2016. augusztus 15., hétfő

Mirror, mirror on the wall

Ez valószínűleg sokáig az utolsó bejegyzés lesz, de látom, hogy tartozom nektek, azzal, hogy leírom a miérteket.

Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, amit nyilván észrevettetek. Benne vagyunk nyakig ebben a borzalmas dackorszakban, ami egyébként sem egyszerű egy olyan hihetetlenül aktív, hangos, érzékeny és akaratos gyerekkel, mint Bebe. Ehhez pluszban jön, az, hogy borzasztóan magányos vagyok, Ipswich csak tetőzte az elszigetelődésemet. És vendégül látjuk az Anyukámat is...

Tudom, hálásnak kéne lennem, hogy van egyáltalán Anyukám, van kihez fordulnom, és egyértelmű, hogy szeretem, imádom, de nos... nem véletlenül élek mérföldekre messze tőle. Felnevelt, erején felül teljesített, egy olyan apa, férj mellett, akiről jobb nem is beszélni. De világ életében elvolt a maga teremtette kis buborékban, ahol azt gondolhatja, hogy mindenki más azért él körülötte, hogy őt szeressék. Számára nehéz elképzelni, hogy más emberek nem 0-24 órában azzal vannak elfoglalva, hogy őt hallgassák, szórakoztassák, vagy békén hagyják, ha neki éppen ehhez van kedve. Az ő világa, bár nem tökéletes, de legalább az övé, és ezzel mindenkinek tisztába kell lenni. Szóval, közöttünk, minden látszat ellenére, soha nem volt meg a lelki kötődés. Ez borzasztó nehéz belátni és még nehezebb, hogy ő ezt nem is gondolja így.

És ez az, ami felnyitotta a szememet, a mostani ittlétével. Az, hogy hiába kérem, erőszakolom rá Bebét, egyszerűen köztük sincs semmi kötődés. És nem azért, mert ritkán találkoznak, nem ismerik egymást, hanem mert egyszerűen nem is tudnak kapcsolódni egymáshoz. Elnéztem őket a játszótéren, ahol Bebe önfeledten labdázott, egyedül, mert az Anyukám tőle 5 méterre megállt, zsebre tett kézzel. Néha odaszólt neki, hogy jöjjön oda, vagy dobja a labdát, de semmi más interakció. Kérdeztem tőle, hogy miért lehet ez, a válasz az volt: mindenki angolul beszél, nem mer magyarul megszólalni. Senki sem volt rajtunk kívül a mezőn, senki... Itthon ugyanez. Ma pl. egy dísztasakot próbált gyönyörűen összehajtogatni, miközben én a reggelinket csináltam, Bebe mellette játszott, de elakadt egy Duplo darabbal, amit sehogy sem tudott összepattintani a többivel. Segítséget kért, de Anya annyira el volt foglalva a dísztasakkal, hogy nem figyelt. Hát, kérte hangosabban. Majd hangosabban, majd sikított és ő még mindig a dísztasakkal volt elfoglalva. Kértem, hogy segítsen neki, de a válasz az volt, hogy majd, ha befejezte, segít. Ezt sem Bebének címezve, hanem nekem. A gyerek addigra már lila volt a dühtől, végül szétdobálta a játékát és hozzám szaladt panaszkodni. Az Anyukám szerint soha nem tanul meg türelmes lenni, ha én mindig kiszolgálom. Szerintem meg csak két éves...

És itt a baj. Az, hogy önmagamat is látom ezekben a szituációkban. Látom, hogy hogy zsarolok, manipulálok, terelek, én is, hogy közben építsem a saját kis világom, kizárva azt, akit a legjobban szeretek. Itt van az Anyukám és tükröt tart elém, amiben megmutatja, mennyire rossz, manipulatív, gyenge és önző vagyok. És nehéz belátni, de olvasva a többi blogot, a kommentjeimet, a reakcióimat, érzem, hogy valami nem kerek, más vagyok, másként látok, érzek, élek meg dolgokat. És mind ott vannak a tükrök, amiben eddig nem láttam önmagamat. Vagy nagyon is láttam, de nem mertem szembenézni vele.

Nem vagyok boldog, de próbálom megtalálni az utat, tükrökkel vagy anélkül. Próbálok kikászálódni a magam köré épített buborékból, hogy más is hozzámférjen. Hogy az én fiam majd ne érezhesse azt, hogy nincs köztünk kötődés, vagy hogy tükröt tartsak elé. És próbálok tisztán kommunikálni E. felé is, hogy ne kelljen barchobáznia a "semmi" és a "mert te soha nem figyelsz rám" között. De legfőképp megpróbálok boldog lenni, hálás és elégedett azzal, amim van.

Talán zavaros és értelmetlen volt, amit leírtam. De ez itt most a vége. Talán lesz még blog, talán nem. Jó móka volt, de most más dolgom van. Farewell

2016. augusztus 11., csütörtök

The end

Ez itt én most befejezem. Legyen csodaszép napotok! 

Nekem meg boldog második születésnapot.

2016. augusztus 7., vasárnap

Let's play






És egyet a végére, hogy mennyire borzasztó nálunk gyereknek lenni:

2016. augusztus 5., péntek

Birthdays

Ezt is megéltük: KisPipi két éves lett. E. pedig holnap lesz 41. Igen, megszültem a szülinapi ajándékát. Bebe sok-sok ajándékot kapott, leginkább a lufiknak és anyukám ajándékának - egy borzasztóan idegesítő, csilingelő, villogó rendőrautó - örült. Szerencsére estére kimerült az elem belőle, így a gyereket is le tudtuk fektetni aludni. 

Egyébként határozottan jobban élvezzük Anyukám mostani látogatását. Eddig csak kevés esetben kaptam agyzsibbadást tőle. Az egyik ilyen a beteljesítő jóslatok, a "ne fuss, mert elesel", ne mássz fel, mert leesel", "ne nyúlj hozzá, mert eltöröd". Nálunk eddig ilyenek nem hangoztak el, ezért Bebe döbbenten veszi tudomásul, hogy nem futhat, nem mászhat, vagy nem nyúlhat dolgokhoz. Illetve nem dobálhatja a krumplit.

Ezt a részt azért kifejtem, jó? Nahszóval, már a második nap Anyukám fejemre olvasta, hogy neveletlen a gyermek. Túl sok minden van megengedve neki. Kérdeztem, hogy mégis micsoda, csakhogy képben legyek, mit is kellene változtatnom. Nem tudott rá válaszolni, csak azt ismételgette, hogy elkényeztettük Bebét. Végül sokadszori nekifutásra azt találta mondani, hogy azért, mert dobálja a krumplit. Történt ugyanis, hogy krumplit hámoztam, Bebe megkaparintott belőle egyet és azt dobálta a konyhában. Ekkor bevallottam, hogy ez minden alkalommal megtörténik, amikor krumplit pucolok, vagyis hetente egyszer vagy kétszer. Nincs belőle harag vagy hiszti, amint visszateszem a krumplit a helyére, a dobálás sem lesz tovább érdekes. Tehát mondjuk heti tíz perc krumplidobálással telik nálunk. Szerintem ez nem nagy dolog, tekintve, hogy sem a berendezési tárgyaknak, sem Bebének, sem pedig a krumplinak nem lesz tőle baja. Illetve, a krumpli olyan helyen van, ahol Bebe minden nap látja, tudja hol van, mégsincs naponta durva burgonycsata a lakásban.

De ez nem megengedett. Ez neveletlenség. Mert ebből azt tanulja, hogy bárhol, bármit dobálhat. Szerintem viszont, amíg nem dobál bármit, bárhol, jók vagyunk. Ugyanígy, miért nem azt mutatjuk meg neki, hogy bár megfoghatja, mindezt óvatosan tegye, mert eltörheti, vagy elejtheti. Vagy felmászhat, de ott vagyok mellette, elkapom, ha leesik, ott vagyok, ha segítség kell. Jah, hogy akkor tényleg mellette kell lenni? Végig figyelni? Mindig előre gondolkodni? Hát, ez buzi fárasztó... meg nem lehet leülni közben a padra... vagy nyugodtan fényképezni... esetleg virágokat nézni... hát, komolyan... nincs igazság.

