2013. május 29., szerda

The Lamp

Szerintem nincs olyan csaj a Földön, aki ne látta volna a P.s. I love you-t és ne emlékezne arra a jelenetre mindjárt az elejéről, mikor Holly és Gerry arról vitatkoznak, hogy kell nekik egy éjjeli lámpa. Nagyjából azóta mióta ismerem E.-t esténként elhangzik ugyanez a mondat a számból. Szükségünk van egy éjjeli lámpára! Mert a villanykapcsoló a szoba túlvégén van, ha lefekszünk az ágyba, vagy nagyon a fejünk fölött (igen, az angolos madzagos megoldás, és akkor még a két csapról nem is beszéltünk), ami miatt furcsa tornamutatványokat kell végeznünk. És valami borzasztó, mikor szépen elhelyezkedsz és eszedbe jut, hogy bassssssssszameg a villany, az bizony égve maradt. Szóval, kell nekünk egy lámpa!

Minden este ugyanez. Gyakorlatilag tökélyre fejlesztettük. We need a lamp! Noooooooooo, nooooooooooo - hörgi E. elváltoztatott horrorisztikus hangon. Aztán röhögés. Pedig tényleg kell nekünk egy lámpa. A helyzetet csak súlyosbítja az a tény, hogy reggelente, ha együtt megyünk dolgozni mindig elhaladunk egy gyönyörű lámpabolt mellett.

Réz: Nézd! Lámpák!
E.: Ne nézz oda, még a végén velünk akarnak jönni!

Én komolyan azt hittem, hogy E.-nél is működni fog az a dolog, hogy ha sokat mondogatok valamit, akkor azt előbb-utóbb meghallja és lesz egy lámpánk. (Állítólag ez is genetikailag kódolva van a férfiaknál, mint ahogyan az is, hogyha valamit ledobunk a földre, akkor az nem létezik.) Úgy tűnik E. tojik a genetikára, mert Nooooooooooooo lamp, Nooooooooooooo lamp. Szóval, ha rajta múlik, akkor az életben nem lesz lámpánk. Lámpa nélkül fogunk tengődni az idők végezetéig. Kitekeredve kell villanyt lekapcsolnunk és reggelente kiégeti a retinánkat a FÉNY.

Végül tegnap az a nagyszerű dolog történt, hogy azután, miután sikerült átiratnom a címemet a banknál, végtelen sok szabadidőm maradt és útközben hazafelé, a lámpabolt is nyitva volt. És megszólítottak, hogy velem akarnak jönni. Nah, jó voltaképp nem, csak jól hangzott. Belépve az üzletbe a lámpák végtelen sora és egy bácsi, aki nyilvánvalóan lámpákat akart eladni. Nagyon nehezen tudtam csak meggyőzni, hogy a táncosok által tartott lámpa, vagy a rózsaszín műanyag macska, kék világító repülővel, nem az én asztalom (igazából nem is értem, hogy kié). Ennél én valami sokkal egyszerűbbre gondoltam, semmi csicsa, rózsaszín, vagy ilyesmi, olyat mutasson, ami megy a kékhez és a feketéhez, mégsem nagyon pasis, mert hát valahol én is itt vagyok.

Hosszas kutatás után végül megtaláltam. Csinos. E.-nek is tetszik, csak nem akarja elhinni, hogy a nyomomba szegődött hazafelé jövet.



2013. május 28., kedd

Bank holiday

Mostanra beállt, hogy az offjaimat hétfő-kedd-re kapom, így sokkal könnyebb tervezni, még akkor is, ha E. normális, angol munkahelyen dolgozik, ami annyit jelent, hétvégenként van otthon. Viszont, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy bank holiday van, akkor rendre együtt tölthetjük a hétfőket, kedden meg elintézhetem a maradék dolgokat, kirándulhatok, ha az idő engedi illetve múzeumba mehetek, mert miért ne. Szóval nekem ez így nagyon jó, főleg, hogy havonta egyszer kapok egy hétvégét is, komolyan egy szavam sem lehet. 

