2012. szeptember 28., péntek

London's hidden walks


Vettem egy könyvet. Nálam ez nem újdonság, komolyan nem. Ugyan vettem télikabátot is, mert reggelente befagy a seggem, de ez nem hírértékű, szóval erről majd később írok, miszerint love Primark. Ha egyszer kijöttök Londonba tutira ne hozzatok ruhát, 25 e magyar forintból a cipőtől a sapkáig simán felöltözöl, úgy, hogy még váltás ruhát is veszel. No, nézd csak és mégis írok közvetve a télkabátomról, de azért mégsem.
Szóval, ott tartottam, hogy vettem könyvet, komoly könyvet, nem second hand, meg ilyesmi. Igaz, hogy nem könyvesboltban, hanem a National Galleryben, így aztán lehet, hogy nem is számít igazán könyvnek. Majd egyszer a Foyers-be kell venni igazán, igazi könyvet, vagy a Waterstone-ban, mert az menő, Benny is megmondta. Bár ő a Foyers-ba jár a Piccadillyre, mert a tetejében puccos kávéház van, ahová én nem mertem pl. beülni, mert, 1: nem voltam úgy öltözve, 2: csipkebokor vessző. Majd egy milliomos férjjel az oldalamon első dolgom az lesz, hogy beülök a Foyers kávéházába és csekkolom azt a híres view-t, amiről Benny áradozott.
A könyv, ami nem is könyv, mert nem könyvesboltban vettem. Na, szóval. Az a címe, kapaszkodjatok meg: London’s hidden walks. Ki sem találtátok volna, mi? Zseniális útikönyv, ami nem is útikönyv, sokkal inkább, amolyan túra kalauz, miszerint fordulj be itt, térj be ide vagy oda és máris látni fogod, hol ivott sört Dickens, hol forgatta a Spice Girls a Wannabe-t, mely házban lakott Wilde szeretője, honnan közvetítették a világ első élő televíziós adását (egyébként pont ott, ahol Daryl-el randiztam)… stb. Szóval, leginkább egy jó kis pletykahalmaz, történelmi tényekkel megfejelve és térképbe rendezve. És ez csak az első része, muszáj lesz megvennem a második részt is, mert abban van Battersea, ami nekem a vesszőparipám. Szeretnék egyszer ott lakni, egy csodaszép vörös téglás házban, pedig még Neil Gaiman is megírta a Soseholban: Battersea az a negyed, ahová taxival is úgy kell menni, hogy előbb beülsz és csak utána mondod meg hova mész, különben a taxis röhögve otthagy az út szélén, mondván, hogy kurvára kibaszottul messze van. Pedig egyébként nem is, bár tény, hogy át kell menni a Temzén, de hát egy csomó mindenért át kell menni a Temzén. Pl. ha egyszer el akarok jutni Hove-ba Ian-hoz vagy a Channel Islandra.
Ez a könyv egyet jelent azzal, hogy a következő offomon nekiindulok és megnézem hol kapott vérbajt Cassanova, merre volt a kolera melegágya, mely negyed ihlette a Drakulát, hol lakott az igaz Pán Péter… stb. Reszkessetek.