2016. július 25., hétfő

Anger

Persze, hogy a sunshine&happines után beborul az ég, és azt veszem észre, hogy vasárnap reggel fél nyolckor üvöltve csapom rá E.-re a bejárati ajtót. Kicsit hangosan élünk, nah. Leginkább azért, mert nem látja be, hogy két év alatt nem nőt a gyerekre kikapcsoló gomb, illetve én bizony nem tudom hol van rajta, hiába van E. szentül meggyőződve róla. 

Nehéz szombatunk volt, hajnali kelés, Bebének jönnek a hátsó rágók. Hosszú utazás be Londonba, dög melegben, forgalomban. Anyóséknál vendég lányok - Ciprusról -, kézről kézre adták Bebét, a szőke török gyereket. Délután kórház látogatás, dögmeleg, forgalom, kórházban még melegebb... borzalom, teljesen angol lettem, már ami az időjárást illeti. E. hugának hasonló műtétje volt, mint nekem Bebe születése után, mélyen átérzem mit él át. Nem kellemes.

Hazautazásunk is hosszadalmas, Bebe követeli a figyelmet. Későn kerülünk ágyba, Bebe hajnal háromkor kel, négyig ülök az ágyán, képtelen visszaaludni a melegtől. Mikor végre elalszik, leköltözöm a brutál kényelmetlen kanapéra. A reggel hatos ébresztő nekem sem esett jól. E. morog, hogy fáradt, én morgok, hogy fáradt vagyok. Szerinte ez nem verseny, de ő dolgozik, neki kell a pihenés, mert egyébként én itthon vakarom a seggem. Ezt nem mondta, de mégiscsak ő keresi a pénzt. Én meg meleg ételt rakok elé, tiszta ruhában jár, takaros házban él. De miért nem tudtam visszaaltatni?! Mert nincs rajta altató gomb, cseszdmegazé! Mi nem vagyunk tekintettel rá. 

Hát, itt csaptam be az ajtót. Előtte még üvöltöttem egy kicsit magyarul, mert jól esett. Aztán elmentem a kedvenc parkomba, hintáztam egy kicsit, aludtam a fűben egy órát, sajnos ez nem volt a legjobb ötlet, mert az allegiám nem bírja a napot. Besétáltam a városba, ittam egy kávét, megpróbáltam nem elaludni. Helyette inkább megejtettem a nagybevásárlást, amit reggelre terveztünk, még a kiabálás előtt. Hazabattyogtam, a fülemen is szatyrok lógtak. Otthon egy kisírt szemű gyerek és tajtékzó E. várt: mert a gyereked egy idióta! Csinálj vele valamit!

Letettem aludni, elmentem megfürödni, addigra már remegtem, minden bajom volt, úgy éreztem leég a bőröm, vagy letépem, vagy akármi, bármi, bőgtem, mint egy hülyegyerek. Előkapartam a szteroidos krémet, tetőtől talpig bekentem magam. Zokogva feküdtem az ágyon, kellett vagy húsz perc, hogy hasson, de még akkor is remegtem. E. meg tisztára pánikba volt, hogy valami rohamom van. 

Nem beszéltük meg. Bennem van a tüske. Mérges vagyok. Dühös. Bebe vasárnap óta megint teljesen kezelhetetlen. Mi pedig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.

P. S.: Megbeszéltük. Azt mondja viccelt, csak én mindent túl komolyan veszek. A jókurvaélet az angol humorba, de tényleg.

2016. július 18., hétfő

Sunshine & Happiness

Kezdésnek mindjárt: E.-nek végre van rendes munkája, angol cégnél, nem csak afféle ügynökséges melója. Sajnos a pénz nem a legjobb, viszont szuper cafetériájuk van, normális szabadságokkal és előrelépési lehetőség. Persze egyébként miért is ne, szombaton kificamította a lábát, így most sántikálva, fogcsikorgatva dolgozik, mert hát nem mehet szabadságra, betegállományba, mivel ő most az újonc.

Aztán van még az is, hogy új időszámítaás kezdődött nálunk. Nevezetesen: - dobpergés - Bebe a saját szobájában, saját ágyában alszik már három napja. Nagyon büszke vagyok rá. Arra még büszkébb, hogy ő kérte, ő akarta és gyönyörűen végigalussza az egész éjszakát. Bizony, ezt is megéltük. Magunkra is büszkék lehetünk, hogy bár nehezen, nyüszkölve, de végigkísértük ezen az úton, anélkül, hogy bármire kényszerítettük volna, vagy hagytuk volna sírni, ahogyan elég sokan tanácsolták. Megint megtanultuk tőle, hogy nincs lehetetlen, csak türelmetlen.

Az pedig, hogy végre Angliában is nyár van, csak hab a tortán.

2016. július 14., csütörtök

P. S.

Még nem tudom eldönteni ki ijeszt meg jobban: Theresa May, mint miniszterelnök vagy Boris Johnson, mint külügyminiszter.

2016. július 10., vasárnap

Our family

Valahogy elteltek a hónapok, és a sok meg nem értés után mi lettünk a "normálisak". A normálisak, akik bevallják, hogy gondjaik vannak a gyereknevelésben, az egymásra figyelésben, az egyensúly fenntartásán. Mert úgy gondoljuk, hogy olyan nincs, hogy tökéletes, legfeljebb törekszünk rá. Esetleg nem is törekszünk rá, mert nem érdekel, mert fáradtak vagyunk, vagy éppen csak leszarós hangulatban. Ezeket felvállaljuk, mert bizony szoktunk kiabálni, veszekedni, egymással, gyerekkel. Zajossan élünk, olykor duzzogunk, mérgesek vagyunk, dühösek, de legfőképpen esendőek.

Aztán mégis, valahogy mi lettünk a "normálisak", egy olyan családban, ahol a problémák nem léteznek, csak a szőnyeg alatt, vagy a kamra legalsó polcán. Elsuttogva, vagy hamar eldadogva, fél szavakkal. Mindegy is, csak rejtsük el, mosolyogjunk, cheese. 

Hát, nálunk nincs elrejtve, azt hiszem leginkább miattam. Kitörök, vulkán vagyok, robbanok. Ő meg magyaráz, ugrom, magyaráz, robbanok. A vége akkor is röhögésbe torkollik, mert nem tudjuk megállni, hogy ne figurázzuk ki a másik magyarázkodását. Vagy elég azt mondanom: olyan vagy, mint Tamás! Mindent lehet, de az "olyanvagyminttamás" felér egy kijózanító pofonnal. Nálunk senki sem akar olyan lenni, mint Tamás. 

A családunk másik fele viszont Tamás vagyis Tamások, sok-sok Tamás. Mindig mindent jobban tudó, másoknak irányt mutató, példa értékű Tamások. Akikről csak a beavatottak, sorok között olvasók tudják, hogyha lehull a függőny, akkor kártyavárként omlik össze a világ, a mindentudás körülöttük. Mert akkor kiderül, hogy csalja, hogy meghalhat, hogy mentális beteg, hogy pánikbeteg, hogy megvakulhat, hogy...

Azt hiszem sokkot kaptam, pedig minden kamrapolcot gondosan átnézek, szőnyeg alól is kisöpröm a koszt, mégis valahogy mindig összegyűlik a sok suttogás, mosolygó "jólvagyokból" kibújó könnyek.

2016. július 6., szerda

The hardest job ever

Vannak rosszabb és még rosszabb napjaink. A még rosszabb napok után szinte felüdülés a csak egy kicsit rossz nap. Igazán kár, pedig bíztam a homeopátiás golyócskákban. Azt hiszem tegnap volt mindkettőnk legrosszabb napja, ami duplán szívás. Viszont mostantól magasról letojok minden szánakozó pillantást és megmondóembert, csak előre nézek, mert ott legalább ilyen cukiságok vannak, mint ez:






2016. június 24., péntek

Brexit

Elmondom, hogy én hogyan gondolom...

