2013. április 25., csütörtök

Burn


Tegye föl a kezét az az ember, aki képes 5 perc napon tartózkodás alatt tökéletesen leégni, úgy, hogy a párja reggel piros orrú Rudolf üvöltéssel ébreszti! Én, én, én… Hát, komolyan ez nevetséges. Hámlik a homlokom. Ez még akár vicces is lehetne, ha az orrom nem lenne pipacspiros. Ma megijesztek minden embert a melóban, érzem.
Egyébként Angliába beköszöntött a majdnemnyár, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban várjuk az esőt és a hideget, ami hamarosan meg is jön, úgy hétvége magasságában. Szerencsére addig még lesz egy szabad péntekem, amikor is még jobban leéghetek a napon. Most éppen azon gondolkodom, hogy mi is legyen a szabadnapomon, hova menjek, mit csináljak? Leginkább parkba szeretnék menni és leégni, de egyedül az nem túl mókás, illetve fennáll a leégés veszélye, mivel valószínűleg olvasnék, mármint a napon, persze. Szóval, kell valami kellőképpen szórakoztató dolgot találnom, ami nem arra sarkal, hogy elővegyem az e-olvasót és olvassak. (Pedig végre Cortez és Renáta összejöttek, ez életem nagy napja.)
Szerintem az lesz, hogy magamhoz ragadom a kisokost és belevetem magamaz éjszakába a furcsa turistalátványosságok halmazába, már úgy is ezer éve csináltam ilyet. És buszozni fogok, mert az mókás. Mókásabb, mint a metró, ahol simán eljutsz A-ból a B-be, anélkül, hogy bármi érdekes történne. Pedig én ahhoz vagyok szokva, hogy rohamrendőrök állítják meg a buszt, vagy menet közben végállomást változtat, esetleg útirányt. Ehhez képest a metró pontos, unalmas, kiszámítható. Jó, persze egy csomószor eszembe jut, hogy most fognak felrobbantani, hála a bostoni történéseknek. Illetve frászt kapok, ha egy sötétebb bőrű egyén furán viselkedik mellettem, ami a buszon egyébként mindennapi volt, itt viszont simán az jár a fejemben, hogy bomba, bomba, bomba… Az lesz a vége ennek, hogy meghúzom a vészféket, vagy leütök egy embert, csak azért mert turbánt visel.
Arról pedig elfelejtettem beszámolni, hogy a HH-ban jelmezbál volt, kizárólag tagoknak. Ami azt jelentette, hogy az egész házban szaladgáltak a Harry Potterek, Hermionék, Zorrok, Alice-ok, királyfik és királylányok, az embernagyságú székek, asztalok között, Smaragdvárosban. A recepció tiszta Narnia volt, hóval, lámpaoszloppal, Aslannal, a lift pedig égig érő paszuly. Harsonások köszöntöttek minden belépőt, amitől aztán egy idő után mindenkinek megfájdult a feje, illetve besokaltak, így később már csak néha lehetett egy-egy kósza nyikkanást hallani. Vicces volt, nah. Én egyébként szobalánynak öltöztem, TB meg szobafiúnak, mivel aznap én tanítottam be őt a délutáni műszakra. Most ő a váltásom, amit egyikünk sem élvez, mivel azt jelenti, hogy kb. a büdös életben soha sem lesz közös offunk.
E. pedig teljesen belendült, hogy mit is csinálhatnánk hétvégén, amikor is reggeles leszek, tehát emberi időpontban érkezem haza. Ennek egyébként az lesz a vége, hogy ő majd Netflixet néz, én meg csipogok, mesélek, majd elunom és olvasok, amitől kiakad és rákényszerít egy közös Sherlock nézésre. Kényszerít. Komolyan. (És mosolygó fejecske.)

2013. április 23., kedd

And how about our wedding?


