2016. június 24., péntek

Brexit

Elmondom, hogy én hogyan gondolom...

Amikor kijöttem ide, azért tettem, mert nem volt jó otthon. Szar munkám volt, nem kerestem sokat, éppen annyit, hogy pont éhenhaltam, miután havi rendszerességgel kifizettem a rezsit és a hitelt. Húzhattam volna még otthon évekig, mert szerencsére ott van az anyukám, aki eltartott volna, etetett volna... a nyugdíjából.

De ugye van az a dolog, hogy, ami nem megy... Hát, nem ment. Eljöttem Angliába, gazdasági bevándorlónak. Tudjátok, az az a fajta, aki elveszi a helyiek munkáját. Azt a munkát, amiért a helyiek egymást ölik. Amiért sorban állnak. Nyilván nem, mert a takarítás elég nehéz meló, nem keresel túl sokat, ráadásul rendszerint állatként kezelnek, lenéznek, munkaidő is hosszú, arról nem is beszélve, hogy hétvégén is dolgozni kell. Szóval, nem, egyáltalán nem áll ezért a munkáért sorba senki, de komolyan, még az ilyen gazdasági bevándorló sem, mint én. Viszont Anglia drága ország, valamiből meg kell élni és még haza is kell küldeni, hitelre.

Szóval, marad az olyan munka, mint a mosogatás, takarítás, kávézózás, ahová azért vesznek fel, mert éppen ott vagy és jelentkeztél rá, vagy mert a Pista szólt, hogy lehet menni. Más munkát is lehet találni, be lehet tölteni, illetve lehet ranglétrán előre jutni, de nyilván első körben még nem ugrálsz, dolgozol és küldöd haza a pénzt. Laksz egy lukban, vagy egy vadidegen családnál, sok emberrel együtt. 

Ha van egy kis gógyid rájössz, hogy egy csodaszép, toleráns, elfogadó és befogadó országban laksz, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy ki vagy mi voltál otthon, hanem hogy mivé válsz itt. Figyeled? A jövőd a fontos, nem a múltad. Nem a múltad, amiért sírsz-rísz, hogy magyarként milyen szar volt ez is, az is, hanem hogy, hogyan állsz meg a világban, fordítod a magad és a többiek hasznára azt, hogy itt élsz.

Maradtam, lett egy családom. Egy fiam, akinek a jövőjét tervezem. Angol-magyar-török család vagyunk, ennek minden jóságával, hülyeségével együtt. Három ország ereje, lehetősége az több, mint amit bárki is álmodhat. Szerintem. 

Sajnos, az ország, amiben lakunk nem így gondolja. Éreztük már eddig is, de leginkább Ipswichbe költözésünk után bukott ki a dolog. Mosolyognak ránk, mert fehérek vagyunk. Egészen addig, míg bemutatkozunk. Kivülállók lettünk. E. a török vezetéknevével, én a magyarral. A CV-jén ott áll a neve, fotó nélkül - mert itt így van, a hátrányos megkülönböztetések ellen (igen, itt kell röhögni) -, és a HR-es eldönti: ez egy török, nem alkalmazom, az én csudaszép fehér vállalatomban.

Most itt tartunk. Alkalmi munkák. Támogatások. És EU-s kilépés. El kell gondolkodnunk, hogyan tovább. Tervezzünk itt, mintha mi sem történt volna, vagy tervezzünk máshol, mást. Vannak terveink, mert ilyen szerencsések vagyunk, hogy lehetnek. De a tőr bent van a szívemben... én azt tanultam ettől az országtól, hogy hogyan kell elfogadni, befogadni és toleránsnak lenni... Ők meg... megmutatták, hogy hogyan nem.




2016. június 14., kedd

Always something

Újév szerint kettőnk közül, azért én írok blogot, mert velünk mindig történik valami. Néha komolyan azt kívánom, hogy velünk már ne történjen semmi, vagy ha történik az csillámpónis, habcsókos dolog legyen, egy kis rózsaszín, szikrázó festékkel.

Tegnap este Bebét fürdettem, mikor csöngettek. E. nyitott ajtót. Azt hittük a rendelt pelenkák jöttek meg, de az amazonos futár helyett, egy helyi részeg arc állt az ajtóban. Tudnotok kell, hogy a templom másik fele még mindig szeretetházként üzemel, ahol utcára került, lecsúszott emberek lakhatnak egy évig, úgy, hogy minimális bérleti díjat kell fizetniük, segítenek nekik állást keresni, visszailleszkedni a társadalomba. Soha semmi bajunk ne volt velük, teljesen elkülönül tőlük a mi templom részünk.