Amikor kijöttem ide, azért tettem, mert nem volt jó otthon. Szar munkám volt, nem kerestem sokat, éppen annyit, hogy pont éhenhaltam, miután havi rendszerességgel kifizettem a rezsit és a hitelt. Húzhattam volna még otthon évekig, mert szerencsére ott van az anyukám, aki eltartott volna, etetett volna... a nyugdíjából.

De ugye van az a dolog, hogy, ami nem megy... Hát, nem ment. Eljöttem Angliába, gazdasági bevándorlónak. Tudjátok, az az a fajta, aki elveszi a helyiek munkáját. Azt a munkát, amiért a helyiek egymást ölik. Amiért sorban állnak. Nyilván nem, mert a takarítás elég nehéz meló, nem keresel túl sokat, ráadásul rendszerint állatként kezelnek, lenéznek, munkaidő is hosszú, arról nem is beszélve, hogy hétvégén is dolgozni kell. Szóval, nem, egyáltalán nem áll ezért a munkáért sorba senki, de komolyan, még az ilyen gazdasági bevándorló sem, mint én. Viszont Anglia drága ország, valamiből meg kell élni és még haza is kell küldeni, hitelre.

Szóval, marad az olyan munka, mint a mosogatás, takarítás, kávézózás, ahová azért vesznek fel, mert éppen ott vagy és jelentkeztél rá, vagy mert a Pista szólt, hogy lehet menni. Más munkát is lehet találni, be lehet tölteni, illetve lehet ranglétrán előre jutni, de nyilván első körben még nem ugrálsz, dolgozol és küldöd haza a pénzt. Laksz egy lukban, vagy egy vadidegen családnál, sok emberrel együtt. 

Ha van egy kis gógyid rájössz, hogy egy csodaszép, toleráns, elfogadó és befogadó országban laksz, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy ki vagy mi voltál otthon, hanem hogy mivé válsz itt. Figyeled? A jövőd a fontos, nem a múltad. Nem a múltad, amiért sírsz-rísz, hogy magyarként milyen szar volt ez is, az is, hanem hogy, hogyan állsz meg a világban, fordítod a magad és a többiek hasznára azt, hogy itt élsz.

Maradtam, lett egy családom. Egy fiam, akinek a jövőjét tervezem. Angol-magyar-török család vagyunk, ennek minden jóságával, hülyeségével együtt. Három ország ereje, lehetősége az több, mint amit bárki is álmodhat. Szerintem. 

Sajnos, az ország, amiben lakunk nem így gondolja. Éreztük már eddig is, de leginkább Ipswichbe költözésünk után bukott ki a dolog. Mosolyognak ránk, mert fehérek vagyunk. Egészen addig, míg bemutatkozunk. Kivülállók lettünk. E. a török vezetéknevével, én a magyarral. A CV-jén ott áll a neve, fotó nélkül - mert itt így van, a hátrányos megkülönböztetések ellen (igen, itt kell röhögni) -, és a HR-es eldönti: ez egy török, nem alkalmazom, az én csudaszép fehér vállalatomban.

Most itt tartunk. Alkalmi munkák. Támogatások. És EU-s kilépés. El kell gondolkodnunk, hogyan tovább. Tervezzünk itt, mintha mi sem történt volna, vagy tervezzünk máshol, mást. Vannak terveink, mert ilyen szerencsések vagyunk, hogy lehetnek. De a tőr bent van a szívemben... én azt tanultam ettől az országtól, hogy hogyan kell elfogadni, befogadni és toleránsnak lenni... Ők meg... megmutatták, hogy hogyan nem.




2016. június 14., kedd

Always something

Újév szerint kettőnk közül, azért én írok blogot, mert velünk mindig történik valami. Néha komolyan azt kívánom, hogy velünk már ne történjen semmi, vagy ha történik az csillámpónis, habcsókos dolog legyen, egy kis rózsaszín, szikrázó festékkel.

Tegnap este Bebét fürdettem, mikor csöngettek. E. nyitott ajtót. Azt hittük a rendelt pelenkák jöttek meg, de az amazonos futár helyett, egy helyi részeg arc állt az ajtóban. Tudnotok kell, hogy a templom másik fele még mindig szeretetházként üzemel, ahol utcára került, lecsúszott emberek lakhatnak egy évig, úgy, hogy minimális bérleti díjat kell fizetniük, segítenek nekik állást keresni, visszailleszkedni a társadalomba. Soha semmi bajunk ne volt velük, teljesen elkülönül tőlük a mi templom részünk.

Erre tegnap ott áll egy az ajtóba... az ajtónkba, ami egy magas fal túloldalán van, egy szinte észrevehetetlen kapu mögött. És előadja, hogy ő lakott itt, az előző lakót is ismerte, nagyon örül, hogy ilyen aranyos család költözött ide. E. türelmesen végighallgatta, majd közölte vele, hogy a kapu a háta mögött van, arra lehet kimenni. A pasi hőbörgött egy sort, hogy ő csak örül, hogy megismert minket... majd kitántorgott a kapun és elment. E. nagyon feldúltan jött be hozzánk. Közölte, hogy most azonnal átmegy a szomszédba és jelenti az incidenst, mert dumálás közben a pasi többször is megpróbált belesni és beljebb jönni a házba, hiába hajtotta be E. az ajtót.

Ezután átment a szomszédba, szólt a recepción, hogy ez történt, ha tőlük jött át valaki, akkor jó lenne, ha elbeszélgetnének az ott lakókkal. Mi meg nem tehetünk mást, mint ezentúl zárjuk a kaput.

Ez szépen megadta az alaphangulatot az esténknek. Későn kerültünk ágyba, szerencsére harc nélkül. Mindenki hamar elaludt. Éjjel arra ébredtem, hogy valami furcsa. Áthajoltam Bebéhez. Nem hallottam, hogy lélegzik. Mellkasára tettem a kezem. Nem mozdult. Teljesen felébredtem. Felültem és kicsit megemeltem a testét. Életlen rongybabaként feküdt a karomban. Kicsit megráztam, ráfújtam az arcára. Semmi. Ekkor kirobbant belőlem a kiáltás, amire E. is felébredt. Visszatettem Bebét a matracára, és újból kicsit megmozgattam a vállát, miközben a nevén szólongattam.

Feleszmélt, kinyitotta a szemét, elmosolyodott, hangosan azt mondta, hogy: Mummy! Majd az oldalára fordult és aludt tovább. E. döbbenten bámult rám. Elmondtam, hogy nem lélegzett, bepánikoltam. Hívtuk a segélyvonalat. A doki meghallgatott minket, azt mondta figyeljük, de minden elmondásunk szerint a gyerek alszik, lélegzik. Ha megint hasonló történik, hívjuk őket, jönnek, de addig is reggelre szerez nekünk időpontot a dokinknál.

Semmit nem aludtam. Ültem az ágyán, néztem, kezemben a telefon. Aludt. Reggel a szokott időben kelt. Nem 4-kor, nem 7-kor, hanem 8-kor. Rohamtempóban reggeliztünk, rohantunk a dokihoz.

A doki alaposan megvizsgálta, kis hőemelkedése volt, ezért vettek tőle vért. Ez így leírva tök egyszerűnek tűnik, de higgyétek el nem volt az. Aki már próbált polipot lefogni, olyat, aminek a csápjai kemény cipőben végződnek és közben úgy üvölt, mintha nyúznák, annak van némi fogalma, milyen lehetett. Vele sírtam, miközben a nővérkével megpróbáltuk a hatszáz kezet és lábat növesztő gyereket lefogni. 

Egy hét az eredményig. A doki szerint csak egy olyannak lehettem tanúja, amit ők lassú légzésnek hívnak. Babáknál előfordul. Figyeljem, de szerinte nem lesz baj. 

Napközben aludt. Én pedig figyeltem. Három kávé van bennem és egy kóla. Ma éjjel sem alszom. Figyelem. Most már tényleg azt szeretném, ha semmi sem történne velünk. Csak csillámpónik és habcsókok, rózsaszín szikrázó festékkel.

