2012. november 30., péntek

Wisecracks


- Most a Temze kanyarodik vagy a Szent Paul Katedrális? – Réz
- … és akkor felszállt két banán a buszra. – O.
- Majd visszahívlak, de most köntöst kell lopnom. – Roli
- … dekorációnak kiragaszthatnánk még a köpéseinket is a falra. – K.

Privet (Drive) life


Szégyenletes, hogy mióta nem írtam. Nem azért mintha nem történne semmi, mert nagyon is történik, csak nem igazán olyanok, amiktől csillagokat kapnék, vagy kommenteket. Nem járom London utcáit, nem lógok múzeumokban, könyvtárba is ritkán jutok el… nos, igazából ez mind nem igaz. Járom London utcáit, csak csupa olyan helyre cipelem el E.-t, ahol én már jártam és ő mint egy kisgyerek csodálkozik rá dolgokra. Nyilvánvalóan jobban kiigazodom London metró térképén, mint ő. Engem jobban lenyűgöznek a csodák, amiket London kínál, mint őt valaha is fogják, viszont minden alkalommal elképed azon, hogy mennyit tudok a szülővárosáról.
Illetve tudnék olyanokról írni, hogy megismertem már az egész családját, Anyut, Aput, Húgit, unokahúgit, unokaöcsit egy közös családi vacsora alkalmával. Illetve tervezzük, hogy jövő nyáron nyaralni Magyarországra megyünk. Talán szerelem. Jó vele, nah. De mivel ez senkit nem érdekel, így ez a bejegyzés is kb. ennyi marad.
Illetve még csak annyi, hogy immár hivatalos, hogy karácsonyra hazamegyek. 20-tól 27-ig elérhető leszek, csak szólok. Most pedig K.-é a napom, mert ez az utolsó napunk együtt, holnap végleg felszáll arra a tetves repülőre és elmegy tőlünk. Bon voyage K. Hiányozni fogsz.

2012. november 19., hétfő

Fuck the revolution


Már csak két hét és K. végérvényesen összepakol és elköltözik tőlük. Haza, Magyarországra. Mi meg O.-val tovább húzzuk az igát, itt a ködös Albionban.  Nagyon utálom ezt a helyzetet, mert az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ő volt az egyik ember, aki miatt úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt ennek az egésznek. Ha ő 19 évesen tudja tolni ezt az egész szart, amit itt kint csinálunk, akkor ez nekem egy 34 évesnek meg sem kellene, hogy kottyanjon. Ennek ellenére sokszor azt látom, hogy ő sokkal erősebb, fegyelmezettebb, ügyesebb, mint én. Ha lehet ezt mondani, akkor nekem ő itt kint a példaképem. Mert egyszerűen példa értékű, amit csinál. Komolyan. Elképzelni sem tudom honnan van ennyi ereje és kitartása. Csak azt sajnálom, hogy az idióta beosztásaink miatt csak nagyon kevés szabadidőt töltöttünk el együtt. Egy csomó helyet meg kellene még néznie, egy csomó helyet meg kellene még mutatnom neki, de egyszerűen nincs idő rá. Jó lenne, ha a tervek szerint visszajöhetne valamikor a tavaszi szünetben és akkor kicsit megint lóghatnánk együtt, megnézhetné az addigra felfedezett részeit a városnak.
Így most kicsit temetői “itthon” a hangulat, vagy valami ilyesmi. Sokat dolgozunk, és winter is coming… ami alaposan rányomja a bélyegét a hangulatunkra, még ha nem is valljuk be. Az sem tesz túl jót a közösségi szellemnek, hogy a hétvégéimet rendre E.-vel töltöm. Így valahogy kívülre rekedek a történésekből. Bár, közben meg legalább van mit mesélni, meg nevetni. Vagy legalábbis ledöbbenni, ugyanis ma reggel túlestünk az első “hiányzol” sms-en. Amitől első körben sokkot kaptam, majd vigyorogtam, majd letörtem, mint a bili füle, majd persze örültem, mint majom a farkának. Mert én nem vagyok szerelmes, de persze hiányzik, mikor a hétvége után nem találkozunk napokig. De aztán jön a melós hét és valahogy elfelejtődik bennem a hiánya. Aztán persze jön a hétvége és örülök, hogy együtt vagyunk, mert jó vele, mert kedves, figyelmes, vicces és néhány dologban elképesztően zavarba ejtő, és ott vannak a kulturális és nyelvi nehézségek, amiktől meredeken felszalad a szemöldököm vagy éppen dühít, hogy nem tudom magam kellően kifejezni, elmondani neki, hogy jesszus… ez bazdmeg komoly? Közben pedig tudom, hogy ez nem csak a nyelvi és kulturális különbségek hiánya, hanem egyszerűen ő pasi, én meg csaj. Ez ennyire egyszerű, közben pedig rém bonyolult.
Aztán még az is van, hogy arcüreggyulladásom van és fájok. A szememet is nehéz nyitva tartani, de jól tudom a rinyablogot nem szeretitek, majd megint kapok 4 csillagot, mert nem vagyok vicces, sem pedig városnézős. Most ez van, ez jutott kedves fele- és barátaim. Nem vagyok se vicces, se mókás hangulatban.
Majd leszek, amint megnéztem a Breaking Down következő részét és kiröhögtem magam a sminkeken. Ígérem visszatér a régi jókedvem. Addig is legyetek jók, ha tudtok és nyugodtan csillagozzatok le, mit számít az már az én lelkemnek.

