2014. szeptember 25., csütörtök

Tissue

Úristen, a fiam angol lesz! Durván megvetően bámult rám, mikor kifújtam az orrom. Majd kiröhögött.

2014. szeptember 23., kedd

Mummys`blogs

Szoptatás alatt szoktam általában netezni, mert Ficánka, bár úgy eszik, mint egy disznó, mégis valahogyan lassan és komótosan teszi. Ilyenkor van időm mama blogokat is olvasni, amit inkább ne tennék, mert esküszöm, hogy ezek még borzalmasabbak, mint a babás fórumok. A linkelt blogok persze kivételt képeznek, de a többi... mindig is tudtam, hogy nagy az Isten állatkertje, de nem gondoltam volna, hogy ennyire alacsony a kerítés.

Általános mama-blog: a mindentudó. Ő az, aki már a terhessége alatt magáévá tette az összes kismama szakirodalmat. Persze jellemzően csak egy szerzőtől. Így lesznek ők a vidaágisok, a suttogók, a spockosok...stb. Igazából önálló gondolatuk nincs, viszont minden esetre tud egy remek idézetet. Véleményt mondhatsz, de csak a megfelelő iskolával iránymutatót, különben kommentek hada támad rád, utánad nyomoz és megtalál, bármilyen fórumba írsz legközelebb.

A csillámpónis. Minden gyönyörű, minden tökéletes, minden harmónikus. Szinte hallod a kacarászó angyalkák hangját. A baba nem sír, hanem traumatikus születésélménye van, 5 évesen is. Könnyedén, mosolyogva egyensúlyoz a kakis pelenkák, síró gyerek, háztartás között és persze 6 hét után már szexdémon is, de mindezt csak zárójelben, sokat sejtető smilekkal megtüzdelve. Ellenvéleményt hallva, rád uszítja a Szives Bocs Eltakarító Brigádot.

Az ökó. Hasonló, mint a csillámpónis, csak glitter nélkül. Mi vagyunk a hosszan zengő ohhhhmmmm... akkor is, ha a gyerek 7 órája üvölt. Bár ilyen azért ökó anyuéknál nem fordulhat elő, mivel a baba már két hetesen jógázik, tökéletes légzéstechnikával. Szoptat. Bárhol, bármikor. Szerinte a kibukkanó mellbimbó az életünk szerves része. (Szerintem az életem szerves része a nutelláskenyér.) Mosható pelenkát használ, hogy kevesebb legyen az ökológiai lábnyom, viszont 100% pamut gyerekruhákat vásárol, amit ügyes kínai gyerekkezek varrtak cukira.

A próbálkozó. Első gyerek. Bízik az ösztöneiben, viszont azok nem jönnek könnyen. Azért a pelenkázással boldogul. A sírás megrémiszti, a hasfájás is, ezért mindent kipróbál. Cseppeket, szusszpenziókat, ecsetelőket, masszírozást, paskolást. Valami csak bejön. És közben sisseg, ringat, hordoz, aggódik és próbálkozik. Ez az erőssége. És blogot ír.


2014. szeptember 21., vasárnap

Differences

Most elmesélem nektek a különbséget az angol és a magyar nagymama között. Igazából borzasztóan le is lehet egyszerűsíteni a különbséget, nem lenne fontos külön posztot írni róla. A magyar nagymama az, aki énekel, táncol, idétlen képeket vág, órákig sétál fel-alá egy nyugtalan babával a karján, ha kell, nem csinál nagy ügyet egy síró gyerek láttán és szó nélkül tisztába teszi, ha arról van szó.

Az angol nagymama egyfolytába a szomszédokat lesi. Ha a gyerek sír, biztosan ránkhívják a gyámügyet. Csak új holmit vehetünk, felejtsd el a second hand-et, mert mit szólnak a szomszédok. Kertbe nem lehet kiülni, mert mit szólnak a szomszédok, ha megnyikkan. Nem énekel, nem járkál, nem szórakoztat, maximum mosolyog rá. Nem teszi tisztába, mert az az anya dolga (akkor is, ha az éppen az orvossal beszélget). Annyit hajlandó, hogy megfogja a gyereket, mikor az mosolyog. Ha már nem, átadja, mert a síró gyerek félreértésekre adhat okot, ráhívhatom a rendőrséget bántalmazásért. Ne firtassátok, ez Anglia. Buzi nehezen tanultam meg azt is, hogy ha egy gyerek elesik előtted, nem mész oda, hanem kikerülöd, és maximum foghegyről odaveted neki, hogy: Are you alright? Hozzányúlni nem szabad, mert a végén rádvernek egy bántalmazást.