2012. szeptember 27., csütörtök

When I just suck it


Le vagytok maradva egy kicsivel kedves barátaim, de én is. Napok óta nem hallok mást, mint, hogy nagyon jól dolgozom – igaz kicsit lassan -, a supervisorok már nem is nagyon ellenőrzik a munkámat, csak bejönnek a szobába, kipipálják a listámat és mennek is tovább. Rendre a legnehezebb emeletre osztanak, amibe komolyan majd belerokkanok. Nagyon utálom az első emeletet, tele dupla szobákkal, dupla ágyakkal, dupla fürdővel, kerttel és persze mind VIP (hogy oda ne rohanjak). Erre ma a kedvenc supervisorom közölte velem, hogy az első emeletre fog kérni engem, mert velem akar együtt dolgozni. Egy felől nyilván örülök neki, mert ez azt jelenti, hogy elismerik a munkám, más felől viszont kuuuuuuuuuuurvára megszívtam.
És ez az egész felvett egy problémát, miszerint a másik szállodában mindet amit csináltam szar volt: rosszul ágyaztam, rosszul poroltam, rosszul hajtottam a törölközőket, rosszul sikáltam ki a zuhanyt és a kádat, rosszul mostam el a poharakat, rosszul porszívóztam és egyáltalán eleve mindent ROSSZUL csináltam. Itt meg azt mondják, ha egy kicsit gyorsabb lennék simán felvenném a versenyt a régi dolgozókkal. Akkor hogyan is van ez?
Igen, úgy. Hogy az emberi céltalan, önző gonoszsággal nem tudsz semmit sem kezdeni, legfeljebb eltűröd egy darabig, vagy megszoksz, vagy megszöksz alapon. De felőröli az idegeidet és elhiszed magadról, hogy valóban rossz és hasznavehetetlen vagy. Valószínűleg ez is a cél, hogy rettegj és gyenge legyél. Sajnálom azokat az embereket, akik ebben lelik örömüket, hogy másokat aláznak, bántanak  meg. Ugyanakkor, bár akkor ez még nem látszott, nekem volt igazam, és abból a szállodából minél előbb el kellett jönni. Vagy persze az is lehet, hogy időközben szuper szobalánnyá fejlesztettem magam… (nem)

2012. szeptember 24., hétfő

When I am on


Sok-sok bepótolni valóm van blogírás szempontjából, meg mindenféle szempontból is. Igazából ha elkezdesz itt kint dolgozni és nagyjából kialakul a napirended, akkor az egész nem számít, hogy hol vagy. Lehetsz otthon, lehetsz az Északi-sarkon is akár a munka az munka, a város, ahol élsz, meg a város, ahol élsz. Kicsit hozzám nőtt London, minden nehézségek ellenére. Kényelmesen érzem itt magam, még akkor is, mikor felszállva a reggeli buszra csak én vagyok az egyetlen fehér ember. Akkor is jól érzem magam, ha leszakadnak a térdeim, az ujjaim és megint tele vagyok zúzódásokkal. A meló jó. Az offjaim jók. A társaság jó. O. is hamarosan érkezik. Szóval fasza minden, de tényleg.
Kár, hogy a fasza minden nem mindig fedi a valóságot. Megint a költözés van a terítéken és hármasunk is kezd széthúzni. Nehéz itt tényleg. Puttonyozunk, ami borzalmas. Fáradtak vagyunk, ami borzalmas. A főbérlőnk kicsit pánikba esett annak a hírnek a hallatán, hogy elköltözünk, így most minden erejével azon van, hogy mi maradjunk és azok menjenek, akik az egész házat tönkreteszik. Sajnos ezt már hallottuk ezerszer, így ebben nem nagyon bízunk. Tehát nincs más megoldás, mint, hogy költözzünk. A baj csak az egészben az, hogy most hárman vagyunk, O.-val együtt négyen leszünk. Így két dupla szobát néznénk, viszont a hármasunk ma úgy tűnik kicsit megbomlott. ModellZs úgy döntött, hogy nem akar velünk közösködni. Kiborulása annak az előjele,hogy hamarosan hazamegy. Tudjuk, mind láttunk már ilyet. Van aki gyenge ehhez a kint élethez, mert nem egyszerű. Persze egy ideig mindenki tartja magát, aztán jön a vádaskodás, az önmarcangolás, végül feladja és hazamegy. Ő is haza fog. Valami irtó energiarombolók az ilyen szituációk.
Hogy másról is írjak, láttam az arany Buddhát. És valami híres embert is, de nem ugrik be ki volt az. Lehet, hogy az arany Buddha volt ő is? Jah, nem egy brit színész, de mivel csak random brit színészeket ismerek, így fingom sincs, hogy ő ki volt. Illetve le kell írnom, hogy decemberig el kell jutnom színházba, ezért:
Ugye? Neville és Rory. Hát komolyan. Látnom kell. Illetve most már lassan elkezdődik a Sherlock forgatása és mivel én lassan kifogyok a helyszínek fényképezéséből, így jó is, hogy elkezdődik, mert legalább lesz megint mit fotózni. Vagy kit. Háh. Igazából már az is hatalmas flash, hogy minden nap pont ott sétálok át öles léptekkel, ahol Sherlock és John átvág a Trafalgar téren. Arról nem is beszélve, hogy a szállodát körbeveszik a színházak, így minden nap találkozom random brit színészekkel, akiket nem ismerek. Jah, random hajléktalanokkal is, akik a Nemzeti Operaház – ami a szomszédunkban van – márvány lépcsőin éjszakáznak.
Erről pedig eszembe jutott az is, hogy az egyik ismerős lány abban a szállóban dolgozik, ahol Dustin Hoffmann szállt meg. (Aki egyébként az egyik kedvenc színészem.) Bab-bal pedig pont azt beszélgettük, hogy esélyes, hogy a Pitesütő nálunk fog megszállni az Alkonyat folytatása alkalmából. De az jutott eszembe, hogy a világ legkiábrándítóbb dolga lenne, ha egy plátói szerelmem után kellene szaros wc-t takarítanom. Szóval, ha mégis ez a szitu állna fenn, akkor bizony azt a szobát elcserélném, az tuti. Én nem akarok azzal szembesülni, hogy a gyönyörű Pitesütő igazából mekkora egy fasz. Bár azt azért el kell, hogy mondjam több hónapos szobalány múlttal a hátam mögött, hogy a pasi szobák mindig tisztábbak, mint a csaj szobák. Csak azt nem értem, a pasik mitől izgulnak fel egy tiszta szállodai szobában? A kukák ugyanis mind tele vannak khmmm… hogy kell ezt szépen mondani… használt papír zsebkendőkkel. Undorító. Szóval, kedves Pitesütő, ha mégis a mi szállodánkat nézted ki magadnak, akkor kérlek ne maszturbálj és húzd le magad után a wc-t.

