2013. január 31., csütörtök

Microseesighting


Nagyon nehezen veszem tudomásul, hogy a napsütés ellenére itt is tél van, tehát hideg és szél. De még milyen szél! Többször is azt hittem, hogy magával ragad és falhoz ken valahol London végén egy gyárkémény oldalán. Szerencsére hatalmas batyuval járok mindenhova: túlélőkeksz, vizes flaska, térkép, könyv, jegyzetfüzet, váltásbugyi, váltászokni, fogkefe, pénztárca, telefonok, neszesszer, oyster csak, hogy a legszükségesebbeket említsem, így bár arrébb tántorodtam néhány lépést, a táskámba kapaszkodva képes voltam felvenni a harcot.
Mert elkövetkezett az a pont, amit mindannyian vártunk, közös offunk volt O.-val. Sajnos, azonban ebből a házból bármennyire utáljuk is, valahogy mégis olyan buzinehéz elindulni bárhova is, hogy a 9 órából hamar 10 óra lett, a 10-ből meg 11, és még folytathatnám a sort, a lényeg annyi, hogy délben már aztán valóban iszonyat nehéz bárhova is elindulni, mert késő lesz mire odaérünk, ebédelni is kell… stb. Meg aztán az is van, hogy O.-nak végül nincs kedve, nem akar, most inkább mégsem. Végül olyannal, hogy teamúzeum és bolt meg lehetett győzni. Imádom a teákat, itt kint Londonban valahogy még sem az igazi, mert én szeretek a bolyhos takaróim alá bekucorodva filmet nézni közben, Plüssel az oldalamon. Nekem a tea meghittség, otthon, itt meg nagyjából minden van csak meghittség és otthon nincs. Persze egészen más E.-nél, ahol viszont a tea nagyjából egyenértékű a vízzel. Pedig a tea: meghittség, otthon. Most már tudjátok ti is.
Egyébként a Twinings teamúzeum nagyjából egy vicc. Láthatsz kb. 6 fémdobozt, 8 teáskészletet, néhány papírlapot és voalá, máris kész a múzeum. Ellentétben a boltjával, ami színes, illatos, ínycsiklandó. Ízléses fa polcokon teák fajtájuk szerint felhalmozva, előttük kis üvegtégelyben a filter és maga a tea látható, szagolható. Nyilvánvalóan végig kellett illatolni az összes fajtát, a kávékkal bezárólag, aztán persze kiválasztani a legjobbat, a legfinomabbat, ami jutalomból hazajöhet velünk. Áfonyás, fodormentás győzött meg a kasvirágos, epres. Így most már kóstolva is, azt kell, hogy mondjam az áfonyás, fodormentás tea az ördög találmánya, mert valami elképesztően zseniális áfonyás gumicukor-szőlőcukor-rágó íze van, az illata pedig mézes, gyümölcsös, harapnivaló, tehát erősen addiktív, utálom is érte a Twinings-et nagyon.
Aztán a nap el is telt, bebuszozással, Twinings múzeummal, hazabuszozással, másnap pedig megint egyedül tengettem a napot. Hiába az elhatározás, hogy na majd én nagyon hamar útnak indulok és hős leszek, város nézek. Lett belőle, hazatelefonálás, netezés, kávékávékávékávé…kávé, majd végül valóban erőt vettem magamon… és megnéztem a neten hova is menjek. Mert 14 éve voltam egy remek kis játék múzeumban, de őszintén megmondva lövésem sem volt, hogy hol is volt az pontosan. Így aztán az ember lánya guglizni kényszerül. Olyat azonban ne írjatok be a keresőbe, hogy “toy museum London”, mert kiad vagy kismillió lehetőséget, amik közül képtelenség választani, mert jobbnál jobbak. Mit tehet ilyenkor a a tanácstalan, csóró turista? Veszi az oysterét és elbuszozik a hozzá legközelebb eső, ingyenes opcióhoz. Benthal Green-be, ami busszal kb. fél óra és egyáltalán nem a város veleje, mégis csudaklassz múzeum található egy kicsinyke park szélén. Név szerint a V&A Museum of Childhood, ami a kensingtoni Victoria & Albert Museum-hoz tartozik (szintén ingyenes, korábban már volt róla szó).
Első blikkre azt mondanád, hogy irtó modern, aztán azt, hogy hagyományőrző, aztán azt, hogy wow. Vörös téglás épület, amivel nagyon ki sem rí a környezetéből, a bejárata azonban ultramodern üveg és fém. Aztán pedig belépsz és elámulsz a hatalmas belső téren, a fehér oszlopokon, korlátokon, fényeken. És akkor még magáról a kiállításról nem is írtam. Csak egy szót mondok: babaházak. Sok. Különösen megszólítva éreztem magam, mert engem egy babaházzal simán le lehet venni a lábamról. Egyrészről van bennem irántuk valami elképesztő rajongás (akarok, akarok, akarok), másrészről meg egyszerűen hátborzongatóak, a sok bútorral, babával, kiegészítőkkel, történeteikkel. Itt meg eleve olyan gyönyörűségek vannak, ami elé simán odakucorodnék játszani, hogy aztán becsukva a házikót simán lefosnám a bokámat az ijedségtől, mert némelyik aztán úgy néz ki, mint egy megveszekedett szellemkastély.
Vannak még hintalovak is dögivel, meg pedálos autók, bábok, macik, babák, színházak papírmaséból és még sok minden más, amit nem tudok leírni, mert látni kell. Aztán van egy másik része is a múzeumnak, ahol a brit gyerekkort mutatják be kb. az 1500-as évektől kezdve, kiscsizmák, bölcsők, sztk keretek, teletubbies, Lily Alan. Cool. A boltjában pedig gyönyörű retro játékok és könyvek is beszerezhetők. És itt végre én is megismerhettem Mr. Blooby-t, E. kedvenc figuráját gyerekkorából. Bár utólag visszagondolva ezt igazából ki is hagyhattam volna, mert rémálmaim lesznek és a rózsaszín különben sem az én színem. Ha jót akartok magatoknak, ti sem gugliztok rá.
Hazafelé még sétáltam egyet a kertjében, ahol nem fújt a szél, láttam virágokat, fákat és bokrokat, de most inkább beszéljenek a képek.

