2011. szeptember 30., péntek

Loser


Sztárok tweeterjét azért is jó követni, mert minden alkalommal rájövök, hogy mekkora foss is az életem. Nem, nem a csini rucik, és a puccos rendezvényeiket akarom, de még a híres barátaikat sem, hanem azt a lazaságot, ahogyan egyik országból egy másikba utaznak. Mindeközben kurvára nem érzik, hogy mennyire is szerencsések.

Oké, abbahagytam. Az van igazából, hogy a fagyigyárban három pszichopatával kellett dolgoznom az éjjel, egy tök új gépen, miközben a jobb fülemben folyamatosan ment az üvöltözés. Ma be fogom jelenteni, hogy műszak végéig csendkirályt játszunk, aki megszegi, azt helyben kibelezem, még akkor is, ha ezzel felkerülök a listájukra.

2011. szeptember 29., csütörtök

Movie-night and bookworm

Bepótolom a sok-sok elmaradást film- és sorozatügyileg. Elkezdtem a Bad guy koreai doramát, amit Danától kaptam. Egyenlőre még nem tudom kinek az oldalán állok, tele vagyok érzésekkel jókkal-rosszakkal egyaránt. Elég megosztó sorozat, lassan is haladok vele. Azt már most tudom, hogy Mo Ne határozottan idegesít, ennél jobban csak a pöttyös orrú kis csaj húga. Egyébként attól egész egyszerűen frászt kapok, ahogy a férfiak úgy fejezik ki a nők iránt érzett szeretetüket, hogy hátba veregetik őket. Hátba veregetik. Komolyan sírok.


Aztán megnéztem A pap-ot. Tudom sok embernek nem tetszett, mert amolyan "felbosszantják, megbosszulják" film. Viszont jó benne az új fajta vámpír ábrázolás, bár elég erősen hasonlít a kivitelezése a Legenda vagyok zombijaira. Paul Bettany szerintem tökéletes a pap szerepére, kár, hogy A Da Vinci-kód albínóját próbálták vele utánoztatni. (Oké, ezek után mindenkinek az jön le, hogy ez egy nem túl jó film, de pont passzol a "tévé elé kucorodunk, vámpíros filmet nézünk" estékhez.)


Olvasok is rendületlenül. Tart még nálam az "olvassunk minősíthetetlenül rossz könyveket" korszak. Most éppen a Gyémántfiúval, amit valami oknál fogva mindig Csillagfiúnak mondok. Ezzel is borzasztó lassan haladok, mivel oldalanként muszáj megállnom sírni. A könyv annyira bűn rossz, hogy simán lehetne Guantanamo-ban ezzel vallatni a foglyokat. Aztán szerintem csak elég lenne éjszakánként belesúgni a rabok fülébe, hogy: Szurovecz Kitti és azt is bevallanák, amit soha nem is csináltak.

Ezt a végtelenül bűn rossz könyvet csak Szilvási némájával tudom egy kicsit feledni, mert az ő fiú szereplői legalább nem mondanak olyat, hogy: "Nézz rám! Ferde a mosolyom, nem egyforma a két fülem! Az orrom túl lapos, az arccsontom túl széles, a szemem színe pedig... meghatározhatatlan, sárgás-zöldes katyvasz az egész!" Ugye, mondtam, hogy sírok?!

A 22-es csapdája, még mindig a topon nálam. Azzal a könyvjelzővel megfejelve, amit még a Savaria Fesztiválon vettem. Vérhozsánna Anne Rice-tól, mert vámpírokból sosem elég. Harry Potter második rész, mert most esett le, hogy év végéig ki kell olvasni mindet. És a legkedvesebb mesekönyvem, a meseolvasós kihíváshoz.

Még mielőtt bárki megkérdezné, közben dolgozni is járok, élem az életemet. Olyan kérdésre nem válaszolok, hogy honnan van nekem ennyi időm, mert szerintem mindenkinek arra van, amire akar. 

2011. szeptember 21., szerda

2011. szeptember 20., kedd

Going to wild

Elkezdődött az a időjárás, mikor kár is frizurát csinálnom, kiegyenesíteni a hajam, mert egy pár perc és úgyis összeugrik magától. Mostantól tökéletes lesz az a kóctömeg, ami a fejemen van. Look like Meg Ryan. Vagyis csak szeretnék úgy kinézni. Nem, az új műtött szája nem tetszik, csak a frizkója. Jó, persze naponta több ember dolgozik rajta, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Nekem nincs ilyen szerencsém, talán majd egy következő életben, amikor is majd hangyaként születek újjá... (via Pocsék karma)

