2015. február 28., szombat

Mum2Mum Market

J. jött az ötlettel, hogy ugorjunk el egy baba-mama börzére, hátha kifogunk valami szuper dolgot. A dolog úgy esett, hogy ma reggel el is mentünk Enfieldbe, - ami egy külső kerülete Londonnak - és szétnéztünk. Egy hatalmas templomban tartották, árusok voltak körbe-körbe, meg középen. Természetesen ők is anyukák és az ő megunt, kinőtt holmijaik. 

Elképesztően olcsón árultak mindent és valami hihetetlen, hogy mi mindent. Komolyan bánom, hogy két hete megvettük az etetőszéket. Most fele áron vehettünk volna, ugyanolyat. Játékok, babaholmik, babaruhák, pocaknadrágok, felsők, szoptatós felsők... stb. Minden, mi szem-szájnak ingere, iszonyatos olcsón. Persze nekünk is muszáj volt vennünk dolgokat. Vettünk egy könyvet, amiben mozognak az állatok, mikor lapozunk (1 font). Egy cuki kirakóst, gyönyörű színekben (2 font). Egy ajtókeretre szerelhető babaugrálót (3 font!!!), jesszus, forintra átszámítva is vicces összeg. Én meg magamnak vettem egy polaroid kamerát (gyerekkorom óta vágyom rá, egy álmom teljesült) (8 font). 

Kifele menet pedig lefoglaltunk egy asztalt áprilisra, hogy mi is eladjuk Ficánka kinőtt ruháit. Tudom, hogy csak aprópénzt fogunk értük kapni, de már most két zsák ruha áll a szekrényben, amit kinőtt, köztük olyan, amit életében egyszer sem vett fel, vadi új. Komolyan, most látom, hogy sokkal jobban örülnék, ha valahányszor vendégek jönnek, inkább pelenkát hoznának, mint ruhát. (Kriszta, ha ezt olvasod, a hosszú ujjú body, a világ legjobb ajándéka volt, mert felnyitottad a szemem, hogy ha rövid ujjúra hosszú ujjú bodyt adok, akkor nem kell 2 másodpercenként az ingeket húzogatni a nyakából, miközben forgolódik.) Illetve a játékoknak mindig örülünk, de komolyan ruhák? Szóval, eladjuk mind.

A babaugrálót rögtön fel is raktuk, belepakoltuk Ficánkát, aki 15 percig megállás nélkül rikkangatott, ugrált benne, mint egy megkergült kenguru. A nagyszülein pedig látszódott az egyetérés, hogy most az egyszer nem baromságra költöttük a pénzünk. Sikerült polaroid filmet is rendelnem, így teljes a boldogság. Áprilisban pedig meggazdagszunk Ficánka levetett holmijaiból.


2015. február 25., szerda

Colchester

Szombaton korcsolyázás közben súgta meg E., hogy ő voltaképp kivette a hétfőt szabadnapnak, mert hiányzunk neki. Ott abban a pillanatban egyébként az is kiderült, hogy nem tud korcsolyázni. Így ő a paravánba kapaszkodva igyekezett előre, míg én a hugával és az unokaöccsével köröztünk körbe-körbe.

Vasárnap Alma Együttesen voltunk, nádaházam... stb. Ahol rájöttem, hogy képtelen vagyok vadidegen emberekkel olyan dolgokról beszélni, mint mennyi idős Ficánka, eszik e már rendesen és hány foga van. Komoly gondjaim lesznek később a játszótéren azt hiszem. Szerencsére Ficánka még mindig leplezetlenül csajozik, így nagyon hamar begyűjtöttünk egy nyuszit, egy macit és egy autót is, Annától, Bogitól és Biankától. Persze később visszaadtam a játékokat a jogos tulajdonosuknak, de azért jó tudni, hogy a fiam égkék szeme mást is legalább annyira megbűvöl, mint engem.