Film of my life


Van ez a ki játszana téged életed filmjében dolog, amin már régóta gondolkodom. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Cameron Diazvagyok, a kocka fejével, majdnem pisze orrával, semmi mellével gyakorlatilag tökéletes választás lehetne. De persze én azért nem vagyok ennyire szép, meg ennyire magas és nincs kék szemem sem, de életem filmjében azért az apróbb csúsztatások megengedettek.
A.-t tökéletesen tudná alakítani Woody Harrelson, ha ő esetleg nem ér rá, akkor Ed Harris. (Én mondtam, hogy imádom, ha egy pasi arcát baltával szabták.) Ehhez a korszakhoz, mármint az elejéhez hozzátartozik Kisvakond is, életem megkeserítője, akiről azonban csak vihorászva tudok beszélni, mert zsenge koromból adódóan bizony elhittem neki, hogy lehetnék éppen királylány is. Őt nyugodtan játszhatná Gerard Butler, csak feketére kellene festenie a haját.
Anyukát játszhatná Annette Bening, bár ő ezért valószínűleg tiltakozna, mert szerinte ő nem ennyire szép és kecses Viszont az Anyukám és én változatlanul szépnek és kecsesnek látom, még akkor is, mikor persze suta és kevésbé magabiztos. Apám, bár igazából csak epizódszerep lenne, viszont garantált a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában az Oscar: Al Pachino. E. mosolya, szemöldök ráncolása tökéletes Alex O’loughlin, már csak rá kéne venni a csávót, hogy a szerep kedvéért hízzon egy kicsit és borotvája le a haját. Egy Oscar igazán megér ennyit. Bab lehetne Emma Roberts, É. pedig Claire Danes.
Zseniális szereplőgárdát toboroztam össze, azért valljuk be. Bár maga a film egy borzasztó, unalmas katyvasz lenne, amiben én csak mint valami kósza utalás szerepelek. Viszont a táj szépségével és a vágásokkal egy vicces úti filmet lehetne készíteni Európáról, mondjuk a National Geographic számára. Ami után az emberek úgy állnának fel a kanapéról, hogy: bazeg, már megint nem derült ki semmi új, viszont egész jól szórakoztam. A végére odaírnák, hogy “based on a true story”, ami az egészet agyonvágná, mert ki a fene akarna megnézni egy ennyire uncsi és semmitmondó filmet még egyszer, ha az ráadásul még egy dokumentum film is. Meg aztán Cameron Diaz biztosan nem vállalná el a szürke egyenruhás szobalány szerepét, bár kétség kívül vicces lenne, ahogyan megküzd az ágyazással vagy a wc-k kisúrolásával.
Még azon gondolkozom, hogy hogyan is lehetne ebbe az egészbe Benedict Cumberbatch-ot vagy Keanu Reeves-t becsempészni. Mert akkor valószínűleg a nézettség is emelkedne és jópofa képeket lehetne posztolni róluk a Tumblin. Mondjuk lehetnének bunkó vendégek a szállodából, vagy BC játszhatná Mr. Magas és Göndör-t, ami szerintem sokaknak nem lenne ellenére. Bár mondjuk valóban inkább az lenne az üdvözítő, ha igazándiból összefutnék velük, barátságosan hátba veregetném őket, hogy most már ők is szerepelnek a filmemben, elértük a milliós nézettséget és a 100 ezres lájkot a Facebookon.
Egyéb ötletek, hogy ki szerepelhetne még a filmemben? Vagy kit cserélnétek le? Esetleg ki kerülhetne még bele? Tudjátok, a nézettségért mindent…

