2014. március 25., kedd

Braxton-Hicks

A terhességben az is jó, hogy olyan dolgokat tanulhatsz meg, amiről azelőtt halvány segéd fogalmad sem volt. Mondjuk néhány esetben ezeket az információkat szívem szerint simán kihagytam volna, megspórolva magamnak egy csomó parát. De igazából nem lehet megkerülni ezeket, mert mindenki a kerek világon fontos és kihagyhatatlan tényekkel üldöz gyakorlatilag minden nap. Mert azt az egyet már megtanultam ennyi idő alatt, hogy mindenki ért a terhességemhez, még az is, aki életében nem szült és nem is fog - igen, a férfiakról van szó.

Eleve indokolanul parás vagyok, még szokom a gondolatot, hogy innentől életem végéig egy másik élet van rám bízva és ettől a ténytől nem igazán alszom jól. Mondjuk Ficánka sem segít sokat, mert rendszeresen alvásidőre összpontosítja a mocorgási és rúgdosási kényszerét. Így aztán lassan ott tartottunk, hogy minden hajnalban elolvastam egy delfin könyvet, szaporítva ezzel is a molyos olvasásaimat. E. már meg sem ébredt ezekre, hála a Kobo állítható fényerősségének. Én viszont olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mint a VP könyvekből soha ki nem fogyó szerelmi háromszögek és a 70-es évek ifjúsági irodalmának szocialista tanításai.

Aztán valahogy azt vettem észre, hogy átalszom az éjszakákat, ami kellően üdítő volt közel 6 hét után. El is könyveltem magamban, hogy a gyermekem egy zseni, magától rájött, hogy sokkal könnyebb az élet egy kipihent gazdatesttel. Aztán elovastam A Könyvet, amiben leírták, hogy mostantól fejlődik igazából az agya, szóval képtelen még olyan összetett gondolatokra, mint, hogy mi a jó neki és nekem. Bár ettől a ténytől eltekintve a gyerekem még nyilvánvalóan zseni. Viszont a legnagyobb parát az okozta, mikor napközben is elfelejtett mozogni, én meg tisztára beparáztam, hogy baj van, valami nem stimmel, úristen, úristen... Annyira, hogy végül a kórház sürgősségi ultrahangján kötöttünk ki, ahol két másodperc alatt kiderült, hogy minden rendben van csak Ficánka feljebb költözött. Így a pocakom azon részében mocorog, ahol nagyobb hely van, ezért is nem érzem. Mint kiderült ez a normális. Ami előtte volt az kicsit furcsa, mármint a sok mocorgás, de ha azt vesszük az is normális. Szóval, minden normális, csak én vagyok vadászrepülő.

Mostanábban reggelente meg Braxton-Hicks-szel szórakoztat, ami annyit tesz, hogy a hasam különböző alakot vesz fel - leginkább kocka formát - és úgy feszít percekig. Újabb ijesző dolog, amitől a frász kerülget, és persze ez is tök normális. Mondjuk a magyar neve szerintem sokkal rémisztőbb, mert előre vetíti azt, hogy a neheze még hátra van. Jóslófájások. Ízlelgessük ezt a szót. Bár inkább még ne.


2014. március 19., szerda

Lost in time

Kb. milliószor fogalmaztam már magamban új bejegyzést az elmúlt napokban, de mire időm is lett volna leírni már mind érvényüket vesztették.

Mondjuk úgy, hogy voltak iszonyatosan stresszes napok, mikor a testem úgy reagált, hogy az orromból és a számból ömlött a vér. A védőnő szerint ezzel egészen addig nincsen baj, amíg magától eláll egy-két perc után és nem szédülök utána. Elég ijesztő, de ez igazából nem szól másról, mint arról, hogy túl hirtelen ment fel a vérnyomásom rövid idő alatt. Jellemzően a melóban szokott rámjönni, mikor Tomeknak rossz napja van és a csapaton éli ki magát. Én meg ilyenkor a kárpiton, de áztattam már el vérrel ablakkeretet, wc csészét és ágyneműt is. 