Hétfőn aztán korán elindultunk Colchesterbe. Az első városba, ami a vidékre költözünk project első állomása. Ez a város van legmesszebb Londontól. Árai alapján a legígéretesebb, mondjuk úgy, hogy elég lenne részmunkaidős állást vállalnom és még így is szuper, két szobás lakásunk lehetne a belvárosban. Olyanokat kellett megnéznünk, mint: elég bababarát e, milyen boltok, parkok vannak, mennyire lecsúszott város, iskolák, lakosság, szórakozás. Ennek függvényében erős középmezőnyben végzett. Egy koldust láttunk egész nap. Kétszer éreztünk fűszagot. Rengeteg kávézót találtunk, van több szuper múzeumuk, kastélyuk. Vannak állami és magán iskolák, collage-ok, egyetem. Nagyon kevés benefit kocát láttunk. Angolon kívül nem hallottunk más nyelvet, sok idős ember él a városban és rengeteg a fiatal. Az egész belváros egy szuper kis labirintus, babakocsival remekül járható. Jópofa boltok vannak és hatalmas parkok, játszótérre.

A hátránya, hogy London messze van, így munkát mindenképp a közelben kéne találnunk. Ezt egyelőre nem tudjuk, hogy milyen eséllyel lehetne munkát találni a környéken. Biztosan lenne, ha alaposan utánna járnánk, vagy ha már ott élnénk egy darabig. Szóba került egy saját szendvicsező nyitása is, mert láttunk egy jó helyen lévő kiadó boltott, a tetején csinos lakással. Szóval, megragadott minket a város, de hátra van még három másik jelölt.

Ezeket mind fel fogjuk keresni a közeljövőben, majd az utolsó két befutó városban eltöltünk egy hétvégét. És végül közülük választunk. Szerintem remek stratégiánk van. Mondjuk Bristolt eddig még semm sem überelheti. Kár, hogy az aztán tényleg mocsok messze van Londontól.

2015. február 22., vasárnap

Apple Band

Voltunk Alma Együttes koncerten. Kicsit be voltam tojva tőle, mert Ficánka még csak 7 hónapos, tapsolni, énekelni, táncolni nem tud, a figyelme limitált, így esélyes volt, hogy a felénél üvöltve követeli a hazamenetelt.

Korán odaértünk, mert kínai újév van a belvárosba, forgalom már korán reggel tisztára be volt állva. Üldögéltünk az előcsarnokban, váruk J.-t és a kislányát. Aztán E. elszaladt szenvicsekért és innivalóért. Közben meg be lehetett menni, de nekem hősiesen meg kellett várnom a bandát, mert J.-nél voltak a jegyek. A késés ellenére tök jó helyünk lett, négy sorral a színpad előtt, a szélén.

Szépen elhelyezkedtünk és minden erőnkkel a srácokra összpontosítottunk, hogy bírják ki a fél órát kezdésig. Igazi hősök voltak, egy nyikkanás nélkül tűrték az agyusztálásunkat. Aztán elkezdődött, jó hangosan, azt hittem Ficánka majd üvöltve próbál a hónom alá bújni, mint bármikor, ha valami hangos. De teljes meglepetésünkre totál lekötötte a figyelmét a színpad, a táncoló gyerek és a sok ember körülöttünk.

Egy pillanatra görbült le a szája és kezdett panaszosan bömbölni, mikor a felső páholyból valaki kupán találta egy gyerekcipővel. Szerencsére az ijedség nagyobb volt, mint a fájdalom, de így is percekig tartott, mire megnyugodott. A páholyból később lejött az anyuka és bocsánatot kért. Mondtam, hogy nagyobb bajunk sose legyen, de azért figyeljen oda, mert Ficánkánál sokkal kisebb babák is vannak körülöttünk. Később még valami leesett felülről, de addigra mi már szemfülesebbek voltunk és behúzodtunk a párkány alá.