2013. január 29., kedd

Bullshit


Mivel még mindig nem tértünk vissza a nagyon busyk vagyunk állapothoz, így drága főnökeim hoztak egy szabályt, miszerint mindenki csak négy napot dolgozhat a héten. Így eshetett meg az, hogy múlt héten megint csak 3 napot tölthettem el E.-vel, aztán egy napot dolgoztam és most a jól megérdemelt 3 napos offomat töltöm, hogy aztán ismét hétvégén szívjak. De azért nem rossz ez, leszámítva, hogy nincs pénz, viszont van végre közös offunk O.-val, amit már idejét sem tudjuk mikor volt. Én speciel nem emlékszem rá. Persze olyan volt, hogy hétvégén mindketten szabadok voltunk, de nekem minden hétvégén szabadfoglalkozású, kötött programom van E. személyében, szóval az eleve kiesik. Holnap viszont valóban közös offunk lesz, ami egyet jelent Camden-nel és a Twinings múzeummal. Már nagyon várom, remélem nem fog esni, mert most istenes jó idő van, leszámítva azt, hogy meglepetésszerűen beborul és esik. Anglia, Anglia te csodás.
Hétvégéink a szokásos mederben zajlanak, sok kajával, filmmel és beszélgetésekkel megfűszerezve. Vasárnap pl. képeket nézegettünk, hogy merre jártam már a világban. A Coachsurfingtől látványosan kiakadt. Nem fért a fejébe, hogyan is választhatok random ismeretlen embereket a netről, azért hogy náluk lakjak napokig. Mert mi van ha kéjgyilkos, vagy egy dühöngő őrült. Mondtam neki, hogy ez a lehetőség fel sem merült bennem, én megbízom az emberekben, amit ugyan lehet, hogy rosszul teszek, de még nagyon nem nyúltam mellé. de
Közben pedig a netről leszedett angol-magyar szótárral szórakozott, a dupla mássalhangzók csodája. Meglepő, de nem igazán hallja az “s” és az “sz” közötti különbséget, a “gy” és “ty” vicces, a “cs” hála török apukájának tökéletesen ki tudja ejteni (Zsebemben sok almám van = Çebimde çok elmam var). A nyelvtörőinkkel teljesen sikerült kiakasztanom, pedig csak a sárga bögréset és a pocakon pöckölt pockot tudom. Ausztrál Tom és az ő “jól esett” magyarázatának többször is nekifutottunk, mire borzasztó nagy elképedéssel végre megértette. Viszont a bulldog=boldog továbbra is a kedvenc szavaink egyike.
És persze Game of Thrones még mindig. Pedig lassan már a végére érünk. Nagyjából minden részt úgy fejezünk be, hogy nyüszít: Könyörgök, mondd, hogy Joffrey meghal… könyörgöm… könyörgöm… Én pedig igyekszem hajlíthatatlan maradni, miszerint nem árulok el semmit előre. Eddig egyedül Ned Stark halálát árultam el, mert szerintem arra egyszerűen nem lehet felkészülni. És ha már itt tartunk, arra ő sem tudott magyarázatot adni, hogy hogyan is lesz Eddard nevének becézett, rövidített változata: Ned. Aki tudja a megfejtés, könyörgöm árulja el, mert hülyén fogok meghalni. Közben pedig trenírozom: ne kedvelj meg senkit, ne bízz senkiben. Csak az a baj, hogy már most tudom, a kedvenc szereplői a következő évadban sorra fognak hullni… Nah, ezért is utállak tiszta szívből George R. R. Martin. Viszont remélem ezzel sikerül E.-t újból rávennem, hogy olvasson. Ugyanis azt tervezem, hogy megkapja tőlem a 3. részt könyvben, hátha győz a kíváncsiság és még a sorozat megjelenése előtt elkezdi olvasni.
A közbeiktatott szünetben, amíg várunk a GOT folytatására, Sherlock-ot fogunk nézni. Kíváncsi leszek mit szól hozzá, mert brit sorozat, ő meg utálja a brit sorozatokat. Doctor Who pl. nagyjából soha sem fog terítékre kerülni, hiába sorakoztatok fel mellette minden érvet, a válasz akkor is nem. Pedig szerintem alap.

