2016. július 25., hétfő

Anger

Persze, hogy a sunshine&happines után beborul az ég, és azt veszem észre, hogy vasárnap reggel fél nyolckor üvöltve csapom rá E.-re a bejárati ajtót. Kicsit hangosan élünk, nah. Leginkább azért, mert nem látja be, hogy két év alatt nem nőt a gyerekre kikapcsoló gomb, illetve én bizony nem tudom hol van rajta, hiába van E. szentül meggyőződve róla. 

Nehéz szombatunk volt, hajnali kelés, Bebének jönnek a hátsó rágók. Hosszú utazás be Londonba, dög melegben, forgalomban. Anyóséknál vendég lányok - Ciprusról -, kézről kézre adták Bebét, a szőke török gyereket. Délután kórház látogatás, dögmeleg, forgalom, kórházban még melegebb... borzalom, teljesen angol lettem, már ami az időjárást illeti. E. hugának hasonló műtétje volt, mint nekem Bebe születése után, mélyen átérzem mit él át. Nem kellemes.

Hazautazásunk is hosszadalmas, Bebe követeli a figyelmet. Későn kerülünk ágyba, Bebe hajnal háromkor kel, négyig ülök az ágyán, képtelen visszaaludni a melegtől. Mikor végre elalszik, leköltözöm a brutál kényelmetlen kanapéra. A reggel hatos ébresztő nekem sem esett jól. E. morog, hogy fáradt, én morgok, hogy fáradt vagyok. Szerinte ez nem verseny, de ő dolgozik, neki kell a pihenés, mert egyébként én itthon vakarom a seggem. Ezt nem mondta, de mégiscsak ő keresi a pénzt. Én meg meleg ételt rakok elé, tiszta ruhában jár, takaros házban él. De miért nem tudtam visszaaltatni?! Mert nincs rajta altató gomb, cseszdmegazé! Mi nem vagyunk tekintettel rá. 

Hát, itt csaptam be az ajtót. Előtte még üvöltöttem egy kicsit magyarul, mert jól esett. Aztán elmentem a kedvenc parkomba, hintáztam egy kicsit, aludtam a fűben egy órát, sajnos ez nem volt a legjobb ötlet, mert az allegiám nem bírja a napot. Besétáltam a városba, ittam egy kávét, megpróbáltam nem elaludni. Helyette inkább megejtettem a nagybevásárlást, amit reggelre terveztünk, még a kiabálás előtt. Hazabattyogtam, a fülemen is szatyrok lógtak. Otthon egy kisírt szemű gyerek és tajtékzó E. várt: mert a gyereked egy idióta! Csinálj vele valamit!

Letettem aludni, elmentem megfürödni, addigra már remegtem, minden bajom volt, úgy éreztem leég a bőröm, vagy letépem, vagy akármi, bármi, bőgtem, mint egy hülyegyerek. Előkapartam a szteroidos krémet, tetőtől talpig bekentem magam. Zokogva feküdtem az ágyon, kellett vagy húsz perc, hogy hasson, de még akkor is remegtem. E. meg tisztára pánikba volt, hogy valami rohamom van. 

Nem beszéltük meg. Bennem van a tüske. Mérges vagyok. Dühös. Bebe vasárnap óta megint teljesen kezelhetetlen. Mi pedig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.

P. S.: Megbeszéltük. Azt mondja viccelt, csak én mindent túl komolyan veszek. A jókurvaélet az angol humorba, de tényleg.

2016. július 18., hétfő

Sunshine & Happiness

Kezdésnek mindjárt: E.-nek végre van rendes munkája, angol cégnél, nem csak afféle ügynökséges melója. Sajnos a pénz nem a legjobb, viszont szuper cafetériájuk van, normális szabadságokkal és előrelépési lehetőség. Persze egyébként miért is ne, szombaton kificamította a lábát, így most sántikálva, fogcsikorgatva dolgozik, mert hát nem mehet szabadságra, betegállományba, mivel ő most az újonc.