Főleg, hogy tegnap, bank holiday hétfőn olyan ragyogó idő volt, hogy vétek lett volna otthon maradni, különben is régóta tervezett missziót teljesítettünk. Történt ugyanis hetekkel ezelőtt, hogy a szomszéd macskája kipecázta az egyik halat a kerti tavacskából és jóízűen elfogyasztotta a verandán, úgy, hogy csak a feje maradt meg. Ráadásul a legnagyobbat választotta, azt aminek neve is volt (Sally, a hal), szóval érthető módon mérgesek és csalódottak voltunk. Ez a hétfő viszont kapóra jött nekünk, mindannyian felkerekedtünk, hogy új halat szerezzünk.

Vagyis ekkor még azt hittem, csak halról lesz szó. Néhány héttel ezelőtt az urban-eve-en mutattam E.-nek Gomezt, a nyulat, ő pedig teljesen odáig volt, hogy nyulat lehet lakásban is tartani. Onnantól kezdve esténként, lefekvés előtt nyuszikat mutogatott nekem a telefonján, hogy nézzem meg milyen cukik. Nos, engem nyilván minden pici, szőrös állatka levesz a lábamról, de olyan kérdésekre nem voltam felkészülve, hogy hova pisil a szobanyúl, mekkorára nő meg és mekkora hely kell neki. Szóval kénytelen voltam néhány estét nyulas honlapok böngészésével tölteni, hogy minden kérdésre megnyugtató választ adjak. Aztán a dolog ennyibe is maradt, kivéve a nyuszis képek nézegetését, amit egy idő után már csak E. űzött kitartóan. Azért valljuk be, hogy mulattatott a dolog, mivel egy több mint 100 kilós emberről van szó, aki odáig van a nyulaktól. Próbáljuk csak meg elképzelni... nah, ugye.

Szóval, elmentünk először az egyik közeli garden centerbe, ahol nagyon szép aranyhalak voltak, de valami horribilis összegért. Így aztán kénytelen voltunk felkerekedni és elmenni egészen Enfield-ig, hogy még több helyet bejárva, megtaláljuk a tökéletes halat. Az első garden center megvett engem kilóra, mert gyönyörű tavacskákban szépséges aranyhalak úszkáltak, de a mi halainkhoz mérten vagy túl nagyok, vagy túl kicsik voltak. Így onnan is tovább indultunk, volna... vagyis a család indult volna, E. viszont ragaszkodott ahhoz, hogy megnézzük a többi állatot is. A többi állaton kutyusokat, cicusokat, höriket és papagájokat kell érteni, elkerített részen, ahol megsimizheted őket, hogy aztán soha az életben ne akarj elválni tőlük. Okos. Persze az árak kellően elrémisztőek voltak, pl. egy westi 600 font-nál kezdődött, egy teknőctarka, brit rövidszőrű cica (értsd: sima házimacska) pedig 200 font. Komolyan letettem a hajam, egészen addig, míg E. el nem rángatott a nyulakhoz. Ott üldögéltek a ketreceikben, cukin majszolva a salátát és szénát. E. húga közben folyamatosan olyanokat mondott, hogy az egyik barátjának is van szobanyula és tök édes, meg szobatiszta. Nekem meg itt esett le, hogy akkor most nyulat veszünk. Igen, tudom, lassú a felfogásom. De mentségemre szolgáljon, hogy én állatot általában úgy hozok a házhoz, hogy előtte pontosan tájékozódom róla, nem csak annyira, hogy mekkorára nő meg vagy hova pisil, hanem valóban. Mert pl. a nyuszik is elélnek 5-7 évig, és hát addig bizony az életed részét képezik, még akkor is, ha éppen nem akarod.

Így aztán bámultam E.-re, aki teljesen elgyengülve állt a nyuszik ketrece előtt, olyan arccal, hogy kérlek vigyük haza őket, pont úgy ahogyan néhány perce én álltam a cicák és kutyusok előtt (600 font bazzzzmeg). Próbáltam összevakarni valamit, amivel meg tudom hatni ezt a hatalmas embert, hogy nem, nem viszünk haza minden nyulat, gondolkozzunk reálisan. Végül kénytelen voltam bevetni az adu ászt, ami után szomorúan, ámde nyúl nélkül távoztunk az üzletből. Az állatkereskedés ugyanis éppen kifogyott a holland törpenyulakból. Micsoda balszerencse, hogy mi előtte pont azt beszéltük, hogy ha nyulat vennénk, akkor csak is olyat, és semmi mást.