2013. január 18., péntek

Life is... ehhhhhhhhhhh


A hideg buszon való ücsörgéstől megint sikeresen felfáztam, az antibiotikumtól, amit szedek rá, megy a hasam és gyenge vagyok, ma megint kioffoltak, így buzikevés pénzem lesz jövőhéten és a tetejében ma reggel megtámadott egy részeg.
Nah, milyen vagyok? Egy mondatba tudtam sűríteni a mai nap kedves nyalánkságait. Őszintén régen indult ennyire szarul a napom. Hatszáz réteg ruhák vagyok képes magamra venni, már E. is csak nevet, ha megpróbál kihámozni a bodyk, pólók, pulóverek halmazából, és még így is képes vagyok felfázni. Gyűlölöm a hideg buszokat, lefagy a lábam, a kezem és közben érzem, hogy a légkondik nyomják az arcomba a hideget. Arról nem is beszélve, hogy felül a buszra a tetűláda, kinyitja az ablakot, majd leszáll a következőnél. WTF? Szeretném ezeket az embereket beterelni egy nagy szobába és egész nap hideg levegőt fújatnék az arcukba… és még sok ezer válogatott kínzásoknak vetném alá őket, amik közül ez volt a leggyengébb.
De igazából ott kezdődik, hogy egész éjjel nem bírtam aludni, mert rosszul vagyok az antibiotikumtól és az újonnan beszerzett zúzódásaim is kegyetlenül fájnak. Igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy roppant mód ügyetlen vagyok, nagyjából egy 2×2-es gumiszobában lenne a helyem, hogy ne tudjak elesni, vagy megütni magam. Fosul aludtam, nah. Erre reggel, mikor kómásan támolyogtam ki az Elm utcából, rám akaszkodott egy részeg csávó. Először csak dumált hozzám, majd mikor ignoráltam, elkezdett rángatni és ölelgetni. Először csak tanácsoltam neki, hogy hagyja abba, majd emelt hangon felszólítottam, hogy ne nyúljon hozzám. Néha magam is meglepődök, mennyire összeszedett tudok lenni stresszhelyzetben. Végül mikor mindezek ellenére sem hagyta abba a taszigálást, üvöltözést, közöltem vele, hogy na, most fogom felhívni a rendőrséget. Látszott rajta, hogy nagyjából egy másodpercre kijózanodott, ami éppen elég volt nekem arra, hogy megszabaduljak tőle, kezemben fegyverként szorítva a telefont.
Ezek után remegő kézzel-lábbal felszálltam a jéghideg buszra, kapucni felhajt, kesztyű felvesz. Esküszöm nem is a kinti hideg miatt kell felöltözni, hanem hogy a buszon ne képződjenek rajtad jégcsapok. Éppen készülődöm a leszálláshoz, mikor felhív Mike a szállodából, hogy ma mégsem kell mennem… Nem szentségel, nem kiabál… rezignáltan átsétál az úton, a hazafelé tartó buszhoz… majd számol… aztán szentségel… Kezdem megszokni, hogy 3 napot dolgozom a héten, random. Ehhez az állapothoz csak a pénztárcám nem tud hozzászokni, szóval kezdünk összeveszni, mert folyton üres, én meg folyton éhes. De nem baj, mert holnap jön a fingatós hétvége, mikor majd jól nem fogok tudni végezni a szobákkal időre, izzadtan, koszosan fogok este beesni E.-hez, hogy aztán megint csak aludni lássam. Szép az élet.
Update: De legalább hull a hó és meg is marad. Itt kint a nagy, ködös, esős Albionban H ó  H ó  H ó