2012. november 15., csütörtök

Got a flu


E. megkapta a flu jab-ját, én pedig azzal a lendülettel lettem influenzás. Azóta minden áldott nap “poor thing” vagyok, amit utálok. Megint kommunikációs szakadékba estünk azt hiszem. Ráadásul tegnap, mikor nagyjából taknyom-nyálam összefojt a náthától, kaptam egy show-room, amit fél óra alatt puccba kellett volna vágnom. Azért csak kellett volna, mert az első pillanatban összetörtem egy poharat, és jól nem vettem észre, hogy bele is nyúltam. Csak akkor esett le a tantusz, mikor az ágynemű, a padlószőnyeg és a járólap is tiszta vér volt, viszont valami eszméletlen csoda folytán a párnák nem. Szóval álltam a szoba közepén, vérző ujj-jal, körülöttem, mint valami horrorfilm forgatása és ebben a gyönyörű pillanatban lépett be a főnököm, hogy megnézze hogyan is állunk… lovely. Azt hittem ordít majd, de helyette még jobban pánikba esett, mint én, rögtön kötszerért telefonált és behívott két szobalányt, hogy kapják rendbe a szobát. Pedig esküszöm nem is volt nagy vágás, éppen egy egészen pirinyó csak.
Ma pedig off-os vagyok. Ne várjatok csodát. Lázas vagyok és minden tagom fáj. Az, hogy holnap megint dolgozni kell mennem maga kín. Szóval, lehet, hogy megérdemlem ezt a “poor thing” dolgot. A közbenső szabadnapjaimon pedig K.-val vagyok, aki 15 nap múlva elmegy. Nem akarom, hogy elmenjen. Annyira nem, hogy valószínűleg zokogni fogok, ha elmegy és utálom, hogy már úgy kezdjük a visszaszámlálást, hogy: tizen… Addig is programokat írok neki össze, hogy miket kell megnéznie szabadidejében, ha közös offunk van, akkor pedig a Primark-ban múlatjuk az időt, mert csajok vagyunk, és mert kifogytam az összes nadrágomból, megint. Én, aki soha nem hordott slim farmert, mert nem jött fel a seggére, most beszereztem hármat is.
Pedig eszem. Sokat. Az már vicc számba megy, hogy mi mindent nem zabálunk össze. Fánkot, muffint, nutellát, kekszet, sült krumplit, csirkemellet, óriás bagetteket. K. most eldöntötte, hogy fogyókúrába kezd, O. pedig azon siránkozik, hogy nem jó a Costában dolgozni, mert nő a segge. Én meg fogyok. Pedig még E.-t is frusztrálja, hogy hamarabb végzek a kajával, mint ő, és ha megkérdezi, hogy éhes vagyok, a válaszom csak annyi: always. Folyton eszem, rágok, veszem a halom kaját… aztán meg vagyok 49 kiló. Pont, mint a középsuli végén, mikor elfújt a szél sziklamászás közben.
Tudom, hogy ez most nem egy összeszedett post lett, de tudjátok be annak, hogy influenzás vagyok és lázas. Ha pedig lázas vagyok nem tudok koncentrálni, vagy csak nagyon rövid ideig, mint az aranyhalak. Ja, és közben bekerültem a modern népvándorlók soraiba, ITT olvashatod el a cikket. Nem dicsekvésből, semmi ilyesmi. És persze lesznek kritikák is. Remélem még nem fogyott ki a vitriol a tollamból. Most pedig jobbra el, mert ebédelnem kell, kaját venni és enni, enni, enni… meséltem már mennyire iiiiiiiiiiiiiimádok enni?

