2013. február 22., péntek

Hands up, darling


Hétfőn megjött az Anyukám. Előtte viszont nagy rohanásban voltunk E.-vel, mert kicsit bonyolultra sikerült az előző hetünk, csoda, hogy nem zavarodtunk össze, hogy most hogyan alszunk, kinél, mikor. Ki, hova megy, kinek mikor, hol van programja, kinek kell menni segíteni és hova, de főleg mikor. Így hétfő reggel, mikor álltam a tűzhelynél reggelit készítve, el sem hittem, hogy mindent lerendeztünk és csak délután az Anyukámért kell kimennünk a reptérre. Az pedig eleve maga volt a csoda, hogy az előző busszal ki tudtunk menni, így még egy kávéra is volt időnk, vagyis azt hittük, mert persze a gép előbb landolt, ezért az utolsó kortyokat már állva ittuk. Aztán persze nem akart Anyuka az istennek sem kibukkanni a tranzitból, mi meg csak álltunk és vártunk, miközben én ezerrel sugároztam a hőt, E. meg sóhajtozott, hogy melege van.
Aztán megjött Anyuka, én meg bőgtem. Hazafele a buszon meg csak beszélgettünk, és beszélgettük, E. pedig aludt, mert nem szokta a nagy rohanást és különben is öreg már és kövér. Ezt nem én mondtam, hanem ő. Erre én  mindig csak nevetek és azt mondom, hogy: You are not old sweetie and I like your fat belly. Amire ő felemel és jól megszorongat csak hogy érezzem a törődést és a nagy, kövér pocakját. Amit egyébként tényleg szeretek és szerintem nem is kövér, csak szeretem húzni az agyát azzal, hogy ő nyilvánvalóan nem eheti meg azt az adag kaját, amit én simán belapátolok, anélkül, hogy híznék tőle egy dekát is. A kedvenc reggeliző helyünkön is én vagyok a “kicsilány”, aki nagyon sokat eszik, és folyton fekete teát iszik.
Aztán úgy volt, hogy kedden szabad vagyok, és megyünk Anyukával várost nézni, de behívtak dolgozni, én meg otthagytam Anyukát Stratford kellős közepén azzal, hogy: arra van a bevásárlóközpont, arra a központ, itt és itt szállsz fel a buszra, ha haza akarsz menni, és ott szállsz le, hogy hazaérj, szia. Ezután a napom nagy része azzal telt, hogy szentségeltem és imádkoztam felváltva, hogy Anyuka túlélje az első napot Londonban, hogy ne keveredjen el, hogy ne essen pánikba és egyáltalán. Erre most már a negyedik napon ott tartunk, hogy minden nap eljön elém a munkahelyemre, megvár, előtte meg csavarog a városban. Már látta a National Gallery-t, a National Portre Museum-ot, a Leicester Square-t, a Trafalgar Square-t, a Piccadilly-t végigsétált a Charing Cross-on és simán elközlekedik Stratfordban. Holnap a British Museum van a soron, aztán pedig szabad leszek és kiruccanunk Greenwitch-be. Az Anyukám egy hős. Komolyan. Térképpel és az én ákombákom térképeimmel simán elcsalikázik a városban.
Eddig egy közös napot tudtunk eltölteni, szerdán, a keddi szabadnap helyett. Akkor elmentünk Notthing Hill-be, megnéztük a Portobello Road-ot, a Holland Parkot. Majd a Hyde Park következett és a Buckingham palota a St. James Park-kal, Westminster a Big Ben-nel és a London Eye. Még leírva is sok, nem hogy végigjárni, de Anyuk egy hős volt. Holnap még megyek dolgozóba, aztán 3 napunk még marad együtt, mert szerdán már megy haza. Borzasztó rossz lesz majd megint nélküle, mert az ember úgy megszokja, hogy hiába nem élek vele, mindig tudom, hogy ott van, elég csak átmenni az út túloldalára és vacsorával vár. Itt kint meg nincs ilyen és csak hetente hallhatom majd megint csak a hangját. Szóval nagyon fog hiányozni, meg hiányzik az otthoni szaros életemnek ez a szeglete, hogy hazamegyek, bekapcsolom a tvt, bekucorodom a kádba és olvasok, hogy elmegyek sétálni Plüssel, vagy, hogy mellém bújik vagy együtt töltjük a vasárnapot Anyukával… stb.
Néha komolyan azt hiszem nem éri meg az egész, aztán átölelem E.-t és kitakarítom Justin Timberlake után a szar és máris helyrebillen az életem.

