2017. december 29., péntek

Fáradság

Az hiszem szintet léptünk a fáradságban. Egy gyerekkel nagyjából megszoktuk, hogy mikor, mi történik. Az ovinak hála kialakult egy remek alvási rutin is. Erre lesz egy újszülöttünk, aki legszívesebben éjjel 9 és 11 között szeret bandázni. Illetve úgy alszik, hogy közben folyton morog, puffog, brümmög, nyuffog, ami miatt kb. öt percenként rá kell néznem, hogy egyébként minden rendben van e vele. Van egy halvány sejtésem, hogy Cseppnyúllal is megnyertük a "világ második legtöbbet dumáló gyerekét", Bebe után.

Tegnap délelőtt Harry Pottert második részét néztük Anyukámmal dvd-ről. E. a kisszobában edzett, mikor megszomjazott, átjött hozzánk.
E.: - Nah, mi az? Egy másik tv csatorna is elkezdte az elejétől a Harry Pottert?
Réz: - Nem, miért kérdezed?
E.: - Hát, a múltkori részben már idősebbek voltak a szereplők...
Réz: - E., ez dvd. Dvd-ről nézzük a filmet.
E.: - Hát, honnan kellett volna tudnom?
Réz: - Onnan, hogy magyarul beszél...

És akkor még nem meséltem a fekete melegítő nadrágról, amit E. szerint karácsonyra kapott az anyukájától, de én galádul elpakoltam. Mert én ilyen pakolós vagyok, aztán meg nem emlékszem, ugye. Hiába mondtam, hogy valóban nem emlékszem fekete melegítőre, egy kékre és egy szürkére igen, de feketére nem. Három napig felváltva túrtuk át az egész ruhatárát, mikor végre felhívta az anyukáját, hogy valóban kapott e fekete melegítő nadrágot. A választ szerintem tudjátok...

2017. december 28., csütörtök

Testvéri szeretet

A karácsony azért igazán kimerítő volt egy újszülöttel és egy ajándékoktól túlpörgött 3 évessel. Bebe folyamatosan lógott valamelyikünkön, megállás nélkül hol az egyik, hol a másik ajándékhoz kapott. Meg is lett az eredménye, két nap alatt két új játék is eltörött. Még szerencse, hogy egyikért sem fáj különösen a szívünk, vacak műanyag robotok voltak, a gagyibb fajtából.

Bebét leginkább csak az buktaja ki, ha Cseppnyúl sírni kezd, olyankor fülére tapasztott kézzel rohan a szobájába, miközben azt morogja félhangosan: nem bírom ezt a zajt! Pelenkázáskor persze mindig jelen kell lennie, mint valami ellenőrző bizottság. Hátha sikerül elcsípnie mikor előkerül Cseppnyúl winky-je, hiába mondjuk neki, hogy a lányoknak nincs. 

Közben pedig sokat hízeleg, mondogatja, hogy örül, hogy végre nincs nagy pocim és jobban hozzáférek altatáskor és ölelésnél. Szoptatásnál kicsit elmélázva jegyzi meg, hogy a cici, mummy, a cici... szerintem emlékszik még rá, hogy mennyire jóleső boldogság volt neki is bújni.

A kétnaponta megjelenő midwife-okat kifejezetten utálja, mert Cseppnyúl folyton sír a mérlegeléseknél, de ettől még persze jelen kell lennie. A sarok vér levételekor is körülöttünk téblábolt. Teljes ledöbbenéssel nézte, ahogy a midwife megböki Cseppnyúl sarkát, abból pedig kiserken a vér és persze üvöltés. Először hozzám rohant, hogy láttam e, mi történt, majd vissza a midwife-hoz, aki éppen azon ügyeskedett, hogy a csepp vért valahogy a papírra tapasztja, de sehogy sem sikerült, mert nem volt elég. Mire kicsit megdörzsölte a pöttyöt, hogy jobban jöjjön a vér... 
- Please, don't do it! You are hurting her. - kiabálta Bebe kétségbeesve. Majd felém fordult:
- Mummy, don't let her do it! Mummy, she needs a plaster!

