2013. október 30., szerda

We are talking about life

E: Where're these boxes come from?
R: What does the fox say?
E: Cheeky monkey...

2013. október 22., kedd

Shit always happens

Igazán lebénít az a sok rossz, ami mostanában csak gyűlik körülöttem. Próbálom magam felfegyverkeztetni pozítiv energiával, de marha nehezen megy. Éjszakákon át csak forgolódom, nem jön álom a szememre. Hallgatom E. lélegzetvételét, ahogy küzd minden egyes levegővétellel, a nátha most őrá csapott le. Próbálom örömtelivé varázsolni a gondolataimat, miközben a sok szar csak gyűlik, gyűlik. Rossz hírek garmadája. Én meg pozítiv vagyok és vidám, mosolyogva gondolok az előttem álló szebb napokra a nagy büdös lószart. Mert nem szabad aggódni, nem szabad agyalni, csak áramlani szabad, mint a csí. Mert úgy még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna. Meg aztán minden rendben lesz, meg van is. Meg aztán ennek most így kell lennie, hogy tanuljunk belőle. Ugye?

Lássuk csak:
1. Egy barát elvesztése a rákkal szemben
2. Egy barát elvesztése az élettel szemben
3. Egy baba elvesztése a munka miatt

Ugye, mindenki úgy gondolja, hogy ebből csak erőt meríteni és tanulni lehet? Komolyan mondom, nagyon igyekszem.

2013. október 21., hétfő

Stays

A hiányosságaim egyike, hogy kb. másfél éve azon gondolkodom, hogy mi a tököm lehet ez a kb. 4 cm hosszú, fém körömreszelő alakú, fehér, műanyag basz, ami nagyjából minden férfi vendégünknél megtalálható. Tegnap aztán elértem a Nirvánát, megvillágosodtam, fény gyúlt az agyamban... 

Történt ugyanis, hogy egy vendégnek sikerült "meggyőznie", hogy vasaljam ki az ingjét. (Mi ilyet nem vállalunk, mert ezek az ingek csuda drágák és a hotel nem vállal felelősséget azért, ha odakozmál, véletlenül.) Mondjuk a meggyőzés nagyjából így zajlott: 
- Megkérném, hogy vasalja ki az ingem... 
- Mi ilyet nem vállalunk, mert bla-bla-bla... bla-bla-bla... 
- Légyszí... 
- De mi... 
- Légyszí... 
- Hát, izé... 
- Adok egy tizest is...
- Nah, jó. Hol az az ing?
Bár, ez igazából tényleg nem az anyagiakról szól, hanem leginkább arról, hogy buzira nincs kedvem kivasalni azt a redvás inget a levegőtlen, fülledt folyóson, ami pillanatok alatt megtellik gőzzel, ha bekapcsolom a vasalót. Szóval, a tizes inkább csak fájdalomdíj.

De nem is erről akartam írni, hanem a 4 cm-es, fém körömreszelő alakú, fehér, műanyag baszról. Ami nem más, mint... tadammmm... és dobpergés... bakkter: gallérmerevítő. Hát, esküszöm az életben nem jöttem volna rá. Igen, az én hiányosságom. Igen, tudom... Sherlock egy másodperc alatt rájött volna. Igen, tudom... Sherlock nyilvánvalóan maga is hord ilyet. 

Gallérmerevítő. Istenem, most olyan okosnak érzem magam.

 

2013. október 18., péntek

Blue is my colour

Igazán kíváncsi lennék arra, hogy kinek volt az a nagyszerű ötlete, hogy én bármit is tanuljak angolul. Mikor 400 oldal és olyan gyönyörű mondatokkal van tele, mint:

"He introduced the notion of the zone of proximal development; an innovative metaphor capable of describing between the actual development level of a person as determined by independent problem to solving and a level of potetial development as a determined through problem solving under adult guidance or in collaboration with more capable peers."

És még folytathatnám. Mikor felvetettem E.-nek, hogy esetleg elmagyarázhatná, mi is történik ebben a mondatban, ki, kinek a birtokosa és alanya, akkor egyszerűen kiröhögött. Majd nagyon segítőkészen megkérdezte, hogy hozzon e szótárat. A polcnál mondjuk egy kicsit megtorpant, összezavarták a kínálkozó lehetőségek, mint Collins, Oxford vagy Országh-féle szótár. És az sem volt sok segítség, hogy kijelentettem, minden szót értek, csak egyszerűen nem tudom összerakni a mondatot és a követkető is hasonló meredekségű, és gyanítom az elkövetkező 350 oldal is.

Közben meg olyan náthás vagyok, hogy nem látok és nincs hangom. Zsebkendők tonnáját használtam el, de még mindig dögrováson vagyok. Pedig akkora dózisú vitaminbombákat szedek, hogy az már döbbenet. A család röhög is rajtam, hogy én vagyok az, aki megelőzésről hablatyol és a vitaminok fontosságáról, közben pedig az elsők között hullom el. Mondjuk ez minden évben így van. Megkapom az influenza elleni oltást és abban a pillanatban náthás leszek, bizonyítva, hogy az injekciónak semmi hatása nincs a mezei náthára.