2016. június 12., vasárnap

Greeting from hell

Sosem rejtettem véka alá, hogy Bebe rosszul alszik, de mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni. Ezért sem esett túl jól, mikor hétfőn úgy döntött, a reggel 4 órakor kezdődik. Félálomban tudtam tartani 6-ig, persze úgy, hogy közben én semmit sem aludtam. Reggel 6-kor azonban elkezdődőt a napunk, nem volt apelláta. Napközben aludt a szokásos két óra helyett 45 percet, majd újult erővel folytatta. Estére megegyeztünk E.-vel, hogy ez biztosan csak egyszeri eset, holdállás, időjárás változás állhat a hátterében.

Aztán kedd reggel is 4-kor keltem, napközben is csak 1 órát aludt, este 11 órakor még javában ugrált, amikor én már félrebeszéltem a fáradságtól. És ezt a tendenciát folytatta egészen péntekig, azzal a különbséggel, hogy pénteken napközben már nem tudtam rávenni, hogy aludjon. Délután 4-kor E. erősen katatón állapotban talált rám a nappali közepén, miközben azt mantráztam, hogy: ne mássz fel! ne firkáld össze! óvatosan! Majd miután megláttam E.-t könnyekben törtem ki. 

Ezután E. elvitte Bebét egy kicsit a játszótérre őrjöngeni, én addig vacsorát főztem, kimostam (3x, mert a fáradságtól nem emlékeztem, hogy mostam e), majd elfelejtettem kiteregetni, ezért szombat reggel megint kimostam, ugyanazt a ruhakupacot, immár negyedszerre. Este hatkor arra eszméltünk, hogy Bebe arccal előre a tarhonyában landol, bealudt. És ekkor következett be, ami még soha eddig gyerekes életünkben, hogy lett egy szabad esténk. Arra gondoltunk, hogy romantikusan összebújunk és/vagy fimet nézünk. Aztán arra ébredtem, hogy a bal karom zsibbad, az arcom pedig egy nyáltócsában hever, miközben valaki egetrengetően horkol. Igen, mi voltunk azok, nem túl romantikusan egymás hegyén-hátán heverve, totál kiütve a fáradságtól. Ennyit a szabad estéről.

Szombat reggel 6-kor keltünk, hatalmas könnyedség a hajnal 4-hez képest. Kimostam, megint. Kitakarítottam, ágyat húztam, aztán elindultunk a magyar játszóházba, Felixstowe-ba. 

Belépésünkkor pont beleszaladtunk egy eszmefuttatásba, amelyet egy magyar apuka folytatott, kicsit hangosabban, mint indokolt. Hogyaszongya: miért van angol neve a gyerekednek? hát nem vagy büszke, hogy magyar lehetsz? ez is valami undorító angolimádás, amibe belekényszeríted a gyerekedet! hát mire lesz majd büszke, arra, hogy lusta, buta angol!? remélem kilépnek az EU-ból és akkor végre hazamehetünk... Ez volt az a pont, mikor mi is lepakoltunk, levetkőztünk és levettük a cipőnket, majd bemutatkoztam, indokolatlanul hangosan:
- Rézangyal vagyok, a kisfiam angolnevű, Bebe, plusz van egy férjem is, aki angol és nem tervezünk hazaköltözni, köszönjük.

A csendet vágni lehetett. Ilyenkor örülök, hogy E. nem beszél magyarul. Nyilván a bemutatkozásunk nem szegte kedvét a magyar apukának, mert néhány pillanat múlva megtudtuk a véleményét az angol oktatásról, egészségügyről, és szociális rendszeréről. Szerencsére hamar elhúztak játszani a másik szobába, a szimpatizánsaival, mi pedig négyen - angolnevűek - maradhattunk dumálni, miközben könyvekből garázst építettünk, a kisautókkal játszó gyerekeinknek.

Délután kisebb harc árán Bebe hajlandó volt elaludni, én meg elmentem kávézni Bogival. A kávézás rádöbbentett, hogy Bebe a vegetáriánus étrendet választotta magának. Egy hónapja ettől a felfedezéstől gyakorlatilag idegösszeroppanást kaptam volna, de belátva, hogy már hetek óta vega étrenden van, vidám, súlya gyarapszik, rájöttem, hogy nincs min aggódnom. Kaptam szuper tanácsokat, önképző videókat, recepteket, útmutatást, és még jobban megnyugodtam, hogy szuperul csináltuk eddig is, nem szenved hiányt semmiben. Persze jobban bele kell ásnom magam a témába, de igazából teljesen harmónikusan étkezik, sőt mióta nem eszik húst, az étvágya is jobb, öröm vele az étkezés.

Jövő héten majd mesélek az antiszociális énemről, az új fogyasztás mérőnkről.

2016. június 9., csütörtök

Name

Mindig megdöbbenek, mikor az előző lakó nevére érkezik levél. A nevünk alig egy-két betűben különbözik. Ha nem tudnám, hogy ő lakott itt, akkor azt hihetném, megint valaki elírta a nevemet. Ami nem egy hatalmas csoda ebben az országban, az egyik drogéria pont gyűjtő kártyáját már háromszor küldtem vissza, hogy javítsák ki a nevem. Hiába írom e-mailben, nyomtatott betűkkel, akkor is sikerül valamit elszúrniuk. E. már csak röhög. Ma jött meg az új. Már csak egy betűben hibáztak, de eddig ez áll a legközelebb a valósághoz, úgyhogy szerintem megtartom.

2016. május 31., kedd

She's gone

Azt hiszem örökké emlékezni fogok arra az esős, decemberi napra, mikor az állatmenhelyen a srác magasra emelt a grabancodnál fogva és megkérdezte: biztosan elviszed? Nagyon beteg. Én pedig azt gondoltam, hogy: édes istenem, itt biztosan nem hagylak... Nem volt szőr rajtad, csak sebek és genny. A. hangosan veszekedett velem hazáig, miközben a szél az arcunkba fújt, mert olyan büdös voltál, hogy le kellett hajtanunk az összes ablakot a kocsiban.

Sírtam az állatorvosnál, és sírt az állatorvos is. Mind a halálodat láttuk, helytelenül. Néhány hónap alatt rendbe jöttél és gyönyörű kiskutya lett belőled. Okos, ragaszkodó, igazi kincs. Boldog voltam, hogy rádtaláltam, hálás, hogy úgy döntöttél én lehetek a gazdád. Soha nem volt előtted kutyám, mégis úgy simultál bele az életembe, mintha mindig is ott lettél volna. Bejártuk egész Magyarországot, segítettél, hogy mindenhol barátokat szerezzek, és a legjobb, hogy soha sem voltam egyedül.

Mikor Angliába költöztem, mindketten belehaltunk kicsit. Te Anyával maradtál, nyugdíjas tempóban éltétek nyugalmas éveiteket. Ha hazalátogattam léttam rajtad, hogy örülsz és hidd el nekem is hiányoztál minden pillantban...

Aztán jött a telefon... elvesztettem a barátom, a lelkem egy darabját. Drága kis Plüsskutyám, édes kis Majácskám... örökkön-örökké szeretni foglak. 

2016. május 27., péntek

Reasons my son is crying

Ma simán írhattam volna vicces kis szösszenetet ebbe a blogba, hogy miért is sír taknyot csorgatva, teljes erőbedobással az én egyetlen gyermekem. Nektek is elmesélem:

mert rossz feléről kezdtem megbontani a banánt.

Emésszétek.

Ugyanitt: meghalok egy hosszú farmer ruháért. Kell.

2016. május 25., szerda

50 shades of...


Egy doboznyi maradék gyapjúfilc az egyik helyi workshopból...
Új dimenzió nyílt meg előttem...

2016. május 23., hétfő

Busy book

Mit csinál az ember lánya, ha a könyvpiac kínálata nem egyezik a jármű imádó, könyvfaló ízlésével? Hát készít neki egyet! Másfél hónap munkája, kézzel varrva, napközbeni alvás időben.