Azt hiszem mégiscsak jó testvérek lesznek... egyszer.

2017. december 25., hétfő

Boldog Karácsonyt!

Azt hiszem életünk legboldogabb karácsonyát töltjük, és még bejgli sem kell hozzá.


Nektek is csodaszép karácsonyt kívánok! Egészséget, kicsit több alvást és boldogságot, minden más mellékes.

2017. december 15., péntek

Nincs

Most hívtak, hogy a gyerek nincs az oviban, hát, mégis mi történt velünk? Mondtam, hogy semmi, köszönjük szépen, és legyenek szívesek még egyszer ellenőrizni a bongyor szőke hajú, dinós karácsonyi pulóvert (csúnya karácsonyi pulcsi nap) viselő lesz az enyém. Nem telt el két perc és visszahívtak, hogy megvan a gyerek, csak rossz listát néztek. Mondjuk abban a két percben éveket öregedtem és kb. milliószor megkérdeztem anyukámat hogy biztosan Bebét vitte e ma oviba...

2017. december 10., vasárnap

Bebe élete első havával találkozott ma. Nem csak afféle állunk kint a kertben és néha a nyelvünkre hull egy hópihe, hanem igazi 5-7 centis hó, amiből hamar-gyorsan hóember készült. Répa orr-ral, szőlő szemekkel, mert ezt találtam a hűtőben. Aztán volt hógolyózás, meg kukazsákon csúszkálás a szomszéd templom kertjében. Egyszerűen, nagyszerűen kihoztuk a legjobbat ebből a napból. Most már csak az a nagy kérdés, hogy holnap vajon kinyit e az óvoda? Mert az élet teljesen megállt a városban...

2017. december 5., kedd

Készülődünk

Ki a fene gondolta volna, hogy a karácsonyra való készülődés ennyire elképesztően durva egy óvodás gyerekkel? Én komolyan pont az ellenkezőjét gondoltam volna. Az eddigi karácsonyainkat nagyjából a túlélés árnya lengte be... túlélni a család borzasztó túlköltekezését, az idióta ajéndékokat, amiket ma sem értek (szőrös kistáska, lánccal), megértetni mindenkivel, hogy egy kisgyereknek vannak igényei, napi rutinja, ami nem borulhat fel a karácsony miatt, különben szívunk napokig, mint a torkos borz, és a gyerek, aki nyilván ezer watton ég, mert fények, édesség, ajándékok, sok ember.

Szóval, esküszöm, hogy én naivan azt gondoltam, hogy ezt már egy 3 és 1/2 évessel már könnyedebben vesszük, de nyilván kihagytam a számításból az óvodát. Ahol minden napra jut valami program. Minden. Napra. Ma színházba mennek, ahová kísérő is kell. Holnap kézműves vásár lesz, ahová kísérő is kell. Aztán erdei óvoda, ahová szerencsére nem kellek, de vinni kell díszt, hogy fel tudják dísziteni az óvoda fenyőfáját. Házi készítésűt. Pénteken a nagyobbak előadást tartanak a kicsiknek, ahová szintén nem kellek, de már előre szóltak, hogy jótékony célra gyűjtenek. Jövő héttől minden nap be kell vinni valami rágcsát, felosztva a szülők között, ami glutén-, laktóz- és mogyoró mentes kell, hogy legyen, lehetőleg házi készítésű. Aztán lesz még karácsonyi party, karácsonyi csúnya pulcsi nap, karácsonyi szép pulcsi nap és még ki tudja még mi. Már belegondolni sem merek. És én még azt hittem...

2017. november 23., csütörtök

Szuperérzékeny

Néha annyira "sajnálom", hogy ennyire extra érzékeny kisfiam van. Leginkább az a rossz, hogy az ebből fakadó sok-sok szorongását csak enyhíteni tudom, eltűntetni nem.