2012. szeptember 19., szerda

Blind Date


Szóval, azt már mind tudjátok, hogy férjhez fogok menni. Na, nem most azonnal, de a két éves tervben benne van. Ehhez azonban férjet kell találnom, mivel A. nyilvánvalóan nem fog elvenni. Szóval most nagy férjkeresésben vagyok, én, aki soha a büdös életben nem akart férjhez menni. Egyébként nem meglepő módon most sem úgy tervezem, hogy fehér ruha, nagy vendégsereg (nem lesz ingyen pia és habzsidözsi, felejtsétek el). Csak annyit szeretnék, hogy itt kint a nagy ismeretlenben ne egyedül kelljen lennem. A. nem fog kijönni, én meg nem mostanában megyek haza, szóval kell egy “férj”.
Ehhez persze az kell, hogy randizzak. Ami meg is teszek, tisztességgel, becsülettel. Komolyan. Először ugye ott volt Ken. Ken egy nem túl magas, mondhatni alacsony ír srác, fergeteges akcentussal, mogyoróbarna szemekkel, erősen szürke fogakkal. Én bizony meg nem csókolok egy olyan embert, akinek a szájhigiéniája ennyire alacsony. 10-es skálán, mondjuk 3-as. Szóval nem. Ellenben cuki. De én ugyan nem csókolom meg.
Aztán Daryl. Daryl magas. Amolyan ízig-vérig angol srác. Marhára jól érzi magát a bőrében, naponta randizik mindenféle csajokkal, irtóra jól érzi magát ebben a dologban. Így aztán én csak nyilván egy strigula lennék. Pedig nah, ő aztán olyan pasi, aki … hah, ugye értitek. De nyilván nem férjnek való. Talán mondjuk 10 év múlva.
Brian. Biciklista. Az egészet ott szúrta el, hogy éjfélkor felhívott. Éjfélkor! Éjfélkor! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy éjfélkor. Majd hangüzenetet hagyott. Mivel nem vettem fel. Aludtam b@dmeg, aludtam! A hangüzenetben az volt, hogy azonnal találkozni akar velem. Számomra az éjfélkor és az azonnal, egyszerűen nincs egy dimenzióban. Másnap reggel sem volt, aztán napközben sem volt, pedig kb. 8-szor hívott és sms-t is küldött. Itt kezdtem egy kicsit pánikba esni, és arra gondolni, hogy ideje számot váltanom, aztán abbahagyta. Szerencsére.
Most Max-el beszélgetek és Ian-nal. Max egy sportőrült, nagyon laza csávó. Kicsit ketyós. Még nem tudom mi lesz belőle. Ian, zseniális. Imádom a haját, a dumáját, a félőrült baromságait. Csak hát marha messze van tőlem, egy randit valószínűleg hetekig fogunk szervezni, mire bármi is lesz belőle. Meg persze ott van az olasz. Akivel nem nagyon sikerül zöld ágra vergődnünk. Nyilván mind-mind egyszerre több vasat tartunk a tűzben és reménykedünk, hogy egyszer csak lesz férjünk vagy feleségük.
Szóval, ezek mennek, meg a bárányfelhők. A melóról is írok majd, ígérem, de most randit kell lebeszélnem az olasszal.