2013. január 16., szerda

Dreamed about


E. piszok nehéz kirángatni a komfortzónájából, de mikor mesélem neki, hogy itt és itt jártam, akkor tétován rámondja, hogy akár mehetnénk legközelebb együtt is. Természetesen tudom, hogy nem gondolja komolyan, viszont Camden-re még ő sem tudott nemet mondani. Bár ettől függetlenül még mindig nem értem mi ez a hatalmas fellángolás Camden körül, attól eltekintve, hogy bagóért lehet szuveníreket venni és millió ember hömpölyög az utcákon igazából semmi különleges nincs benne. Komolyan. Simán elhiszem, hogy ez előtt 20 évvel ez egy tuti kúl helynek számított és a punk melegágyának, de azóta csak egy gagyiba hajló piac lett belőle.
Viszont van gulyás és lángos. Így aztán első körben mindent megnéztünk, a béna árusokat, a tetoválószalonokat és a potom pénzért pólókat árulókat. Majd magyar kifőzde halál csípős gulyással és tejfölös, sajtos lángossal. E. a gulyást imádta, bár elég durván fűszeresnek találta, bevallom én is. Tetszett neki a magyar veknis kenyér, viszont a nagy tányér gulyás elfogyasztása után csak egy fél tejfölös, sajtos lángost tudott letolni. Szerinte egyszerűen iszonyú nehéz és borzasztóan intenzív ízű kaják a magyar ételek, amihez nincs hozzászokva. Ezek után kiakadt, hogy hogy a fenébe lehetek ilyen kicsi és vékony, ha az elmondásom alapján nagyjából minden kajánk ilyen. Erre nem igen tudtam mit felelni, mivel én lángost nem ehettem és a kb. a gulyást egy fél óra múlva már el is felejtettem, tehát ennek megfelelően betoltam egy nagy doboz kekszet hazafele menet, fél liter kólával megfejelve. Majd mikor hazaértünk és anyukája kijelentette, hogy kész a csirke, kérünk e? Én voltam az első, aki jelentkezett, hogy éhes. Komolyan, néha nekem kínos, hogy mennyit eszem.
Persze azt is el kel mesélnem, hogy kaptam vásárfiát, egy gyönyörű Doctor Who-s pólót, ami egyszerűségében is gyönyörű. Mindig is erről álmodoztam, hogy lesz egy szépséges DW pólóm, de valahogy senki sem hallotta meg a kívánságomat csak E. vagy igazából az Univerzum. Bár az Univerzum azért igen csalfa jószág, mert hetek óta pénzt is kérek tőle, de azt valahogy mégsem hallja meg. Jó mondjuk ez így nem igaz, mert csütörtökön úgy fogtam a takarításba, hogy bazzeg, ha most nincs borravaló, akkor estére nincs pénzem kaját venni, éhen halok és megdöglöm. Erre az első szobában 5 font, a másodikban 10 font, a harmadikban és a negyedikben 5-5 font. Szóval az éhenhalás elnapolva, Univerzumnak óriás pacsi küldve. És most DW póló is. El vagyok kényeztetve kedves Univerzum, de azért még van mit javítanod az imázsodon. Csak úgy mondom.
E. pedig kapott egy fasza szürke sapkát, ami sokkal jobban áll neki, mint az előző borzadályok, amitől nekem a hajam hullott, neki meg idétlen tökfejet csinált. Bár mondjuk a mostani sapkában is tök feje van, de legalább cuki. Különben is az én tököm, szóval akár bohócsapkát is hordhatna, az is cuki lenne. (Jó, mondjuk ezt ne próbálja ki, mert nem gondoltam komolyan.) Hazaérve maratoni Game of Thrones nézésbe kezdtünk, ami nekem irtó vicces, mert minden részt láttam, tudom mikor, mi jön, kinek kell drukkolni, ki lesz érdekes, ki kevésbé. Ő pedig izgul, kérdezget, szentségel, ha valami olyan történik, amire nem volt felkészülve, akkor követeli, hogy hagyjuk abba, ez egy szar sorozat, de közben alig várja, hogy lássa a folytatást. És ami a legjobb, hogy el akarja olvasni könyvben, így aztán a következő közös offunkon el fogunk zarándokolni Notthing Hill-be és megvesszük neki az első részt.
A közös offokban az a rossz, hogy nagyon hamar véget érnek és újra kezdődnek a dolgos hétköznapok, amikor nem tudok csak arra gondolni, hogy milyen jó is volt vele ez vagy az… Aztán felhívnak otthonról, hogy 16 év után el kellett altatni a cicám… majd A. hív zokogva, hogy képtelen nélkülem élni… én pedig itt vagyok ebben a koszos, tetves, hideg, rideg városban, ahol még ráadásnak helikopterek zuhannak az égből, egyedül.

