2012. december 30., vasárnap

Christmas presents


Mielőtt hazamentem volna megkaptam E.-től a karácsonyi ajándékot, egy gyönyörű télikabát formájában. Mert napokkal azelőtt nyígtam neki, hogy ez a mostani kabát vékony, nincs neki kapucnija se és különben is. Erre kaptam egy tökéletesen vízálló, kapucnis, irtó meleg télikabátot. Jah, és egy tökéletesen bűnronda táskát is, de erről hallgassunk örökre. (Csillog. Nagyon.) Maradjuk annyiban, hogy az ajándéka gyakorlatilag überelhetetlen kategóriába esett, vagyis komolyan gondolkodóba kellett esnem, hogy mégis mi a fenét hozzak neki Nagymagyarországból.
Turulmadarat lánccal? Végül hosszas hezitálás után sikerült kiválasztani neki egy vámpíros pólót, xxl-eset, mert már akkor bejelentette, hogy tutira hízni fog a karácsony alatt. Kapott egy cuki matchbox teherautót is, mert az minden álma, hogy egyszer saját teherautója legyen. És a legjobb ajándék közel s távol – majdnem olyan jó, mint a télikabát – egy több darabból álló, komplett szénceruza készlet, radírokkal, hegyezőkkel, színekkel és mindez egy gyönyörűen kivitelezett fa dobozban. Könnyekig meghatódott, csak jelzem. Ez a nagy ember, csak forgatta a kezében a fa dobozt és folyton azt kérdezgette: honnan szerezted? honnan szerezted? gyönyörű… gyönyörű. Azt már nem is kell mondanom, hogy ha valakit sírni látok, automatikusan sírok én is, szóval szépek voltunk így együtt.
Aztán megnéztük a Kontroll-t, mert az is a meglepetés részét képezte, hogy elhoztam neki a kedvenc magyar filmemet. Lévén, hogy nagy filmrajongó, de magyar filmet eddig még nem látott. Jelentem, nevetett, ámult és tetszett neki. A kallerek munkája külön csodaszámba ment. El kellett magyaráznom a dolgok mikéntjét. Végül sikerült egy mondatot tökéletesen elsajátítania: Jegyeket, bérleteket! Szerinte ennél faszább meló a világon nincs. Mondtam, hogy azért ez nem ennyire jópofa, főleg, hogy mindenki utálja őket, de őt ez nem zavarta. Ezek után kíváncsi leszek mennyire fog neki tetszeni, ha nyáron majd futnunk kell előlük a 4-6-oson.

2012. december 28., péntek

Last


Piszok nehéz úgy blogbejegyzést írni, hogy tudom idén nagyjából minden, amit most itthon teszek, az az utolsó. Utoljára ébredek együtt Plüss-sel, utoljára reggelizünk együtt, utoljára fürdök fürdőkádban, utoljára ebédelek együtt Anyukámmal, utoljára beszélgetünk hosszasan anélkül, hogy azt mondanám, most le kell tennem, mert sok lesz a telefonszámla, utoljára… utoljára… utoljára…
Nem szeretek búcsúzkodni, nagyon rossz is vagyok benne, mert folyton bőgök. Tegnap végigbőgtem az UTOLSÓ esti sétánkat Plüss-sel. Végig fogom bőgni az utat fel Pestre. És csak a Jóisten a megmondhatója, hogy az első pár napban még mennyit fogok bőgni Londonban. Nem könnyű visszamenni, soha sem könnyű. Akkor sem könnyű, ha vár valaki, aki fontos nekem, akinek fontos vagyok. Mert közben a szívem felét itt hagyom. Itt hagyom Anyában, a húgaimban, a barátaimban és Plüssben.
Nehéz így évértékelést is írnom, mert most elvileg az következne. Szóval azért ugorjunk neki. El kell mondanom, hogy ez is egy ritka szar év volt. Elindultam Londonba. Belebuktam. Hazajöttem. Nagyon sajnáltam magam. Aztán hála a barátoknak újból összeszedtem magam és volt erőm visszamenni. Nem mondanám, hogy annyira remek odakint, de úgy tűnik találtam egy fix állást, amit bár utálok onnan van a pénz. Aztán randizgatni kezdtem, ami nem volt rossz. Megismerkedtem R.-rel, aki egy fasz volt, annak ellenére, hogy valami elképesztően jóképű és pont olyan, akit elsőre kívánnék magamnak. Nyeltem egy nagyot és sok nyűglődés után megszabadultam tőle. Aztán találkoztam E.-vel, aki első pillantásra nem egy “hű de jóképű fiú”, viszont kedves, figyelmes, aggódó, humoros srác. Jó vele. És azt hiszem szerelmes vagyok belé. Csak abban reménykedem, hogy ő is szerelemes belém. Érdekes, hogy A.-nál ezen soha nem aggódtam, teljesen természetesnek vettem, hogy nem kell azon gondolkodnom, hogy szeret e, vagy szerelemes e belém. Most pedig aggódom, gondolkodom rajta. Mennyire hülye is az emberi természet.
Igén is megvettem a csodakönyvet, ami két éve minden alkalommal megmondja a tutifrankót. A borzalmas az, hogy tényleg megmondja a tutifrankót. Eddigi években csupa borzalom várt: haláleset, munkahely elvesztése, barátok pálfordulása, pénzügyi problémák. Az idei év végére írt csak némi megkönnyebbülést. És úgy tűnik szó szerint bejött. Most viszont könnyebb évet ígér, pénzügyi problémákkal tarkítva ugyan, de könnyebb évet. Már alig várom…

