Ez valószínűleg sokáig az utolsó bejegyzés lesz, de látom, hogy tartozom nektek, azzal, hogy leírom a miérteket.
Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, amit nyilván észrevettetek. Benne vagyunk nyakig ebben a borzalmas dackorszakban, ami egyébként sem egyszerű egy olyan hihetetlenül aktív, hangos, érzékeny és akaratos gyerekkel, mint Bebe. Ehhez pluszban jön, az, hogy borzasztóan magányos vagyok, Ipswich csak tetőzte az elszigetelődésemet. És vendégül látjuk az Anyukámat is...
Tudom, hálásnak kéne lennem, hogy van egyáltalán Anyukám, van kihez fordulnom, és egyértelmű, hogy szeretem, imádom, de nos... nem véletlenül élek mérföldekre messze tőle. Felnevelt, erején felül teljesített, egy olyan apa, férj mellett, akiről jobb nem is beszélni. De világ életében elvolt a maga teremtette kis buborékban, ahol azt gondolhatja, hogy mindenki más azért él körülötte, hogy őt szeressék. Számára nehéz elképzelni, hogy más emberek nem 0-24 órában azzal vannak elfoglalva, hogy őt hallgassák, szórakoztassák, vagy békén hagyják, ha neki éppen ehhez van kedve. Az ő világa, bár nem tökéletes, de legalább az övé, és ezzel mindenkinek tisztába kell lenni. Szóval, közöttünk, minden látszat ellenére, soha nem volt meg a lelki kötődés. Ez borzasztó nehéz belátni és még nehezebb, hogy ő ezt nem is gondolja így.
És ez az, ami felnyitotta a szememet, a mostani ittlétével. Az, hogy hiába kérem, erőszakolom rá Bebét, egyszerűen köztük sincs semmi kötődés. És nem azért, mert ritkán találkoznak, nem ismerik egymást, hanem mert egyszerűen nem is tudnak kapcsolódni egymáshoz. Elnéztem őket a játszótéren, ahol Bebe önfeledten labdázott, egyedül, mert az Anyukám tőle 5 méterre megállt, zsebre tett kézzel. Néha odaszólt neki, hogy jöjjön oda, vagy dobja a labdát, de semmi más interakció. Kérdeztem tőle, hogy miért lehet ez, a válasz az volt: mindenki angolul beszél, nem mer magyarul megszólalni. Senki sem volt rajtunk kívül a mezőn, senki... Itthon ugyanez. Ma pl. egy dísztasakot próbált gyönyörűen összehajtogatni, miközben én a reggelinket csináltam, Bebe mellette játszott, de elakadt egy Duplo darabbal, amit sehogy sem tudott összepattintani a többivel. Segítséget kért, de Anya annyira el volt foglalva a dísztasakkal, hogy nem figyelt. Hát, kérte hangosabban. Majd hangosabban, majd sikított és ő még mindig a dísztasakkal volt elfoglalva. Kértem, hogy segítsen neki, de a válasz az volt, hogy majd, ha befejezte, segít. Ezt sem Bebének címezve, hanem nekem. A gyerek addigra már lila volt a dühtől, végül szétdobálta a játékát és hozzám szaladt panaszkodni. Az Anyukám szerint soha nem tanul meg türelmes lenni, ha én mindig kiszolgálom. Szerintem meg csak két éves...
És itt a baj. Az, hogy önmagamat is látom ezekben a szituációkban. Látom, hogy hogy zsarolok, manipulálok, terelek, én is, hogy közben építsem a saját kis világom, kizárva azt, akit a legjobban szeretek. Itt van az Anyukám és tükröt tart elém, amiben megmutatja, mennyire rossz, manipulatív, gyenge és önző vagyok. És nehéz belátni, de olvasva a többi blogot, a kommentjeimet, a reakcióimat, érzem, hogy valami nem kerek, más vagyok, másként látok, érzek, élek meg dolgokat. És mind ott vannak a tükrök, amiben eddig nem láttam önmagamat. Vagy nagyon is láttam, de nem mertem szembenézni vele.
Nem vagyok boldog, de próbálom megtalálni az utat, tükrökkel vagy anélkül. Próbálok kikászálódni a magam köré épített buborékból, hogy más is hozzámférjen. Hogy az én fiam majd ne érezhesse azt, hogy nincs köztünk kötődés, vagy hogy tükröt tartsak elé. És próbálok tisztán kommunikálni E. felé is, hogy ne kelljen barchobáznia a "semmi" és a "mert te soha nem figyelsz rám" között. De legfőképp megpróbálok boldog lenni, hálás és elégedett azzal, amim van.
Talán zavaros és értelmetlen volt, amit leírtam. De ez itt most a vége. Talán lesz még blog, talán nem. Jó móka volt, de most más dolgom van. Farewell