Múlt héten beteg lett a kedvenc óvónénije. Pénteken már nyűgösködött, hogy nem akar oviba menni, de rá lehetett beszélni. Hétfőre szerencsére elfelejtette az egészet. Viszont óvónéni még mindig beteg, így kedden újabb sírdogálás, hogy nem akar menni. Estére már teljesen belelovalta magát. Szerdán az erdei iskola is elmaradt, mert azt a kedvenc óvónéni tartja. Délben már úgy hoztam haza, hogy sírdogált a buszon, hogy Mrs. Clarks beteg és ő soha többet nem megy oviba. Ma reggel fel sem tudtam ébreszteni, azzal, hogy "juppi, megyünk az oviba!". A válasz az volt, hogy addig nem megy, amíg Mrs. Clarks meg nem gyógyul. Hiába mondtam, hogy Mrs. Eaton alig várja, hogy meséhessen és játszhasson vele, semmi sem használt. Így ma itthon maradtunk és csak reménykedni tudok benne, hogy holnapra megenyhül és jövő hétre Mrs. Clarks is meggyógyul.

2017. november 22., szerda

Daddy is amazing

Tegnap este tanfolyamon voltam. Most indigó festést tanulunk, egyszerűen elképesztő. Ilyenkor E. van Bebével, ő ad vacsorát, fürdet, fektet. És persze sokáig fent vannak, kardoznak, birkóznak, csupa pasis dolgot csinálnak, amik úgy kifárasztják Bebét, hogy reggel borzasztó nehezen tudom csak felébreszteni és elindulni vele az óvodába. Ma reggel:
- Daddy is so amazing! Daddy is amazing! Mummy, Daddy is amazing!
- Miért kisnyuszi?
-Beeeecause, he made nutella bread for dinner!

Hát, így bukott le E., a csodálatos apa.

2017. november 20., hétfő

Mind felnövünk egyszer

Honnan tudod, hogy végleg felnőttél? Mikor teljesen lázba hoz a tudat, hogy idén karácsonykor is kaphatok ajándékba azokból a cuki karácsonyi mintájú bolyhos zoknikból, amikből tavaly is kaptam.
#énvagyokdumbledore

2017. november 8., szerda

Szülői értekezlet

Angliában beköszöntött a tél. Azzal a mocsok áztatós eső formájában, amit úgy utálok. Amikor kilépsz az ajtón, és azt mondod: "ahhh... hát, csak szemerkél". Majd mire kiérünk a buszmegállóba már rommá áztunk, pedig csak pár lépésre van tőlünk. Ráadásul reggel a buszvezető közölte, hogy holnapra lejár a bérletem. Ami azt jelenti, hogy lehetőleg ma el kell zarándokolnom a város egyetlen jegypénztárába, bérletet venni. A busztársaság honlapján ugyan megemlítik, hogy bérletet a buszsofőrnél is lehet vásárolni, múlt hónapban viszont nagyon is tisztán és világosan értésemre adta, hogy ez a hónapos bérletre nem vonatkozik. Kisváros. Nyilván nem is lehetne kisvárosabb, Bebe ovijától ugyanis nincs busz visszafelé a városba, pont abban az időben, mikor nekem kéne, így hazafelé általában gyalogolok. Ma pedig mindezt esőben, majd be a jegyirodához, majd visszasétálni az óvodához, mert akkor sincs busz. És a végén hazajönni, botrányosan szétázva. Életem Suffolkban.

És most következzék életem/életünk első szülői értekezlete! Leizzadtunk, és kicsit kiborultunk, mikor megkaptuk az értesítőt, az első szülői értekezletünkről. E-vel felváltva találgattuk, hogy mi a fenét fognak mondani a gyerekről. Mi a fenét, amit már nem mondtak el nekem/nekünk minden nap, mikor megyünk érte? Tudjuk, hogy az első hónap nem volt fenékig tejfel. Volt benne minden a cipő dobáláson, síráson, panaszkodáson át minden. És, hogy miért? Mert Bebe azt gondolja, hogy mint valami szuperhős mindenkit meg kell védenie. Volt, hogy azért sírt, mert az egyik kislányt nem tudta megvígasztalni, ezért inkább kánonban sírtak. Volt, hogy azért üvöltözött, mert az új kisfiú, aki nem tud angolul, elvette a lányok gyurmáját. Volt, hogy egész egyszerűen azt gondolta az óvónénik megzavarták őt a hangyalesben, meg különben sem akart bemenni, unalmas mesét hallgatni, helyette inkább eldobta a cipőjét messzire, úgy, hogy két napig kerestük az óvónénikkel felváltva. Szóval, nah, volt itt minden.