2012. december 25., kedd

Made a wish


Kezdem megszokni, hogy ha kiejtek a számon egy kívánságot, akkor az teljesül, még ha közben túlélek egy szívinfarktust is. Mert 18-án kaptam egy mélt, amiben a kedves buszos kolléga, aki hazahozott volna, közölte, hogy a busz lerobbant, igazán sajnálja, de nem megyünk sehova. Kaptam egy kisebb fajta szívinfarktust, összeomlottam és legszívesebben zokogva vonultam volna a sarokba a takarómat szorongatva. De nem lehetett, mert cselekedni kellett, hiszen olyan nincs, hogy a világvégét az Anyukám és Plüss nélkül kelljen átvészelnem. Így egy óra leforgása alatt szereztem két fuvarost és egy repülőjegyet. Persze a repülőjegy nyert. És, hogy onnantól kezdve rohanás… elmesélem.
Repülőjegyet ugyanis úgy szereztem, hogy 19-re 20:30-ra. Ami azt jelentette, hogy meló után rohanás a reptérre, hangos imádkozás, hogy valóban oda is érjek, becsekkolás, last minute beszállás. Erre reggel megkaptam a listámat és lepergett előttem az életem, 12 kijelentkezős szoba. Nice. Ez kb. azt jelenti az én olvasatomban, hogy soha, de soha nem megyek haza, világ végéig ott kell takarítanom, soha többé nem láthatom a napfényt és átok sújt örökkön-örökké. Ehhez képest időben végeztem, elfutottam kinyomtatni a repjegyeket, berobbantam O.-hoz a táskámért, elmetróztam a Victoriára. Ahol felszálltam a Lutonba tartó buszra és konstatáltam, hogy mennyire fasza csaj vagyok, mert tenger sok időm van még a felszállásig. Aztán megtudtam, hogy az út másfél órás… tehát pontosan azt történt, hogy hangos imádkozás, becsekkolás, last minute beszállás. Közben E. is felhívott és életemben először hosszasan beszéltem vele telefonon. Ráadásul úgy, hogy körülöttem mindenki angol volt és engem mégsem frusztrált az, hogy helytelenül csipogok bele a telefonba.
Hajnal 2-re értem haza. Fél év után újból átölelhettem az Anyukámat, kádban fürödhettem, saját ágyamban aludhattam, reggel pedig még Plüsst is magamhoz szoríthattam. Végtelen boldogság. Arról nem is beszélve, hogy kaptam egy ajándék napot, amit csak is az Anyukámmal tölthettem, ami már nagyon kellett. Azóta pedig röpülnek a napok. É., akivel telefonon szerencsére nagyon sokat beszélek, de azért eszméletlen jó volt átölelni és kicsit beszélgetni vele. Látni, hogy mennyire örül az ajándékoknak. Bab, aki szerintem nőtt és eszméletlen jól teljesít az iskolában, komolyan büszke lehetünk rá. Molytali, ami már nagyon hiányzott, a közös nevetés és élménybeszámolók. Aztán Szenteste Anyával közösen, ajándékok, apróságok, E. hangja. El kell mondjam, hogy iszonyúan hiányzik, alig várom, hogy újból átölelhessem, bár bevallottam neki, hogy híztam két kilót, amire az volt a válasz, hogy akkor nincs mese, keresnie kell egy másik lányt. Cserébe én megkérdeztem tőle, hogy ő mennyit hízott, de csak nevetett, mire megfenyegettem, hogy ugye tudja, hogy két nagyon csinos, sovány fiatalember is kikerülne belőle.
Ma megint várom, hogy felhívjon, aztán hogy holnap Galambdúccal találkozzam, hogy utána MiraRamival találkozzak, hogy Anyával bejárjam a várost, hogy Bab megint itt aludjon, és Plüss. Szeretek itthon lenni.