2012. november 12., hétfő

E.


Most már megérdemel egy egész bejegyzést ez a csávó, komolyan. E., aki nem Ernest, nem Earl, sőt szerintem ez a név, ami neki van nem is létezik, viszont van második neve is, ami Ian. Persze nem hallgat rá, illetve ha hallgat rá, akkor cserébe engem is a hosszú keresztnevemen szólít, hülyén hangsúlyozva. Starbucks-ban viccből Bob-ként mutatkozik be, amitől visítva röhögök, főleg, hogy a soylatte-mat én is Bob névre kapom.
Mindenre van egy szarkasztikus megjegyzése, így én is kényelmesen elengedhetem a  magam baromságait, amitől aztán ő nevet, majd átölel és azt mondja: Lovely. Egyébként nekem ez a kedvenc szavam, mert gyakorlatilag mindenre alkalmazható és pontosan érthető, hogy mikor mondod gúnyosan, mikor pedig kedvesen. Így a Science Museum is lovely volt, főleg miután megtudta, hogy egyenlő arányba férfi és női agya is van, hogy az ujjlenyomata bár egyedi, az alapvonalai miatt a népesség 60%-ba tartozik. Cserében én megmutattam neki, hogy férfi agyam van és az ujjlenyomatommal a népesség 5%-ba tartozom. A reakciója csak annyi volt, hogy tudtam, hogy a barátnőm fura, de hogy ennyire… Majd ettől a ponttól kezdve a keresztnevem fiúsított változatával szólított, így aztán sokáig neki is az Ian-ozást kellett elviselnie.
Egyébként ő eldöntötte fent az Alexandra Palace-nál, hogy most már a pasim, vagyis hivatalosan is járunk. Ami nekem egy kicsit ijesztő, mert nem vagyok belé szerelmes. Illetve nem tudom, hogy annak kellene e lennem, vagy majd leszek, vagy ha most még nem vagyok, akkor az gáz e. Viszont kedvelem, mert jó fej, nevet a vicceimen, érti a gagyi angolom és úgy tűnik aggódik értem. Hajlandó volt elkezdeni miattam a Gilmore girls-t és olvas, amit eddig soha sem tett. Ha belegondolok, hogy még csak fél hónapja ismerem, akkor azt mondhatom tök jó vásár csináltam. Bár vannak olyan apró pontok, amik nyilvánvalóan zavaróak, pl. hogy nagyon különböző a habitusunk, a kultúránk, a reakcióink bizonyos helyzetekben, amitől látom, hogy neki is meredeken felszalad a szemöldöke. Ilyenkor általában bocsánatot kérek, ő meg zavarba jön, hogy ne, igazán nem kell, csak én vagyok a furcsa lány, már megint.
Én, mint a furcsa lány, cserében végigkalauzolom Londonon, amit ő nem ismer. Vagyis ő London egész más arcát ismeri, mint én, amitől aztán én jövök zavarba. Ő meg a sok múzeumtól és történettől, amit mesélek, pedig művészeti suliba járt, szuperul rajzol, egészen egyedi karikatúrákat csinál. Ilyenkor érezem, hogy rengeteg minden kell még tanulnom, tőle, róla… amitől megint csak elbizonytalanodom, hogy valóban ki kell e jelentenünk, hogy járunk, nem elég ha csak azt mondjuk, hogy ismerkedünk. De lehet, hogy csak az elmúlt 9 év fura párkapcsolati szituációja miatt vagyok ennyire óvatos, és hagynom kellene az egészet alakulni, és valószínűleg ezt is teszem.