Aztán itt van ez a Bakancslista. Élvezem, hogy dolgokat csinálok meg anélkül, hogy komolyabban belegondolnék. Ez a tény annyira nem jellemző rám, hogy magam is megdöbbenek rajta.  Egyenlőre azonban csak csupa vidám dolgot hozott magával, aztán majd meglátjuk a fejleményeket. Próbálok nem sokat agyalni rajta, csak megjelölgetni, hogy folyamatban, vagy tervezés alatt, esetleg túl nagy falat. A túl nagy falatok egyébként nagyon viccesek, részben azért, mert lövésem sincs, hogyan is állhatnék neki, más felől meg nyilván teljesen kivitelezhetetlenek. Mint a Ps. I love you-ban, mikor Holly munkát keres. Pedig én is szívesen lennék vámpírvadász, esetleg CIA ügynök

2011. szeptember 15., csütörtök

Once upon a time...

Méltánytalanul elhanyagolom a blogomat, tudom én, de valahogy még nem érzem a magaménak (a másikat jobban szerettem, de hol letiltanak, hol meg nem, szóval ki tudja már ezt követni...). Sebaj, egyszer csak belenövök.

Tudom, jövök egy élménybeszámolóval, de össze kell szednem a gondolataimat, és az nem olyan könnyű. Kezdjük ott, hogy a koreaim a béka segge alatt van, olyan szavak nem jutottak eszembe, mint a finom, az én vagyok, könyv... stb. Szóval az alap. Viszont az angolom egész tűrhető, és ha kell folyékonyan lököm a sódert iszonyú helytelen nyelvtannal, de gyakorlatilag bármiről. Azt pedig újból nagyon furcsa volt megfigyelni, hogy más országokban mely angol idiómákat, szavakat tanítják meg első körben, elmondanám, hogy közelében sincs a mi "legfontosabb angol szavak" listáján. Így akadtak kényes szituációk, de heves gesztikulálással, nevetéssel bármi áthidalható.

1. nap: 
Repülőtér, a repcsi késik, kb. 40 percet. Rézangyal tűkön ül, áll, fekszik. A helyzet később sem lesz jobb, mert a szállodába érve kiderül, hogy nincs még kitakarítva a szoba, várni kell. Sebaj, irány a Vásárcsarnok, tobzódni a magyar finomságokban. Töltött paprika, marhapörkölt tarhonyával és kolbász. Kezdetnek. Minden ízlik neki, hálistennek. A reggeli levezetéseként felmászunk a Citadellára, majd vissza a szállodába. Majd rohanás barátokkal találkozni, akik kíváncsiak és ennek megfelelően tágra nyílt szemekkel kérdezgetnek, kérdezgetnének, már ha szegényem értené, mit is akar a sok kézzel-lábbal magyarázó lánycsapat. Kocsmatúra. Nos, igen ez az amit nem kalkuláltam bele, hogy egy abszisztens emberrel hogyan is csinálok végig egy kocsmatúrát, illetve, hogy a fenébe mutatom be a sok-sok magyar finomságot. Annyi baj legyen. Rock kocsma, sima kiskocsma (remek limonádéval, csak jelzem), romkocsma (nagyon fincsi házi készítésű jeges teával) és isteni palacsintázó. És az este megkoronázása: éjszakai vidámparkozás. 

2. nap:
Városnézés. Várnál kezdünk, ahol borfesztivál van. Igen, BOR fesztivál. Hősünk ugye nem iszik. Viszont szerencsére eszik. Lángos és kenyérlángos kipróbálása, és az előző nap emlegetett pacalé. De előtte múzeum látogatás, ahol kb. milliószor hangzik el az az ominózus mondat, miszerint: "igen, a magyarok a szabadságukért harcoltak ... ellen" ( a pontok helyére bármely tetszés szerinti gonosz, elnyomó rezsim beilleszthető). Hozzáteszem, hogy ennyi vérben úszó festményt én még egyszerre nem láttam, szóval felért számomra egy horrorfilmmel, de láthatóan ő élvezte. 
Halászbástya, Mátyás templom. Tömeg. És mindenért pénzt kérnek. Viszont a fagylalt fincsi. Állítólag, én ugyanis reggel óta nem ettem, mert az allergiám miatt gyakorlatilag semmit sem tudok megkóstolni. Éljen a magyar kaja, ahol mindenre tejfölt és sajtot tesznek! 
Siklózás lefele a Várból, séta a Lánc hídon. Parlament. Közben újabb milliószor elhangzó mondat: "igen, ezekben a házakban lakások vannak és itt emberek élnek". Számára ugyanis megfoghatatlan, hogy ezekben a régi klasszicista stílusú házakban nem iskolák, múzeumok vagy közigazgatási intézetek vannak, hanem emberek laknak bennük. 
Ezután egy kisebb kitérőt tettünk az Ikeába, ahol küldetést teljesítettünk. A főnökének kellett toll paplant és párnát vennünk. Én még embert nem láttam ennyire akurátusan válogatni. De komolyan. Arról nem is beszélve, hogy ki a fene gondolta, hogy ennyi sok választék van: oldalt fekvőknek, hanyatt fekvőknek, alacsony, magas, középmagas, tömött, kevésbé tömött, lapos, alacsony hőmérsékletű, magas hőmérsékletű ... stb. Jah, és ezt mind fordítsd le, ő pedig heves üzenetváltásokban konzultál a főnökével. Epic.
Kedélyes levezetésként shoppingolás. Én vagyok az a csaj, aki utál vásárolni. Hősünk viszont imád. Megbűvölik a bőrtáskák, a bőrövek. 
Estére Magyar dal napja a Városmajorban, emberfejnyi nagyságú hamburger társaságában, tudjátok, az a fajta, amibe úgy miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiindent beletesznek. Zseniális.