Felkészültünk, E. felvette a pókerarcot, én pedig eldöntöttem, hogy nem sírok. Nyilván nem sikerült. Bőgtem. A képeken, videókon ott volt az én gyönyörű, okos, érzékeny kisfiam, aki éppen boldogan mesét hallgatott, bogarakat tanulmányozott, kisautózot, gyurmázot. Aztán jöttek azok a képek, amiktől igazán eltörött a mécses. Bebe az iskola előkészítőben. Az óvónénik szerint néha muszáj áttenniük, mert ha nem kap elég verbális visszajelzést a kortársaitól ideges és frusztrált lesz, amit borzasztó dühkitörések jeleznek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ő a legfiatalabb a csoportjában.) Az iskolai előkészítőben viszont boldog. Matekozik. Kisebb, nagyobb, hosszabb, rövidebb, több, kevesebb... gesztenyéket és súlyokat mér mérlegen, fapálcikákat tesz növekvő, csökkenő sorrendben, hosszúságuk szerint. Virtuális táblára rajzol cikk-cakkokat, köröket, vonalakat és nem érti a csoport társai, miért nem teszik ugyanezt.

Az egyetlen probléma vele az érzelmei kordában tartása. Érzelmes, érzékeny, a legkisebb változásra is azonnal reagál. Mi már megszoktuk, 3 éve úgy élünk, hogy tudjuk, egyetlen kimondott haragos szó és hetekig lesz emlegetve, hogy Daddy vagy Mummy "bántotta". Mi sem vitatkozhatunk, egy kicsit sem lehetünk megbántva egymásra, mert azonnal jön a kérdés: Mummy, te már nem szereted a Daddyt? Viszont azt nem lehet elvárni, hogy 20 gyerek, plusz 4-5 nevelő, mind egész nap cukin mosolyogjon. Ezen kell dolgoznunk, bár, tökéletesen tanácstalan vagyok, hogy hogyan. Kaptunk érzelmeket kifejező kártyákat, amikkel "gyakorolnunk" kell, és sokszor elmondani neki, hogy az óvónéni dolga, hogy vígasztaljon, rendet teremtsen, határt szabjon, hallgasson rá és minden rendben lesz.

Szerintem emberjogi aktivista lesz vagy cápa kutató. Vagy cápajogi aktivista.

2017. október 23., hétfő

Őszi szünet

Őszi szünet van az oviban, nagynéni beadta az igényét a gyerekre. Szombaton elvittük Londonba, kicsit ünnepeltünk, mert a nagynéninek születésnapja volt. (Meg Pillangónak is. Isten éltessen!) Kicsit leléptünk Ikeázni, ahonnan egy jól megtermett plüsscápával jöttünk haza.

Itthon megdöbbentő a csönd és a rend. Senki sem beszél, pörög és pakolja szanaszét a kismillió legó emberkét szerteszét a lakásban. Azt hiszem a legfurcsább mégis az, hogy olyan filmeket is megnézhetünk, mint a John Wick 2. Az más kérdés, hogy csupa ijesztő, véres dolgokat álmodtam utána, de már ezer éve meg akartam nézni. Netflixen elkezdődött a Stranger Things visszaszámlálás is, elképzelésem sincs, hogyan fogjuk megnézni, de kénytelenek leszünk valamit kitalálni.