Viszont a következő állatkereskedésben megtaláltuk a tökéletes halakat, narancssárga, fekete pöttyöset és egy kék, fekete pöttyöset, álom áron. Megkaptuk őket egy nagy zacsiban, azzal az ígérettel, hogy kibírják hazáig, amit valóban meg is tettek, leszámítva azt, hogy többször azt hittük kilyukasztják a zacskót annyira ficánkoltak. Otthon aztán összeengedtük őket a többiekkel, ami kezdetben jó ötletnek tűnt, mostanra azonban több fejfájást okoztak, mint örömet. Ugyanis a többi hal nem fogadta őket túl kedvesen, két napja azzal vannak elfoglalva, hogy kikészítsék a kéket. Összevissza kergetik a tóban, egy perc nyugalmat sem hagyva neki, lökdösik és piszkálják, mi meg azon gondolkodunk, hogy hogyan is lehetne megmenteni, de semmi ötletünk sincs. Tökéletes tanácstalanság, E. pedig folytatja a holland törpenyulak tanulmányozását (tegnap rajtakaptam, hogy este a szokásos box edzése közben nem verekedős videókat nézett motiváció gyanánt, hanem nyuszis honlapokat), addig, amíg valóban el nem szánjuk magunkat egy állatka befogadására.

2013. május 24., péntek

Panic

Az a meglepő dolog történt, hogy tegnap E. hamarabb ért haza mint én, ami egyébként isteni csoda, ma biztos késő este jön, ennek örömére. Hevert az ágyon és rágta a körmét, ami rosszat jelent, nagyon rosszat. Csináltam gyorsan egy teát, mert a tea mindenre megoldás az angolok szerint. Ezalatt ő odakint fújta a füstöt, miközben remegett a keze, ami rosszat jelent, nagyon rosszat. Kérdeztem, hogy akar e róla beszélni, de csak rázta a fejét. Így aztán közöltem vele, hogy most elmegyek fürdeni, ha akar beszélni róla, ott megtalál.

Végül úgy 10 perc elteltével rátelepedett a kád szélére és elkezdte, hogy ő gondolkodott és nem tudja mi lesz velünk, mert pénzt kell gyűjtenünk és lakást venni, és gyereket is akarunk és ahhoz is pénz kell. És ő utálja a munkáját és soha sem volt jó a pénzgyűjtésben és most komolyan megijedt, mert az élet rövid és kilátástalan és most megy és elszív még egy cigit.

Ültem a forró vízben és nem kaptam levegő, hogy ezmostmiez? Most szakítunk vagy mi van, esetleg mijafenétkellettvolnaerremondanom??? Már éppen pánikbaestem, mikor visszajött és megkérdezte milyen napom volt, mintha mi sem történt volna. Kérdeztem is, hogy most szakítani akar vagy mijafaszvan? Mire tökéletesen meglepődött, hogy miről beszélek, nem is érti. Ez volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy az angolom megint nyilvánvalóan cserben hagyott, biztos elveszítettem a fonalat valahol és nem is úgy, és azt értettem, amit. Előfordul. 

Szóval ültem tovább a forróvízben, ő pedig beszélt csak, beszélt, hogy hogyan is képzeli, és hogy milyen boldog, hogy rámtalált és most van oka gondolkodni a jövőn, mert eddig nem volt miért. Komolyan szeretem az ilyen beszélgetéseket, mert nagyon sokat tanulok tőle, róla. Közben a víz is kihült, én meg borzasztó fáradt lettem, E. pedig úgy döntött, hogy még boxol egy kicsit. Bebújtam az ágyba és iszonyú hamar elnyomott az álom, annak ellenére, hogy gyakorlatilag 3 méterre tőlem E. ütötte verte a boxbábut. Mert a stresszalvás most is működött.

Egyébként pedig, ha nem tudnátok Keanu Reeves azért hízott meg, mert már a töke tele volt azzal, hogy mindenki azzal basztatta, hogy vámpír. Nyilván az, de mivel nem ölhet meg ennek örömére minden embert, így kénytelen volt elhízni. Világos? Egyébként én is ezt tervezem, mert már a tököm tele van azzal, hogy 24-nek néznek.