2016. május 15., vasárnap

Spring clean

Próbáljuk Bebét (ez Ficánka új beceneve, szokjatok hozzá) arra nevelni, hogy segítsen nekünk a háztartásban. Nem kell semmi megerőltetőre gondolni, mi is elítéljük a gyerekmunkát. Csak úgy a saját kis szintjén, viccesen. Pl.: a szemetet nagyszerűen tudja a kukába dobni, megkülönböztetve az újrahasznosíthatót a simától.

Ma a padló felsöprése majd egy teljes napig tartott, mert a leesett tarhonya darabokat csak és kizárólag egyenként felcsipegetve lehetett a lapátra tenni. 

Életem.

2016. május 3., kedd

Language

Muszáj ezt a posztot megírnom, mert el fogom felejteni, milyen vicces volt, mikor még Ficánka csak tanulta a beszédet. Napról-napra egyre többet beszél, ami nem nagy újság nekünk, mert gyakorlatilag születése óta be nem áll a szája. Nálunk duplán kell ellenőrizni, ha túl nagy a csend... már automatikusan nyitja a száját, ha rákérdezünk, hogy mi van benne. 

Szóval, nálunk sosincs csend, talán, ha alszik, bár álmában is szokott néha beszélni. Leginkább a kitalált szavait szeretjük, használjuk is a mindennapokban. Nálunk "biba" a lámpa vagy fény, "zo-zo" a zokni, cipő, papucs vagy bármi, amit a lábunkra húzunk, "cin-cin" az innivaló, "fandefán" az elefánt. És van még a "köldödö", ami a köldök. Általában angolul beszél, kivéve, ha valamit nyomatékosan elutasít, mert az: neeem. Mostanában kezdte azt is, hogy ha angolul kérek tőle valamit, akkor azt elengedi a füle mellett, ha viszont magyarra váltok, megteszi. E. szerint azért, mert magyarul sokkal félelmetesebbnek, nyomatékosabbnak hangzik, én csak reménykedem benne, hogy nem így van.

Bizony dumál, folyton, folyvást, utánoz minket, majd kiröhög. Nagyon kell vigyáznunk, hogy ne csússzon ki most már egyetlen csúnya szó se a szánkon. Komolyan nem szeretném visszahallani a szájából egyetlen f betűs, s betűs káromkodást.

A legújabb húzása, hogy Hun-nak vagy honey-nak hív. Eltanulta E.-től. Megzabálom, ahogy 21 hónapos minden ártatlanságával honey-nak szólít.

2016. április 26., kedd

Breakfast

Reggelit próbáltam készíteni Ficánkának, mikor észrevettem, hogy elfogyott a kedvenc zabpelyhe. Vagyis van benne éppen három kiskanálnyira való, amivel valószínűleg nem fog jól lakni. Isten áldja, azokat a férfiembereket, akik az üres dobozokat visszateszik a helyükre, ahelyett, hogy szólnának róla, hogy elfogyott. Grrrr...

Sebaj, majd csinálok a másikból, gondoltam én balgán. Két kanál után fintorogva tolta el magától. Hát, akkor tejbegríz! Még jó, hogy előrelátóan szójatejből csináltam, mivel két falat után ez is nálam landolt. Babakeksz, kétféle biztos, ami biztos. Félig elrágva, majd belém törölve, a másik fele a szőnyegbe taposva. Úgy sejtem, ez sem vált be.

Végül kínomban kibukott belőlem a kérdés: akkor mégis mi a bánatot ennél, édes gyermekem?
- Bread! (Kenyér!) - Felelte Ficánka és nyomatékosan a kenyeres dobozra mutatott.

Hülyeanya... Mikor fogom végre megszokni, hogy képes elmondani mit akar és nem nekem kell kitalálnom?

2016. április 24., vasárnap

A day in London

Maradjunk annyiban, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Volt sírás is, de nem Halász Jutka néni miatt, sajnos.

Már napok óta szarul aludtunk, mit szarul, még annál is fossabbul, imádunk beszédfejlődés, szeretjük megszenvedni a dolgokat. Borzasztó nyűgösen és fáradtan ébredtünk szombat reggel és ekkor még fel kellett keltenünk Ficánkát is. Ettől mindketten írtózunk, mert tudjuk bármilyen szelídek, türelmesek és cukik vagyunk vele, utálja, ha nem magától ébred. Nyűgös, hisztis és fáradt marad utána, ami nem a legjobb kombináció, de bíztunk benne, hogy a kocsi majd elringatja.

Nyilván nem így lett. Annyira nem, hogy fele úton megálltunk és mellé kellett ülnöm, hogy szórakoztassam, külöben képes lett volna lila fejjel végigüvölteni az utat. Londonba érve megállapítottuk, hogy rettenetesen elszoktunk tőle, szürkének és nyomasztónak tűnt. Zsúfoltnak és koszosnak. E. szinte őrjöngött a forgalom miatt, a bicajosok szemtelensége és a lezárt utak (London Maraton vasárnap) csak hab volt a tortán.

Az első parkolóházban már nem volt hely, ezért átmentünk a másikba, ami egy ici-pici, szűk hely volt, nevetségesen kevés hellyel, naaaaagyon, naaaagyon sok pénzért (20 font 3 óráért). Szerencsére kicsivel kapunyitásra érkeztünk, szuper helyet találtunk, volt időnk pelenkát cserélni, wc-re menni, enni-inni. És ez volt az a pont, amikor Ficánka úgy döntött, hogy neki itt az alvásidő. Jutka néni elkezdte a műsort, és a mi szerelmetes gyermekünk is. Innentől aztán fogalmam sincs, hogy milyen volt a koncert, ki sírt és ki nem. Én biztos nem, mert a következő egy órát Ficánka hajkurászásával, vígasztalásával, ringatásával töltöttem, felváltva E.-vel. Izzadtunk, folyt rólunk a víz, Ficánka hangulata olyan gyorsan változott, hogy egy idő után képtelenség volt eldönteni, hogy sír vagy nevet. 

Idő előtt távoztunk, elég idegesen, felpaprikázva. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitolatáskor E. összetörte az autót. Bőgtem, úgy istenesen, kezem-lábam remegett. A csoda az volt, hogy Ficánka nem, így két orrfújás között tudtam segíteni E.-nek megnézni, hogy a lámpák rendesen működnek e. Anyósékig bőgtem, Ficánka aludt egy fél órát a kocsiban, hogy aztán újult erővel tologathassa az ajándék autóit a konyha padlóján. Após és sógornő felmérte a károkat, végül arra jutottak, hogy kocsit cserélünk apóssal, ő pedig megpróbálja helyrehozatni az egyik ismerősével a horpadást, mi pedig lerendeljük az új lámpaburát.

Kicsit sikerült megnyugodnom, mikor láttam, hogy valóban örülnek nekünk és tényleg segítenek, nem csak piszkálni akarnak minket. Egész más volt a hangulat, a légkör. Mindenki körülöttünk ugrált, Ficánkával játszott, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Szinte már sajnáltuk, hogy csak ilyen rövid időre jöttünk. 

Ficánka hazafele átaludta az utat, meg én is. Itthon derült ki, hogy a kocsi csomagtartója tömve van finomságokkal, amit egyikünk sem értett. Felhívtuk a nagyszülőket, hogy valószínűleg bent maradt a kocsiba a nagybevásárlásuk, mire közölték, hogy az mind a miénk, használjuk egészséggel. Nos, igen, kitaláljátok, hogy itt megint eltört nálam a mécses. Egyszerűen nem számítottam ilyen jellegű megnyilvánulásra tőlük.

A cseresznye a habon pedig az volt, hogy Ficánka életében először átaludta az éjszakát. Mondhatni kialudtuk magunkat, mondhatni...

2016. április 21., csütörtök

Sentence

Annyira klassz napunk volt ma, hogy szinte papírra kívánkozik. Kezdjük ott, hogy potom pénzért birtokunkba került egy cuki tűzoltó autó gyerekágy. Ficánka oda meg vissza volt érte, de tény, hogy egyelőre még nem alváshoz használja, sokkal inkább szeret ugrálva nínózni rajta. A gyerekszoba kezd igazán formát önteni, egyik oldalon színes, autós tapéta, másikon csillagos, fehér. Autós lámpabura, kék függöny. És most az ágy. Ha tehetném beköltöznék.