Erre tegnap ott áll egy az ajtóba... az ajtónkba, ami egy magas fal túloldalán van, egy szinte észrevehetetlen kapu mögött. És előadja, hogy ő lakott itt, az előző lakót is ismerte, nagyon örül, hogy ilyen aranyos család költözött ide. E. türelmesen végighallgatta, majd közölte vele, hogy a kapu a háta mögött van, arra lehet kimenni. A pasi hőbörgött egy sort, hogy ő csak örül, hogy megismert minket... majd kitántorgott a kapun és elment. E. nagyon feldúltan jött be hozzánk. Közölte, hogy most azonnal átmegy a szomszédba és jelenti az incidenst, mert dumálás közben a pasi többször is megpróbált belesni és beljebb jönni a házba, hiába hajtotta be E. az ajtót.

Ezután átment a szomszédba, szólt a recepción, hogy ez történt, ha tőlük jött át valaki, akkor jó lenne, ha elbeszélgetnének az ott lakókkal. Mi meg nem tehetünk mást, mint ezentúl zárjuk a kaput.

Ez szépen megadta az alaphangulatot az esténknek. Későn kerültünk ágyba, szerencsére harc nélkül. Mindenki hamar elaludt. Éjjel arra ébredtem, hogy valami furcsa. Áthajoltam Bebéhez. Nem hallottam, hogy lélegzik. Mellkasára tettem a kezem. Nem mozdult. Teljesen felébredtem. Felültem és kicsit megemeltem a testét. Életlen rongybabaként feküdt a karomban. Kicsit megráztam, ráfújtam az arcára. Semmi. Ekkor kirobbant belőlem a kiáltás, amire E. is felébredt. Visszatettem Bebét a matracára, és újból kicsit megmozgattam a vállát, miközben a nevén szólongattam.

Feleszmélt, kinyitotta a szemét, elmosolyodott, hangosan azt mondta, hogy: Mummy! Majd az oldalára fordult és aludt tovább. E. döbbenten bámult rám. Elmondtam, hogy nem lélegzett, bepánikoltam. Hívtuk a segélyvonalat. A doki meghallgatott minket, azt mondta figyeljük, de minden elmondásunk szerint a gyerek alszik, lélegzik. Ha megint hasonló történik, hívjuk őket, jönnek, de addig is reggelre szerez nekünk időpontot a dokinknál.

Semmit nem aludtam. Ültem az ágyán, néztem, kezemben a telefon. Aludt. Reggel a szokott időben kelt. Nem 4-kor, nem 7-kor, hanem 8-kor. Rohamtempóban reggeliztünk, rohantunk a dokihoz.

A doki alaposan megvizsgálta, kis hőemelkedése volt, ezért vettek tőle vért. Ez így leírva tök egyszerűnek tűnik, de higgyétek el nem volt az. Aki már próbált polipot lefogni, olyat, aminek a csápjai kemény cipőben végződnek és közben úgy üvölt, mintha nyúznák, annak van némi fogalma, milyen lehetett. Vele sírtam, miközben a nővérkével megpróbáltuk a hatszáz kezet és lábat növesztő gyereket lefogni. 

Egy hét az eredményig. A doki szerint csak egy olyannak lehettem tanúja, amit ők lassú légzésnek hívnak. Babáknál előfordul. Figyeljem, de szerinte nem lesz baj. 

Napközben aludt. Én pedig figyeltem. Három kávé van bennem és egy kóla. Ma éjjel sem alszom. Figyelem. Most már tényleg azt szeretném, ha semmi sem történne velünk. Csak csillámpónik és habcsókok, rózsaszín szikrázó festékkel.

2016. június 12., vasárnap

Greeting from hell

Sosem rejtettem véka alá, hogy Bebe rosszul alszik, de mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni. Ezért sem esett túl jól, mikor hétfőn úgy döntött, a reggel 4 órakor kezdődik. Félálomban tudtam tartani 6-ig, persze úgy, hogy közben én semmit sem aludtam. Reggel 6-kor azonban elkezdődőt a napunk, nem volt apelláta. Napközben aludt a szokásos két óra helyett 45 percet, majd újult erővel folytatta. Estére megegyeztünk E.-vel, hogy ez biztosan csak egyszeri eset, holdállás, időjárás változás állhat a hátterében.