2012. november 7., szerda

Before the Apocalypse


Az amikor az ember kimondja, hogy a világ legjobb napja… abban a pillanatban szembesül azzal, hogy az Univerzum mind megadta, amit kért. Mert vannak napok, mikor a vonzás hatalma valahogyan erősebb, vagy csak jobban hiszünk benne, vagy csak minden klappol.
Másnapra aztán jól elszaródik minden. Minden. Vasárnap mennyország, azóta szívás. És még csak keddnél tartunk, de átéltük a világ legrosszabb napját, ami hétfőn volt. A világ második legrosszabb napját, ami ma volt. Igazából, ha holnap apokalipszis lenne, mi arra is fel lennénk készülve. Illetve valószínűleg meg sem lepődnénk. Azért persze nagyon örülnék, ha holnap nem lenne zombikkal teli a város, és megúsznánk a III. világháborút is, de azért tudjátok, ha mindez megtörténik, az azért van, mert vasárnap volt a világ legjobb napja.
A világ legjobb napja egyébként szombat délután kezdődött, mikor is felmentem a Turnpike Lane-i metróállomás lépcsőjén, ahol E. közölte velem, hogy már 30 perce vár. Ránéztem az órámra, és megdöbbentem, mert ugyan jó szokásomhoz méltán, késtem, de ennyit nem. Majd E. derűsen hozzátette, hogy ő jött korábban, nyugi. Aztán megsétáltattam, mert kell neki egy kis mozgás. A moziba így is csak lihegve értünk be. A Hotel Transylvania-t néztük, ami cuki, tessék megnézni. Utána pedig kaptam kínai kaját, amit imádok, de csak akkor, ha nem kell pálcikával enni, mert akkor gyakorlatilag éhen maradnék. Majd Guinness-t, amivel mindig húz, mert szerinte pasisör. (Ha már itt tartunk a Stella meg csajsör, hapsikám.) Én meg nagyon koncentráltam, hogy mindeközben megértsem az iszonyú cockney akcentusát, mert a dörmögéséből néha csak azt tudom megállapítani, hogy most éppen kérdez vagy állít, vagy azt sem, és akkor bámulok rá nagy szemekkel (már amennyire tőlem telik), ő meg röhög. Majd megpróbálja kicsit jobban artikulálva más szavakkal elmondani mit is akart.
Aztán hazasétáltunk – mármint hozzá haza – megnéztünk egy filmet, majd miután vége lett, illedelmesen elköszöntem tőle, hogy visszametrózzam Stratfordba. Ez volt az a pont, mikor E. felvont szemöldökkel megkérdezte tőlem, hogy akkor most mit is csinálok, mert egy részről kurva késő van, más részről ez itt London és ő bizony nem enged haza egyedül. Mondtam, hogy akkor nincs mese haza kell kísérnie. Erre kiröhögött, de komolyan. Mókás társaság vagyunk így együtt, úgy bizony. Szóval, nála kellett aludnom. Bár igazából ez annyira nem volt ellenemre, bár O. előtte teljesen beparáztatott, szerencsére kiderült, hogy nincs okom a pánikra.
Reggel tejes teával ébresztett, ami nekem nyilván nem a szívem csücske, mert tej és mert micsoda szentségtörés a teába tejet önteni. Vigyorogva bökte ki, hogy szójatej van benne, mert vett és mert emlékezett rá, hogy allergiás vagyok a tejre. Mosolyogva még azt is hozzátette, hogy nagyon kicsi vagy babe, nem venném a szívemre, ha még jobban elfogynál. Engem ezekkel az elszólásaival simán kenyérre ken, de tényleg. Megettük hozzá az emergency kekszemet, majd megnéztünk egy újabb filmet, miután viszont muszáj volt már ennünk valami normálisat. Így leugrottunk a sarokra enni valami igazi british kaját, toasttal, babbal, chipsszel. És nanáhogy az első emberek, akibe belebotlottunk a szülei voltak. Turnpike Lane egy kis falu, de azért ezt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szóval, be lettem mutatva anyuéknak, akik cukik, de tényleg. Bár újra 16-nak éreztem magam ettől a szituációtól. (Közben próbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha én mutatnám be Anyának… mert E. nyilvánvalóan egy igazi tökös cockney csávó, de a vezetéknevétől az Anyukám bizony sírva fordulna le a székről.) Így én lettem: “a lány, akivel lefeküdtem a lány, akiről meséltem már”.
A reggeli-ebéd után, kézen fogva sétálunk hazáig, útközben egy haverral is összefutva, akinek viszont már úgy lettem bemutatva, hogy: “a barátnőm”. Amitől nekem meredeken felszaladt a szemöldököm. Hazáig ezen pörögtem, hogy akkor most én a csaja vagyok e… mire ő kibökte, hogy hát nyilvánvalóan az vagyok. Nekem őszintén megmondva ez ennyire nem nyilvánvaló, mert R. is a pasim volt (szerinte), aztán meg hogy jártam vele… Szóval, én nem szeretem az ilyen kijelentéseket, főleg, mivel nem vagyok belé szerelemes, ez a dolog csak most alakul (és különben is hétfőn – a világ legrosszabb napján – meg elbaszta az egészet egy idióta beszólással)… Így aztán, le kell gyorsan szögeznem: E. nem a pasim, csak a majdnempasim.
A nap másik fele gyorsan eltelt, filmnézéssel, beszélgetéssel, kajálással. Stratfordba érve újabb jó hír fogadott: O. munkát kapott a Costában, így kint marad velem Londonba. K.-nak pedig összejött az a randija, amiért már hónapok óta drukkolunk, szóval, valóban a világ legjobb napja volt. Kár, hogy már kedd és túléltünk két világ legrosszabb napját, ami után már csak a zombi apokalipszis jön. Én szóltam.