2012. szeptember 15., szombat

Fashion Week


Ne tudjátok meg hányszor kezdtem új posztot írni és hányszor aludtam el közben. Igen, zajlik az élet. Először is a munkám gáz. Másodszor imádom a hotelt, ahol dolgozom. Harmadszor, a főnökeim szuperek és a lányok is aranyosak. Negyedszer, majd beledöglök úgy hajtok, egyszer csak belejövök. Ötödször, elkezdődött a fashion week itt Londonban.
Gondolom ez titeket is mennyire érdekel. Legalább annyira, mint engem. Viszont a hotel tele van modellekkel. Fiúkkal. Férfiakkal. Csajok, csak, hogy tudjátok: a nyúnyók kora lejárt. Annyira szépséges, magas, szőrös, izmos fiatalemberekkel van tele a szálloda. Rendesek, tiszták, bár sokat piálnak. És meglepő, de van humoruk is. Ma az egyik csávóval kb. 5-6 alkalommal is összefutottam a folyóson. A harmadik alkalommal már csak vigyorogtunk. A negyedik alkalommal végül megszólalt, hihetetlen bariton hangon: Just keep walking… Mire én: Just like on catwalk… Kipukkant mindkettőnkből a röhögés. Pedig esküszöm nem direkt szóltam be, főleg mivel szennyes és vödör volt a kezemben.  Szóval, zajlik az élet.
És nem csak a szállóban, hanem a házban is, ahol lakunk. Most épp 14-en, 12 felnőtt és 2 gyerek. Az őrjöngés, visítás mindennapos.  Borzasztóan fárasztó. Főleg mivel az emeletiek gyakorlatilag nem dolgoznak, délig alszanak, éjszaka élnek. Mi egyszerű munkás emberek hajnalban kelünk, késő este érünk haza, hulla fáradtak vagyunk és próbálnánk aludni, miközben a házban futkároznak, visítoznak, ugrálnak, vedelnek, üvöltöznek, repkednek a lóalkatrészek és a válogatott káromkodások. Közben dolgaink tűnnek el, kajánknak, mosószerünknek lába kél. Mikor jelezni merészeltük ezt a főbérlőnek, hatalmas sértődés lett a vége. Azóta háború van és haragszom rád. Meg fenyegetőzés.
Úgyhogy most lakást keresünk. Aki tud valami lehetőséget ne habozzon megosztani.

