadba prüszkölnek és azt gondolják mivel magyarul beszélünk nem értünk angolul és így ócska vicceket engednek meg maguknak. Nem, nem vagyok türelmes az emberekkel, mikor másfél méter széles csigalépcsőn kell leereszkednem, miközben a sarkamra lépnek. És nekem ne harangozzák be a Bloody Towert úgy, hogy ott aztán eldobom az agyam, mert egy Game of Thrones epizód megnézése után simán kidobom a taccsot, itt meg kicsit unatkoztam. Szóval kedves eljövendő túristák... ha rám hallgattok, akkor Horniman-, John Soane-, Science múzeum és Greenwitch legyen az úticélotok, ha Londonba jöttök. 

Viszont a Westminster gyönyörű. Hol egy kápolna, hol egy benyíló, hol egy titkos kert, folyosó, ajtó, rejtek... Imádtam, imádom minden pillanatát. Csodaszép fotók készültek ott a festett üvegablakokról, pillérekról, oszlopokról, Anglia legöregebb ajtajáról és rólunk Molyokról. Még Jeffiről is sikerült olyan képet lőnöm, amin mosolyog. Mert olyan volt az egész hely aurája, hogy ámultunk, mosolyogtunk, sutyorogtunk, csodálkoztunk. Jeffi még könyvet is vett, mert megszólította (mármint a könyv). Tower után kisimította a ráncainkat, elfújta a homlokunkról a gondokat.

Mivel szorított a vonat indulás, visszanyargaltunk a Hídhoz, hogy végigjárjuk a pincétől, a padlásig. Remek volt, végigsétálni a tetején lévő folyosón, oda-vissza, ámultunk a világ különböző hídjain (a Lánchíd is ott volt). Majd leereszkedtünk a régi motorszobába, ahol láthattuk a gőzgépeket, amik arra szolgáltak, hogy felnyissák a hidat. Levezetésképpen pedig jól megsétáltattam a lányokat végig a Southwalk-on, a Clink és a Globe mellett. Aztán mivel jól elnéztem az órát majdnam sikerült lekésniük a vonatot, nagyon metróztunk, nagyon futottunk, de végül ippeg elérték. Ők nem látták, de én végigugráltam az utolsó hajrát, amit lenyomtak a peronon. Illetve azt sem látták, hogy megpityeregtem az elutazásukat. (Ahogyan azt sem, hogy a tőlük kapott csokit majszolom, miközben ezeket a sorokat írom.)

Őszintén remélem, hogy nagyon jól érezték magukat, nekem abszolút sikerült elfelejtenem az előző buzirossz napot. Ha pedig saját lakásunk lesz visszajönnek és bepótoljuk a 9 és 3/4 vágányt.


2013. július 15., hétfő

London is not enough

Már hónapok óta tervezzük milyen is lesz, ha egyszer hétvégén kapok offot és pont aznap jó idő is lesz. Eddig minden hétvégére kapott szabadnapomon zuhogott az eső, vagy elképesztően, borzasztóan hideg volt, az akkor készült fotóinkon nem túl hiteles a mosolyunk.

Most viszont sikerült kifognunk az év legmelegebb napját, ami egyben azt is jelentette, hogy 50 fokos melegben asszalódtunk a dugóban hazafele jövet, de ennyit igazán képesek voltunk feláldozni ezért a napért. Meg hát közben remekül szórakoztunk hobbit házakat nézegetve, jövőt tervezgetve, aminek egyébként az lett a vége, hogy lesz gyerekünk, meg házunk, egyszer... Jelen pillanatban a jövőnk éppen rajtam múlik, mármint azon, hogy megírjam életem könyvét, hogy aztán boldogan élhessünk egy ici-pici házikóban, vidéken. Nincs rajtam elég nyomás... komolyan.