A végén kórusban énekeltük a Nád a házam-ot és a Szülinapom. E. videóra is vette, látszott, hogy ő is élvezi. Iszonyú büszke vagyok, hogy Ficánkát is lekötötte. Édesem, annyira kifáradt, hogy már kifele az autó felé elaludt és hazáig durmolt. Majd evett, babakocsiba vágtuk és irány a vasárnapi állandó programunk a Farmers Market. Ahol a szokásos szendvicsünket ettük a szokásos limonádénkkal. Majd jól bőrig áztunk hazafele jövett, de azért egy kávé a Crouch End-i Costában még mindig belefért.

Most apa és fia együtt pihenik a kanapén a nap fáradalmait, míg én a kádban lazítok. Imádom az ilyen napokat. Kösz J. a jegyekért, ezer hála!

2015. február 19., csütörtök

Teeth

Két foga van és harap, mi az?

2015. február 18., szerda

Love me or not

Lövésem sincs, hogy mi történt az éjjel és miért. Ott kezdődött, hogy Ficánka felébredt hajnal 1-kor és onnantól nem volt megállás. Megetettem, elaltattam, lefektettem. Öt perc sem telt bele és már a nyuszinak dünnyögött, majd sikkangatott neki. Gondoltam majd elalszik, történt már ilyen. De nem, egy órán keresztül játszott a sötétben, majd pityeregni kezdett. Vígasztaltam, ringattam. Majd mikor úgy tűnt elaludt, visszatettem az ágyába. Hát, nyilván nem aludt, így újabb óra telt el a nyuszival játszva. Majd ordítás. E. ringat, ordítás. Próbálom etetni, de etetés után megint ordítás. Tisztába tesszük, foggélt adunk, meg fogport, hátha a foga fáj. Csendes sírás, részéről és részemről is. Végül az ágyunkban köt ki, ami azt jelenti, hogy hajnal 4-től 6-ig kicsavart pozítúrában fekszem, hogy még csak véletlenül se ébredjen fel. Persze felébred 6-kor, és eljátsza ugyanezt a műsort egy órába sűrítve. Végül 7-kor elalszik fél kilencig. Kipihenten mosolyogva ébred, én meg mint akit összevertek.

A konyhában találkozom az anyósommal, aki állítja semmit sem hallott az éjszakai sírásból. Mikor leülök reggelizni megkérdezi, hogy tudom e, hogy a kisbabák érzik azt, ha valaki szereti őket. Mondom neki, hogy természetesen. Rámnéz, mosolyog, majd azt mondja: lehet, hogy Ficánka azért sírt olyan sokat az elején, mert nem érezte, hogy szereted.

Snitt. Szar anya vagyok. Köszönöm. Ennyike.

2015. február 13., péntek

Back again

Éppen csak visszaértünk, mikor oltári nagyot veszekedtünk. Felmerült részemről a szakítás gondolata is. Az, hogy ez az egész nem fog működni. Hogy soha sem működött és akkor, ott jó ötletnek tűnt elképzelni, hogy milyen jó lenne visszafutni Magyarországra, a védőhálóba.

Másnapra aztán jól megbetegedtem, láz, nátha, orrfújás, nem alvás. És ha lehet még jobban hiányzott Magyarország, és bőgtem, mint egy idióta, hülyegyerek Ficánka játszószőnyegén összegömbölyödve. Ekkor jött és átölelt, elmondta, hogy tudja, érzi, hogy szenvedek, de higgyem el, lesz jobb majd. Különköltözünk és minden nap brassóit eszünk, fagylalttal. Ficánka meg lóghat a csilláron és senki sem fog rászólni. A lakást pedig kontrollálatlanul ellephetik a játékai, amiket senki sem fog szekrénybe zárni és lesz hatalmas könyvespolcunk is.

Annyi szeretném hinni, hogy így lesz, de az abérleti díjakat és a rezsit számolgatva újra és újra elfog a félsz, hogy örökké ebben a szűk szobában maradunk, hárman. Ficánka meg innen fog egyetemre menni. Mi meg nyugdíjba.

Hát, ennyit arról, hogy posztot akartam írni, miért is volt jó otthon lenni. Jó volt. Elmúlt. Helló, szoba.