Filmnézés közben nagynéni is felhívott minket, hogy a gyerek alszik, előírás szerint nyolc órakor. Majd a következő kérdése az volt, hogy Bebe eddig is ilyen sokat beszélt? Mondtunk, hogy nem tudjuk, hogy mit ért azon, hogy sokat, mert a gyerek egyfolytában, megállás nélkül beszél. Esténként is rendszerint úgy alszik el, hogy a mondat közepén beájul. Szóval, igazán nem tudjuk, hogy sokat beszél e, mert nekem a napjaim nagyrésze azzal telik, hogy történeteket találok ki jó és rossz cápákról, hajókról, krokodilokról és legó emberkékről. Ha pedig megállok egy pillanatra, hogy kitaláljam, hogyan tovább, akkor nyaggat, hogy mondjam tovább. Ha nem tudom, mert éppen mást is kellene csinálnom - pl. megakadályozni, hogy húspanírozás közben ő rakja be az forró olajba a csirkét - akkor simán folytatja ott, ahol én befejeztem, a csirke darabokból lesznek a cápák és a tojás a haragos tenger. Hát, nem a fantáziájával nincs gond.

Közben nekem is szünet van a textiles tanfolyamon, ahová végre majd egy éves várólistára kerülés után bekerültem. Imádom, főleg, hogy teljesen meg vagyok babonázva a saját design kialakításának lehetőségétől. A csoporttársaim egyszerűen elképesztőek, az egyik csaj híres folk énekes, a másik hölgy a megye egyik legelismertebb foltvarrója, a harmadik könyvet adott ki indigó festésről és saját workshopja van. Néha komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy mi a fenét keresek köztük? Viszont elképesztően inspirálnak, néha már a puszta jelenlétükkel, és akkor még nem írtam a humorukról, ami egyszerűen elképesztő. Két és fél óra inspiráció és nevetés minden héten, esküszöm, receptre kéne felírni őket. 


2017. október 19., csütörtök

Iskola

Ma kezembe nyomták Bebe iskolai jelentkezéshez a nyomtatványokat. Azt hiszem kicsit összekoccantak a fogaim. Kezdődik.

2017. október 18., szerda

Karrier

Két év után jelentkezett a volt Home House-os managerem, aki utánam mondott fel és ment át a Louis Vuitton-hoz dolgozni. Kiderült, hogy újból munkahelyet váltott, ezúttal London egyik legrégebbi gentleman klubjának lesz az ügyvezetője és szüksége lenne housekeeping manager-re. 

Szóval, ha akarnék most tudnék karriert csinálni. Kár, hogy már elmúltak az ilyen tipusú ambícióim. Igazából most már csak abban reménykedem, hogy beszél Nono-val is, és ő elfogadja.

Viszont olyan szívesen elküldeném az egész beszélgetésünket, az első szállodámnak, ahol dolgoztam. Csakhogy lássák mit veszítettek...

2017. október 11., szerda

Hüllők és tengeri herkentyűk tudója

Három éves és meg tudja mondani, mi a különbség a krokodil és az aligátor között. Felismeri az összes cápaféléket. Odáig van a tengeri állatokért. Én mondjuk nem annyira, de ezzel kicsit jobban tudok azonosulni, mint az autó- és motor mániával.

2017. október 4., szerda

Időjárás

Nálunk is beköszöntött az ősz, hullanak a levelek. Bebe minden nap tájékoztat, hogy a kertünk sajnálatos módon tele van levelekkel és még a paradicsomunk is lekonyult. Reggelenként már elég hűvös van, általában összeborulva ülünk a buszon, mert a korán kelés egyikünknek sem az erőssége. Különben is három évig treníroztam a gyereket, hogy emberi időben keljen, erre jön az óvoda és tönkretesz mindent.

Szóval, ülünk a buszon, bámulunk ki az ablakon. Házak, autók, bokrok, cica, lámpaoszlop, buszmegálló. Anyukák beöltözve pufidzsekibe, gyerekekre rádobva a takaró a babakocsiban. Majd felszállnak és hosszúnadrág, pufidzseki.... és flip-flop papucs. A gyerekeken meg nincs zokni. Érted? Minden normális ember ilyenkor már zárt cipő, hosszúnadrág, hosszú ujjú, kardigán és széldzseki (jó minőségű, mert az esőtől is meg kell védjen). Erre... tanga papucs. Vagy az a szőrös, ami most divat. Esküszöm, hogy ennyi koszos lábat én még életemben nem láttam, mint a napokban. Mert ugye, azt elfelejtettem mondani, hogy kb. minden nap esik és pocsolyák vannak mindenhol. És, akkor tanga papucs. Pont, mikor komolyan elgondolkodtam a gumicsizma létjogosultságán. Sosem leszek angol.