2013. február 15., péntek

Valentine's Day


Ott kezdődik, hogy itt ez ünnep, hagyományokkal, meg ilyenek. Szóval, nekem mindezt nem kis feladat volt megoldani, mert határozottan undorodom a giccstől, utálom a rózsaszínt, a giccsre vadászó, világot rózsaszín szemüvegen át néző emberi egyedeket meg még inkább. Az mondjuk nagy segítség, hogy vannak kimondottan képeslap boltok, ahol tematikusan felhalmoznak milliónyi képeslapot, te meg válaszd ki, hogy éppen nyusziünnepre, szülinapra vagy hanukára szeretnél küldeni. Valentin napiból is volt vagy kilométernyi, de leginkább rózsaszínbe hajó, pirosas cukormázzal volt nyakon öntve az egész, strasszkövekkel, macikkal, szívecskékkel, méhecskékkel ahogy illik. Ebből a merítésből próbáltam olyat kiválasztani, ami nem ennyire gyomorforgatóan cunci. Jelentem sikerült, bár három képeslapboltban is végig kellett néznem a kínálatot.
Közben persze tök nyilvánvalóvá vált, hogy az angol pasiknak nincs ízlésük, gyakorlatilag képesek voltak a leggyomorforgatóbb képeslapokat is megvenni, mindegy, csak akkora legyen, mint egy lepedő. Meg plüssmacikat, szívecskékkel, nikkelezett fényképtartóval, művirággal. Ehhez képet E. kapott tőlem egy visszafogott képeslapot, lovebugokkal, egy superman-es alsógatyát és egy parfümöt. Kurvajó vagyok tudom. Turnpike Lane felé a buszon azon imádkoztam, hogy a karácsonyra kapott csúnya táska esete most ne forogjon fent, vagyis ne vegyen AO-ás képeslapot, strasszkövekkel megtűzdelt, pajzán pónilovacskákkal, meg művirágos jegesmedvét, mert nem lesz őszinte a mosolyom.
Amikor azonban megláttam a megállóban üres kézzel, vigyorogva, azt gondoltam sikeresen félreértettem valamit, és mégsem ünnepeljük meg ezt a nyavalyás ünnepet. A vigyorgás, csókváltás után következő kérdés persze az volt, hogy éhes vagyok e? Az aktuális válasz persze az, hogy: mindig. Így elsétáltunk a kedvenc kínai éttermünkbe, ahol a kacsa és bbq borda maga az isteni csoda. Majd haza, ahol egy hatalmas csokor tulipán fogadott és egy “csak” A4-es méretű képeslap, medvével. Ezen egy kicsit muszáj volt röhögnöm és őszintén reménykedtem benne, hogy ezzel meg is úszom a többi lehetséges medvét. És valóban, ugyanis a papírtáskában nem más lapult még, mint Gromit. Ettől nálam eltört a mécses, mert mindennél jobban szeretem a Wallace és Gromit animációs sorozatot, és Shaun, a bárány már megvan belőle, most meg Gromit, hátédesistenem mi jöhet még ez után?
Természetesen egy romantikus film, aztán meg alvás, mert basszameg korán kelünk. Így is sikerült E.-nek faszán elkésnie a melóból, nekem meg vagy egy órával hamarabb beérnem. Aztán már csak futkároztam szobáról, szobára és azon gondolkoztam, hogy milyen jó is lesz nekem, mert hétfőn megérkezik az Anyukám.