2012. december 10., hétfő

My superhero


Az úgy volt, hogy E. a Csodálatos Spidermant akarta megnézni, én pedig az új Batman filmet. Végül Was Horse lett belőle és Seeking a friend… Szerintem egyébként Spiderman a Marvel karakterek közül az egyik legunalmasabb, uncsibb még America Kapitánynál is, pedig az már nagy szó. A vitát S. döntötte el, aki szerint majd ők ketten együtt megnézik a Csodálatos Supermant, nekem meg jut Batman. Végül aztán azzal vártak a Tunpike Lane-i metróbejáratnál, hogy a Csodálatos Spideman mégsem volt annyira csodálatos, nekem van igazam és inkább Batman. Mondtam is a srácoknak, hogy én nem akarom azzal kezdeni, hogy megmondtam előre, de megmondtam előre. Batman az Batman, egyetlen és überelhetetlen. Mondjuk még Wolverin-nek sikerülhetne számomra…
Aztán megnéztük a The Dark Knight Rises.
Most komolyan én érzem csak úgy, hogy Nolan testvéreknek sikerült kiherélniük az első fél órában Bruce Wayne-t, majd az utolsó 5 percben pedig magát Batman-t is? E. értetlenségtől tágra nyílt szemekkel kérdezte meg tőlem, hogy ki a tököm ez a Miranda? Mondtam neki, hogy kettőnk közül ő beszél angolul, szerintem ő nyilvánvalóan jobban vágja, hogy ki a fene az a csaj, aki Bruce Wayne gerincre vágott a medvebőrön. Majd Catwoman… most komolyan… Ez most csak nekem ciki?
Az, hogy Tom Hardy meg brutálisra gyúrta magát és úgy sajnos úgy is maradt az számomra szintén a megfejthetetlen kategória. Remélem ez nem jelenti azt, hogy ezentúl majd csak kemény legényeket fog játszani, nulla intellektussal, mert akkor leveszem a listámról.
Az, hogy Robin… hát, de most komolyan.
Ok, a történet jó volt, izgultunk, utáltuk a gonoszokat, sírtunk (jól van nah, csak én sírtam), meglepődtünk, drukkoltunk. De mit sem változtatott azon a tényen, hogy Batman-ből egy nyavalygó ficsúr lett, aki kb. a film felénél nagyszerűen magára talált, hogy aztán a végére cuki turista legyen. Meg vagyok hatva, de komolyan. Mondjuk ki, hogy az előző jobb volt, de a srácok szerint a Csodálatos Spidermant még így is toronymagasan veri.

2012. december 7., péntek

War horse


Elkövettem az a hibát, hogy megnéztem. Emberek, ez egy szar film. Komolyan bocsánatot kértem E.-től, hogy hajlandó volt rá pénzt áldozni, majd megnézni velem és végighallgatni a nyígásomat közben. Spielberg ez zseniális filmrendező… volt valamikor a 80-as években. Mostanra viszont egy klisékben gondolkodó, szentimentális nagypapa lett belőle. Jó, mondjuk a történet adott volt, valóban ő és az ízlése kellett hozzá, hogy ezt a tökéletesen megformált szarkupacot filmre vigye.
Egyébként ha valaki elmondta volna előtte, hogy Benny kb. 10 percre tűnik fel az egész filmben, aztán meghal, valószínűleg meg sem nézem. Vagy csak azt a 10 percet kivágva, a youtube-on. Így mélységes csalódás volt, mikor végre hosszas vívódás után feltűnt a képernyőn (előtte végigéltük a szántás eposzi magasságokban ívelő erejét és a karalábék pusztulását) Benny, Benny, Benny… hopp, meghalt. Innentől gyakorlatilag elveszítettem az érdeklődésem, és csak néha röhögtem fel hangosan, vagy káromkodtam magyarul, mert jól nevelt úrinő vagyok és angolul eleve nem lehet olyan gyönyörűen és kifejezően szidni Spielberg összes felmenőjét. Pl. Heidi Emilie és a nagypapája tökéletesen kiverte a biztosítékot. Igazából azon sem lepődtem volna meg, ha S. átírja a végét és Emilie életben marad, szerelembe esnek Albert-tel és gyönyörű gyerekeik születnek, akik együtt szaladgáltak volna Joey cuki kiscsikójával a pipacsos búzamezőkön… Ugye, hogy mindenkinek megvan ez a zárókép?
Nem, nem, nem. Emberek, ez egy szar film. Tessék tudomásul venni. Rosszabb, mint a Twilight összes együtt véve. Pont azért, mert nagyszerű színészek szerepelnek benne, akik sajnos tökéletesen elvesznek Spielberg agyament, klisékbe hajló vágásai és kameramozgásai közben. Hiába nah, a monumentális alkotásba a színészek, mint kellékek szerepelnek csak… hopp, mi is az a kis maszat a képernyő sarkán? Jah, Benedict Cumberbach a lován. De hol is van a ló? Nem tudom… igazából már 10 perce csak a karalábéföldet látjuk… bazz, valahol a lónak is ott kell lennie, ő a főszereplő… hopp, nézd csak!… ott a lába. Kb. így. Még sírni sem tudtam a végén, pedig ha valaki, akkor én bőgök minden szarért, ha kell, ha nem.
Viszont a Seeking a friend for the end of the world (Magyarul a gyönyörű Míg a világvége el nem választ címre hallgat – komolyan agyon kéne verni szívlapáttal azt, aki ezt kitalálta) fantasztikus, nézős, bőgős, még azt is megbocsájtom neki, hogy Steve Carell  és Keira Csálészájú Knightley játszik benne. (És végre a trailerben sem lőnek le mindent… tökéletes… majdnem.)
Ennyit a filmekről, legközelebb a Batman-nel jövök. Készüljetek.

2012. december 5., szerda

About names


Most, hogy Katinak és Vilinek kétség kívül gyermeke fog születni, az angol fogadóirodáknál már lehet fogadni arra, hogy fiú lesz e vagy lány. Majd ezután még arra is, hogy miként is fogják hívni a kis jövevényt. Bennem felmerült a kérdés, hogy ez mind szép és jó, de mi is a mi Vilink vezetékneve, mert hát ugye igazítsuk ahhoz a gyerek nevét. O. szerint Vilinek nincs vezetékneve, vagy ha van is az Winsor, az aktuális uralkodó ház után. Mondtam, hogy tuti van, hiszen volt Vili egyszer gyerek is és az ellenőrzőjére tuti nem csak annyi volt írva, hogy: Vili. (Windsor Vili) Hosszas google-zás után kiderült, hogy O.-nak van igaza. Vilinek nincs vezetékneve. Hivatalosan úgy kell szólítani, hogy: Ő Királyi Fensége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos királyi herceg, Cambridge hercege, Strathearn grófja, Carrickfergus bárójaSzegény.
Persze szerintem még ez sem fér ki egy ellenőrzőre, szóval tutituti, hogy van neki normális vezetékneve, mint minden rendes embernek. Különben is van neki bankkártyája és arra ez száz százalék, hogy nem ez van írva. További google-zás után persze kiderült, hogy Vili, ha kezet fog veled egy durva pizsibulin és bemutatkozik, akkor nem azt fogja mondani, hogy Ő királyi Felsége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos… blablabla…stb. Hanem azt, hogy Vilmos Mountbatten-Winsor. Esetleg annyit még hozzátesz, hogy: of Wales. Bár lehet, hogy egy durva pizsipartin nyugodtan levilizheted.
Aztán persze szóltak még olyanról is a hírek, hogy nem adhatnak ám mindenféle nevet annak a gyereknek. Tradicionális angol neve kell, hogy legyen. Tehát Vilmos, Henrik, Fülöp, Artúr, Károly, Albert, Katalin, Diána, Erzsébet, Alexandra, Mary, Margit… stb. Mert különben hogyan is illeszthetnék be a sorba. Szerintem ez tök nagy kibaszás a szülőkkel, mert nem elég, hogy minden szarért a címlapokra kerülnek, fogadásokat kötnek rájuk, levilizik és lekatizák őket, még a gyerekük nevét sem igazából ők határozzák meg. Mert lehet, hogy ők Kevinnek vagy Brandon-nak akarják elnevezni, de hülye módon, csak Artúr (vagy Albert, vagy Károly…stb.) lehet. Pedig szerintem tök frankó lenne: I. Kevin Király. Mennyivel jobb már, mint IX. Henrik.
Aztán mivel a nevekről beszélgettünk végre be mertem vallani O.-nak E. vezetéknevét. Amitől persze dobott egy hátast, majd komoly hangon megkérdezte, hogy: “Anyudnak ugye még nem mondtad?” Mondtam, hogy még nem, mert előtte még tudatosítanom kell benne, hogy E. apukája török. (Ismétlem: török.) Tehát E.-nek lovely török vezetékneve van. Ha még ez nem lenne elég, a török vezetéknevekből is gyakorlatilag Szabó (vagy Kiss, vagy Kovács, igazából tök mindegy). És ha mindez még nem lenne elég adalék, akkor az első randinkon még azt is elmesélte, hogy 6 órát ült a New York-i repülőtéren néhány kommandós társaságában, mert a neve alapján azt hitték nemzetközileg körözött bűnözővel van dolguk. Lovely. Nagydarab, kopasz, tetovált terroristával járok. Csak, hogy tudjátok.
És azt is jó, ha tudjátok, hogy a Családban Henry hercegnek van egyedül normális keresztneve: David.