2017. szeptember 26., kedd

Vegetáriánus

Olyankor döbbenek rá, hogy egyértelműen vegetáriánus, mikor a belvárosi boltból hazasétálva egyedül elfogyaszt egy fej lila káposztát. Pedig milyen jól elterveztem, hogy holnap és holnap után a kaliforniai paprika, uborka, alma, sajtos grissini mellé lila káposztát is teszek az ebéd dobozába.

2017. szeptember 21., csütörtök

Reggeli buszok

Szerintem még pár hét és idegösszeroppanást kapok a reggeli busztól. Minden reggel dráma. Minden. Áldott. Reggel. Üvöltés, rúgdosás, visszabeszélés, durvulás. Kisiskolás gyerekek az anyjukkal. Mi meg lapulunk Bebével az üléseinken. Visszafelé gyerekek nélkül sem jobb, olyankor az anyukák arról értekeznek, hogy az önkormányzat mekkora szemét, mert pár hónap hátralék után már azzal fenyegetőzik, hogy kirakja őket. Stoke kerület, mi így (nem) szeretünk.

Az óvoda kisebb döccenőkkel megyeget. Nos, az óvónénik már tudják, hogy Bebe - hogy is fogalmaztak? - karakteres gyerek. Azt hiszem a többi gyereknek ez még szoknia kell. Bebének van véleménye, saját ízlése, érdeklődési köre és a félénkséget még csak hírből sem ismeri. És megállás nélkül beszél... Nem, nem, ezeket a dolgokat nem tőlünk örökölte. Egy szó, mint száz, Bebe egy kicsit sok néha az ovis társainak. 

Ma hazafelé a buszon beszélgettünk az óvodáról, hogy mennyire szereti, csak kár, hogy nincs több cápájuk (cápa mánia rulez). Aztán valahogy kiderült, hogy szentül meg van róla győződve, hogy én odakint a kapunál várom, mialatt ő odabent van. Nyilván nem mondtam meg neki, az igazat, ahogyan azt sem, hogy néha hamarabb érkezem és a kerítés lécei között lesem a szőke vattacukor haját.

2017. szeptember 18., hétfő

Hát persze, hogy elkéstünk

Az első buszos napunk az óvodába. Remekül indult a reggel, időben keltünk, reggeliztünk, felöltöztünk, kibattyogtunk a tőlünk 3 percre lévő buszmegállóba. Időben voltunk. Jó alaposan végigkutattam a netet, a menetrendet, végül olyan buszt választottam, ami bőven odaér. A net szerint a menetidő 30 perc, a menetrend szerint 25 perc, plusz számoltam rá még vagy 20 percet is, gondolván a reggeli iskolába menős forgalomra.

A busz késett öt percet. Gondolatban megveregettem a vállam. Ennyi késés még simán belefér, plusz forgalom. Elindultunk. Felszállt időközben soka anyuka a gyerekeikkel, kezdett megtelni a busz, én pedig teljesen megnyugodtam, hogy ez az iskolába járó busz, szuperek vagyunk. A körzetes iskolához már 10 perces késéssel érkeztünk. Kicsit aggódni kezdtem, mert ez még csak az utunk eleje, gyakorlatilag sehol sem tartunk. Igazán akkor kezdtem kétségbeesni, mikor már 25 perce a buszon ültünk és még mindig csak annál a szupermarketnél voltunk, ahová bevásárolni járunk. 

Még mindig nagyon lassan haladtunk, anyukák, gyerekek felszálltak, leszálltak, jegyet vettek, beszélgettek a sofőrrel, én pedig úgy éreztem lassan megőszülök. Nem segített az sem, hogy az órámra néztem, és láttam, hogy most nyitják ki az óvoda kapuját, mi pedig gyakorlatilag a kerületünk túlfelén voltunk, esélytelen, hogy akár pont kapu zárásra odaérjünk.