2013. január 15., kedd

Fact


Az elmúlt napokat nagyban megkeserítették a blog.com szerverleállásai, megint csak el kellett gondolkodnom, hogy itt akarom e folytatni, vagy költözzek máshova. A helyzet az, hogy millió blogos oldalt végigböngésztem, de egy sem tetszett igazán, aztán pedig elkezdődött 3 napos közös off-unk E.-vel és bevallom őszintén a dolog ki is ment a fejemből. Mire visszatértem megint a valóságba a blog.com megjavult, ellenben ac blogszünetet tart, bahha már hónapok óta nem posztolt, KriszArt is csak néha nyom egy-egy posztot, szóval kezdek komolyan elgondolkodni a blog szükségességén. Arról nem is beszélve, hogy nálam is hetek telnek el a bejegyzések között.
Persze valahol tudat alatt tudom, hogy szeretem a blogom és folytatni fogom, csak valahol most egy kicsit frusztrál az, hogy nyilvánosság van, nekem meg most leginkább az érzelmeimről lenne kedvem írni. Vagy hát igazából ez nem is igaz, mert bár blogot írok, nem vagyok egy kitárulkozós fajta. Szóval nem fogok olyanokról írni, hogy pillangók vannak a gyomromban, hogy megvolt az első összezördülésünk, ami egy hihetetlenül hülye félreértésből adódott, hogy tele vagyok kék-zöld foltokkal. Pedig biztos nagyon érdekes lenne, ti meg nagyon örülnétek neki.
Legyen elég annyi, hogy jól vagyok a kapcsolatomban, amit szerelemnek nevezünk. Gyötrődöm, mert keveset vagyunk együtt és hiányzik, ha nem találkozunk. Az első összezörrenésünk után egyikünk sem tudott aludni, viszont reggel sikerült mindent tisztázni, azóta pedig minden rendben van. Új ágyunk van, ami buzi magas, én pedig kicsi vagyok és ügyetlen. A többit szerintem összerakjátok magatok. Lám-lám és gyakorlatilag leírtam, hogy mi is történt velem az elmúlt napokban.
A lényeg csak annyi, hogy ne tessék aggódni, jól vagyok. Holnap pedig lesz vicces bejegyzés is, ígérem.

2013. január 3., csütörtök

Hormones


Valami nyilvánvalóan van a levegőben, mert alig kezdtük el az új évet, már a 4. vacsora/kávé/mozi meghívást kell elutasítanom random pasiktól. Nos, nyilván egy 10 milliós városban viszonylag könnyen lehet ismerkedni, pasikat felszedni, de azért még csak 3-a van kedveskéim.
Az elsőtől gyakorlatilag sokkot kaptam, azt hittem ezt a kört már lefutottuk, de úgy tűnik még mindig számíthatok rá. Alan, aki az ágyneműkért és a minibárért felel, december elején feltette a nagy kérdést, miszerint meginnék e valamit vele. Igazság szerint a faszitól konkrétan a hideg ráz, de nagyon cukin elmagyaráztam neki, hogy van barátom, ez a téma most nem aktuális. Január első napján mégis volt képe megkérdezni, hogy szakítottam e már E.-vel. Mondtam neki, hogy nem, szeretem a barátomat és nem fogok vele mostanában moziba menni. Láttam rajta, hogy halálosan megsértődött, azóta hál istennek kerül is.
Még aznap délután belefutottam Ivan-ba és Pjotr-ba, bírom mindkét csávót, halálos jó fejek, lazák és mindig kaphatóak egy kis ökörködésre. Most viszont Ivan komoly hangon közölte velem, hogy tetszem Pjotr-nak és el szeretne hívni egy kávéra. Kérdeztem Pjotr-t, hogy miért nem ő kérdezi meg ezt tőlem, ha már… erre rám emelte extra hosszúságú szempillákkal keretezett tengerkék szemét (igen, olyan bugyilehúzós tekintettel) és megkérdezte: Van barátod? A választ persze tudjátok, valamiért azonban Pjotr-t ez nem törte le, ma is messziről vigyorgott, tartotta nekem a liftet és segített összeszedni a cuccaimat. Egyébként is bírom a fejét, de ezzel a viselkedésével aztán biztosan feliratkozott a haver-listámra.
Ma reggel a buszon kiszúrt magának egy srác. Elég sokszor hátrafordult, méregetett, majd mikor a Holbornnál át kellett szállnunk egy másik buszra, egyszerűen mellém ült. Innentől már egyértelmű volt a helyzet. Tomas lengyel fiú, aki a Victoriánál lévő nagy építkezésen dolgozik, kb. 20 percig próbált meggyőzni, hogy adjam meg neki a telefonszámom, én meg azzal érveltem, hogy túl fiatal hozzám, ki is derült, hogy mennyire igazam van. Csupán 10 évvel volt eltájolva, nagyon nehezen nyelte le a békát és meggyőződése volt, hogy átvágom, nálam meg persze nem volt semmilyen igazolvány, hogy bizonyítsam az igazamat.
Viszont szerzett nekem egy jó napot és vigyorogva léptem be a szálloda kapuján. A listán szerint is egy überfasza nap várt rám, egy kis light-os takarítgatás. Egész szuperul haladtam, nap közepén aztán az egyik szobában összefutottam Arthur-ral, a szobapincérrel, aki éppen egy reggelizőtálcát próbált kiegyensúlyozni az ajtón. Nekem szegezte a kérdést, miszerint miért nem szoktam kajálni az étkezőben. Mondtam neki, hogy erre a válasz nagyon egyszerű, szerintem borzalmasan főznek, és a kantinban csak és kizárólag gyümölcsöt vagyok hajlandó enni. Erre nagyon kedvesen megkérdezte, hogy ha csinálna nekem szendvicset, akkor azt megenném e? A választ gyakorlatilag meg sem várta, térült-fordult és visszatért két hatalmas szendviccsel, mellé melléket még egy üveg narancslevet is. Elámultam,  de becsületesen betoltam mindkettőt, miközben beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Biztatott, hogy legközelebb nyugodtan szóljak neki, szívesen hoz enni bármit. És igen, ezek után elhívott egy kávéra. Sajnos le kellett lomboznom, de úgy tűnt ettől még a barátjának tekint és nem törtem össze nagyon. Hozzá kell tennem, hogy ha E. előtt kérdezi meg ezt valószínűleg igent mondok neki, mert aranyos, érzékeny srácnak ismertem meg. Gyakorlatilag ő volt az első ember a szállodában, akivel először beszélgettem, aki már akkor is kedves volt hozzám, mikor még csak újonc voltam.
Hát, erre varrjatok gombot kedveskéim. Még csak 3-a van és Londonban dúlnak a hormonok. Mással nem igazán tudom magyarázni ezt, mert tudvalevően én nem vagyok túl jó nő. Girhes vagyok, mint egy kóbor macska, pisze orrom van, mint egy kölyöknek, kinézetre tökéletesen lefedem azt a képet, ahogyan az emberek a manókat elképzelik. A manók pedig nem szexik. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Újév óta mégis az vagyok.