Az pedig, hogy mostantól csak délutánosként dolgozom nincs túl jó hatással a hangulatomra. Persze ezt tetőzi, hogy nyilván nem kéne szellem-történeteket olvasnom egy olyan épületben, ahol nyilvánvalóan van belőle bőven. Szóval, ha bárki kérdezi igen harapós hangulatban vagyok mostanság, ami nem tesz jót a cuki imidzsemnek. Viszont megvettük a repülőjegyket decemberre, ami vészesen megcsapta a félrette pénzem állományát, ha pedig belegondolunk, hogy innentől kezdve szülinapok, névnapok és karácsony, akkor ez a helyzet csak fokozódni látszik. Meséltem már, hogy igen harapós kedvemben vagyok manapság?

2013. október 11., péntek

Mixed

Annyira kedvem lenne írni, csak időm nincs rá, ami borzasztó frusztráló. Csak dolgozom és dolgozom, miközben a fejemben kavarognak a leírni való gondolatok. Pl. már ezer éve akarok egy értékelést írni a The Casual Vacancy-ról, ami szerintem egy kellően érdekes könyv, szóval kell róla értékelést írni nagyon. Mondjuk fingom nincs róla, hogy mikor. Lehet addigra el is felejtem, hogy mit akarok írni. Közben meg olvasom a The lovely bones-t, ami egyszerűen gyönyörű, viszont nem tudok elvonatkoztatni a filmtől, és folyamatosan Saoirse Ronan hangját hallom a fejemben, ahogy felolvassa nekem a könyvet. Ami szuper élmény pl. a merón ülve, mikor a szemben lévő ülésen egy nagydarab, fekete fickó éppen a fikáját eszi. Hiába nah, metrón ülve az embert mindig sok inger éri, lehetőleg egyszerre, jó is ez a multikulti.

Persze igazából nem lehet egy szavam se, hiszen egymás után volt két szabad vasárnapom, így aztán a közeljövőben biztosan nem is lesz több. Ezen a héten meg 6 napot dolgozom, mert az egyzik csaj beteget jelentett. Ebben csak az a dühítő, hogy valaki folyton beteget jelent, így hol Tomek, hol TB, hol pedig én dolgozunk plusz egy napot a héten. Hülyék ezek a magyarok én mondom neked. A rotában már csak röhögök azon, hogy a neveink mellett csak nőnek a lecsúszandó napok száma, ahelyett, hogy csökkenénnek. Tegnap már az is ki volt írva nagy betűkkel, hogy senki sem kérhet szabadnapot a hétvégére, ami csak azért vicces, mert addigra mindenki beteg lesz és majd csak mi fogunk bejönni dolgozni. A linen-es faszi pl. két hete kirándította a vállát, aztán betegácsiban volt, most meg hozott egy igazolást arról, hogy nem emelhet nehezet és nem lépcsőzhet(?). A kérdésünk csak annyi volt feléje, hogy akkor mi a faszért jöt be dolgozni, hiszen a munkája nagyjából abból áll, hogy ágyneműket, töröközőket és extra ágyakat kell mozgatnia, ami értelemszerűen nehezek. Ráadásul az egész ház tele van lépcsőkkel. Szóval ez az a pont, amikor feladtam a miértek keresését és beletörődtem abba, hogy 6 napot dolgozom egy héten és van egy csomó lecsúszható napom, plusz még 5 kivehető szabadságom. Végülis még két és fél hónap van ebben az évben, nem is értem miért aggódok.

Egyébként múlt vasárnap Richmondban voltunk E.-vel, mert szarvasokat akartam látni. Meg E. arcát, amint leesik neki a tantusz, hogy egy olyan városban lakik, ahol vannak szarvasok, vadon. És közel is lehet menni hozzájuk. Mondjuk most éppen nem, mert párzási időszak van, ami azt eredményezi, hogy iszonyú idegesek, és ezen nem segít a sok ember sem, akik mind közöttük járnak, azzal a feltett szándékkal, hogy cuki képeket készítsenek róluk. Így aztán láttunk jó pár teljesen felajzott szarvast rohanni a nagy füves pusztán, az emberek éppen csak el tudtak ugrálni előlük, ami vicces volt ugyan, de leginkább ijesztő. És hát szarvasbőgés. Normális esetben otthon, Magyarországon ilyet csak éjszaka, a nagy sűrű sötét erőben hallasz. Itt voszont alig 5 méterre tőled simán eleresztett egy-egy hajókürtre emlékeztető hangot, hogy aztán messziről felhangozzék a válasz. Egy szó mint száz, gyönyörű volt és ijesztő kirándulás egyszerre.

Most pedig, hogy ezt leírtam elmegyek dolgozni, de előtte szépen kimásolom a következő leckémet, hogy legyen mit olvasgatnom a metrón, ahol emberek túrják az orrukat. Mondjuk nem is értem honnan vettem a bátorságot, hogy angol nyelven tanuljak bármit is, nyilván a korom előrehaladtával megőrültem. Amit ugye az idő igazol is majd. Mindegy, azért tudjátok, hogy én megmondtam előre.