Reggel felkelve csak faltól-falig tudtam mozogni, ami bár vicces volt, fájdalmas is, szóval azon voltunk, hogy elnapoljuk az egész kiruccanást. De akkor eszembe jutott a tenger és a homok, az útba eshető könyvesboltokról pedig ne is beszéljünk. Így győzőtt a kíváncsiság, a józan ész és az ide nekem Angliát érzése. Első állomásunk Canterbury, ami E. szerint engem majd teljesen letaglóz és imádni fogom minden pillanatát. Ami egyébként igaz is, csak szeretném, ha mindezt mínusz százezer emberrel tehetnénk. London után egyszerűen heveny emberundorom van. Egy helyen ha 10 embernél több van, az nekem már maga a pokol, úgy tűnik visszavonhatatlanul kisvárosi lány vagyok. Viszont lenyűgöző, hogy a belvárost még mindig körülveszi a várfal, hogy a katedrális gyönyörű, a kicsinyke kanálisok hajózhatóak és mindenütt szépséges tudor stílusú házak állnak. Szépségben nálam egy polcon áll Szentendrével, amit alig várok, hogy megmutathassak E.-nek. A város azzal is kiérdemelte a figyelmemet, hogy remek second hand könyvesboltjaik vannak (két új Adrian Mole könyv) és nerd bolt, ahol be is szereztem a kötelező Doctor Who bögrémet.

Canterbury után elindultunk a tengerpartra, ami nekem eleve hihetetlen és felfoghatatlan, hogy egy olyan országban élek, aminek van tengerpartja. Itt döntöttem el végérvényesen, hogy a tengerparton akarok élni (igazából egy tengerparti házban, mert télen biztosan hideg lenne egy sátorban), vagyis inkább akkor, mikor megláttam a tengert és sikítottam, akkorát, hogy E. ijedtében elengedte a kormányt és egy percre azt hitte meghalunk. Szerencsére még idejében rálépett a fékre, így a hírekben elmaradt a tömegszerencsétlenséget okozó nő sikolya. Herne Bay köves, kagylós tengerpartja nem hagyott bennem mély nyomot, mert nálam a tengerpart homokos és acélkék színű víz nyaldossa a partját. Viszont a mólói a tipikus angol házikókkal... szerelem volt első látásra, meg hát, Tardis. És az, hogy a mólóról rákokat lehet pecázni... most komolyan, kiből nem bújik ki a gyerek e hír hallatán?

Mikor E. közölte velem, hogy akkor most indulunk, egy pillnatra meginogtam, mert még csak a nap fele telt el és én még nem akartam hazamenni, szerencsére még a kocsiban kiderült, hogy csak egy másik tengerpartot akar mutatni nekem, így újból cuki és kezelhető hangulatba kerültem. Margate-et már a tv-ből ismertem és már akkor sem igazán értettem, hogy miért haldoklik. Ez számomra az odaérkezésünkkor sem derült ki, sőt, most hogy itthon vagyunk, még mindig erősen gondolkodom rajta. Mert egyébként pontosan értem, ugyanakkor egyszerűen imádnék ott élni és az a vicces, hogy pont nyáron utálnám, mert tömeg van, viszont télen gyönyörű lehet. (Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve.) Szóval homokos a tengerpart és végtelennek tűnik, igaz, hogy a tenger nem acélkék, de TENGER és még csak véletlenül sem látod Siófokot a másik oldalon. 

Persze nem készültem bikinivel, mert most csak felmértük a terepet, de majd legközelebb. Már most szólok, hogy arról nem lesznek fotók, mert senkit sem akarok sokkolni a testem látványával. Viszont a mostani kirándulásról vannak képek a facén. Ide csak mutatóba teszek be párat. A következő kirándulás szerintem Oxford lesz, meg persze jönnek a csajok is. Ujjak kersztbe, hogy kapjak szabadnapot. Szóval jövünk még vicces "London is not enough" kirándulásokkal a jövőben.


2013. július 12., péntek

Breaking back

E. végtelen szeretetének köszönhetően lerokkantam. Történt ugyanis, hogy tegnap nagyon-nagyon későn jött haza, ettől borzasztóan rosszkedvű és nyűgös volt, amit úgy próbáltam meg orvosolni, hogy cuki vagyok kedvesen vígasztalom, mivel már itthon van és felejtse el az összes idiótát, akivel dolgozik. Cserébe ő nyom egy puszit az orromra, átölel, megszorongat és jobb lesz a világ. Tegnap viszont az átölel és megszorangatnál azt mondta a hátam, hogy nyekk és reccs... majd 10 percig csak aprókat tudtam lélegezni, derékszögben meghajolva. 10 perc után szerencsére már tudtam feküdni is, ebből már tudtam, hogy megmaradok.