2013. május 21., kedd

Move in officially

Hát ez is bekövetkezett, hivatalosan is összeköltöztünk. Eddig csak félhivatalosan cuccoltunk össze, mert a fele holmim még mindig Stratfordba volt, volt kulcsom az ottani házhoz és oda voltam bejelentve. Tegnap viszont megragadtunk két nagy szemeteszsákot és azzal a szent elhatározással indultunk neki a napnak, hogy most vagy soha. Persza az egészből az lett, hogy egy gyönyörű, laza napot töltöttünk együtt, vásárlással, kávézóban való üldögéléssel, jövőt tervezéssel. Mire észbe kaptunk már 4 óra volt, így én elrohantam összepakolni, mert ehhez a művelethez nem kell, hogy láb alatt legyen a férfi ember. E. pedig elfoglalta magát azzal, hogy még több helyet csinált a cuccaimnak, hogy aztán, ha rácsörgök azonnal jöhessen felkapni engem és a pakkokat.

Meglepően hamar végeztem Stratfordban, bár szomorúan vettem tudomásul, hogy booooooooooooooorzasztóan sok cuccom van, pedig komolyan dolgoztam rajta, hogy ne legyen ennyi (nem). Szóval, nem kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni E. a két zsáknyi és egy hatalmas bőrödnyi holmihoz. És nem véletlenül, mondjuk úgy, hogy fentakadt a szemöldöke, mikor meglátta a zsákokat és a bőröndöt. Közölte, hogy ennyi helyet biztos, hogy nem csinált, szóval a holnapi napom egy kihívás lesz, mire elpakolok mindent. És hogy őszinte legyek, adott pillanatban én is így éreztem.

Most viszont, hogy minden gyönyörűen el van pakolva, összehajtva, majdnem tökéletesen láthatatlanul, ami leginkább nekem volt igényem, mert ez mégis csak az ő területe és nem akarom, hogy úgy érezze, a csaja egy pillanat alatt átvette a hatalmat. Persze vannak itt-ott gyertyák és egy-két bárány, de tényleg nem annyira ijesztő mennyiségben, mint otthon. Bár ez nem azt jelenti, hogy idővel nem fognak ellepni minket a bárányok és gyertyák, ismerve magam. A bögrékről most próbálom lebeszélni magam, ami igen erős akaraterőt igényel, mert csudaszép DW-s bögréket láttam, megint.

Arról elfelejtettem szólni, hogy megint voltam múzeumban, méghozzá kert és lakás múzeumban, ami szintén ingyenes és olyan gyönyürűségesen szép kertje van, hogy az maga a csoda. Azt még ki kell derítenem, hogy ide hogyan lehet képeket beilleszteni, de próbálkozom vele.




2013. május 18., szombat

Summary

Most, hogy a blog.com néha megengedi, hogy hozzáférjek a blogomhoz, rádöbbentem, hogy nem egészen egy év alatt milyen sokat változott az életem. Nem egészen egy éve még csak tervekben létezett az, hogy külföldre megyek dolgozni és lám most mi van. Egy év alatt az életem gyökeres változáson ment keresztül és ami még megdöbbentő, hogy én erre csak most jövök rá. 

Én komolyan azt gondoltam, hogy ez csak egy 1-2 éves kitérő lesz az életemben, aztán minden megy tovább, ahogyan eddig volt. Persze volt egy olyan érzésem, hogy A.-val való kapcsolatom végleg kimúlik, azt hiszem kimondva-kimondatlanul, de igazából tőle, előle szöktem Angliába. Ez egy durván mocskos húzás volt a részemről, de augusztusban, mikor megtörve hazajöttem, pontosan láttam merre is tart a kapcsolatunk és tudtam, hogy ezen csak én tudok gyökeresen változtatani. Gyereket akarok, kézenfogva karok járni a pasimmal, azt akarom, hogy együtt éljünk, hogy közös terveink legyenek. Még kilenc év után sem volt meg ez közöttünk és csak további hazugságok árán tudtam volna elhitetni magammal, hogy mindez így van rendben. Ott a Megyei Könyvtár teraszán hála Pillanónak és Müller Péternek, elértem a Nirvanát, megvilágosodtam, én lettem maga a zen, hosszan zengő ohhhhhhhhhhhhhhm... éssatöbbbi.