Aztán van még az is, hogy új időszámítaás kezdődött nálunk. Nevezetesen: - dobpergés - Bebe a saját szobájában, saját ágyában alszik már három napja. Nagyon büszke vagyok rá. Arra még büszkébb, hogy ő kérte, ő akarta és gyönyörűen végigalussza az egész éjszakát. Bizony, ezt is megéltük. Magunkra is büszkék lehetünk, hogy bár nehezen, nyüszkölve, de végigkísértük ezen az úton, anélkül, hogy bármire kényszerítettük volna, vagy hagytuk volna sírni, ahogyan elég sokan tanácsolták. Megint megtanultuk tőle, hogy nincs lehetetlen, csak türelmetlen.

Az pedig, hogy végre Angliában is nyár van, csak hab a tortán.

2016. július 14., csütörtök

P. S.

Még nem tudom eldönteni ki ijeszt meg jobban: Theresa May, mint miniszterelnök vagy Boris Johnson, mint külügyminiszter.

2016. július 10., vasárnap

Our family

Valahogy elteltek a hónapok, és a sok meg nem értés után mi lettünk a "normálisak". A normálisak, akik bevallják, hogy gondjaik vannak a gyereknevelésben, az egymásra figyelésben, az egyensúly fenntartásán. Mert úgy gondoljuk, hogy olyan nincs, hogy tökéletes, legfeljebb törekszünk rá. Esetleg nem is törekszünk rá, mert nem érdekel, mert fáradtak vagyunk, vagy éppen csak leszarós hangulatban. Ezeket felvállaljuk, mert bizony szoktunk kiabálni, veszekedni, egymással, gyerekkel. Zajossan élünk, olykor duzzogunk, mérgesek vagyunk, dühösek, de legfőképpen esendőek.

Aztán mégis, valahogy mi lettünk a "normálisak", egy olyan családban, ahol a problémák nem léteznek, csak a szőnyeg alatt, vagy a kamra legalsó polcán. Elsuttogva, vagy hamar eldadogva, fél szavakkal. Mindegy is, csak rejtsük el, mosolyogjunk, cheese. 

Hát, nálunk nincs elrejtve, azt hiszem leginkább miattam. Kitörök, vulkán vagyok, robbanok. Ő meg magyaráz, ugrom, magyaráz, robbanok. A vége akkor is röhögésbe torkollik, mert nem tudjuk megállni, hogy ne figurázzuk ki a másik magyarázkodását. Vagy elég azt mondanom: olyan vagy, mint Tamás! Mindent lehet, de az "olyanvagyminttamás" felér egy kijózanító pofonnal. Nálunk senki sem akar olyan lenni, mint Tamás. 

A családunk másik fele viszont Tamás vagyis Tamások, sok-sok Tamás. Mindig mindent jobban tudó, másoknak irányt mutató, példa értékű Tamások. Akikről csak a beavatottak, sorok között olvasók tudják, hogyha lehull a függőny, akkor kártyavárként omlik össze a világ, a mindentudás körülöttük. Mert akkor kiderül, hogy csalja, hogy meghalhat, hogy mentális beteg, hogy pánikbeteg, hogy megvakulhat, hogy...

Azt hiszem sokkot kaptam, pedig minden kamrapolcot gondosan átnézek, szőnyeg alól is kisöpröm a koszt, mégis valahogy mindig összegyűlik a sok suttogás, mosolygó "jólvagyokból" kibújó könnyek.

2016. július 6., szerda

The hardest job ever

Vannak rosszabb és még rosszabb napjaink. A még rosszabb napok után szinte felüdülés a csak egy kicsit rossz nap. Igazán kár, pedig bíztam a homeopátiás golyócskákban. Azt hiszem tegnap volt mindkettőnk legrosszabb napja, ami duplán szívás. Viszont mostantól magasról letojok minden szánakozó pillantást és megmondóembert, csak előre nézek, mert ott legalább ilyen cukiságok vannak, mint ez: