2012. június 30., szombat

Hey man, kurva means kurva


A fenti örök igazságot Agnyeska osztotta meg velem valamelyik nap, azóta sokkal jobban átérzem a hely multikulturális szellemét.

Az van, hogy kurva sokat dolgozom. Most 7 napot egyhuzamban. És kurvára kivagyok. Hát ezért a cím. Csúnya sötét, borongós blogbejegyzés lesz, előre szólok. Holott persze az kellene, hogy minden happy, meg ilyesmi és always look on the bright side of life. Pedig most én is úgy érzem magam, mint Krisztus a kereszten, miközben ezt a hülye dalt fütyülöm.

Kezdjük ott, hogy nincs net, már egy hete. Az, hogy most van, az csak álca. Azért van, mert vettem 5 fontért, ami kurva drága és csak egyetlen nap. Hogy miért nincs? Na, ez egy igen jó kérdés. Azért nincs, mert ez egy kurva nagy ház. Elvileg 12-en leszünk ha minden szoba ki lesz adva. Na, ez az a pont, amit nem szeretnék kivárni, már így is elég sokk lesz, hogy holnaptól szobatársat kapok. Szóval, ez egy 12 személyes ház (két fürdőszobával, ugye érzed?) és jelen pillanatban vagyunk benne 5-en. A landlordnak nincs nagyon bevétele rajtunk, így a netet bizony kiköttette. Ő váltig állítja, hogy nem, de mind tudjuk, hogy igen.  Ma is volt jópofizni egyet, mi meg kérdeztük, hogy és net? Ő meg kérdezte tőlem, és pénz? 1:1
Mert van pénzem, de nincs. A gond az, hogy először kellett egy levél, ahhoz, hogy számlát nyissak. Levelet csak egy hét alatt sikerült írniuk a melóban, utána meg dolgoztam, mint egy güzü. Ma sikerült megírniuk nekem egy csekket, amivel kifizetnek, de nem írta alá a manager, tehát a csekk még mindig nincs a kezemben. Ami igazából nem baj, mert ugye még számlám nincs, így a bank szóba sem áll velem, hogy átvegyem a pénzt. Szóval, holnap megpróbálok számlát nyitni ebben a koszos kisvárosban, ahol hivatalos épület hétvégén nincs nyitva, mert a világ végén van és nyilván csak 2-en laknak benne. Érhető, ugye? Ha van számla, akkor rá lehet utaltatni a pénzt, ami kb. 4-5 nap. Mivel jövő héten pénteken bank holiday lesz, így az legkésőbb két hét múlva hétfőn fog a számlán megjelenni. Addig pedig van szaros 10 fontom. 10 font. 20 font a heti buszbérletem, csak hogy tudjátok.

A meló miatt nem sírok, komolyan befogom a pofám. Ha belegondolok, hogy az Anyukám 3 évig ezt a melót csinálta Olaszországban, hát komolyan elfog a szégyen. Ez egy kurva nehéz meló. Fizikailag teljesen szétroncsol. Egy hónap alatt 7 kilót fogytam, a kezeimben az ízületek úgy állnak, mintha egész életemben kukoricát kapáltam volna. Tele vagyok kék-zöld foltokkal és iszonyúan fáj a talpam, a bokám és az összes létező izom a lábamban. Az hogy a hátam és a vesém is majd leszakad közben, arról nem írok. Vagy, hogy akkora stressznek vagyok kitéve, hogy ebben a hónapban kétszer is megjött a menszim. Hát ennyire. És közben meg azt látom, hogy az Anyukám korabeli nők úgy sürögnek-forognak, dolgoznak, ahogyan én soha nem fogok. Nekem pedig csak annyi kérésem lenne, ha az anyukátok felveti, hogy kimegy szobalánynak külföldre, hogy téged segítsen, ne fogadd el. Soha, semmilyen körülmények között ne. Te azt nem akarod élő ember fiának, hogy ilyen kínokat álljon ki, nap mint nap. Vagy hogy nála fiatalabbak úgy beszéljenek vele, mint egy utolsó szar senkiházival. Hogy hányás és szart vakarjon minden nap, mert a kedves vendég képtelen viselkedni. Ezt nem akarod, ugye?

Közben pedig azt érzem, hogy LondON. Érted ezt? Érzed ezt? Csak bele tudnék harapni, mint egy nagy piros mogyorósba. Imádom. A házait, a sokszínűségét, azt, hogy én értem a buszon utazók 1/4-ét (igen, minden nap utazok magyarokkal a buszon, de lapítok és eltérítésként angol nyelvű könyveket olvasok), hogy királyság van, és süppedős fű, paradicsomos bab, málnás keksz, Shaun the sheep-es naptár és áfonyás ásványvíz, piros buszok, ecetes chips, háromszög alakú gumiszendvics, sirályok, Olimpia, ahogy a női hang bemondja minden állomáson: twenty-five to Oxford Circus/Ilford... the next busstop is ... És legszívesebben összekötném Nektek egy batyuba és elküldeném haza, hogy tudjátok milyen klassz helyen élek.

2012. június 22., péntek

Bruises


Nagyjából ezt a szót tanultam meg első alkalommal a meló miatt. Ugyanis tele vagyok velük. Olyan helyeken is, ahol még csak nem is álmodtam róla, hogy lehetnek. Elmondanám. Lehetnek. Pl. fingom sem volt róla, hogy a sok járkálástól a nagylábujjaim körmei alatt is. Mert, hogy először csak zsibbadt, én meg azt hittem csökött kis agyammal, hogy majd úgy járok, mint a molytalin mesélt fiatal srác, akinek le kellett vágni a lábát, mert elzsibbadt. Ma reggel viszont fürdés közben megvilágosodtam. A körmeimnek ugyanis furán lila színük volt. Közelebb hajolva, tudatosan megvizsgálva rájöttem, hogy mégsem fogják levágni, leesik majd magától.

Persze az is lehet, hogy még mindig az este elfogyasztott félelmetes mennyiségű körtés cider beszél belőlem. Vagy az utána megnézet Promotheus című film. A körtés cider jó, a filmet ellenben nem ajánlanám, tekintve, hogy én olyan szinten rosszul lettem az abortuszos jelenetnél, hogy szégyenszemre ki kellett mennem a teremből és vagy 15 percig megállás nélkül remegtem a wc-be menekülve, mert egyedül oda nem értek el a hangok. Szóval még mindig nem bírom a vért és 3D-ben ezek a dolgok még sokkal szörnyűbbek. És különben is, kb. az első egy órában látványosan unatkoztam, szerintem be is aludtam (körtés cider helló!), aztán meg jöttek a gyomorforgató jelenetek és az egész átváltozott gyilkolásba, hirtelen feléledő halott emberekbe és nyálkás lényekbe... szóval egy szó mint száz, ez nem egy nekem való film volt.

Viszont megtudtam, hogy Barrynek megvan az összes Doctor a legelejétől, és az este folyamán nagyjából kitárgyaltuk az összes Dokit. Neki a kedvenc részei a '60-as évekbeli Dokik, de szerinte azért, mert akkor mindenki dzsangát szívott (igen, ő is) és ez erősen meglátszik a sorozaton. Barry egyébként egy igazi angol úriember, képes volt a zuhogó esőbe is visszakísérni az Oxford Streetre. Mielőtt még bárkinek szöget ütne a fejébe, hogy pasizom, leszögezném, hogy Barry kb. az apám lehetne. Persze ez őt nem akadályozza meg abban, hogy flörtöljön. A. szerint pedig nyugodtan pasizhatok, mert az élet ettől szép. Szerintem pl. az élet a paradicsomos szardíniától is szép, bár egyesek szerint büdös.

A cider és a film azért is volt remek, mert tegnap olyan szintem tört rám a honvágy, hogy azt hittem meghalok. Szó szerint. Elemi erővel taglózott le, hogy hiányzik az Anyukám nevetése, A. hangja, Plüsskutya puha kis teste, Jeva okos mondatai, KisBab reggeli nyöszörgése és az a rutin, amiben már évek óta éltem otthon.

Szóval a testem tele van zúzódásokkal és sajnos a lelkem is. Pedig még arról pl. nem is meséltem, hogy el fogok költözni ebből a lakásból máshova. És, hogy mennyire nagyon jól esnek a különböző felületen hagyott "ne add fel Rézi" mondataitok. Remélem sikerült egy kicsit orvosolni a problémát és mostantól tudtok komentölni, mert nekem is fontos a "hangotok".

2012. június 19., kedd

By the way, Misfits


Ez a post igazából Bahhának szól, mert ő szereti olyan nagyon a Misfits-et, mint én a Doctort. Szóval figyelj csak ide, kedves Bahha.

Van Londonnak egy negyede, ahol pónikkal nyírják a füvet. A tesi óra egyet jelent azzal, hogy átevezed a tavat. Ahol függő betonjárdák kötik össze a házakat és több emeletes a könyvtár. Ahol hattyúk, vizicsibék, ludak és vágtázó lovak (mármint a tábla szerint) jellemzik a tájat. Ahol, ha leülsz a kocsmában a tulaj rögtön azt kérdezi:
- Ar'ya Misfits fans, ya?

Aztán megmutatja a fényképeit és aláírásokat, amiket a srácoktól gyűjtött be és mindezt olyan büszkeséggel a hangjába, mintha legalább a koronaékszereket mutogatná. Aztán azon a helyen eszed meg a paradicsomos bab, tükörtojás, bacon ebédedet, ahol néhány napja Robert Sheehan is ült. Na, hát az a nem semmi.

Ez Southmere Lake, Thamesmead, Bexley, Southeast London. Csak mondom, hogy jól jegyezd meg. Ilyen csuda klassz helyeken járok.

2012. június 17., vasárnap

Fuckin' tired


Nincs remény. Annyira kibaszottul béna szobalány vagyok, hogy azt már ócskának mondanám. Lassú vagyok, mint egy csiga és mindig elhagyom a port. A fürdőszobáim mocskosak, az ágyaim bénák. Szóval menthetetlen kripli vagyok. Akkor van egy kis nyugtom, ha Jay-jel, vagy a Carmen-nel vagyok, mert ők cukik. De jövő héttől már visszajön a szabadságáról a rettegett Julita. Nem is ismerem, de a nevétől megfagy az ereimben a vér. Azt mondják, hogy az olyan kis nyikhajokat, mint én, reggelire fogyasztja. Hát, be vagyok szarva rendesen. Főleg, hogy minden újoncot az ő keze közé rakják elsőnek, mivel ő aztán betöri őket. Rajtam már nagyon nincs mit betörni, legfeljebb előtte is bőgök egyet. Bár, azt mondják, hogy ezt az örömöt ne szerezzem meg neki, mert pont erre hajt. Hát, remek.

Főleg, hogy ma gyakorlatilag bőgve mentem dolgozni. Kellett nekem a buszon Ps. I love you-t olvasnom. Pedig próbáltam hős lenni és nem sírni, de nem ment. Még szerencse, hogy a busz továbbra sem megy be az Oxfort Street-ig, így minden reggel 15 percet kell sétálnom a melóba, vagy felszállhatok egy másikra és bőghetek tovább nyilvánosan. Szóval inkább sétálok, addig legalább megnyugszom. Elolvasom A. sms-eit, ami persze nem segít.

Folyton azon agyalok - holott megbeszéltem magammal, hogy többet nem -, hogy hogyan is lehetne ezen az egészen változtatni. Mármint nyilván utálom ezt a helyzetet, hogy béna vagyok, hogy rossz az angolom és nincs más lehetőség. Közben pedig folyamatosan vannak olyanok, hogy nézd az a lány rosszabbul beszél in english és mégis milyen csuda jó melója van. Aztán pedig hazajövök és azt látom, hogy egy srácnak már két hete nincs melója, pedig minden nap jár utána. Így aztán ezek a dolgok egyfolytában pörögnek a fejemben, és ezen az sem segít, hogy minden nap aszfaltozás mellett haladok el. Tisztára, mint Norvégiában. Persze az is lehet, hogy egyszerűen homesick vagyok és fuckin' tired.

2012. június 14., csütörtök

Off day


Az amikor a rota-ban rád kerül a sor, hogy off-os vagy, az maga a mennyország. Egy részről azért, mert kurva fáradt vagy és rád fér a pihenés, más részről azért, mert London hatalmas és képtelenség bejárni minden zegét és zugát. Ma pl. délelőtt Camden Town-ban jártam Tatalya-val. Nagy cipő néző túrán voltunk, végül üres kézzel távoztunk. Vagyis én nem, mert sikerült 2£-ért négy gyönyörű kitűzőre szert tennem, ami ugye hülyének is megéri, hát még nekem.