És az én angol anyósom mereven tartja is magát ehhez. Gyönyörű napokat élünk meg együtt. Szerencse, hogy még egy hétig itt van nekem az Anyukám.

2014. szeptember 11., csütörtök

The best mum

Nincs sok társaságom mostanában, leszámítva Ficánkát, aki most is békésen horkol mellettem, ezért aztán minden barátkozási lehetőséget meg kell ragadni. Pláne, ha ott is közel hasonló korú pelenkás van. Csak azzal nem számoltam, hogy az anyák egyből átváltanak "bezzeg" üzemmódba, ha a gyermekükről van szó. Így megtudtam, hogy "bezzeggyerek" már kezdetektől fogva 3 óránként evett, sosem lógott a cicin, csak megette a kaját és már ment is aludni, önállóan alszik, az éjjeleket magától átalussza, sosem ringatják kézben és egyáltalán csak minimális esetben tartják kézben, a legritkább esetben sír, mosolygós boldog baba.

E. mindezt sztoikus bölcsen hallgatta végig, de mikor hazaérve bőgtem egy nagyot, mivel Ficánka akkor eszik, ha ő úgy gondolja, általában 2-3 óránként, de néha becsúszik közte is. Hasfájós, ezért ringatva alszik, egy ágyban velem, amit szégyenlek, mert mindenkinek ügyesen alszik kiságyban, de ő az istennek sem akar, már attól is üvölt, ha csak fölé tartod. Az éjjeleket átalussza ugyan, ha szemfüles vagyok és három óránként megetetem (tehát én nem alszom). Sokat van kézben, utál egyedül lenni, általában este 9 és hajnal 1 között üvölt, miközben rázom a seggét és sissegek neki. 

Szóval, bőgtem, mint a marha, mert még Anyától is megkapom skypeon keresztül, hogy totál elkényeztetem a gyerekemet, mindent szarul csinálok. Összességében szar anya vagyok. Aztán E. lazán csak annyit mond: láttad a barátnőd szeme alatt a hatalmas fekete karikákat? Majd rögtön másnap egy zárt mamiknak szóló facebook csoportban belefutok egy megjegyzésbe, amiben segítséget kér, mert a pelenkás nem alszik, sokat sír és állandóan kézben van.

Az egészből csak azt nem értem, hogy minek alakoskodni, képmutatni? Ha én elmondom, hogy nekünk milyen problémáink vannak, ő miért jön elő a "bezzeg" témával és miért nem próbáljuk együtt megoldani? Nem igazán értem ezt az egészet, komolyan. 

Egyébként azt meséltem már, hogy Ficánka kimondta az első szavát (édesdrágaegyetlenanyukám) és tegnap kapaszkodás nélkül elindult. 

2014. szeptember 6., szombat

Sleepy time

Fiúk az ágy közepén fekszenek összeborulva. Mióta E. átköltözött a másik szobába az üvöltő pelenkás miatt nem aludtunk egy ágyba. Boldog vagyok. Az örömömet az sem tudja elrontani, hogy nekem már nincs hely az ágyon, így a lábuknál összegömbölyödve internetezem hajnal kettőkor.

2014. szeptember 4., csütörtök

First month

Ma egy hónapos Ficánka. Ennek örömére kaptunk egy pár babaruhát, mert olyan rohamtempóban nől, hogy szinte felélte az összes gyönyörűen válogatott holmikat, nekem pedig őszintén nincs időm, erőm arra, hogy hetente új rugikat vegyek. Lassan egyébként is belefér a 3 hónaposoknak szánt kollekciókba, ugyanis egy hónap alatt nőt 6 centit és hízott 1 kilót (57 cm, 4.9 kg). Így most már végképp nem tudom hogyan fért el bennem egy ekkora gyerek.