A nap másik fénypontja, hogy Ficánka nyafogás és különösebb fintorgás nélkül megette az ebédjét, mindezt három óra nappali szunya után. Egy szavam sem lehet. Ebéd után hármasban elsétáltunk a parkba, útközben szedtünk kavicsokat, tollakat, megbámultuk az Orwell folyót. A parkban mókusokat etettünk, kutyákat simogattunk, botokat gyűjtöttünk... és a cukiságnak még nincs vége! Mert elbandukoltunk a kacsákhoz, láttunk mandarin récéket, halacskákat és igazi teknőst vízben úszkálni. 

Ez volt az a pont, amikor Ficánka jól hallhatóan közölte:
- I did a poo! (Bekakiltam) - és rábökött a popsijára.
Teljesen lefagytam, egy: a gyerekem mondott egy szép szabályos mondatot, kettő: végre, meg tudja mondani, ha kakis a pelus, három: el kell kezdenünk gyakorolni a bilizést. Utolértük E.-t, egy padon kicseréltük a pelenkát, miközben megbeszéltük, hogy a mi dumaláda kisfiúnk már nem csak szavakkal és babadumával kommunikál, hanem mondatokkal is. Egészen elképesztő.

Kicsit még lézengtünk a parkban, majd hazafele bementem a kedvenc lengyel boltba kolbászt venni a holnapi rakott krumplihoz. Itthon vacsora készítés közben Halász Juditot néztünk (szombaton megyünk, fel kell készülnünk), persze végigbőgtem az egészet, igazán szuper lesz majd a koncerten is, ha ugyanezt eljátszom. 

Vacsora alatt Ficánka csak turkálta az ételt, pedig a kedvence volt, rizs és csirke. Tologatta a rizsszemeket ide-oda elmélyülten, de a szájába egy sem került. Kicsit noszogattam, hogy egyen, hát a nagy turkálás közben nem kicsúszott a száján:
- I don't want dinner. (Nem kérek vacsorát)
Azt hiszem a döbbenet mindkettőnket letaglózottt, mert E. szó nélkül kivette az etetőszékből Ficánkát és némán bámultunk utána, ahogyan bement a szobájába az ágyára nínózni.

Most mondhatnám azt, hogy mindennek tetejében este gyönyörűen magától elaludt, de az igazság az, hogy közel egy óra harc volt megint az elalvás körül. Mert nyilván mindenkitől külön el kell köszönni, lehetőleg többször, jó hangosan (Night-Night Daddy, Night-Night Mummy, Night-Night Brümmm-Brümmm, Night-Night Bibba) és puszihegyek, majd röhögés, aztán újból mindez elölről.

Most viszont már alszik, álmában jó erősen magához szorítja plüssbárányát és néha alig hallhatóan brümmög és nínózik. Biztosan az új ágyáról álmodik.

2016. április 17., vasárnap

Zo-zo

És közben olyan anyává váltam, aki minden kukába dobott gyerekzoknit meggyászol...

2016. március 27., vasárnap

Seal watchers

Húsvét alkalmával elmentünk fókákat lesni, végül nyuszikat is láttunk, cuki bébi nyuszkókat. De az igazi mégiscsak a fókakolónia volt. Fókák. A parton. Fókák. A tengerben. Fókák. Tenger. Ugye, értitek?




2016. március 18., péntek

Finally

Ma végre megtörtént a csoda. E. sok fuck-kal tarkítva beolvasott a szüleinek. Olyan régóta várom ezt a pillanatot! Nagyon büszke vagyok rá.

2016. március 9., szerda

Ipswich Community Playbus

Szabadidőmben a neten lógok (már, amikor engedi és nem dob le, mert normális netünk még mindig nincs. Igazából ez is megérne egy blogbejegyzést.) és próbálom felderíteni milyen szórakozási lehetőségeink vannak a környéken Ficánkának és nekem. A legnagyobb ámulatom még mindig az, hogy a children centerek, nursery-k, könyvtárak programjaik mind ingyenesek. Ezekért Londonban 3-10 fontot simán otthagytam. Most persze nem azért a 3 fontért, de mennyire jobban esik már, ha azt mondják szívesen látunk és mivel tudjuk, hogy nincs vagy vélhetőleg kevés jövedelmed van, mert otthon vagy a gyerekeddel, hát, gyere ingyen. Most látom, hogy Londonban mennyire a pénz mozgatott mindent.

Jövő héten ellátogatunk a children centerbe, ahova tartozunk, megnézzük magunknak a játszó csoportjukat. Most pénteken szeretnék ellátogatni az egyik legjobbnak mondott helyre. Nagyon sok reményt fűzök hozzá, mert a netes riportok szerint fantasztikusan összetartó csoport, akik szívesen látnak új tagokat és szuper softplayük van. Ujjak keresztbe.

Tegnap elmentünk megnézni a Buszt. A busz minden nap máshol parkol, kedd délelőttönként kb. 5 perc sétára tőlünk, a Griffin Wharf-nál. Ficánkát már azzal meg lehetett venni, hogy ez egy busz, citromsárgára festve, szemekkel. Belül meg egy komplett játszószoba, homokozóval, festékekkel, kirakósokkal, autókkal, csúszdával, könyvekkel, játék postahivatallal, beöltözős kosztümökkel, játék konyhasarokkal. Mit ne mondjak, őrület a köbön és mindez ingyen. Komolyan meg voltam lepve, hogy ehhez képest nem volt zsúfolt, nem tülekedtek az anyukák és a gyerekek egymás hegyén-hátán. A személyzet mindekit a nevén szólított, látszott, hogy összeszokott banda. Velünk nagyon kedvesek voltak, mindenkinek volt hozzánk egy-egy kedves szava, érdeklődtek, mosolyogtak, próbálták Ficánkát is bevonni a játékba. Egyszerűen teljesen másként viselkedtek, mint Londonban megszoktuk. E. mindezt gyanakvással kezeli, én viszont szabályszerű sokkot kapok és érzem, hogy visszatér az emberekbe vetett hitem. Az pedig egyszerűen csuda klassz, hogy Ficánkát feltölti a móka, elfelejt minden dackorszakos nyűglődést és csak játszik önfeledten.

2016. március 3., csütörtök

2016. március 1., kedd

Health visitor

Borzasztó, hogy London miatt még mindig tele vagyok előítéletekkel. A védőnő látogatása előtt még ki akartam sikálni fogkefével a korlátok közeit, szerencsére E. leállított. Tiszta pánik voltam, hogy mit szól hozzánk, Ficánkához meg a lakáshoz. Mentségemre legyen szólva, hogy a londoni védőnőnkkel nem volt éppen rózsás a kapcsolatom. Megismerkedésünket mindjárt egy jó nagy vitával kezdtük, aztán meghazudtolt, végül bocsánatot kért, majd négy hónap múlva én voltam a világ legnagyszerűbb anyukája. Szóval, a kapcsolatunk egészen hektikus volt, legjobban az fájt, hogy magasról leszarta a minket ért traumát, tápszert adni meg egyenesen bűn volt, még akkor is, ha előtte négy nappal még az életemért küzdöttem. Mostanra minden bizonnyal aranyérmet is adna a szoptatás miatt, bár én már igazán abbahagynám.