Aztán immár egyedül sétáltam egy hatalmasat a kedvenc parkomban, meglátogattam Bözsit, de épp nem ért rá. Majd kalandos úton eljutottam London egyetlen magányos Tardis-ához. Mindenki általános derültségére jól körbefényképeztem. Persze, mert ők nem tudhatják mennyire felemelő dolog látni egy kék rendőrségi telefonfülkét, még akkor is, ha poros, koszos és elhagyatott. És mivel kellően nosztalgikus hangulatba kerültem, gyakorlatilag a sírás határán álltam, így muszáj volt még egy kitérőt tennem a National Gallery-be, hogy megnézzem Vincent napraforgói még mindig a helyükön vannak e. Szerencsére megvoltak, bár most igen kevés képe volt kint. Viszont Monet vízililiomai még mindig csodálatosak, Leonardo Madonnája még mindig a legszebb és Van Eyck házaspárja még mindig a legijesztőbb számomra.

Holnap pedig újra vér, verejték és könnyek.

2012. június 12., kedd

Hurray


Mióta kint vagyok Londonban minden nap látogatottsági csúcsokat dönt a blog. Pedig az azért el kell mondanom, hogy kb. ugyanaz történik velem, mint otthon. Reggel elmegyek a melóba. A belem kihajtom, dolgozom egész nap. Este hazamegyek. Megnézem a kedvenc sorozatomat és alszom. Reggel elmegyek a melóba... stb. Persze közben oda-vissza egy-egy órát ücsörgök a piros busz felső emeletén, nézelődöm, ámuldozom vagy éppen olvasok. Ha leszállok utat török magamnak a tömegben vagy az eső elől szaladok hazáig. Almát eszem, amit még utoljára a canteen-ból csórok elfele jövet vagy bagettet rágcsálok, amit a Sainsbury's-ben vettem hazafele jövet.

Itthon morgok, mert a lakótársak nem túl kompatibilisek velem, én meg velük. Lévén, hogy tök más időbeosztásban dolgozunk. Én hajnalban kelek, este érek haza, fáradt vagyok és nyűgös, mindenki hagyjon békén. Ők normális időben kelnek, normális időben érnek haza, sokáig fent vannak, ordibálnak, megeszi a kajámat, elfelejtik visszaadni a hosszabbítómat és egyáltalán.

Azt pedig még mindig nem értem, hogyan lehet az, hogy ömlik az eső, az embernek befagy mindene (Június van, helló!), mindenki állig felöltözve mászkál és... és... és... tangapapucsban. Én ezt komolyan nem értem.

2012. június 11., hétfő

The Knights who say Ni


Ma voltam NI számot csináltatni, ami ahhoz kell, hogy az Egyesült Királyságban regisztrálva legyél, adót fizessél, egészségügyi és mindenféle más egyéb támogatást kapj. A legendáriumban azt beszélik, hogy borzasztó sok idő mire időpontot kapsz hozzájuk, ehhez képest én elsején hívtam őket és mára hívtak be. Szerintem nem rossz. Általában a postcode-od alapján a hozzád legközelebb eső Jobcentre Plus-ba kerülsz, ahol mindig millióan vannak és mind másként beszél in english, vagy egyáltalán nem. Az időpont nem számít, úgyis érkezési sorrend alapján megy az egész. Illetve, hogy mennyire tudják kimondani az ügyintézők a nevedet. Így ma többször is hálát adtam az égnek, hogy nagyjából minden nyelven kompatibilis nevem van, még akkor is, ha utálom, ahogyan a keresztnevemet ejtik az angolok. Az ügyintézőm kedves volt és aranyos, borzasztó segítőkész. Kicsit meglepődött ugyan, mikor előadtam, hogy május 30-án kijöttem, találtam szállást és másnap már dolgoztam is. Kérdezte, hogy ennyire egyszerűen? Mondtam, hogy ha az embernek nagyszerű barátai vannak, akkor minden lehetséges.

Közben persze szívszorító volt látni az a bődületesen sok embert, akik mind azért jöttek ebbe az országba, hogy pénzt keressenek, hátrahagyva maguk mögött mindent. Várakozás közben egy lengyel házaspár ült mellettem, 4 éves fiúkat hagyták otthon, hogy szerencsét próbáljanak Londonban. Szívszorító volt, ahogyan átkarolták egymást és a kisfiúk képét nézték. Majd az anyuka elsírta magát, és inkább elment, hogy rendbe szedje magát. A férfi még utána is percekig a képet nézte és simogatta a kisfiú arcát. Volt olyan, aki egy szót sem beszélt angolul, nekik azok segítettek, akik tudnak. Félelmetes, hogy nulla nyelvtudással bele mernek vágni és lesz munkájuk, lesz lakásuk... nem is értem. (Oké, ne gyerek most Norvégiával, mert az nem releváns, én beszélek a little bit english, so it's being easy to live anywhere...)