A hetünk másik vicces epizódja az arcon kakkantás mellett, hogy voltunk gyerekorvosnál, ahol meztelenre kellett vetkőztetni Ficánkát, hogy meg tudják mérni. A szomszédos pelenkázó asztalon egy csudaszép csöpp kislányka feküdt, de Anyukája egyre csak Ficánka csülkeit csodálta, majd megkérdezte mennyi idős a nagyfiú? Mondtam neki, hogy pont egy hónapos, majd persze visszakérdeztem, hogy: és a pici lány? Kiderült, hogy a csöppség 8 hetes, én pedig szembesültem vele, hogy a gyermekem body builder.

A másik nem túl vicces sztori, hogy elért minket a hasfájós végzet, ami miatt nem alszunk túl jól. Mármint egyáltalán nem. Mondjuk Ficánka egy dög, mert most itt alszik mellettem, én meg posztot írok, ahelyett, hogy aludnék. E. pedig minden nap Red Bull, esszpreszóval nyit, amit óránkénti latte-val fejel meg. Este 9-től altatunk kb. éjfélig, aztán szerencsére kómába esik és ha sikerül ügyesen etetnem reggel 9-ig úgy is marad. Csak az esti műsort kell valahogy kibírni, végül is, ha azt vesszük 3-4 óra folyamatos üvöltés az majdnem semmi. Én pl. már nagyszerűen tudok könnyeimet nyelve hangtorzulás nélkül gyerekdalokat énekelni és közben ringatni a hirtelen 6 kezet és 6 lábat növesztő visitó, kapálózó kisdednek. Kár, hogy ezt később nem írhatom bele az önéletrajzomba.

Amit egyébként sikerült még ezalatt az egy hónap alatt elsajátítanom, az az, hogy megszüntem ÉN lenni. Már nincs olyan, hogy én szeretnék ezt vagy azt. Gyakorlatilag minden pillanatban Ficánkához alkalmazkodom, a saját identitásom megszűnt létezni. A vicc az az egészben, hogy szülés előtt fennen hangoztattam, hogy ez nem lesz így, mert majd én megmutatom... aztán be kell látnom, hogy ez a dolog egyszerűen csak így van. Mert őszintén egyszerűbb úgy végigcsinálni egy napot, ahogyan ő akarja, mint ahogyan én szeretném. De ezt belátni azért nem olyan könnyű, sőt, őszintén megmondva ez egy óriási lecke az élettől.

2014. szeptember 1., hétfő

Poo

Néhány napja cicza írt egy vicces posztot a macskája kakilási balesetéről, amin én jót röhögtem, mert eszembe jutott, hogy ilyenből nekem is kijutott anno. Nyígok is folyton E-nek, hogy kell nekünk egy macska, mert a macska örök humorforrás. Erre persze mindig megkapom, hogy itt van nekünk Ficánka, mint örök humorforrás.

Az elmúlt napokban esküszöm nem éreztem úgy, hogy egy stand-up komikussal élnénk együtt. Különösképp tegnap, amikor az egész napot csak kézben volt hajlandó tölteni, ha letetted, üvöltött, ha átadtam másnak, üvöltött. Még az étkezéseit is üvöltve, őrjöngve töltötte, aludni egy másodpercet sem aludt egész nap. Próbáltunk mindent, de az összes reakciója kimerült a tágra nyitott szemekben, krokodil könnyekben, remegve, csapkodva, vöröslő fejjel bőgésben. Este 11-kor még körbe-körbe autóztunk a háztömb körül, miközben ő felváltva nézelődött vagy üvöltött. Reggel kilenctől éjfélig tartott ez a műsor, amikor egyszerűen mély álomba merült.

Ma reggel mosolyogva ébredt, hát nem lehet nem imádni, komolyan. Indításként gondoltam lecserélem a pelusát. Felpakoltam a pelenkázó asztalra, lefejtettem róla a ruhát, pelust, majd egy óvatos mozdulattal próbáltam megtörölgetni a popsiját, amikor... igen, kitaláltátok. A gyermekem arcon szart. Én nagyon remélem, hogy ez csak a kezdő anyukák "szerencséje" és nem lesz belőle rendszer, mert szerintem a következő alkalommal már nem fogok ennyire őszintén röhögni.