Nem, nem készül senki sem házasodni, legfőképpen én nem. Viszont tegnap E. szájából elhangzott ez az ominózus mondat, miközben makarónit kotyvasztottam a konyhában, ő meg odakint fújta a füstöt. Egy kicsit összerezzentem, majd kisöpörtem a hajat a szememből, próbáltam nagyon szexinek tűnni, de csak annyi csúszott ki a számon, hogy: what about, what? Tényleg nagyon szexi. Főleg annak függvényében, hogy még mindig az összeköltözés vonalán mozgunk. Viszont ollé, megvan az időpont, amivel úgy tűnnik mindenki elégedett, ujjak keresztbe, a szülinapomat már összeköltözve töltjük. Vagy előbb… vagy nem tudom. Mert az van, hogy a hetem nagy részét eleve nála töltöm, csak pár éjszakát töltök Stratfordban, mondjuk egy mosás-száradás elejéig, aztán vissza Turnpike Lane-re. Ahol viszont még nincs semmi cuccom, egy fogkefén és pár zoknin kívül. Így elég nagy logisztikát igényel az ott alszom, innen megyek dolgozni, hova megyek aludni téma. Egyébként ez a rendes vitáink forrása is, mármit, a vitákat általában így kell elképzelni:
E.: Akkor este Stratfordba mész?
R.: Felejtsd el, itt alszom.
E.: Ok.
Nos, igen. Én hordom a nadrágot. Viszont E. remekül tud segíteni benne. (Komoly készetetést éreztem, hogy tegyek ide egy mosolygó fejecskét, erről is SzJG tehet.) Persze megértem az ő álláspontját is, mivel nem túl egészséges, hogy a szüleivel egy fedél alatt fogunk élni, viszont arra teljesen jó, hogy lássuk menni fog e nekünk így együtt. Az egyébként nem kétséges, a szülei szeretnek, elfogadtak, így a béna angolommal együtt. Azt hiszem a jég igazából tegnap tört meg közöttünk véglegesen, mikor reggel kivánszorogtam a konyhába egy kávéért, és az anyukája szó nélkül megölelt. Az hiszem pislogtam kettőt, mielőtt én is, mert nem tudtam mire vélni és csak abban reménykedtem, hogy nem azért csinálta, mert E. tőle is megkérdezte azt a bizonyos fent említett mondatot. Oké, hogy az a célom, hogy férjhez menjek, de előtte még szeretnék kicsit összecsiszolódni a leendő férjjel.
Persze a béna angolom azért még mindig állandó humorforrás. Pl. nem gondoltam volna, hogy a elviszünk az Alexandra Palace-hoz, hogy ne gyalogolj olyan sokat, igazából azt jelenti, hogy akkor mi is megyünk veled és az egész átfordul egy közös sétálásba, ebédelésbe. Pedig megtörtént, én pedig csak akkor eszméltem, mikor a park tavacskájának partján ülve a pincér elém tette az ebédet. Onnantól aztán már nem volt visszaút. Végigsétáluk a parkot, a tavat és a helyi OBI-t. Ahol szintén megpihentünk, hiába nah, fel kell vennem a nyugdíjas tempót. Az angolul való kommunikálásom aztán olyan jól sikerült, hogy mikor a pincér magyarul szólt hozzám, én csak pislogtam nagyokat, hogy honnan a fenéből ismerjük mi egymást??? És különben is honnan tudja, hogy magyar vagyok??? És egyébként is WTF??? Kb. tíz perc után le is esett, hogy Fülike tesójábal beszélek face to face, szóval földi, egyenesen a szomszéd utcából, ami egészen elképesztő valljuk be.
És most beesett mellém E. is, aki röhögve olvassa magyar soraimat és hitelenkedve hallgatja, hogy ma a szüleivel voltam kirándulni. Közben pedig érzem, hogy roppant mód büszke rám, hogy feltalálom magam abban a környezetben, ahol ő otthonosan mozog, és hogy a szülei szeretnek. Most pedig Game of Thrones.