3. nap:
Városliget. Már ugye az is kalandos, ahogy odajutsz. Kisföldalatti, amit imádok. Nagyon nagy élmény egy külföldinek is. Hősök tere. Igen, újabb mondatok a szabadsággal kapcsolatban, hét vezér és Mátyás király, csak, hogy a legnagyobbakat említsem. Vajdahunyad vára, ami szerintem gyönyörű, szerencsére neki is tetszik. Kisebb magyarázat Anonymusról. Majd olyan emberek szobra, akikről fogalmam sincs, iszonyú kínos. Végül bevallom, hogy lövésem sincs kik ezek az emberek, röhögés. Sétálunk a Városligetben, majd az Andrássy úton. Igen, most az a mondat jön, hogy ezekben a házakban laknak. Teljesen felvillanyozza a tudat, hogy ezen a szép utcán van a Korea Múzeum. A külügyi képviseleteket azonban nem tudom elmagyarázni, láthatóan nem érti, vagy én vagyok balfasz. Viszont kis utcákban besétálva és kacskaringókat téve lenyűgözi, hogy milyen gyönyörű házak vannak és a város közepén mekkora nagy a csend. (Hiába az öregek tudtak építkezni.) 
Majd újból Vár. Most jobban körbenézünk, belső udvar, Halászbástya körben. Le van nyűgözve. Én is. Budapest gyönyörű.

Hát ez nagyjából összefoglalva a három nap. Iszonyú fárasztó volt, mind mentálisan, mind fizikálisan. Viszont nagyon nagy élmény. Nagyon sok mindent megtudtam Koreáról, Magyarországról és magamról. Komolyan. Nem azt akarom mondani, hogy más ember lettem, meg egyéb közhelyek, de nagyon sokat adott az, hogy egy teljesen más kultúrából jött embernek magyaráztam el a helyi sajátosságokat. Még több ilyet akarok.

2011. szeptember 3., szombat

Tiny house

Ez most komolyan tetszik. Van benne ráció. Bárhova leteheted, bármikor elviheted. Tökéletes házikó.

2011. szeptember 2., péntek

Little shit, little smile

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Van az, hogy az Anyukám kórházban van és éppen vesekövet szül. Borzalmas, borzalmas. Csak azt szeretném, ha végre hazajönne és nem görcsölne ilyen nagyon.

Aztán még az is van, hogy szinte az összes kedves munkatársam lelépett a gyárból. Így már a jó társaságért sem éri be bemenni. Ráadásul ma megkaptam a formanacimat, ami azt jelenti, hogy teljes értékű munkatárs vagyok, amihez aztán pláne nincs kedvem. Le akarok lépni innen, most!

A nap poénja azonban a koreai levelezőpartnerem volt, aki felhívott telefonon. Nos, az angolja borzalmas, én meg alap mondatokban beszélek koreaiul. Szóval vicces 3 napot fogunk jövő héten együtt tölteni. Már nagyon várom. 

És volt tegnap a Katedrális is, aminek az első része kb. annyira volt tré, mint a könyv maga. Szerencsére sokat dobott rajta Rufus Sewell és Donald Sutherland. Komolyan, én kérek elnézést a sorozat kezdéséért, állítólag a folytatás jobb lesz.

2011. szeptember 1., csütörtök

Mesesajt új ruhája

Nem akarok róla beszélni, tényleg nem. Van itt egy váll, ahol sírhatok? Meghekkelték, a rút galád, dögök. De nem baj, az újrakezdésben nagy vagyok. Csak azt sajnálom, hogy olyan frankó bejegyzések voltak már benne. És most elhúzok Katedrális nézni, mert fostalicska napom volt és megérdemlem. Remélem a sorozat frankóbb, mint a könyv. Rufus Sewell benned van minden bizodalmam!