Azt hiszem ott adtam fel igazán, mikor az utolsó előtti buszmegállóban felszállt egy fickó, aki nagy hangon előadta a sofőrnek, hogy már annyit késett, hogy lassan a következő is ideér, a sofőr pedig mindezt elintézte egy vállrándítással. Megérkeztünk a mi megállónkhoz, több, mint fél óra késéssel, kb. 1 órás busz úttal. Rohantunk az ovihoz, ami természetesen nem volt nyitva, így el kellett mennünk az iskola portájához. A portán nyilvántartásba vették a késésünket, Bebét beterelték az iskolába. Utoljára még azt hallottam, ahogy a portás néni utasítja Bebét, hogy mindkét táskáját fogja meg, ne csak az egyiket. Elbúcsúzni sem tudtam tőle, csak egy rövid integetésre futotta.

Hazafelé sétáltam, felhívtam E.-t, hogy elmeséljem mennyire pórul jártunk. 20 perc alatt otthon voltam... Visszafelé az eggyel korábbival mentem, de minek... 20 perc alatt beért a busz, én meg ülhettem a mekiben még 20 percet. Első voltam a kapuban várakozók között, rohantam be a gyerekért. Szegénynek borzasztó napja volt, tele sírással, hisztivel, aztán még azzal is szembesülnie kellett, hogy csak én jöttem érte, az apukája nem. Hazafelé el is tört a mécses, szerencsére emeletes busz jött és volt helyünk az emeleten az első sorban. És persze simán itthon voltunk 20-25 perc alatt.

Holnap a korábbival megyünk, hátha elég lesz egy óra menetidő.

2017. szeptember 15., péntek

Nursery

Túléltük az első ovis hetet. Hurrá! Persze Bebének nem újdonság, hogy oviba kell menni. De azért nagy különbség, hogy minden nap megy vagy csak csütörtökön délután. Mert reggel korán fel kell kelni, elkészülni, kapu nyitásra odaérni. Míg a másik oviban, nagyjából mindegy volt mikor esünk be.

Ez a hét még kicsit könnyebben ment, mert E. itthon volt, így kocsival jöttünk-mentünk. Hétfőtől viszont buszozni fogunk, mint a nagy iskolások. Ez is külön élmény lesz, remélem kitart egy darabig a varázsa.

Ez az ovi már az iskolához tartozik, nem magán ovi, mint a régi. Egy kicsit kiesünk a körzetéből, de magasan az egyik legjobb iskola a városban. Reményeink szerint az óvodából egyenesen átkerül az iskolába, igy nem nem kell majd azon aggódnunk, hogy a körzetes iskola veszi át, mert az senkinek sem lenne jó. Persze minden lehetőségre fel vagyunk készülve, de őszintén kétségbe vagyok esve valahányszor csak egy pillantást is vetek a Ofsted riportjára, ahol olyanokat írnak, hogy: egyes tanároknak nem megy az olvasás és írás angolul, magatartás problémák vannak már a legfiatalabb korosztályban, a tanárok nem tudnak fegyelmezni, rendet tartani. Hát, komolyan, csak a holttestemen keresztül!

Ellenben azaz iskola, ahova most Bebe oviba jár, városi viszonylatban egészen kicsi, kiemelten figyel a nyelvi vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekre. Bebe régi tanító bácsija (a magánoviból) hétfőnként itt is dolgozik, mint lengyel anyanyelvi segítő. 

Bebe jele tricikli lett, lelkesen cipeli a könyves táskáját is, amibe naponta új könyvet választhat, ha akar. Nekem ezzel annyi a dolgom, hogy naponta minimum egyszer el kell olvasnunk együtt és beszélgetnünk róla, majd kitölteni egy olvasónapló-szerűséget, amibe Bebe is rajzolhat. Az első könyve alsónadrágokat lopó űrlényekről szól. Egész vicces, bár igazából csodálkozom, hogy nem egy cápás, halas mesét választott. 