Ma viszont borzasztóan nehezen mozogtam, ezért is esett rosszul, mikor megkaptam a listámat, rajta az összes buzi nagy szobával. Viszont piszok mázlim volt és még ebéd előtt kész lettem 3 szobával, így délutánra maradt a maradék három. Nem hazudok, voltak gyenge pillanataim, mikor azt hittem ott maradok az ágy mellett sírdogálva. Illetve volt, hogy a fürdőszoba padlóján üldögélve talált rám a főnököm, igaz egy szava sem lehetet rám, mert éppen a tusfürdőt töltöttem fel. Éppen végeztem az összes szobámmal, mikor Tomek rámcsörgött, hogy a másik csajszi el van csúszva két szobával, kellene neki segíteni. Így hat szoba helyett kénytelen voltam 7-et megcsinálni, csak egy kicsit lett tele a tököm mindennel. Most először emeltem fel a szavam, mert marhára nem értem, hogy én mindig mindenkinek segítek, nekem meg soha senki és ha meg mégis nagy ritkán segítséget kérek, akkor meg mindenki meg van sértődve. És hiába adott igazat a főnököm, tudom, hogy ezen a dolgon nem fogunk tudni változtatni, mert vannak egyesek... és vannak kettesek. Én pedig örök kettes maradok.

Éppen ezért borzasztóan hálás vagyok, hogy holnap offos leszek és utána hétfőn, kedden is, mert ez azt jelenti, hogy kicsit pihenhetek. Illetve holnap nagy nap lesz, mert E.-vel kirándulni megyünk, messzire. Lesznek róla képek is, amennyiben reggel meg tudunk mozdulni. 

2013. július 7., vasárnap

In English please

E. napok óta azzal nyaggat, hogy írjak angolul blogot, mert akkor ő is végre el tudná olvasni, és hát nyelvgyakorlásnak sem lenne rossz. Ezzel nekem csak az a bajom, hogy nem beszélek angolul, nem hogy még írjak, és pontosan tudom, hogy a személyiségem nem jön át, ha angolul beszélek, vagy írok. E. szerint ez baromság, mert nyilván nem szeretet volna belém, ha nem ismerné a személyiségemet és nem szeretne, és ezek után nem meglepő, de aranyosnak és szupernek tartja az angolomat. Én ellemben tudom, hogy magyarul mennyire vicces, irónikus és tök jó fej vagyok, de őszintén bárhogy igyekszem ez valahogy nem működik, ha angolul beszélek.

E. szerint erre az a megoldás, ha gyakorlok, gyakorlok, gyakorlok. Szerintem viszont egyszerűbb, ha hallgatok, hallgatok, hallgatok, majd csak történik valami alapon. Persze ő már kidolgozott egy tervet, miszerint én könykritikus leszek, ő meg vidéken fog árut szállítani, elköltözünk egy pici kis faluba, egy cuki házikóba és lesz két gyerekünk. Szóval az ő olvasatában, az élet tök egyszerű, csak meg kéne tanulnom végre angolul, normálisan. Hát, mit ne mondjak, vannak kétségeim.

Közben kiolvastam mindkét Tim Davys regényt, el is panaszoltam, hogy kifogytam az olvasnivalóból. E. csak egy kicsit akadt ki, mert ő még életében nem látott engem olvasni, hogy a piklibe lehet az, hogy mégis két könyvet kiolvastam egy hónap alatt. (Pedig ha tudná, hogy magyarul, már kb. az 5. könyvemet nyúznám és nem csak a másodikat.) Egyébként úgy lehet, hogy a metrón olvasok, mert gyűlölök metrózni, koszos, büdös és tele van emberekkel, én pedig úgy ignorálom ezt az egész helyzetet, hogy olvasok. Már sikerült egyszer a végállomásig kimennem, mert elfelejtettem leszállni és már csak arra eszméltem, hogy "this tube terminates here", nekem pedig vissza kellett mennem 5 megállót, hogy hazaérjek, de legalább addig is olvashattam.