2012. szeptember 8., szombat

Dear Diary,


kezdük ott, hogy már másfél hete vagyok újra Londonban. Nem túl hosszú idő megint visszaszokni, újrakezdeni, építkezni. Blogírás vagyis nem írás szempontjából azonban nagyon-nagyon hosszú idő.
Először is felkerestem rögtön aznap mikor kijöttem egy ügynökséget, aztán egy másikat, leadtam millió önéletrajzot és vártam. Közben folyton azon aggódtam, hogy nagyon kevés pénzzel jöttem vissza, éhen fogok halni, nem lesz pénzem bérletre, nem fogok tudni dolgozni és mehetek vissza szép hazánkba. A hétvége eljövetele csak még jobba mélyítette a depressziómat, mert:
1. nem volt pénzem bérletre, így gubbasztottam a négy fal között
2. egyik ügynökség sem mozdította a kisujját sem értem.
Végül eljövel a hétfő és az egyik nagyon szimpatikus ügynökség le is vajazott nekem egy interjút az egyik különösen puccos hotelba, takarítani. Aztán regisztráltam még egy ügynökséghez, ahol szinte vágóhíd szerűen ment a kiközvetítés. Itt bejössz, ott kimész, közben meg lesz munkahelyed, itt a szálloda, mehetsz takarítani, viszontlátás… Bár igazából ez volt a szerencsém, mert az interjún elmondva, hogy allergiás vagyok a vegyszerekre azonnal azt mondták, hogy bocs, de nem. Hiába érveltem, hogy marhára kell az állás, ne csesszetek már ki velem. Aztán felhívtak az igen szimpatikus ügynökségtől, és az igen szimpatikus ügyintéző leüvöltötte a a hajamat a fejemről, hogy miért kellett elmondanom, hogy allergiás vagyok a vegyszerekre, ez most az ő ügynökségükre vett rossz fényt és így nem tudnak kiközvetíteni máshova. Kérdeztem, hogy ha már ennyire szimpatikusak, akkor esetleg más munkára is kiközvetíthetnének, hiszen hallhatta, beszélek angolul. Erre nagyon kedvesen letette a telefont.
Még szerencse, hogy a vágóhíd kiközvetített másnapra egy másik szállodába, különben agyfaszt kaptam volna. Közben persze beesett egy olyan lehetőség is, aminek borzasztóan örültem, csak akárhogyan néztem pont ütközött a puccos szállodában takarítok dologgal. Így aztán elmentem a puccos szállodába két nap tréningre, amit nem fizetnek, mert TRÉNING, ugye érted? Mert én nem. Ráadásul az utolsó nap már nem is számított tréningnek, mert addigra már adtak 5 szobát, hogy húzás nekiállni kitakarítani.
Aztán a harmadik nap beteg lettem. Vagyis igazából nem, mert a valóságban állásinterjúra kellett mennem és ezt nem akartam kihagyni. Végül aztán ők hagytak ki engem, mert nem felelt meg az angolom, nincs gyakorlatom or whatever. De mindegy is, mert a mostani szállodámat szeretem. Komolyan. Magam is meglepődtem rajta. Nyilván leszakad nap végére a derekam és fájnak az ujjaim is, de jó a társaság és a főnökök nem kiabálnak. Mindenki litván, vagy portugál, ami szintén jó. Nem akarok magyarokkal dolgozni, ez így szarul hangzik leírva, de ez az igazság. Jó így, hogy az általánosban tanult oroszomból próbálok elkapni egy-egy ismerős szót. És a lányok kedvesek. Hozzáteszem ez a nagyon cuki hozzáállásomnak köszönhetem, ugyanis a tréning napjaimon, mikor végeztem beálltam másokhoz segíteni, így azok a csajok, akiknek segítettem azóta a szárnyuk alá vettek és segítenek, próbálnak bevonni a társalgásba és hívnak, hogy üljek melléjük. Ez azért haladás. Illetve a betegnapom miatt sem volt lebaszás, és bár még mindig nem takarítok tökéletesen, itt legalább nem mondják az ágyaimra, hogy rubbish.
És randizom is, mivel a fejembe vettem, hogy férjhez fogok menni. A. ezt a tervemet így kommentálta, hogy: és kihez? Szóval, nem hozzá. Ez mondjuk eddig is nyilvánvaló volt, viszont eddig nem is akartam férjhez menni. Most viszont akarok. Nem a ruha miatt, hanem azért, hogy végre ne nekem kelljen küzdenem az élettel, hanem együtt, közösen. Itt kint Londonban különösen igényem lett erre. Szóval Ken és Daryl kipipálva… jöhet a többi.