Az osztálytársait még nem nagyon ismerjük, mert ma volt az első nap, hogy minden gyerek ott volt. Viszont meglepett, hogy egészen kevesen vannak, pedig ez az ingyenes napi 3 órás óvoda, ami minden gyereknek alanyi jogon jár 3 éves korától. És, ha tényleg ezt az iskolát választod, akkor ez szinte a belépő hozzá. Valljuk be 3 óra édeskevés, viszont kialakul a reggeli rutinjuk, ismerős lesz az épület, a kert, a játszótér és a tanárok. Hatalmas segíség, hogy jövőre, mikor valóban fejest ugrik az iskolai életbe, a reception és az első év is még külön épületszárnyban van az óvodával együtt, közös tankerttel, kiserdővel. Ujjak keresztbe.

2017. szeptember 10., vasárnap

Heritage weekend

Kicsit szomorú voltam, hogy szombaton lemaradtunk a Heritage napról, mert úgy tudtam, hogy vasánap már semmi sem lesz nyitva. Így szuper meglepetés volt, mikor reggel beugrottunk, hogy az egyik kedvenc épületünk, ahova mindig is be akartunk menni, nyitva volt. 

A Silent Street 3-5 a 16. században épült, fa gerendás, gyönyörű ház, ami egykor fogadóként működött, majd később könyvesboltként. Belül zegzugos, szűk csigalépcsős ház, fa stukkókkal, gerendákkal. Egy pici kert is tartozik hozzá. Év elején vette meg a tulajdonosa 400 ezer fonttért. A felújítást még nem kezdhette el, mert mindenféle engedélyekre vár. És mivel műemlék épület szigorúan meg van határozva, hogy kikkel újíthat fel és milyen anyagokat használhat.

Az Ipswich Insitute and Library az egyik kedvenc helyem Ipswich-ben. Ez egy független könyvtár, nagyon hangulatos kávézóval. Avatatlan szemlélőnek fel sem tűnik, mert az utcáról csak egy teljesen szokványos kapu, beépülve Office Shoes és Pandora ékszeres közé. Belül azonban hatalmas gipszstukkós terem, szuper könyves és magazinos kínálattal. És itt lehet jelentkezni külöféle esti kurzusokra is, amelyek annyira népszerűek, hogy hosszú váró listáik vannak. Nyelv kurzusok, különböző szinten, hangszeres, rajz, festő, pszichológiai és építészeti kurzusok, eszméletlen színes felhozatal és nagyon-nagyon baráti áron.

Admiral's House az Ipswich Institute gondozásában van. Itt tartják a kurzusaikat. II. Charles uralkodása alatt épült. Az épület eleje viszont késő György korabeli. Benjamin Page admirális otthona volt egykor. 1820-ban Wellington is meglátogatta. Az éttermét csak az Insitute tagjai használhatják, a kávézóját viszont mindenki. Az emeleti szobákban tartják a kurzusaikat, elképesztő atmoszférát teremtve ezzel.

Hazafelé még beugrottunk a kikötői Old Custom House-ba is, aminek sajnos csak a földszintje volt nyiva. Gondolom azért, mert az emeleten a kikötő irodái vannak. Viszont szuper bemutatóterem volt kialakítva arról, hogy régebben itt volt a kikötő fő raktára, és milyen fontos szerepet játszott Ipswich a hajózásban. Sajnos Bebe kedvenc hajójára a Victor vitorlásra már nem fértünk fel, pedig jó lett volna egy kicsit kihajózni.

Jövőre majd jobban felkészülünk, mert az ingyenes városnéző buszt is jó lett volna elcsípni. A sok más épületről meg nem is beszélve. Elképesztően élvezem, hogy Bebével már lehet ilyen programokat is látogatni. Ehhez azért az is kell, hogy láthatóan nagyon okosan és gyerekekre abszolút felkészülve csinálták meg az egészet. Sehol sem láttunk vagy hallottunk olyan megjegyzést, hogy miért kérdez, beszél hangosan Bebe, illetve hogy miért megyünk milliószor körbe-körbe mindenhol. Egész egyszerűen hagytak minket a magunk tempójában körbenézni, Bebét felfedezni. 

2017. szeptember 6., szerda

Család látogatás

Vajon normális e, hogy az iskolai család látogatás előtt jobban izgulok, mint anno a diploma védésemnél?