Most, hogy kivégeztem két könyvet, azon gondolkodom, hogy megveszem Neil Gaiman új könyvét is angolul, hátha megértem. Bár vannak ez irányban fenntartásaim, mert Stephen Fry-t sem értem, sem pedig Terry Pratchettet, Neil Gaiman pedig valahol kettőjük között helyezkedik el, szóval lehetséges, hogy belebukom. Lehet először Coraline-nal kéne kezdenem, mert azt legalább olvastam magyarul, vagy a fene se tudja. Az a baj, hogy a bookdepo túl nagy kísértés nekem, ráadásul ide Angliába kb. 4 nap alatt szállítanak, ami pl. hamarabb következik be, mint hogy eljussak könyvtárba, pedig itt van egy köpésre. Azt hiszem körül kell néznem először a könyvdílereimnél, hátha belefutok valami ócsó Neilbe.

Update: Csak utólag jutott eszembe, hogy a KEDVENC könyvemet már olvastam tőle angolul - of course - és imádtam, nem is értem miért gondoltam, hogy nehéz, vagy, hogy soha. Meg vagyok lepődve magamon, mert nem szoktam könyveket elfejteni de. Főleg nem kedvenceket, mivanvelem?

2013. július 5., péntek

Letter

Tegnap nagyon csúnyán összekaptunk E.-vel, vagyis az az igazság, hogy én kaptam, ő meg csak lapult és nem szólt egy szót sem. Már másfél hete nyüszítek neki, hogy az új okostelefonja teljesen elveszi az eszét. Tegnap pedig egy buzi rossz nap után hazaesve, fekszik az ágyon, meg sem mozdul és nyomkodja a telefonját. Puszi-puszi, majd visszamerül a telefonba. Beszélek hozzá, kérdezgetem, nem válaszol, nyomkodja a telefonját. Megkérem, hogy nézzen rám, rámnéz, majd vissza és nyomkodja tovább a telefonját. Újból megpróbálok beszélni hozzá, kérem, hogy figyeljen rám, segítsen, mert iszonyú szar napom volt és arra lenne szükségem, hogy meghallgasson. Hümmög és nyomkodja tovább a telefonját. Nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy ha megszólalok, az csúnya lesz. Inkább elmentem megfürödni, de megkértem, hogy ha végeztem, akkor térjen vissza végre a földre. Fürdés után, még mindig nyomkodta a telefonját, meg sem mozdult az ágyról. Újból beszéltem hozzá, de nem válaszolt. És itt volt a pont, hogy eldurrant az agyam. Elmondtam, hogy jelen pillanatban hogyan látom a dolgokat, majd elmentem, hogy találkozzam A.-val, akit a Molyról ismerek és végre elmondhatom, hogy nagyjából szomszédok is vagyunk.

Szóval Costáztunk egyet, majd parkoltunk, közben pedig egyfolytában beszéltünk, mert hiába, hogy egy városban élünk, nem láttam őt egy éve. Még szerencse, hogy gyakorlatilag 10 perc sétára laknak tőlünk, ami remlhetőleg előrevetitti azt, hogy mostantól gyakrabban tudunk találkozni. A.-val való találkozásom ráadásul lehűtötte a haragomat is, így mire hazaértem már elszállt a mérgem. Szerencsére ő is úgy gondolta, hogy hibázott, viszont én is hibás vagyok abban, hogy türelmetlen voltam vele és a buzirossz napomat rajta vezettem le. Kölcsönös bocsánatkérések után most szent a béke közöttünk, de megígértem neki, hogy még egyszer ignorál engem a telefon miatt, akkor kihajítom a csukott ablakon keresztül, mármint a telefont és nem E.-t.

Ma már sokkal jobb napom volt, bár még E. nem jött haza a telefonnal, szóval majd meglátjuk. Igazából csak akkor kaptam majdnem agyérgörcsöt, mikor a főnököm a nap közepén felhív azzal, hogy a Hr-es látni akar. Én meg szívrohamot kapok, hogy biztos kiakarnak rúgni, rájöttek, hogy lopom a sajtot, vagy valami egyéb faszság, mert háét mi a jóistennek akarna látni engem a Hr-es nagyisten?! Szaladok Gregg irodájába, vagyis csak szaladnék, ha a liftben pont nem ütköztönk volna össze. Közlöm vele, hogy pont hozzá készülök, ő meg nagyon komolyan mondja, hogy persze, persze, van nála egy levelem is. Azt hiszem itt hagyott ki egy ütemet a szívem, de pont leértünk a lifttel és nem mondhattam azt, hogy bocsánat álljunk meg egy pillanatra, mert meghaltam. Betámolyogtam az irodájába, lerogytam egy székre és vártam, hogy bekövetkezzen. Ekkor Gregg elmondta, hogy örülnek a kiértékeésemnek, és annak, hogy elfogadtam a szerződésemet, annak meg külön örül, hogy a csapat ennyire értékes emberrel gazdagodott, aki így helyt tudott állni a mysterious shopper előtt is. Majd átnyújtott egy levelet, amiben egyébként ugyanez volt leírva, a nagyfőnök és Gregg aláírásával. Hát egyem a szívüket. Kár, hogy a frászt hozák rám, már megint.