2013. április 16., kedd

Adventure for beginners


Az életem tökéletesen eseménytelenül halad. Mostanában a szellemek is elkerülnek, köszönhetően a főnökömnek, aki valóban úgy oszt be, hogy véletlenül se kerüljek egyik szoba közelébe se. Vannak viszont kedvenc vendégeim, akik szerencsére engem is kedvelnek, akiknek úgy ágyazok, úgy pakolom a holmijukat, ahogyan szeretnék, cserébe pedig mindennap megemlítik, hogy milyen kedves és figyelmes vagyok. Remélhetőleg a főnökeimnek is elmondják, mennyire csudaklassz vagyok, mert mint mindig, most is vannak kétségeim, hogy valóban meg vannak e elégedve velem. Bár tegnap mikor délelőttös voltam K. a nagyfőnök visszahívott egy szobába, mert “koszos” volt a wc-kefe. Percekig álltunk egymással szembe, majd kibukott belőlem egy “sajnálom”, mire mindketten elröhögtük magunkat. Mondtam, hogy igazán nem tudom, hogy erre mit is kellett volna válaszolnom, mire töredelmesen bevallotta, hogy ő sem. Szóval valóban baromi jó főnökeim vannak, mert T. a kisfőnök pl. mindig segít ágyazni, vagy könyvekről és filmekről beszélgetünk, miközben segít takarítani. Persze mindez csak akkor, ha elvétve délelőttös vagyok, mert délután csak én vagyok és a szobák, jah, meg a szellemek. Bár ezen a héten betanítom TB.-t délutánra, ami egyfelől elképesztően vicces lesz, másfelől legalább nem leszek egyedül, de azért az egy kicsit fura, hogy kb. másfél hónapja vagyok itt és én tanítok be valakit, aki már hónapok óta itt dolgozik.
A napjaimat bearanyozzák, mikor É.-vel vagy Galambdúccal aka SzomorúPillangó-val tudok beszélni telefonon vagy neten. Borzasztóan hiányoznak a normális emberi kapcsolatok. Kicsit úgy érzem, hogy el vagyok vágva a külvilágtól, E. és a munka között tengődöm valahol félúton. Hiányoznak a meghitt beszélgetések, a közös programok a barátokkal. Kínomba már barátkeresős oldalakat böngészek, eddig nem sok sikerrel. Mert az angol lányok szabadidejük nagy részében vagy buliznak, vagy sminkelnek vagy egyéb csupa csajos dolgokat művelnek, amibe én, aki szeret kirándulni, művelődni, olvasni egyszerűen nem passzolok bele (baszki, visszavonhatatlanul Renáta lettem). Találtam egy kölcsönözzünk kutyát oldalt is, ahova akkor fogok majd regisztrálni, ha E.-vel összeköltözünk, tehát valamikor a távoli, ködös jövőben.
Elkezdtem írni egy új bakancslistát, amin még mindig szerepel az ejtőernyőzés, a camino, az Északi-sark és Keanu Reeves és/vagy Benedict Cumberbach. Ezek szerint még mindig nem állok készen a nagybetűs felnőtt életre. Bár mindezek után azért ott volt a gyerek, házasság is felkörmölve, amire szerintem A. még mindig azt mondaná, hogy nem állok készen rá, mert még mindig csak kalandnak fogom fel a dolgot. Amiben valljuk be van is igazság, de a helyzet az, hogy kezdek rájönni, hogy az én habitusom ilyen. Számomra minden kaland, még egy átlagos munkás hétköznap is, egy házasság-gyerek dolog pedig maga kihívás, minden tekintetben.
Egyébként pedig érzem, hogy az életem kezd megint átformálódni, ami egyrészt félelemmel tölt el, másrészt kaland és izgalom. Persze addig még rengeteg minden fog történni, meg alakulni, közben még haza is utazom egy hétre (május 6-án megyek és otthon leszek egy hétig). Át kell esnem néhány nagyon fontos beszélgetésen, valószínűsíthető, hogy lesz közte pár kellemetlen és jó pár torokszorító is. Remek lesz, érzem. Viszont kaland, kaland az egész életem.