2012. december 3., hétfő

We are family


Nem volt jó előző hetünk, sőt borzalmas előző hetünk volt. A dolog ugyanis ott kezdődött, hogy mindannyian nagyon sokat dolgoztunk, O. 10 órákat nyomott a Costánál, mi K.-val hoztuk a szokásos “unatkozom, adjatok több szobát takarítani, mert megdöglünk menten” formánkat. Így este aztán dög fáradtan huppant le mindenki az ágyára és csak annyi erőnk volt, hogy random csokis/sós/nutellás kekszet zabáljunk felváltva meg szivárványt. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy pénteken offot kaptam, így az utolsó előtti napot is K.-val tölthettem. A napot csak az árnyékolta be, hogy reggel mégiscsak be kellett volna mennem dolgozni, mert hívtak, de annyira kómás voltam, hogy nem hallottam meg. Viszont így 3 napot tölthettem egyhuzamban pihenéssel, (4-et, ha a mai napot is beleszámolom) vagyis töltöttem volna, ha közben nem azon aggódom megint, hogy biztos azért hívtak reggel, mert ki vagyok rúgva.
Hősként tartottam magam és nem bőgtem végig a pénteket, mondjuk időm sem volt nagyon rá, mert K. valami félelmetes iramot diktált, hogy ide menjünk, meg oda menjünk még, és hát az ember nem akarja elvenni a gyereke örömét. Camden-ben is voltunk, amit én utálok, szerencsére cirka 5 percet töltöttünk ott, a buszozásnyi idő oda-vissza kb 45 perc volt. Szóval leginkább nem érte meg, de mivel filléres szuveníreket leginkább ott lehet venni, ezért igen. Végül O. Costájában pihentünk meg, megbeszéltük az élet dolgait, aztán útjára engedtem K.-t azzal, hogy idejében jöjjön haza a buliból, mert veszélyes környéken élünk. (Csak annyira veszélyes környéken, hogy szerda éjjel sikítozástól és jajveszékeléstől volt hangos az utca, mert egy csajt néhány színes bőrű fiatalember letepert, arcon rúgott, kést szorított a torkának, majd elvették a táskáját. Szerencsére a csajnak volt annyi lélekjelenléte, hogy üvöltött, ahogyan a torkán kifért, így viszonylag hamar jött a segítség. Egyébként K. és O. annyira jól aludt, hogy csak én voltam olyan szerencsés, hogy mindezt végighallgathattam.)
Ehhez képest K. hajnal 2-kor botorkált haza, úgy, hogy reggel 6-kor már keltünk, mert úgy határoztunk, hogy csapatostul kikísérjük a reptérre. Kb. minden napra jutott meglepetés neki, amivel egy kicsit oldani próbáltuk az elválást. Az utolsó kettő különösen jól sikerült. Rózsaszín, flitteres cowboykalap, ami kellően nagy ahhoz, hogy ne lehessen elcsomagolni, éppen ezért viselni kell. És K. londoni apukája idejében el tudott jönni a munkából és még ő is ki tudta kísérni a kicsi lányát. Egy hősként tartottam magam és nem bőgtem, egészen eddig, ezután viszont megállíthatatlanul. Bár előtte kb. 5-ször átpakoltuk K. nagy bőröndjét, hogy felengedjék a repülőre. Nagyjából mindent ráaggattunk, amit úgy találtunk, hogy nehéz. Így 4 pulóverben, 2 kabátban, 2 sállal a nyakában, a fején rózsaszín cowboy kalappal szállt fel a gépre. Én meg bőgtem. Hazafelé meg majd elájultam a fáradságtól, mert stresszalvó vagyok, vagyis, ha ideges leszek és stressz ér, akkor én gyakorlatilag mély kómába esem és alszom. Ezen még a kávé sem segít, pedig aznap kb. megittam 4-et és még utána ugyanennyi teát.
Este 9-kor mégis filmszakadás volt nálam. E. szerint az egyik pillanatban még válaszoltam, aztán már nem, majd újabb 10 perc után végre válaszoltam, azután pedig megint nem. Végül a 4. ilyen alkalom után feladta és kikapcsolta a tv-t, mire megkérdeztem, hogy miért, hiszen én néztem. Erre kiröhögött, beforgatott a fal felé, nagy és erős karjaival átölelt, aztán tök hirtelen reggel lett. A vasárnapot is borzasztó félálomban töltöttem, mert stresszeltem azon, hogy szívességet kell kérnem E.-től, majd azon, hogy ki fognak rúgni, mert nem vettem fel pénteken a telefont, majd azon, hogy kevés a pénzem, ha költöznünk kell és depót kell fizetnünk, majd azon, hogy ugyan haza tudok menni, de egyenlőre nincs mivel visszajönnöm. Ha nem stersszeltem, akkor bőgtem vagy röhögtem. Így E. találkozhatott végre a valódi Iker lényemmel. A nap megkoronázása kétség kívül az volt, mikor fél órán keresztül próbáltam megérteni és válaszolni egy kérdésére. Már potyogtak a könnyeim a röhögéstől, mert csak odáig értettem, hogy: how long… azután elveszítettem a fonalat. Végül megértettem, amitől aztán még jobban folytak a könnyeim, E. pedig azt hitte, hogy sírok. Próbált vigasztalni, végül már csak kérlelt, hogy hagyjam abba a sírást. Mire közöltem vele, hogy I can’t and actually I am laughing.
A kérdés egyébként az volt, hogy mióta is járunk. Az egzakt válasz az rá, hogy egy hónapja. Amitől E.-nek kikerekedtek a szemei és közölte velem, hogy ő mindenkinek azt mondja, hogy már hónapok óta. Még mielőtt neki álltam volna törpölni azon, hogy ez most jó vagy rossz, kijelentette, hogy ez csuda jó, mert olyan, mintha ezer éve ismerne és mennyire jó velem. Nekem, meg az jutott eszembe, hogy most kéne azt mondanom, hogy szeretlek, de nem tettem, cserébe csak annyit motyogtam, hogy: te kis lüke pék – magyarul. Kérlelt, hogy fordítsam le, de mondtam, hogy úgy nincs semmi értelme, egyezzünk ki abban, hogy magyarul ez egy cuki dolog még akkor is, ha angolul csak csúnya szóval tudnám lefordítani. És a Kisjézus hozza nekem a kariajit akkor is.
Ma pedig megint offos vagyok. Nyilván borzasztóan utálnak a szállodában, de pont magasról leszarom, mert van egy lüke pékem és mert a hétvégén tanultam egy újabb szót, ami méltán kerül bele a “használhatatlan szavak listájába”: earlobe – fülcimpa. Tanuljatok!