2011. október 30., vasárnap

Welcome to my brain


Olyan szinten ki van ürülve az agyam, hogy gyakorlatilag töklámpást lehetne belőle faragni, frankón világítanék is, azt hiszem. Próbálok feltöltődni pl. gyönyörűek a színek odakint, kurvajó könyvet olvasok és Beatlest nézek DVDn. Szóval szerintem nagyjából működni fog a dolog egy idő után. Igazából az a bajom, hogy utazás utáni depresszióba estem, igen, tudom, hogy ilyen nincs, de nálam van. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy hova még, de egyfelől véges pénztárcával rendelkezem, másfelől a világon nincs ennyi szabadság, mint ami ehhez kéne, harmadszor pedig... mondtam már, hogy csóró vagyok? Most egy darabig irtóra frusztrálni fog az a dolog, hogy nem lehet minden hétvégén Malmö-be kiruccanni, illetve sehova máshova, még szerencse, hogy vannak más ötletek is a tarsolyomban, illetve A bakancslista.

És amiről igazából írni akartam, hogy megint képbe került a legrégebbi barátnőm, akit már 5 hónapja nem láttam, mert egy részről nem akartam, más részről meg nyilván ő nem akarta. És éreztem rajta, hogy szeretné újból ezt a barátságot, és próbálta ott folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytunk, de úgy érzem ez a dolog még mindig több sebből vérzik. Főleg mivel még mindig ugyanaz a bajom ezzel a barátsággal. Nevezetesen az, hogy csak negatív dolgokról beszél, csak negatív dolgokat lát maga körül, semmiben nem látja meg a szépet és csak és kizárólag magáról tud beszélni. Ott ültem az autójában a reptérről hazafelé, és csak a annyit hallottam végig az utazás alatt, hogy ki rákos, ki halt meg, úristen ez is milyen szar, az is milyen szar. Semmi mesélj milyen volt az utad, semmi pozitív hangulat, csak fos, szar, indulatok. Nyilván nem erre vágytam, mikor hazaérkeztem, illetve nagyjából sejtettem, hogy mégis ez fog történni. Gondolom az utazás utáni depressziómat ez is nagyban elősegítette.

Most itt ülök, és megint ezen agyalok, hogy merre is tartson ez a barátság. 27 évet elég nehéz egy huszárvágással eltörölni, de nem akarok életem végéig energia vámpírokkal egy levegőt szívni. A. szerint ez megint egy olyan dolog, amit sikeresen túlkombinálok, szerinte az egészet hagyjam a faszba. Hagyjam hadd keressen, menjek, ha van kedvem, de ne rágódjak rajta. Valószínűleg ezt kéne tennem, de ehelyett töklámpást csinálok az agyamból. Annyira zseniális vagyok...

2011. október 24., hétfő

The bucket list vol. 1-2


Az van, hogy sikeresen abszolváltam az első két tételt a bakancslistámon. Kettőt egy csapásra, merjünk nagyot álmodni jegyében. És el kell, hogy mondjam, magam sem gondoltam volna a legelején, hogy ez ennyire könnyű lesz, illetve soha többet nem hallgatok a "jajistenemhátnemfélsz?!" szólamokra. Nem, nem félek. A világ jó.

Kezdjünk is neki gyorsan, pl. úgy, hogy kinézel egy megfelelően hosszú hétvégét (3 nap) úgy jó egy hónappal előre. Ez fontos! Aztán ráböksz a térképre, lehetőleg úgy Európa tájékán - csak, hogy a realitás talaján maradjunk - és kiválasztatsz egy kellően érdekes várost. Aztán elcsodálkozhatsz a repülőjegyek árain, és ne is habozz gyorsan, hanem foglalj! Így van egy frankó low budget repjegyed oda-vissza. Zseniális. Mivel ez A bakancslista, itt még a kaland nem ér véget!

Szállást is kell szerezni, lehetőleg olcsón (ingyen). Erre a legjobb módszer, ha regisztrálsz a Couchsurfing-re. Van egy városod, van repülőjegyed, ha jó fej vagy és szimpi, néhány pillanaton belül lesz szállásod is. Ugye, milyen egyszerű? (Én meg egy idióta, hogy ezt eddig nem csináltam.)