2013. április 10., szerda

Same


Megint dögrováson vagyok, a szervezetem gyakorlatilag így reagálja le, hogy “utállak te büdös disznó, hogy folyton hülyeségeken agyalsz”. Úgyhogy egy időre most megint felhagytam az agyalással, én vagyok a flow és a chi megtestesítője, maga a hosszan zengő ohhhhhhhhmmmmmmmm…
Most, hogy a nyugalom és béke szigete vagyok, elmondanám, hogy itt is beköszöntött a tavasz, tehát lesz eső, sok. Egyelőre napsütés van és szél, de ez is csak azért, hogy kicsalogassanak a természetbe, hogy aztán jól megázzak. Szerencsére dolgozni kell menni, így aztán az az öt perc séta, amit a föld felett töltök igazából nem oszt, nem szoroz. Most, hogy travelcard-dal utazom az életem átfordult a még inkább unalmas kategóriába. Erősen degradáló hogy felülsz a metróra és huss, már ott is vagy a munkahelyeden, ellentétben a másfél óráig tartó buszozással. Hiányzik a városnézés a 25-ös tetejéről. A mostani munkahelyemre busszal nagyjából két óra, két és fél óra alatt érnék be, beleszámítva a forgalmat, így egyszerűen nem éri meg buszozni. A metrón viszont nem történik semmi érdekes.
A meló remek, de komolyan. Egyre inkább megismerem a dolgozókat, az állandó vendégeinket. Jó, persze még mindig kiborulok, ha egy buliszoba kerül kitakarításra. Múltkor a 15. használt kotongumi után gyakorlatilag elveszítettem a fonalat és valami rezignált önkívületben vágtam rendet a ház legnagyobb lakosztályában, de így is 2 órát vesztettem az életemből. Persze olyan is van, hogy kinyílik az ajtó és lefagysz, mert veled szemben egy tök ismerős arc áll, akit hirtelen nem is tudsz hova tenni, csak elindul a fejeden a vészvillógó, hogy híres ember, híres ember, híres ember… aztán eszedbe jut, hogy te itt most dolgozol, küldetésed van és igyekszel nem magadra rántani a karnist, vagy nem eltörni semmit, esetleg nem megbotlani a saját lábadban és elterülni a földön, mint egy béka. Aztán hazaérsz és kiguglizod, hogy ki is volt az a híres ember. Gondolatban pedig megveregeted a vállad, hogy ilyen embereket is felismersz (Réz:bulvár – 1:0), az pedig egy plusz pont, hogy a szoba is épségben maradt (Réz:híres ember okozta sokk – 1:0).
A szellemszobák mostanában elkerülnek, hála a gondos mantrázásnak. Illetve a főnökeimnek, akik pontosan tudják, hogy mindegyikünknek megvan a maga mumus szobája. A. pl. elmondta, hogy az esti szervizt csak akkor hajlandó megcsinálni az egyik szobába, ha valaki bent van vele, tehát, ha sem a vendég nincs bent, és nem tud megkérni senkit, hogy menjen be vele, akkor a szoba úgy marad, ahogy a kedves vendég hagyta. Ehhez képest én komolyan hős vagyok, mert bemegyek abba a nyamvadt padlásszobába, ha a fene fenét eszik, akkor is… igaz, hogy általában halálra váltan távozok, de akkor is.
Holnap pedig 6 nap munka után végre offos leszek, amit pihenéssel fogok tölteni, meg gyakorlom az agyalás mentes életet. Aztán, ha egy kicsit jobban leszek és a nagy Esőisten is úgy akarja, akkor lesz városnézős, múzeumos nap is mindenki nagy örömére, ohhhyeah…