2013. július 2., kedd

Ikea

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok blogot írni, ha E. körülöttem van. Kicsit olyan megcsalásnak érzem, hogy magyarul írok, azt is megcsalásnak érzem ha magyarul beszélek, bár ez egy idő után elmúlik ha nagyon belelendülök. Ilyenkor jön az, hogy ráhajol a vállamra és próbálja kibetűzni, mit írok, miközben nagyokat röhög. Nem érti az "s" és az "sz" hang közötti különbséget, de arra csak most jöttem rá, hogy képtelen kimondani a "gy" hangot, az egy-et következetesen edzsi-nek ejti, amin meg én röhögök. 1:1

Aztán az is van, hogy egyre nagyobb darabot hasítok ki a közös szobánkból. Ott kezdődött, hogy Gromit és Shaun folyton beesett az ágy mögé, ahonnan csak bonyolult tornamutatványokkal lehtett kipecázni őket. Így aztán megkaptam az ágy fölötti második polcot is, ahol most Gromit, Shaun és Bruce Lee üldögél boldog egyetértésben. Az első polcot már időben lefoglaltam magamnak, a pár darab báránykámnak, gyertyáimnak és most végre sikerült bevennem a második polcot is. 

Tegnap pedig nagytakarítás közben ráeszméltem, hogy van nekünk ablakpárkányunk, belül. Oda és vissza voltam a boldogságtól, mert ez egyet jelent csak: virágokat. Amik azóta hiányoztak, mióta kijöttem Londonba. Odahaza gyönyörű orchideáim voltak, korallvirágok és pálma, itt nulla zöld, virágok is csak a kertben (bár legalább van kert). Mivel virágokon kívül még képkeretekre is szükségem volt, kézenfekvő volt számomra az Ikea, főleg, mivel anyukának meg gyertyák kellettek. Ez még otthoni körülmények között is Ikeáért kiált.

A legjobb az egészben, hogy itt az Ikea csak egy fél órás buszútra van, ami gyakorlatilag semmi. Úgy döntöttünk, hogy csak a piacteret nézzük meg, mert bútort ugysem akarunk venni, ellemben gyertyát, képkeretet és virágokat igen. Persze közben olyan dolgokra is elcsábultunk, mint falióra, buboréklámpa a fürdőbe, kinálótálca... stb. De azért sikerült megvennünk azokat a dolgokat is, amiért mentünk. Így a táskába került egy korallvirág, egy sárkányfa és egy szerencsebambusz is, meg persze gyönyörű piros képkeretek.

Hazaérve aztán belaktam a teret. A virágok cuki bádog kaspót kaptak és kikerültek az ablakpárkányra. A bambusz kék pici üvegcsét kapott. Most már csak a másik ablak sikít virágokért, de úgy vagyok vele, hogy ha ezek kibírják egy hónapig, akkor elzarándokolok és veszek még egy garmíturát. Plüsskutya és Anyukám is végre képkeretet kapott, és minden félelmem ellenére remekül mutatnak a piros képkeretben a kék falon. Kezdem magam kényelmesen érezni, még akkor is, ha az elején ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy ez E. szobája, nem tudok kibújni a bőrömből és kellenek a szememnek ugyanazok a megszokott szépségek, mint otthon.

E. hazaérkezve, csak annyit mondott mosolyogva, hogy úgy érzem bejelölted a területhatárokat. Válaszként csak annyit mondtam, hogy amíg nem kap a boxbaba virágfüzért a nyakába, addig szerintem nincs semmi baj. Még szerence, hogy ezt ő is így érzi.