Választott városom, Malmö. Három éve keresztülhajtottam rajta kocsival, mikor a másik nagy kalandot (Norvégia) teljesítettem. Most viszont feltett szándékomban állt körülnézni. Kicsit későn indult a gép Ferihegyről, így ennek megfelelően 21:25-re értem Malmöbe. Szerencsére pont elértem a városba tartó buszt, így nem kellett 40 percet álldigálnom a repülőtér előtt. A buszjegyet megvehettem a buszon is kártyával, vagy a repülőtéren automatából. Tiszta egyszerű. Maga a buszút is kb. 40 perc, a repülőtér elégé kint van a városból. Nils-szel, a szállásadómmal úgy beszéltük meg, hogy ha a buszon vagyok, telefonálok. Így neki csak ki kell sétálni a vasútállomásra, ami egyben buszvégállomás is.

Megbeszéltük, hogy kin milyen különös ismertetőjel van, majd bíztunk a jószerencsében. Ami ránk is fért, tekintve, hogy mindketten úgy indítottunk: Nem is hasonlítasz a fényképedre! Röpke séta és némi ismerkedő beszélgetés után meg is érkeztünk a lakásba, ami kb. akkora volt, mint az enyém, nah, jó egy kicsit nagyobb. Elég spártaian berendezve, vagyis, hát olyan pasisan, Ikeásan. Két kanapé, egy dohányzóasztal, egy franciaágy, tv és egy hatalmas könyvespolc tele könyvekkel (Kánaán). Egy pöpetnyi fürdőszoba, egy meglehetősen nagy konyha (amiért frankón irigy vagyok) és balkon (amiért szintén). Mindez a városközpontban, és kb. 2 perc sétára a munkahelyétől. (Egy iskolában dolgozik szociális segítőként.)

A nagyobbik kanapé lett az én lakhelyem 2 éjszakára, kaptam fincsi Ikeás takarókat, párnákat, így azokat szerencsére nem kellett cipelnem. (Valahol a szállásadó nem ad ilyeneket!) Az első éjszaka kicsit szokatlan volt, főleg mivel Nils horkolt, de veszettül, így aztán némi zenehallgatással tudtam csak elaludni. Reggel aztán nyakunkba vettük a várost.

Malmö elég kicsi és egy jó térképpel (esetemben Nils-szel) gyakorlatilag egy nap alatt megnézhetőek a nevezetességek. Az első és legnagyobb nevezetesség a Tuning Torso, ami egy hatalmas toronyépület a tengerparton, elcsavart tengellyel megépítve. Sajnos felmenni nem lehet, mert ez egy igen exclusive környék, iszonyú drága lakásokkal, szóval mocskosul gazdagnak kell lenned, hogy ott élj, vagy akár csak egy levegőt is szívj velük. Viszont a közlekedési múzeum és Malmöhaus is ott van a közelben, ami mindkettő remek múzeum és ha az egyik helyen veszel belépőjegyet, mindkettőbe bemehetsz (hálistennek, mert qurva drága). A közlekedési múzeumban láthatsz régi autókat, hajókat, sőt tengeralattjárókat is. Interaktív, zseniálisan megszerkesztett múzeum. A Malmöhaus-ban pedig nagyon sok kiállítást nézhetsz meg egy időben. Az alagsorban terráriumi hangulat fogadott minket, rengeteg akváriumban különféle tengeri halak úszkáltak. Hüllők és békák tekeregtek, kúsztak-másztak (félek a békáktól). És egy nagy sötét teremben megfigyelhetted a gyümölcsevő denevérek röptét. Voltak kitömött állatok is, amik Svédország állatpopulációját hivatottak bemutatni. (A rénszarvas iszonyú nagy állat, de ezt már Norvégiából tudtam.) A következő emeleten geológiai kiállítás volt, kellően interaktívan és érdekesen bemutatva a föld keletkezését, a kontinensek eltolódását és a dinoszauruszokat. Újabb emeleten a svéd lakásbelső kialakulását lehetett nyomon követni, gyakorlatilag az őskortól napjainkig. (Viva Ikea!) Majd a 20-as évek emancipált nőinek ruháit, sportszereit, szórakoztató (hmmm... nem biztos, hogy szerettem volna tudni a korabeli örömszerző eszközökről...) és háztartási eszközeit (az első porszívó, Vámpír márkanévvel) lehetett megnézni. Végül a tetőtérben egy modern performance kapott helyett, ami Nils-szel csak finoman így összegeztünk: Ezek hülyék...

A múzeum éttermében ebédeltünk vagyis inkább uzsonnáztunk. Most megint szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nehéz is az allergiámmal más országokban létezni, szóval nagyon nem voltam bevállalós, egy sima bolongnai spagettivel beértem. Visszafelé útba ejtettük a tankertészetet, a régi és az új könyvtárat. Átmentünk több parkon is, néhány temetőn, ami pont úgy nézet ki mint a park. Láttunk nagyon fura szobrokat, egyet pl. a mai napig nem tudok hova tenni. Majd elváltak útjaink Nils-szel, aki ennél a ponton feladta a sétálást. Férfiak!