Az ipswichi védőnő viszont egy tünemény. Kezdjük ott, hogy már belépéskor közölte, hogy imádja a templomunkat és teljesen extázisba esett, mikor megtudta a címet, mert annyira kíváncsi volt, hogy milyen lehet belül. Alig akarta elhinni, hogy két hete költöztünk be, szerinte pont úgy nézünk ki, mint akik már rég óta itt laknak (őszintén remélem, hogy itt nem a rendetlenségre és a szétdobált játékokra gondolt). Ficánka megmutatta az autóit, brümmögött és ninózott, rohangált és pakolt, közben megállás nélkül dumált, egyszóval hozta a formáját. Ő meg kérdezett, álmélkodott és szörnyülködött, felajánlott egy kismama csoportot, ahol traumás szülésen átesettek támogatják egymást. Ficánkáról nagyon jó véleménnyel volt, kiemelte, hogy kétnyelvű környezethez képest mennyire sokat beszél, hogy ügyesek a kis- és nagymotoros mozgásai. Kicsit vékonynak találta, de tény, hogy nagyon magas és egy percre sem áll le, esély sincs rá, hogy dundibb legyen. Mesélt a children centerről, ahová tartozunk, adott hasznos tanácsokat mindenfélével kapcsolatban, és ami fontos, hogy mindeközben végig kedves, türelmes és hiteles maradt, nem is tudom mikor tett rám ember ennyire jó benyomást mostanában.

Miután elment egy kicsit pityeregtem, mert olyan dolgokra is rávilágított, amiket magam előtt is szégyenlek, emiatt pedig rossz anyának érzem magam. Például a szoptatás, amit szívesen abbahagynék már, de nem bírom hallgatni Ficánkát, ahogyan sír utána, ezért inkább megkapja, pedig már sokszor fáj és kényelmetlen, ahogyan szopik. Tiszta stockholm szindróma. Vagy a sokszori éjszakai kelés, a hisztik és sikítások kezelése. Egyszerűen utálom, hogy az anyaság velejárója a folytonos aggódás mellett, az állandó bűntudat. Gyakorlatilag kisüti az agyamat és félő, hogy hamarosan átváltozok, mint Gregor Samsa.




2016. február 29., hétfő

Family visit

Mivel gyermekem fél órája csillag alakban kiterülve alszik, van időm posztot írni az elmúlt borzasztóan fárasztó hétvégéről.

Ott kezdődött, hogy hosszas kérdez-felelek és barkochba után a család végre elárulta, hogy most hétvégén szeretnének meglátogatni minket, Ficánka alvásidő után. Mikor mondtuk, hogy az olyan kettő után szokott lenni, akkor közölték, hogy az késő, és egyre itt lesznek. Nem voltam boldog. Aztán valóban megjelentek egykor, Ficánka még aludt volna, így értelemszerűen nem volt feldobva a nagyszülők és nagynéni látványától. Rá is lett rögtön fogva, hogy már elfelejtette őket, ment a szomorkodás vagy öt percig, aztán közölték, hogy egyébként vegyük ki a kocsiból a maradék hátrahagyott holmit. A maradék hátrahagyott holmi egyébként pont azért volt maradék, hátrahagyott holmi, mert nem kell, és erről még Londonban tájékoztattam a nagyszülőket, elköltözésünk előtt. Most viszont megkaptuk két nagy szemeteszsák formájában, plusz szőnyeg. Megint nem voltam túl boldog.

Aztán persze ment a kritizálás, hogy ezt miért így, ezt miért úgy, anyósom meg árgus szemekkel figyelt, hogy miről tud majd pletykálni hazafele a kocsiban. Apósom minden áron ki akart menni a városba, ami csak ürügy volt, hogy végre rágyújthasson. A nagylány bámulta a tv-t, a fiú Ficánka építőkockáiból tornyokat épített, és halálosan megsértődött, ha Ficánka lerombolta. Sógornőm néha próbálta menteni a menthetőt, értsd: mosolyogott és volt egy-két kedves szava. E. leginkább az új projektje bemutatásával volt elfoglalva (szigeteli és tapétázza a kisszobát), én pedig Ficánka és a család között lavíroztam, hogy mindenkinek legyen mindig innivalója, ennivalója (almás sütit sütöttem nekik, vanilia sodóval) és gyermekem se sikítson hosszan.

Hazamenetelük után E. még odabökte, hogy igazán főzhettem volna valamit, mert most vacsora nélkül mennek haza. Ettől egy kicsit kiborultam, mert tudni kell, hogy após nem eszik disznót, halat és csirkét, anyós nem eszik fűszereset, a gyerekek nem szeretik az ismeretlen ételeket, egyedül a sógornőm nyitott mindenre és hát, főzzél nekik. Tudom, az anyós minden nap megtette, olyan is volt: két szem krumpli, marék rizs, sós lében ázott brokkoli, plusz két darab csirkecomb, apósnak bárány. Ezért is eszünk most mindent két pofára E.-vel és fűszerezek, mintha nem lenne holnap. Szóval, nem főztem és szarul éreztem magam, amiért nem tettem, meg minden másért, ami miatt kritizáltak. Nem voltam boldog.

Másnap Judit barátnőm jött a három éves kislányával. Egy pillanat alatt kitört a káosz és anarchia a nappaliban. Játékok mindenhol, a gyerekek sikoltozva lógtak a csilláron. Dackorszak rulez. Aztán nem akartak enni, aztán egymással játszani, aztán elmenni wc-re vagy pelust cserélni, viszont akartak kockákat dobálni, fel-le sétálni a lépcsőn, könyveket rágni, ugrálni az ágyon és a kanapén. Szóval, pont úgy viselkedtek, mint az ilyen korú gyerekek általában, káoszt és zűrzavart teremtve maguk körül, bizonyos pontján az estének már hisztérikusan röhögtünk, mi felnőttek. Aztán megvacsoráztunk - mert főztem - csirkemellet, disznót jó fűszeresen, meg rozmaringos tört krumplit, finom salival. Majd az est maradék idejében azon drukkoltunk, hogy a lányok épségben hazaérjenek, mert Judit nem szeret, sőt kimondottan fél sötétben, autópályán vezetni. Szerencsére már 9-kor jött az sms, hogy épségben otthon vannak és ne aggódjunk, jönnek máskor is. 

Mára kellően fáradt vagyok és még hátra van a védőnő látogatása. Szeretnék ezután kivenni egy szabadnapot és csak pihenni, lábat lógatni.

2016. február 26., péntek

Home

Másfél hete élünk a mi kis templomunkban. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen, mert bizony jönnek ki a ház hibái, amiket első megnézésre nem láttunk, sőt még második, harmadikra sem, de változatlanul imádjuk. Most éppen kisszobát szigetelünk, mert hideg, mint a jégverem. Meg függönyöket szerelünk fel, ami egy külön kihívás, mert 3 méter magas ablakunk van a nappaliban, plusz a karnist is fel kell szerelni, szóval létrát kell majd bérelnünk, mert oda még a mi loftlétránk sem ér fel és valószínűleg nekem kell hozzá függönyt varrnom. Csuhajjja.

Tegnap előtt éjjel pedig bejelzett az összes tűzjelző, vijjogott, villogott az egész ház. Majd összepisltem magam a félelemtől, Ficánka is ordított, mint akit nyúznak. Ráadásul a magas belmagasság miatt egyiket sem lehetett kézzel elérni, elő kellett venni a loftlétrát. Aztán nem működtek rajtuk a kikapcsoló gombok, így E.-nek áramtalanítania kellett... és persze kiderült, hogy nem csak árammal működnek, hanem elem is van bennük... Nem kívánom senkinek az a közel egy órát, amit a tűzjelzők elhallgatatásával töltöttük. Később kiderült, hogy E. jó ötletnek tartotta körbeszilikonozni a fürdőkádat még lefekvés előtt, aztán nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, hogy szellőzzön ki az előszoba felé, csakhogy a folyóson lévő tűzjelző nem bírta a szilikon szagát és beriasztott. A másnapunkat új tűzjelzők beszerzésével és felszerelésével töltötük.

Egyébként más érdekes nem történt. Regisztráltunk a körzeti dokinál és a védőnőnél, aki majd hétfőn meg is látogat minket. Igazán kíváncsi leszek rá, tekintve, hogy Ficánkát 4 hónapos kora óta nem látta védőnő. Természetesen minden szokásos állapotfelmérésen, oltáson, mérésen voltunk, különféle orvosoknál és nővéreknél, de konkrétan a védőnőt 15 hónapja láttuk utoljára. Remélem nem lesz ebből probléma.