2013. október 1., kedd

About my posh english

Azért vasárnap csak kibújt a szög a zsákból, hogy mi a baj az angolommal. Persze ezt egy szombati óriás hiszti előzött meg. Vagyis nem hiszti volt, hanem olyan csajos izé. Nevezzük nevén: szorongásos pánik roham. Néha előfordul. Mikor sokat vagyok egyedül. Vagy ha bántanak. Ha túl sok a stressz. De főleg mind ez így együtt. Sarokba dobtam E. cipőjét. Borzalmas nagyot szóltak. Csak úgy zengett tőlük az alagsor. De végre felnézett a telefonjából és rám figyelt. Rám. A baj az, hogy túl sokat dolgozunk, különböző időpontokban és egyszerűen nem találkozunk csak 5-10 percekre. 5-10 perc pedig egyszerűen nem elég ahhoz, hogy megoszd a problémáidat, hogy beszélgess, vagy bebizonyítsd, szereted a másikat. De a legrosszabb, hogy úgy éreztem, az 5-10 percemet is a telefon foglalja le. Ekkor csapódott a cipő a falnak.

Aztán volt nagy bőgés. Azt hittem E.megértette a Magyarországi nyaralásunk után, hogy mennyire magányos vagyok itt Londonban. De úgy tűnik ezt csak időleges volt. Neki itt vannak a szülei, a testvére, a barátai és folyton azt hiszi, hogy én annyira kenem-vágom az angolt, hogy képes vagyok velük úgy beszélgetni, mintha az én barátaim, testvérem és szüleim lennének. De nem azok, én pedig nem beszélek angolul. Egyszóval magányos vagyok, és minél inkább egyedül érzem magam, annál inkább fáj, hogy az 5-10 perceimet rendre az okostelefonnal kell megosztanom. A hangulatomat az sem erősíti, hogy a recis luvnya most már küldetésének tekinti, hogy kiborítson, és minden este sikerül is neki. Most azzal turnézza körbe a hotelt, hogy én nem értem a viccet, mivel nem beszélek angolul. Komolyan ott tartok, hogy megütöm. Hátha akkor megérti, hogy értem én a viccet, csak nem szeretem.

Szóval, mind ez így együtt. Bedagadt, pufi szemekkel mentem dolgozni szombaton, mikor is az eddigi legrosszabb délutános napomat töltöttem el. Nem elég, hogy ezer felé kellett rohangálnom, cipőt pucolnom, pótágyat betennem, soron kívüli dry cleaning-et elintéznem, mosást-szárítást elindítanom, törölközőket feltöltenem, szervízt csinálnom, budikat csekkolnom, telefonokra válaszolnom és mindeközben cukinak, kedvesnek és udavariasnak lennem, miközben a recis luvnya folyamatosan megaláz. Egy szó mint száz, borzalmasan fáradt vagyok mind lelkileg, mind fizikailag. És ekkor, mint egy megváltás, lett egy szabad vasárnapom. Egy vasárnap. Ami maga a csoda. Kérés nélkül. Vasárnap. Szent nap, mikor az Úr is megpihen. A nap, mikor E. sem dolgozik. Egy nap együtt. Közösen. Említettem, már, hogy ez egy csoda?

Későn keltünk, mert az előző nap teljesen kiütött. Nyugisan megreggeliztünk, majd metróra ültünk, aztán pedig overgroundra és meg sem álltunk Crystal Palace Station-ig, ahol ellentétben a nevével, nem áll a Crystal Palace. Van viszont beton dinó, sok. Kisállatsimogató, labirintus és peca tó. Meg óriás park. De ami a legfontosabb, hogy van időnk egymásra, beszélgetésre, ölelésre, egymáshoz simulásra. És ebédre. Ebéd közben pedig megtudtam, hogy mi a baj az angolommal.

Az angolom modoros. Durván. Kb. úgy beszélek, mint egy kosztümös film főszereplője. Ami E. szerint vicces. A többi ember szerint - akik bevándorlók - viszont hibás, értelmezhetetlen. Ez a baj. És ez a magyarázat arra, hogy az angol angolok miért is értenek meg, tartanak cukinak és stb... Mert itt van egy nyilvánvalóan külföldi liba, a durva akcentusávval és olyan cikormányosan fejezi ki magát angolul, hogy azt Dickens szereplői is megirigyelnék. Az angol angolok értik, amit mondok, de a külföldieknek, aki tanulták az angolt, értelmezhetetlennek és helytelennek tűnik. A legrosszabb az, hogy eddig senki sem mondta, hogy ez a baj. A tanárom folyton csak azt hangoztatta, hogy nem jó az angolom, de az hogy miért, azt senki sem fogalmazta meg. Nagyon nehéz úgy javítanod valamin, ha nem tudod, mi a hiba. (Bár most viszont, hogy tudom hol a hiba, nem nagyon akarok rajta változtatni és sátáni röhögés) Viszont kell. Muszáj megtanulnom olyan terminusokat, amivel bárkivel megértetem magam. És ami nem ad támadási felületet olyan libáknak, mint a recis luvnya.