Én viszont folytattam rendületlenül. Megnéztem pár nagyon szép parkot, templomot, vasútállomást, temetőt. Benéztem néhány boltba, vettem kaját estére és reggelire. Majd órák múlva, mikor már kezdett sötétedni, szépen visszamentem az apartmanba. Ahol Nils azzal fogadott, hogy most aztán sürgősen focimeccset kell néznünk a szomszédos kocsmába. Így aztán áttettük a székhelyünket a szomszéd kocsmába, ahol kb. én voltam az egyetlen csaj és focit néztünk. Nyilván ez a dolog nem lett volna érdekes, ha nem baráti körben, némi sörözéssel tarkítva történik. Sajnos balga módon erről nincsenek fényképes bizonyítékok, mivel Rézi tök ügyesen a lakásban hagyta a gépet. (A hülyetyúk!)

Kicsit későn értünk haza, de még néztünk pár Office részt, mert mindketten nagy rajongója vagyunk a sorozatnak, természetesen az angol verziónak. Majd alvás, Nils újabb dobhártyaszaggató horkolásával. Reggel a tegnapi estéhez mértem későn keltünk, nem mondom meg mikor, mert a pofámról lesül a bőr. Persze közöltem Nils-szel, hogy ő eleve többet aludt, mert előző nap délután miközben én a várost róttam rendületlenül, ő aludt másfél órát. Reggeli után irány a városközpont, gyönyörű épületekkel és a kikötő, olyan világítótoronnyal, mint ami a rajzfilmekben is van, tényleg piros-fehér csíkos.

Sajnos ezzel véget is ért Malmö-ben tett látogatásom, megvettem szépen a buszjegyemet a repülőtérre, és buszra szálltam. A reptérre menet Malmö nevezetességeit gyakorlatilag végig lehet látni a buszból, ismételten bebizonyosodott, hogy nem egy nagy város. A repülőútról nem mondok semmit, telis-tele volt magyarral, ordibálás és káromkodás. Nem volt egy szép levezetése a hétvégének, arról nem is beszélve, hogy itthon szakadó eső fogadott. Komolyan ezt kellett megélnem, hogy Skandináviából hazajövet - ahol verőfényes napsütés volt végig - itthon szakadjon az eső. Szégyelljétek magatokat!

Jah, és azoknak, akik a szüzességem miatt aggódtak, üzenem, hogy Nils meleg. Azoknak, akik meg a pénztárcám miatt: az egész út tokkal-vonóval 40 e forintba fájt, úgy, hogy ebben a repjegy, illeték, buszjegy, múzeumbelépő, kaja és pia is benne volt.

2011. október 12., szerda

Hell-Boy


A várakozással ellentétben ez a bejegyzés nem a Hellboy akciófilmről fog szólni, hanem a Gyémántfiú aktuális olvasmányomról, ami több napos fizikai fájdalmat és rémálmokat okozott nekem.

Mostani könyvolvasásaim rendre eltolódnak a mazochizmus felé, most már olyan mértékben, hogy távol tartási végzést kell gyakorlatilag magam ellen kérnem. Szerencsére zseniális sorozatokat és filmeket nézek közben, szóval próbálom életben tartani az agysejtjeimet, de most, hogy a Fénytörést is elkezdtem, lassan már úgy érzem, nem lesz lejjebb.

De most Gyémántfiú!

Szurovecz Kitti elmondása alapján, imád írni. Lelkes, fiatal, csinos, trendi. Nyilván jó érzékkel kapta el a történet fonalát, hiszen lassan már három éve tobzódhatunk a csillogó vámpírok bűvkörébe és bizony ő egy percig sem tagadja, hogy a könyvét Robert Pattinson ihlette. Most lehet azon is rágódni, hogy mennyire jó vagy rossz az Alkonyat tetrológia, de azért valljuk be, első blikkre mindenkit  megvezetett Stephenie Meyer és azt hittük most megint majd egy korszakalkotó vámpírábrázolásnak lehetünk tanúi. Nem így lett, csak jelzem és erről nem is nyitok vitát.

Szóval adva van egy srác, Nickolas (kb. a könyv felénél döbbentem rá, hogy Kitti lelkébe mély sebeket hagyhatott egy Miklós nevű fiatalember), aki szép, mi több gyönyörű, még a nővére is azt mondja róla: "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy rámennék!". Tehát szép. Jah, és tehetséges. Jah, és tök férfias és úgy eszi a palacsintát, mint egy ötéves. Remélem most már mindenkinek átjött és kellően szerelmes a főhősbe. Miki megkapja a lehetőséget, hogy eljátszhassa a Fényemberek címszerepét. Ezért aztán Los Angelesbe utazik egy meghallgatásra, ahova aztán pizzával megy (mivel mással?), ami miatt a főhősnő először pizzafutárnak nézi.