2012. november 3., szombat

I can't belive, I have a rest


Az a meglepő és váratlan fordulat áll fent, hogy szombat van és én offos vagyok. Persze próbálkoztak, hogy ne legyek, de a kikapcsolt telefon csodákra képes, mondjuk egy egész szabad hétvégére. Mert a rota szerint nem csak ma vagyok szabad, hanem holnap is. Elkezdődött a holt szezon itt a hotel bizniszben. Ami ugyan azt jelenti, hogy pénzben ez nagyon fog fájni, de kicsit több időm lesz másra, másokra. Mert mind tudjuk, férjhez kell mennem.
É. szerint ez megint olyan project, amit szívvel-lélekkel űzök, bár azért be kell vallanom, hogy néha buzi fárasztó. Egy részről 9 éve nem randiztam, más részről nem beszélek angolul, ami nagyban nehezíti a dolgot. Szóval mindenkinek elmondom már az elején, hogy nem beszélek angolul, ha iszom még inkább nem, és valószínűleg én leszek életük legfurcsább randija. Ennek ellenére E. (aki szerencsére nem Ernest) úgy döntött, hogy én egy cuki lány vagyok, aki megérdemli, hogy elvigyék vacsorázni és moziba.
R. (aki nem Bob) továbbra is úgy érzi, hogy az élete része vagyok és jogot formálhat rám, amit rendszeresen ki is fejez sms-ek és mélek formájában, ami egy részről vicces, más részről szánalmas, harmad részről iszonyú dühítő. Kb. ezerszer írtam már le neki, hogy részemről vége, ő kb. milliószor írta le, hogy viszlát. Csak azt tudnám, hogy akkor miért is ír újból és újból és újból és újból… Komolyan nem vagyok ám ennyire jó nő, hogy ne lehessen elengedni. Girhes vagyok és tele vagyok kék-zöld foltokkal. Az xs-es cuccok konkrétan lötyögnek rajtam, a héten megvettem életem első színházba menős ruháját, ami a ruhaakasztón lógva pontosan úgy néz ki, mint egy Barbi partiszett. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a pizsinacim nem egyszerűen kitágult, hanem konkrétan belefogytam. Ehhh…
Viszont vannak  szuper jófej barátaim, akik ha haldoklom az éhségtől sütnek nekem rántott húst. Mivel én rendszeresen haldoklom az éhségtől, ezért a rántott húst gyakorlatilag minden nap megenném, kár, hogy már nem egy házban lakunk, mert akkor biztos nem lennék girhes. Azt is el kell mondanom, hogy csajos szobává alakultunk. Három ágyon, hárman alszunk. Ez egy komoly előrelépés, ti ezt nem is tudjátok mennyire. Van életterünk, ami elképesztő, hihetetlen és egyéb más jelzők, amik most hirtelen nem jutnak eszembe. Meglepő, hogy az ember lánya egy saját ágynak is ennyire tud örülni. Az élet apró csodái. (Ilyenkor persze eszembe jut, hogy otthon saját lakás, franciaágy… apró csodák, nohiszen.)