Vagyis még mindig csak gyakorlom, hogy az legyek, de néha már sikerül, ami nagy szó. Nem egyészen egy év alatt olyan munkát találtam, amibe nem halok bele, normálisan keresek vele, a főnökeim jófejek, a munkatársaim aranyosak. A magánéletem olyan, mint az álom, nem is szerenék felébredni belőle soha. E. egy mocsokláda, folyton gúnyolódik velem, mert nem beszélek angolul, ezért mostanában különböző fordítóprogramokkal kommunikálunk. (I have a translator and I am not afraid to use it.) Valahol vicces, hogy a metrómegállóban úgy fogad, hogy: Milyen volt a napod? és röhög hozzá. Szerintem is vicces, bár mindig is tudtam, hogy nincs humorérzékem. Illetve reggel úgy ébreszt, hogy: asszony, csinálj kávét!, mire én kiröhögöm, hogy a fordítóprogramja egy kalap szar és egész más mondott, mint amit szeretett volna. Jól elvagyunk, nah. De ami a lényeg, lehet vele tervezni, együtt építeni a jövőt, gyerekneveken fantáziálni, kézenfogva járni az utcán és nevetni, nevetni, nevetni.

Tudom, hogy a jövő nem olyan egyszerű, mint ahogyan 10 évesen elképzeltük és nem olyan könnyű, mint ahogyan gondoltuk az iskola kapuján kilépve. De most már biztosan tudom, hogy képes vagyok magam írni és tervezni a jövőt, hogy van akaratom és képességem arra, hogy kimásszak bármilyen gödörből és Kriszta szavaival élve, nem hagyom, hogy az élet megkeserítse az életemet.


2013. május 14., kedd

Fuck, fuck, fuck and some good

Ok, nagyjából most lett elegem a blog.com-ból. Imádtam az elején, okos volt, tanulékony és könnyen kezelhető. Aztán jöttek a komment szigorítások és egyszerűen nem lehetett hozzám kommentelni, pedig nekem fontos a visszajelzés. Most pedig már hetek óta nem férek hozzá a bloghoz. Hát, most lett elegem. Költözök, amint lehet, ha végre hozzáférek a blogomhoz, apránként át fogom költözteni ide. Jó lesz, már ha egyszer hozzáférek újból a blogomhoz. Ujjak keresztbe.

Egy hét otthoni rohanás után, újból London. Rövid volt az otthon töltött idő, tokkal, vonóval 5 napot töltöttem otthon. Azt is leginkább rohanással, mert mindenkivel találkozni akartam, útlevél készítetéssel, pénzügyek rendezésével. Ebből az lett, hogy van új útlevelem, talákoztam sok-sok baráttal, de még így sem minddel, és persze a pénzügyeket nem sikerült elrendezni, baszódjon meg minden bank. Egyébként én itt és most befejeztem velük a tárgyalást, mintegyik egy nagy fasz, kb. úgy kezelnek, mint valami bűnözőt, mert külföldön dolgozom és nem tudok 20 naponta hazajönni, hogy ezt vagy azt aláírjak, mert persze mindenhová az én aláírásom kell, nem lehet meghatalmazást adni, nem lehet megbeszélni velük... egyáltalán semmit sem lehet. Szóval befejeztem a velük való tárgyalást, magasról leszarom őket, lesz, ahogyan lesz, kapják be.

Ez mondjuk megadta az alaphangulatát az otthon létemnek, a második felütés az volt, mikor rájöttem, hogy a kutyám már nem szeret. Átpártolt Anyukámhoz, lassú nyugdíjas tempóban éldegélnek ők kettecskén, amibe én már nem férek bele. Elveszítettem Plüsskutya szeretetét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sirattam meg ezt a szituációt, ugyanakkor valahogy így most könnyebb is lett, mert ők ketten már egy család, nekem meg nem kell tovább azon aggódnom, hogy szót fogad, boldog e, nem törtem e össze nagyon a lelkét. Persze Anya lelkét összetörtem azzal, hogy most már mindketten látjuk, hogy nem jövök haza Angliából, legfeljebb csak látogatóba, így most a további kérdés már csak az, hogy vele mi lesz. Szeretném, ha mind együtt lennénk idekint, de ahhoz meg kell teremtenem a feltételeket. Ez most a következő etap.