De semmi gond, mert olyan lehengerlő a szerepében, hogy csak csuda. Meg is kapja azt. Majd rengeteg oldalon az következik, hogy mindkét hős haját, sminkjét hogyan készítik el, közben zseniális párbeszédek peregnek, amibe inkább ne menjünk bele. A lényeg annyi, hogy Nick és Heily (én még ezt így soha sehol ilyen formában leírva nem láttam, de tudjuk Amerikában minden lehetséges, az egyik amerikai főnököm fiait pl. Lakey-nek /tavacska/ és Leafy-nak /levelecskének/ hívták.) kezdetben utálják egymást. Majd a történet előrehaladtával cuki beceneveket aggatnak egymásra, mint a Hell és Csillagszemű. Ebből már tudni illik, hogy love is in the air.

Persze Pokolkát tiltja az anyukája Csillagkától, de a fiatalok nem törődve az intelmekkel összefekszenek. Pokolka terhes is lesz legott, Csillagka meg narkós. Hogy ezt most hogyan az nem derül ki, bár előtte kapunk egy felvezetést, miszerint Csillagka anyukája terhesessége alatt rákos is volt, ami miatt majdnem elvetette Csillagkát, de aztán mégsem, viszont a születése közben elakadt a szülőcsatornában, ezért most hiperérzékeny. (Ne firtassátok...)

Sajnos Csillagka anyukájára rájár a rúd, mert régebben ő is LA-ben lakott, de megerőszakolták, utána Londonba költözött, mert minden jó, ha vége jó. Vagyis nem, mert Pokolkát megverik a féltékeny rajongók és elmegy a baba. Csillagka meg bevesz egy csomó bogyót és a tetejébe még az ereit is felvágja.
Snitt. Itt kellett volna abbahagyni, de ez még csak a történet fele. Lesz ez jobb is!

Mindenki azt hiszi, hogy Csillagka meghalt, de nem, mert Magyarországra került Rebus ölelő karjaiba, aki egyébként pont úgy néz ki, mint Pokolka, csak barna a haja. Hálaistennek, mert így az írónőnek nem kell a leíráson agyalnia. Csillagka kezd magára találni Kőrösújfaluban, lassan kilábal a depijéből, dug is, ami azért valljuk be sokat lendít az önértékelésén.

Igen ám, csakhogy Pokolka is kies hazánkba érkezik, egy filmforgatásra, féltestvérével. Akiről még senki sem tudja, hogy a féltestvére, ők sem tudják, ezt csak az olvasók tudják, egyfajta kikacsintásként. (Itt már sejteni véltem, hogy SZ. K. írónő titokban a latin szappanoperák nagy fanja, később mindez bizonyítást is nyer egy Januaria nevű szolgálólány felbukkanásában. Nem röhög!) Pokolka haját többször megigazítják, befestik, mindeközben Csillagka hajával is ugyanez történik, ezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert a könyvben mindez oldalakon átívelő eseménysorozat, tehát fontos.

Később Pokolka levelet kap, amiben közlik vele, hogy Csillagka él. Főhősnő kocsiba pattan és Kőrösújfaluba hajt, de Csillagka sajnos épp nincs otthon. (Na, most lehet röhögni!)

Csillagka később beállít a szüleihez, Rebussal, élete szerelmével. Sejtetni engedik, hogy esetleg, netalán tán, egyszer csak, lehetséges, hogy visszatér a Fényemberek stábjába, de nem, mert inkább szemébe húzza színes, bojtos sapkáját és a civil életet választja. Pokolka végignyomja a forgatást Etyekwoodban, aztán kimászik a híd tartópillérjére, ahonnan Csillagka leugrott (WTF?) és ledobja a tőle kapott ajándék karkötőt. Jah, és majd elfelejtettem van a végén egy szochiopata gyilkos is, ami nekem már sok volt, de a rajongók gyomra biztosan jobban bírja az efféle izgalmakat, mint az enyém.

Akár itt vége is lehetne, de van még egy ajándék fejezet, amiben Csillagkát elüti egy taxi. És vége, tapsvihar.