Aztán kedd reggel is 4-kor keltem, napközben is csak 1 órát aludt, este 11 órakor még javában ugrált, amikor én már félrebeszéltem a fáradságtól. És ezt a tendenciát folytatta egészen péntekig, azzal a különbséggel, hogy pénteken napközben már nem tudtam rávenni, hogy aludjon. Délután 4-kor E. erősen katatón állapotban talált rám a nappali közepén, miközben azt mantráztam, hogy: ne mássz fel! ne firkáld össze! óvatosan! Majd miután megláttam E.-t könnyekben törtem ki. 

Ezután E. elvitte Bebét egy kicsit a játszótérre őrjöngeni, én addig vacsorát főztem, kimostam (3x, mert a fáradságtól nem emlékeztem, hogy mostam e), majd elfelejtettem kiteregetni, ezért szombat reggel megint kimostam, ugyanazt a ruhakupacot, immár negyedszerre. Este hatkor arra eszméltünk, hogy Bebe arccal előre a tarhonyában landol, bealudt. És ekkor következett be, ami még soha eddig gyerekes életünkben, hogy lett egy szabad esténk. Arra gondoltunk, hogy romantikusan összebújunk és/vagy fimet nézünk. Aztán arra ébredtem, hogy a bal karom zsibbad, az arcom pedig egy nyáltócsában hever, miközben valaki egetrengetően horkol. Igen, mi voltunk azok, nem túl romantikusan egymás hegyén-hátán heverve, totál kiütve a fáradságtól. Ennyit a szabad estéről.

Szombat reggel 6-kor keltünk, hatalmas könnyedség a hajnal 4-hez képest. Kimostam, megint. Kitakarítottam, ágyat húztam, aztán elindultunk a magyar játszóházba, Felixstowe-ba. 

Belépésünkkor pont beleszaladtunk egy eszmefuttatásba, amelyet egy magyar apuka folytatott, kicsit hangosabban, mint indokolt. Hogyaszongya: miért van angol neve a gyerekednek? hát nem vagy büszke, hogy magyar lehetsz? ez is valami undorító angolimádás, amibe belekényszeríted a gyerekedet! hát mire lesz majd büszke, arra, hogy lusta, buta angol!? remélem kilépnek az EU-ból és akkor végre hazamehetünk... Ez volt az a pont, mikor mi is lepakoltunk, levetkőztünk és levettük a cipőnket, majd bemutatkoztam, indokolatlanul hangosan:
- Rézangyal vagyok, a kisfiam angolnevű, Bebe, plusz van egy férjem is, aki angol és nem tervezünk hazaköltözni, köszönjük.

A csendet vágni lehetett. Ilyenkor örülök, hogy E. nem beszél magyarul. Nyilván a bemutatkozásunk nem szegte kedvét a magyar apukának, mert néhány pillanat múlva megtudtuk a véleményét az angol oktatásról, egészségügyről, és szociális rendszeréről. Szerencsére hamar elhúztak játszani a másik szobába, a szimpatizánsaival, mi pedig négyen - angolnevűek - maradhattunk dumálni, miközben könyvekből garázst építettünk, a kisautókkal játszó gyerekeinknek.

Délután kisebb harc árán Bebe hajlandó volt elaludni, én meg elmentem kávézni Bogival. A kávézás rádöbbentett, hogy Bebe a vegetáriánus étrendet választotta magának. Egy hónapja ettől a felfedezéstől gyakorlatilag idegösszeroppanást kaptam volna, de belátva, hogy már hetek óta vega étrenden van, vidám, súlya gyarapszik, rájöttem, hogy nincs min aggódnom. Kaptam szuper tanácsokat, önképző videókat, recepteket, útmutatást, és még jobban megnyugodtam, hogy szuperul csináltuk eddig is, nem szenved hiányt semmiben. Persze jobban bele kell ásnom magam a témába, de igazából teljesen harmónikusan étkezik, sőt mióta nem eszik húst, az étvágya is jobb, öröm vele az étkezés.

Jövő héten majd mesélek az antiszociális énemről, az új fogyasztás mérőnkről.

2016. június 9., csütörtök

Name

Mindig megdöbbenek, mikor az előző lakó nevére érkezik levél. A nevünk alig egy-két betűben különbözik. Ha nem tudnám, hogy ő lakott itt, akkor azt hihetném, megint valaki elírta a nevemet. Ami nem egy hatalmas csoda ebben az országban, az egyik drogéria pont gyűjtő kártyáját már háromszor küldtem vissza, hogy javítsák ki a nevem. Hiába írom e-mailben, nyomtatott betűkkel, akkor is sikerül valamit elszúrniuk. E. már csak röhög. Ma jött meg az új. Már csak egy betűben hibáztak, de eddig ez áll a legközelebb a valósághoz, úgyhogy szerintem megtartom.