És még olyan csodás meglepetések is értek ma, hogy hallhattam A. hangját és Anyáét is. Szóval nekem ezek az öröm percei, másodpercei, annak ellenére, hogy mindenem fáj és a mára tervezett orbitális városnéző körutam elmaradt. Persze újból visszaszoktam a paradicsomos babra, ami az ördög találmánya. Ígérjétek meg, hogy soha, de soha a büdös életben nem kóstoljátok meg, mert annak ellenére, hogy pocsék íze van, erősen addiktív. Illetve vettem olyan csudajóságokat, mint: bagett, papucs, keksz, O2 feltöltőkártya, kókuszos szobaillatosító, adapter, szőlő, paradicsomos bab, körömreszelő, benti cipő. A vásárlás megkönnyíti a lelket és a pénztárcát. Asszem.

Colorful and smelly


Vannak itten fura szokások és nem csak az, hogy nézz jobbra, hanem sok-sok más is. Egyébként a balra nézés olyan szinten van genetikailag belénk kódolva, hogy egyszerűen képtelenség nem balra nézni először, mikor átkelsz az úton. Szerencsére az útfestések segítenek, de így is simán látni ki is érkezett a kontinensről. A gyanakvó és tanácstalan arc mindenkit elárul. Ezen kívül egyébként az igazi londoni sosem néz körül, hanem megy. Tök egyszerűen, tökön-babon, árkon-bokron. Piros lámpa? Ne viccelj! Senki sem állíthatja meg.

Esernyő. Magyarázzam? Esik. Folyton. Ma pl. 100-szor áztam meg, az alatt a rövid idő alatt, amit sétálva kellett megtennem, kb. össz-vissz 15 percet. Mégis rommá áztam. Az esőkabát nem segít, mert vastag, sok helyet foglal, utálatos folyton magaddal cipelni. Esernyő az kell. Esernyőt bárhol beszerezhetsz. Tényleg. Bárhol. A kérdés az, mennyit áldozol rá. Ne sokat. Ez egy bölcs tanács. Ha esik, márpedig mindig, akkor a szél is fúj, ergo az esernyőd egy pillanat alatt ripityára törik. Nem éri meg egy drágábbat venni, mikor 1 fontért bármikor, bárhol újat veszel.

Sörözők. Bemutatom nem kell, mindenki ismeri a pub-okat. Azt viszont nem tudjátok, hogy az igazi londoni nem bent az asztalnál ülve issza a sörét, hanem a pub előtt bandákba verődve. Az ablakpárkányok mind-mind könyöklőnek vannak kialakítva, arra teszik a sört, arra könyökölnek, támaszkodnak és közben nagy hangon magyaráznak. Ugyanez elitebb helyen: zsebkendőnyi terület, bukszusokkal körbekerítve, martinivel felszolgálva.

És az amitől megfeszülök: mindenkinek ugyanolyan szaga van. Otthon ha felszállsz a buszra érzed az emberek szagát. Van, aki büdös. Van, aki frissen mosott öblítős. Van, aki parfümös és azok is mind különbözőek. Itt? Minden embernek egyenszaga van. Menta, citrus, vanília. Mindenkin. Félelmetes. Én nem akarom, hogy egyenszagom legyen. Az egyenszag csúnya, gonosz, az ördögtől való dolog. Csak úgy mondom.

És alattam egy kurva lakik. Ez most már egészen biztos.

2012. június 9., szombat

It's not raining today


Igen, már ennek is kell ám örülni. Mert mióta itt kint vagyok minden nap esett. De legalább van miről beszélni...
'What a terrible weather...'
'Ahhh... don't say that... raining, again. Gosh.'