Ennyi a történet. Leírást ne keressen benne senki, mert nincs. Gondolatjelek és párbeszédek tömkelege viszont van. Sok dőlt betűs mondat is van, ezzel hivatottak elkülöníteni a párbeszédeket a gondolatoktól. Ez valami új szerkesztési módszer lehet, mert mostanában nagyon sok ilyet látok könyvekben. Ööö... és itt szögezzük is le gyorsan, hogy ez nem egy könyv. Ez egy fan-fiction, annak is harmatgyenge. Tudom miről beszélek, én is írtam hasonlót, - Gyűrűk Urásat - csak reménykedhetek benne, hogy nem bukkan fel az internet sötét bugyraiból, pedig az (nem melldöngetésként mondom) nagyságrendekkel jobb volt, mint ez.
Szurovecz Kitti imád írni. Én is. Kettőnk között csak annyi a lényeges különbség, hogy nekem van önkritikám.

2011. október 10., hétfő

Illness sucks


Nagyjából egy éve nem voltam beteg, leszámítva a béna megfázásokat, ami neocitránnal frankón kezelhető. Most viszont itthon ülök, állok, fekszem, mert sehogy se jó. És persze sokat kell innom, meg minden, ami ezzel jár. Az éjszakát már így is félig a wc üldögélve töltöttem, ha nem, akkor olvastam, sóhajtoztam és borzasztóan sajnáltam magam. Biztos Jevának is nagyszerű éjszakája lehetett, hála nekem. Arról nem is beszélve, hogy az ügyeletes orvos nem jött ki, azt üzente (...elfogyott a regimentje) igyak sokat, amit nyilván magamtól is tudok, szeretem, ha hülyének néznek.

Így a fagyigyárba tett látogatásom ma elmarad, a főnökeim valószínűleg nem örülnének nekem, ha a nap nagy részét a mellékhelyiségben tölteném el és nem a hegesztőgép mellett görnyedve. Azt mondtam már, hogy irtóra sajnálom magam?

Update:
Nem is tudtam, hogy ilyen naaaaaaaagyon jóképű dokim van. Látszik gyakran látogatom eme műintézményt. Felállította a diagnózist, miszerint vesemedence gyulladásom van, amihez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy: minden betegség mondjon le!

2011. október 7., péntek

Love


Nyolc év után tökéletesen megható mondat:

"Tök szeretlek."

2011. október 5., szerda

The bucket list


Alakul a fő csapásirány, mármint ami "A bakancslistát" illeti. Irtózatos nagy levelezésekbe bonyolódom ismeretlen emberekkel, angolul, magyarul. Egyébként meg kell említenem, hogy most már én is tapasztalom George Mikes (angliai magyar író vagy magyar származású angol író, "Siklóson igen kevés jeles angol író született...") elméletét, miszerint "az egész világ magyar" vagy legalábbis valami kapcsolata tuti van Magyarországgal. És megdőlni látszik az a teória is, hogy magyar magyarnak farkasa. Neeem, ez így nem igaz, legalábbis azokkal, akikkel beszéltem A bakancslista ügyében mind nagyon rendesek és kedvesek voltak, illetve segítettek, segítenek. Szóval, van remény.

Közben dühöngök, hogy nincs bécsi koncertje a DSLZ-nek, viszont van már új albumuk. Egyébként gondolkodom azon is, hogy egy koncertjüket felveszem A bakancslistámra CS-gel megfejelve, mert az úgy már kihívás. Lehet persze, hogy sokat akar a szarka effektus van és simán belebukom ebbe az egészbe. De egyenlőre tényleg rengeteg kedves, önzetlen emberrel méleztem, cseteltem A bakancslistával kapcsolatban, így pozitív gondolkodásom szerint csak jól jöhetek ki belőle.

Hogy Hibus kedvéért filmeket és könyveket is említsek, felfedeztem magamnak Salman Rushdie indiai írót is, akire a Sátáni versek című műve miatt kimondták a fatvát. Beszereztem tőle négy könyvet, ebből A Hárún és a mesék tengerét már el is olvastam. A fickó szerintem egy zseni, úgy tud mesélni, mint a régi nagy mesemondók, kicsit Neil Gaimannel és Terry Pratchett-tel keresztezve. Ha a többi könyve is olyan jó lesz, mint Hárún, akkor Kurt, Gerry, Neil és Robert mellé bevéshetem Salman nevét is a nem létező szívtetoválásomba a felkaromon.

Illetve külön megint csak Hibus kedvéért megemlítenék egy filmet is, amit nem elég egyszer látni, kb. milliószor újranézős és most már abszolút personal favorite színész, zenész és egyéb -ész szerepel benne, naná, hogy Jared Leto. Aki szerintem egyébként nem is létezik, csak a csúnya amerikai médiabirodalom találmánya kb. mint Patrick Bateman az Amerikai pszicho-ból. (És persze, hogy abban is szerepel...)