2013. április 2., kedd

That's it


Nagyjából most van az a pont, amikor nem tudok miről írni. Vagyis lenne miről, csak hát… ugye értitek. Itt ülök E. hálószobájában, tv-t nézek, reggelizek (igen, dél van, tudom) és püfölöm a gépét. Elütöm az időt, amíg dolgoznom kell menni a szellemkastélyba. Bezony, ez van kezd elmélyülni a kapcsolatom E.-vel, a családjához is sikerült közelebb kerülnöm. Most már van kulcsom is, akkor jövök-megyek amikor csak akarok. Persze ezt egy kis összekapás előzött meg, amiről nem szeretnék beszélni, viszont azóta a kapcsolatunk elmélyült és egyre erősebbé vált. Nagyon szeretem E.-t, imádom a vicceit, a kis baromságait, kedvelem a családját, mert aranyosak és összetartóak. Szóval, alakulunk azt mondhatom, bár én még mindig Réz vagyok, aki szeretné ezt az egész együttjárósdit minél rövidebbre zárni. Mármint ugye értitek… nem vagyok már 20, szeretnék végre valóban együtt élni valakivel, közös jövőt tervezni és tudom, hogy vele lehet, csak egy kicsit türelmesnek kell lennem. Ami, ugye nem az erősségem. De majd alakulok, ígérem.
A meló oké, szokom a milliomosok látványát. Bár múltkor majdnem lefostam a bokám, mikor Liam Nelson nyitott ajtót az egyik szobában. Erre nem vagyok még felkészülve, de komolyan. Szerencsére nem kért szervizt, mert nem tudom, hogy akkor mit is csináltam volna. Lehet eltörök pár dolgot, mire megcsinálom az ágyát. Múltkor pl. rám esett a karnis, miközben megpróbáltam behúzni egy függönyt. A karnis kb. olyan vastag volt, mint a combom és tömör vas, és egy gyönyörű dupla vastag brokátfüggönyt tartott, egészen addig, amíg meg nem próbált agyonütni. Négy fickónak kellett a helyére csavarozni újból, miközben halálra röhögték magukat, mert valóban vicces látványt nyújtottam, amit ott álltam a buzi nagy függöny mellett és próbálom elmagyarázni, hogy én csak behúzni akartam, nem letépni, ami egyébként is nehezen ment volna, mert az egész hóbelevanc legalább duplája az én súlyomnak.
Sajnos a lent már említett szobákkal egyre jobban mélyül az utálatom. A padlásszoba éjszakai szerviz közben úgy megijesztett, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok. Leellenőriztem a fürdőszobát, szépen be is csuktam az ajtaját, kilinccsel, meg minden, szóval nem csak úgy behajtottam, hanem tényleg. Erre mi történik? Elmélyülten ágyazok, mikor ijesztő nyikorgással lassan kinyílt az ajtó. Hát komolyan… Ennél csak az volt a rosszabb, mikor tegnap takarítottam ebben a szobában és magától bekapcsolt a tv. Még hogy nincsenek szellemek… persze. Arról nem is beszélve, hogy a vénkisasszonyos szobában az ágy valami rémálom. Megágyazol, gyönyörű, teszel-veszel, visszanézel és hát olyan, mintha valaki teljes erejéből beleugrott volna a közepébe. Mondtam is a főnökömnek, hogy én itt és most feladom. Képtelen vagyok ezt az ágyat szépen megágyazni. Szerencsére csak legyintett, miszerint senkinek sem sikerül, szóval easy, keep calm.
Most pedig éhes vagyok, megyek és összerittyentek valami ehetőt, E.-nél. Ezt az egészet magam sem hiszem el, de tényleg. 5 hónap és kulcsom van, egyedül vagyok az egész házban, reggelit csinálok, majd elmegyek dolgozni. Elképesztő.