2013. február 12., kedd

Vodka


Nem, ebben a bejegyzésben nem a legutolsó orbitális berúgásomnak állítok emléket, hanem a néhai lábujjamnak, amit sikerült immáron fogalmam sincs hányadjára, eltörnöm. Igen, vodkával. Nagyjából ez az a pont az életemben, mikor szívem szerint távol tartási végzést nyújtanék be magam ellen, majd bevonulnék egy gumiszobába, csendesen töprengeni az élet dolgain. Illetve szeretnék köszönetet mondani É.-nek, aki pontosan értette milyen is, mikor az ember lánya vodkával töri el a lábujját, és nem kérdez vissza, hogy: “úristen, az ennyire nehéz?!”. Ennyire.
Történt ugyanis, hogy egy gyönyörű Finlandia vodkás üveg hevert a pénteki utolsó szobám asztalán keresztbe. Rend a lelke mindennek, gondoltam, majd megmarkoltam a palack nyakát. Ekkor még azt gondoltam, hogy a Finlandia vodkás üveg csak félig van tele, majd alig pár pillanattal később kiderült, hogy egészen. Meglepődve az üveg súlyától, az bizony kicsúszott a markomból és nyílegyenesen a jobb lábam nagyujján landolt. Esküszöm, hogy csillagokat láttam, meg pintyeket is, és káromkodtam is, mint a kocsis, magyarul, angolul felváltva. Ültem a szőnyegen és dédelgettem a lábujjamat, ami szemlátomást dagadt és csodaszép szederjes színt öltött. Sajnos sok időm nem maradt arra, hogy eldöntsem, most akarok e meghalni vagy inkább később, mert késésben voltam a szobával és hogy őszinte legyek ezek után csak egy vágyam volt, minél hamarabb hazamenni. Így aztán visszatuszkoltam a lábam a cipőbe, kitakarítottam a szobát, miközben azon imádkoztam, hogy hagyjam el valahol félúton a lábujjamat, mert akkor nem fájna ilyen nagyon.
Hazaérve már eltűnt róla a csodaszép szederjes szín, helyette mélylila, zöld, és sötétkék színt vett fel, először csak a lábujjam hátsó részén, majd gyönyörű övet képzett ezekből a színekből pár nap múlva, körben az egész ujjamon. Gondolom bejelölte, hogy honnantól fog leesni. Pont most egyébként, mikor a körmömből már csak fél centi hiányzik, hogy eltűnjön az előző törés nyoma. Most majd megint kezdődik elölről, félévente komplett lábujjköröm cserén esek át.
Mikor elmeséltem E-nek, először halkan röhögött, majd kicsit jobban, főleg miután elmeséltem neki, hogy mindezt vodkával. Szülei újból felajánlották, hogy szívesen kórházba visznek, mondtam nekik, hogy ez igazán nem szükséges. Főleg, hogy minden hétvégén kórházba járjunk, az előző hétvégén ugyanis durva allergiás rohamom volt a vegyszerekre. Kb. kétszeresére feldagadt a nyakam és fuldokoltam, mire hazaértem E.-hez. Aki azon nyomban felszaladt a szüleihez, hogy jézusisten, meghal a csajom. Szerencsére Anyukájának volt egy adag antihisztamin a gyógyszerei között, nekem meg kálciumom, így sikerült visszavernünk a támadást. Viszont csak két óra múlva kaptam rendesen levegőt és tudtam nyelni. Addigra E. már nagyjából az őrület határán volt. Most meg eltörtem a lábam ujját. Szerintem a szülei most már végérvényesen azt gondolják, hogy egy kripli vagyok, bár ennek ellenére hősiesen szállították a jeget a lábamra és a rengeteg szójatejes teát. Mert minden angol szerint, a tea a megfelelő válasz a krízisek megoldására.
Egyébként pedig isteni szerencse, hogy 3 nap offom volt péntek után, mert kellett a pihenés a lábamnak. Viszont én nehezen tűrtem a bezártságot, főleg a láb felpócolás, jegelés részét. Három nap a négy fal között számomra olyan, mintha valaki életfogytiglani börtönre ítélne. Viszont megszámolni sem tudom hány filmet láttam, nagyjából az összes kedvencemet, amiket E. meglepő módon még nem is látott. Aztán még a Netflixre is regisztráltunk, és onnantól maga volt a kánaán. Már csak azért is, mert rajta van az összes Doctor Who rész, az összes. Ez komolyan maga mennyország.
Sajnos az, hogy kedden már dolgoztam az több szempontból sem volt mennyország. Először is cipőben kellett lennem, másodszor járkálnom, harmadszor meg *sípszó, sípszó, sípszó*. A többit mindenkinek a képzeletére bízom.