A várost is lassan felfedezzük. El kell mondanom, hogy gyönyörű. Az Orwell folyó szeli ketté, ezért a házunktól két perc sétára a jacht kikötő van, kicsit lejjebb a folyón pedig a teherkikötő, majd következik Felixstowe, ami már tengerpart. A belváros csodaszép, nagyon sok fagerendás régi épület, teljesen olyan, mint Oxford vagy Canterbury. És mindez alig öt perc sétára. A park, ahová Ficánkával járunk, még a londoni parkokon is túltesz, mert 
1. Van saját kastélya
2. Saját képtára, múzeuma, botanikus kertje
3. Még életemben ekkora és ilyen jól felszerelt játszótert nem láttam.
Egyébként gyakorlatilag kulturális sokkon esünk át, mióta itt élünk, mert mindenki udvarias, előzékeny és segítőkész és hát, ... (tudom, hogy nem szép dolog leírni, de...) fehér. És angol. Döbbenet.

2016. február 12., péntek

Our hungarian Rudy

Ha még egyszer meglátok egy angliai magyarokkal foglalkozó oldalon Túró Rudiért sírdogálót, esküszöm elviszem a legközelebbi lengyel boltba és egyenként fogom beleverni az orrát minden egyes árukészleten lévő rudiba. Akkor majd megtanulja, hol keresse.

Ugyanitt: magyar libazsír is kapható, a legmenőbb élelmiszerlácban, a Waitrose-ban. Zsemlemorzsa pedig gyakorlatilag bárhol.

2016. február 5., péntek

Painting

Tegnap is egész nap festettünk, kesztyűben, sálban, sapkában és vastag pulóverben. Literszám ittuk a teát, mert az legalább meleg volt. A bojlerszerelő is kabátban dolgozott, egészen rágyógyult a szerkezetre, csak néha tüsszentett, majd elnézést kért. Mikor délután ötkor végre beindult a fűtés és melegvíz folyt a csapból, szerelmet vallottam neki. E. kezet fogott a szakival, láttam, hogy neki is párás a tekintete. Hiába, már mindketten elég öregek vagyunk ahhoz, hogy melegvíz és fűtés nélkül is élvezzük az életet. Szerintem inkább nem fogunk mostanában kempingezni menni.

Holnap padlót csiszolunk, majd festünk. Vasárnap padlószőnyegezés a kisszobában, aztán még hátra van egy csomó dolog, óvatos becslésem szerint talán jövő hétvégén sikerül beköltöznünk. Szuper látni, hogy kezd testet ölteni a dolog, bár még mindig úgy nézünk ki, mint egy építkezésbe oltott zsibvásár. Illetve fejet hajtok mindenki előtt, aki segítség nélkül, gyerekkel vagy kicsi babával költözött. Komolyan minden elismerésem. Az mondjuk egy vicc, hogy a nagyszülők sokkal lelkesebben vigyáznak Ficánkára, mert látják, hogy hamarosan megszabadulnak tőlünk. Csak pontos tervvel kell előállnunk, mikor van rájuk szükségünk, mit egyen a gyerek, mivel játszon, milyen mesét nézhet, mikor kell pelenkát cserélni... stb. Még így is minimum kétszer beszélünk telefonon olyan kardinális kérdésekről, mint kaphat e még egy joghurtot vagy szerintem adjon e rá kardigánt, esetleg játszhat e a gumicsizmájával. Fontos dolgok ezek.

2016. február 3., szerda

Our church

Elkezdtem egy hosszabb bejegyzést írni arról, hogy hogyan lett miénk a ház. Aztán rájöttem, hogy ez már nem is olyan fontos. Megvan és kész. Jelenleg festünk ezerrel, meg fűtést szerelünk, mert valami nyomás problémánk akadt. Haladunk. Végre.

Közel 200 éves metodista templom lesz az otthonunk. Nincs rendes ablakunk, csak két elektromos a tetőn, a többi mind festett ólomüveg. A fürdőszobán is. Árkádok és hatalmas mennyezet, aminek a festésével most küzdünk, mert egyes helyeket még loft létrával és hosszú nyelű festékhengerrel sem érünk el. És akkor még az ablakpucolás nehézségeiről még nem is beszéltem. De nem panaszkodom, mert gyönyörű, hatalmas és világos. Most azonnal be akarok költözni. 

Kezdjük a várost (Ipswich) is megismerni, pedig nagyon ellene voltunk, talán emlékeztek is rá. A megszeretésében nagy szerpet játszik a ház és a remek elhelyezkedése. Közel van a városközponthoz, a vasútállomáshoz, mégis valahogy annyira védetnek tűnik, mintha kertvárosban laknánk. Talán azért, mert kívülről inkább tűnik egy építészeti furcsaságnak, mint háznak, vagy akár templomnak. Előfordult pár esetben, mikor ki-be járkáltam a kapun, hogy a járókelők megtorpantak és megdöbbentek, hogy itt egyáltalán van kapu és élet. Vicces volt. 

Minden alkalommal, mikor hazajövünk onnan, pityergek. Annyira szeretnék már ott lakni. Még mindig nem hiszem el, hogy végre ránkmosolygott a szerencse. De leginkább már Ficánka arcát szeretném látni, amikor meglátja az új otthonát.

2016. január 31., vasárnap

Let me show you something

Aki kitalálja mi ez, eltölthet itt egy hétvégét!





2016. január 29., péntek

Superminimum

Hát, nyilván, hogy a saját töketlenségem miatt lemaradtam Super Mini Mum blogjáról. És most már üzenetet sem tudok küldni. Mi lesz így velem? Help!

2016. január 21., csütörtök

F* you

Valahányszor elolvasok vagy meghallgatok egy tanácsot, arról, hogy hogyan aludjon végig egy éjszakát Ficánka, vagy egyáltalán aludjon, azt gondolom: bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg, nagyonbazdmeg.

De természetesen nem mondom ki hangosan, mert nagyon kedves ember vagyok, aki illedelmes és udvarias. Igazán kár, hogy az arcom elárulja, hogy mit gondolok, illetve, hogy mennyire botrányosan fáradt vagyok. Mostanában már BB krémet is használok, ha megyek valahová és nem iszom kólát és/vagy kávét nyilvánosan. És mindig nagyokat nevetek, mert olyankor nem látszanak a fekete karikák a szemem alatt. De sajnos akkor sem tudom kivédeni a kérdést: Jaj, csak nem fáradt vagy? Olyan nyúzottnak látszol... még mindig nem alszik? És akkor megint jönnek a tanácsok...

Másik kedvenc kérdésem: mikor költöztök? Ilyenkor legszívesebben hangosan felzokognék. 

2016. január 12., kedd

Chocolate

Nem tudom ki volt az az okos, aki csokit adott a gyereknek lefekvés előtt... A lényeg, hogy Ficánka nem alszik. Remekül elvan a kisautóival, a mosógéppel, az etetőszék tologatásával, a biztonsági kapu zárjának babrálásával, a könyvei kupacokba rendezésével, E. ide-oda húzogatásával, ágyra fel- és lemászással, a labdáival, a pelenkák dobálásával, a karikáival, a tükör előtti táncikálással... stb.

Szerintem ma már nem alszunk. Innen kívánok minden szerencsésnek jó éjszakát és szép álmokat (magamnak meg kávét).

2016. január 6., szerda

Little Jedi

E. és Ficánka minden este buborékfújókkal lézerkardoznak a konyhában. Ma a következő párbeszéd zajlott köztük:

- Bunny, I am your father! - szólt az apja elmélyített hangon.
- I know - felelte Ficánka, gyönyörű kiejtéssel.

Röhögtünk, azt hittük rosszul hallunk. De újból megismételte E. a kérdést, és megint ezt a választ kapta. A gyerekünk egy zseni, vagy egy Jedi.

Aztán még az is volt, hogy ma Ficánkát albínónak nézték az Ikeában. Az apja, arra a kérdésre, hogy valóban nem albinó a fia, csak annyi volt a válasza: tényleg nem az, de félig magyar. Mintha ez megmagyarázná a hihetlenül fehér bőrt, a majdnem fehér hajat, és a világító kék szemeket.