A stresszt aztán szépen haza is cipeltem, ahol jól összekaptam E-vel. Szegényem meg marhára nem értette, hogy éppen mi a bajom. Mondjuk én sem. Végül egy kiadós bőgés után még az orrom vére is szépen eleredt. Amire akkor már a házi praktikák sem hatottak, így kénytelenek voltunk kórházba menni. Mire odaértünk persze elmúlt, csak az ijedségünk maradt. Szerencsére a védőnők isteni jófejek, mindent el is magyaráznak, nem csak nekem, de E-nek is. A megoldás nyilván az lett, hogy több időt kell együtt töltenünk és nekem kevesebbet stresszelnem.

Végre elkezdtem hízni is, szerintem brutálisan látványosan. Mások szerint viszont alig látszik rajtam valami. Melóban kb. még mindig látványosságnak számítok: a lány, akin nem látszik, hogy terhes. Mondjuk ez szerintem nem igaz, mert épp a napokban kellett megvennem életem első terhesnadrágját és beruháznom új pólókba, mert a régiekben nem férek nele. Nagyjából itt jutott el a tudatomig, hogy az összes nyár holmimat elfelejthetem, mert esély sincs rá, hogy rámjöjjenek. Szóval, 60 kiló, helló!

2014. március 7., péntek

4 and the half


Avagy, kicsit nagyobban, kerekebben. És leamortizálódva. Mert a várandós könyvekben nincs az sehol sem leírva, hogy dög fáradt leszel, a lépcsőn felfelé a 100 éves anyóka is leelőz, zabálhatsz mint a disznó, de nem hízol - valaki más hízik helyetted, rémálmaid vannak, éjjelente nem alszol, pisilned kell - folyton, ha nem sietsz, magadra vess... én szóltam! viszket, húzódik, fáj, a melled is, vérzik az ínyed, az orrod is, horkolsz - durván hangosan, pukizol - hangosan, sokat, mint egy tengerész. Közben pedig gyönyörű vagy és kívánatos nem. Éljen a második trimeszter!

Közben meg valahogy imádok terhes lenni, babát várni. Teljesen elalélok miközben belémrúg. Simogatom, becézgetem a hasam, beszélek hozzá. Meghallgatjuk a kedvenc zenéimet, hangos könyveimet. Védőnőhöz járok, meg ultrahangokra, együtt izgulok a nagyikkal, hogy vajon megmutatja e. Szóval imádom, már most imádom mindenét. Csak ne kéne menetrendszerint felébrednem hajnalban arra, hogy kirúgja az oldalamat, pörög, forog, feszít. Mostanra elértük az egy hajnal - egy könyv sémát. Lassan kifogyok a könyvekből, még szerencse, hogy a díler hálózatom itt kint is működik. 

És persze voltunk otthon is. Otthon otthon. Anyával. Meglátogatott a nővérem is, az igazi. Bár ettől kicsit úgy éreztem magam, mint valami állatka, akit ketrecbe zártak és mutogatnak, hogy: né má, hát nem édes, hogy gömbölyödik. Komolyan, emberek úgy beszélgetnek a pocakomról, mintha ott sem lennék. És tapogatják, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Elvégre én sem megyek oda másokhoz, hogy megfogjam a mellüket például. Gondolom idővel ez csak rosszabb lesz. Jah, és a kérdések! Elgondolkodtam, hogy csináltatok egy pólót, megválaszolván az össze idióta kérdést. Szerintem sikerem lenne.

A legjobb persze az Anyával, Majával és a barátokkal töltött percek voltak a legjobbak. Az, hogy végre átölelhettem őket, beszélhettem velük és kicsit részese lehettem a mindennapjaiknak. És persze bőgtem, sokat. Azt hiszem a legrosszabb pont az volt, mikor láttam Kisbab-ot elmenni. Láttam, ahogyan potyognak a könnyei. Én pedig az ablak túloldalán zokogtam az asztalra rogyva. Soha sem lesz könnyebb a búcsúzás.