2013. január 2., szerda

Faves of 2012


Imádom, mikor ha valamit már második alkalommal rendeznek meg Magyarországon, az már hagyománynak számít. Így a blogon idén is lesz kedvencek az elmúlt évből, mert ez már hagyomány.
Első sorban könyvek:
Charles Frazier: Hideghegy – Komolyan nem hittem volna, hogy ez a könyv ennyire le tud kötni, irtó pici betűk, vastag, nehéz könyv. Vastag, nehéz mondanivalóval.
Robert Merle: Mesterségem a halál – Merle zseniális. Nincs mese.
Három nő, akiknek betűin feltétlen imádattal csüngök: Diana Wynne Jones, Brunella Gasperini, Linn Ullmann
Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye – Plüssállatok. Medve Elek, hiányzol.
Dimitri Verhulst még mindig.
Filmek:
Lorene Scafaria: Seeking a friend for the end of the World – Eddig képtelenségnek tartottam, hogy a világvégéről jó filmek is készülhetnek, tévedtem.
Peter Jackson: The Hobbit – Most komolyan ki gondolta volna, hogy ez a film nem kerül fel a listára? Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage és BC hangja, ami ugyan annyira torz volt, hogy ember legyen a talpán, aki felismerte, de a tudat, hogy ő is szerepelt benne… és persze Lee Pace jávorszarvason… (ha már itt tartunk az Alkonyat tetrológia, kvatrológia, kinek hogy tetszik, is csak miatta volt elviselhető)
Netről:
A tökéletes fanvideó Sherlock-ról:
Much Ado About Nothing – David Tennant, kell ennél több?
Tv-sorozat:
Doctor Who – a legkomolyabb függőségem.
Sherlock – BC, minek is magyarázzam?
FortySomething – fiatal BC, minek is magyarázzam? Jah, és Hugh Laurie.
Zene:
Edmunds – Ha Doctor Who, akkor ez is evidens.
Current Swell – a kanadaiak jók.
Jovanotti: Ora – új album, dupla élvezett. Imádom, imádom, imádom
És ide tartozik, Spotify. Tessék letölteni.