Másról nagyon nem is lehet. Vagyis lehet csak győzzétek meghallgatni. Igazából túl vagyok az első nagy kiboruláson, ami éppen egy suit departure takarítása kellős közepén ért, pont mikor megláttam az a horribilis méretű ágyat, amit meg kellett csinálnom és arra gondoltam, hogy én erre ott és akkor egyszerűen képtelen vagyok. Nincs az az öregisten, akinek a kedvéért ezt az ágyat áthúzom. Kingsize bed, csakhogy értsétek. Szóval zokogtam egyet, úgy istenesen. Taknyom, nyálam egybefojt. Szerencsére vannak csudajófej munkatársaim, akik képesek kirángatni a gödör aljáról és segítő kezet nyújtani, mikor úgy érzem nincs tovább. Maximálisan lehet rájuk számítani, még akkor is, ha rám nyitnak egy hatalmas bömbizés kellős közepén. És segítenek a félelmetes méretű szobáknál és ágyaknál. Ha ők nem lennének már régen feladtam volna. Ugyanis épp testfelületem nincs, mindenhol kék, zöld, lila, sárga, piros foltok borítanak, a tenyérnyitől az ujjbegynyi nagyságig, a bokámtól a fejem búbjáig. Az, hogy suta vagyok, az nem újdonság, de hogy ennyire, magam is meglepődtem. (Azért le is fényképeztem, álljon örök emlékül az utókornak.)

Persze vannak jó hírek is. Deardurr azt ugyan elfelejtette közölni velem, hogy Rapchee a testvére és hogy nagyon magas. Az viszont biztos, hogy végtelen türelme volt tegnap hozzám, miközben én ráöntöttem az összes világfájdalmamat. Világfájdalom öntése közben pedig turistáskodtunk, Gyűrűk Uráról beszélgettünk, láttunk Tardis-os bögrét, Temzét, Big Ben-t, London eye-t.

2012. június 3., vasárnap

Happy Birthday Darling!


Ma van a születésnapom. Ez a nap, amikor megint eltelt egy év, jön a számvetés ideje. Öregebb lettem, de hogy bölcsebb... nem hiszem. Még mindig rajongok a bárányokért, Sherlockért, Doctor Who-ért, a Game of Thrones-ért, a hosszú lábú, szőrös mellkasú pasikért, a félig kopasz kutyáért, az Anyukámért, a húgaimért, Londonért (a szállodákért nem, és a csúnya kövér fekete supervisor-om ért sem), a könyvekért, az olvasás élményéért, az almáért, a keserű csokiért, a jó illatú mosott ruhákért és még egy csomó mindenért, amiért normális ember nem, de hát ki mondta, hogy normális vagyok.

Szóval az az igazság, hogy nem változott semmi, csak annyi, hogy most az Egyesült Királyságban húzom az igát. A meló ugyanolyan fos, mint otthon volt, csak nagyjából milliószor nehezebb. Egyszer csak belejövök, ha meg nem, hát úgy is jó. Most itt szentül megfogadom, hogy nem fogok aggódni ezután semmin. Az élet úgy jó, ahogyan van. Tehetsz érte, hogy jobb legyen, feláldozhatsz dolgokat érte, hogy jobb legyen. Ez mind az egyén döntése, és én azt döntöttem, hogy most jó itt nekem.

2012. június 2., szombat

Diamond Jubilee


Nem tudom, hogy tudjátok e, bár a Google is felhívta rá mindenkinek a szíves figyelmét, hogy a Királynő (igen, így nagybetűvel) immáron 60 éve kormányozza azt az országot, amiben jelenleg élek. Azt is szeretném elmondani, hogy 60 év az valami kurva sok. Gombóc fagyiból meg pláne. Persze én dolgozom e jeles nap alkalmából, így lemaradok az olyan fincsiségekről, mint a derby vagy a királyi flotta felvonulása a Temzén... stb. Viszont hétfőn szabadnapos vagyok, ami azt jelenti, hogy szerzek lecsatolhatós lábakat és kezeket bebuszozom a belvárosba és megnézem a maradék ünneplőket és ha nagyon nekidurálom magam, akkor még Elton John-t is. Illetve el szeretnék menni a St. James parkba, mert az a kedvenc helyem és venni egy hamisítatlan nyúlós szendvicset, majd eldőlni a füvön és nézni a mókusokat. Aztán elvonulni Misfits-et nézni Rapcheeval, mert a sorozat az sorozat.

És ezt pedig a végére, mert holnap végérvényesen megöregszem (lám, lám a Királynő is) és már nincs visszaút a lejtőn.