New Year's Eve


Eredeti verzió szerint jót buliztunk volna a Trafalgar Square-en, mert az ugye tök menő. A valóság azonban most is közbeszólt. Vagyis inkább az, hogy a beosztásom nagyjából olyan szeszélyes, mint a brit időjárás. Hol esik, hol meg nem… hol van off-om, hol meg nem… Most a “hol meg nem-et” játszottuk, mert bár az eredeti kiírás szerint 1-én nem dolgoztam volna, a valóságban aztán meg mégis. Hozzá kell tennem, hogy ennyire durván szívatós napot még életemben nem csináltam végig, komolyan megutáltam az embereket, mire végeztem úgy fél hét magasságában. Arról nem is beszélve, hogy 14 szoba, dugig tömve üres üvegekkel, dobozokkal, bevásárló szatyrokkal. Volt olyan szobám, ahonnan fél óráig csak a szemetet hordtam ki. Komolyan elgondolkodtam, hogy most fogok felmondani, hazamegyek és jól kialszom magam, aztán persze győzött a józan ész és kapartam tovább a szart. (Néha komolyan elgondolkodom mekkora hős vagyok…)
De nem is erről akartam írni, hanem a Szilveszterről, ami voltaképp ugyanúgy zajlott, mint az összes többi együtt töltött napunk. Leszámítva azt, hogy E. 15(!) kilót hízott az ünnepek alatt, így most nagyjából 3 én is kikerülne belőle, a pocakjáról konkrétan visszapattanok. Ráadásul magas is, szóval egy csókért most már olyan, mintha a Mount Everestet kéne megmásznom. Mondtam neki, hogy ez most már nem lesz így jó, tessék kicsit fogyni, cserébe megkaptam, hogy tessék egy kicsit hízni. Hozzáteszem az elmúlt 2 hónapban sikerült 3 kilót visszahíznom, az ünnepek alatt meg még 2-t, így most 55 kiló vagyok és büszke. (Igen, most van az, hogy ki lehet számolni, hány kiló is E.) Hol is tartottam?
Kezdem elveszíteni a fonalat, mert offos vagyok és tök egyedül leledzem ebben a buzi nagy házban, ami szerintem az itt eltöltött fél év alatt még egyszer sem történt meg velem. És annyi mindent akarok írni, de nyilván nem lesz belőle semmi, mert csapongok és még boltba is kell mennem. És fogat mosni. Bár azt lehet, hogy a boltba menés előtt kéne megejtenem.
Szilveszter. Igazából mióta visszajöttem Magyarországról folyamatosan dolgozom, oké, hogy kell a pénz, de igazából arra vártam már, hogy végre találkozzam E.-vel. Így, hogy folyamatosan dolgoztam gyakorlatilag megint csak aludni láttam, meg sírni, bár ez utóbbi azért katartikus élmény volt. A Szilveszter sem telt másként, meló után beestem hozzá, éhesen, fáradtan és nyűgösen. Ő persze megint hozta a formáját, türelmes volt és végtelenségig kedves, mindig sikerül elérnie, hogy megnevettessen. Kínait rendeltünk (jesszus, el sem hiszem, hogy ezt a mondatot én egyszer leírom, mint valami elcseszett Keribredsó), bevackoltuk magunkat az ágyba és azon elmélkedtünk két falat kacsa és egy cápafogú, véres szájú kisgyerek között, hogy milyen fos elmúlt évünk volt, leszámítva azt, hogy egymásra találtunk. Ennek függvényében a 2013-as évnek valami eszméletlen jónak kell lennie, nincs mese.
Lassan közeledett az éjfél és vicces volt, mert két időszámítás szerint is átéltük, lévén, hogy Magyarországon 1 órával előbb volt éjfél, nekem meg jöttek a telefonok és sms-ek, amikre válaszolnom kellett. E. értetlenkedve hallgatta, hogy most megint mégis minek pittyergek, ebből is látszik, hogy mennyire különböző a kultúránk. Himnusz, pezsgő, kis melankólia, ezek vagyunk mi magyarok, ahogyan a szilveszter Újévbe fordul. Britek pedig vastag ereszd el a hajamat módon ünnepelnek és valahogy tényleg elhiszik, hogy ez valóban egy ÚJ év lesz. Végignéztük a visszaszámlálást, a tűzijátékot a tv-ben, ágyunk melegéből. Egymáshoz bújtunk és egy idő után már csak E. horkolását hallgattam, aki álmában is úgy tud átölelni, hogy tökéletes biztonságban érezzem magam.