Szerencsére nagyon sok baráttal sikerült talákozni, volt Molytali is, ami újabb erővel töltött fel a következő hónapokra. Remélem ők is így érzik, mert nagyon sokat jelentenek nekem, és remek volt, hogy úgy tudtunk találkozni, hogy nem számított az idő. A négyszemközti fogadóórák is tök jól sikerültek, ott folytattuk a beszélgetést, ahol múltkor abbahagytuk, ilyen az igazi baratáság. Sajnos néhány dolog beárnyékolta a nevetésünket, de erősek vagyunk, mint a vídia, bassza meg. Vagy valami ilyesmi.

Szóval ez a poszt nem szól másról, mint a blog költözéséről, az otthonlétemről, a barátokról. A következőben majd fogok panaszkodni, vagy nem. Bármi előfordulhat még.

2013. május 9., csütörtök

Holiday


Most, hogy az ember lánya kényszert érez arra, hogy nap, mint nap posztoljon, írjon, blogoljon, a szerver úgy dönt, hogy az istennek sem kapcsolódik, mert minek az. A Blog.com meg bocsánatkérő levelekkel bombáz, hogy mennyire sajnálják, de komolyan. Én is sajnálom, de komolyan, mert az agyamat karmolássza belülről a sok le nem írt gondolat, lassan fejfájást kapok tőle és muszáj lesz innom még egy kávét. Még szerencse, hogy nyaralok és végtelen mennyiségű kávét ihatok, senki sem fog rám szólni, hogy a hátadon pörögsz, miközben én már aludnék, mert este 11 van.
Egyébként el kell mondanom, hogy kicsiny városom már olyan menő, hogy laktózmentes lattét is lehet venni az egyik új kávézóban, és nem néznek közben hülyén rád, hogy mi a jóistent kérsz, hanem elkészíti, szép karcsú pohárban, kis pohárka vízzel és mosolyog közben, hát, megáll az ember esze, tiszta Európa. Nem is kell innen Angliába menni. Van laktózmentes latte. Meg óriáslimonádé. Jelenleg ez a kedvenc helyem a városban. Minden nap itt adok fogadóórát a barátaimnak, akiket imádok. Visszahallgatva magamban az ujjongó, üdvözlő szövegemet, szimplán szerelemet vallottam mindegyiknek. Mert hiányzanak, cefetül.
Persze ügyeket is kell intézni, sokat, amitől a hajam égnek áll, mert a bürokrácia is olyan mint egy üres, lyukas vödör. Csak akkor működik, ha töménytelen mennyiségű pénzt öntesz belé, és akkor talán elindul valami apró fogaskerék. Kimondottan elegem van már abból, hogy bizonygatnom kell, kifizettem ezt vagy azt, befizettem ezt vagy azt, küldöm a pénzt folyamatosan erre meg arra. Közben pedig odakint minden egyes fontot beosztok, számolok, kalkulálok, hogy itthon olyan apróságot is el tudjak intézni, mint egy rohadt meghatalmazás, ami egyébként egy vacak papír az aláírásommal, de kellek hozzá én is, hogy lássák, nicsak létezem. 21. század, komolyan. De legalább az útlevelemet eltudtam intézni, igaz, hogy az is egy rahedli pénzbe került és még Pestre is kell utaznom miatta, mert ugye a rahedli pénzből már nem futja a Magyar Államnak visszaküldeni, nekem kell felbumlizni, metrózni érte. 21. század. Bár, ha már itt tartunk azt sem vágom, hogy mi a tökömnek kell újat csináltatni, miért nem tudják csak meghosszabítani? Illetve, miért kell füzet alakúnak lennie, ha sehol sem pecsételnek már bele, mert az már nem divat, miért nem csak egy sima kártya ez is és kész? Az élet nagy kérdései.
Azon is el kell gondolkodnom, most, hogy már összebútoroztunk és van saját polcom, hogy milyen könyveket vigyek ki. Igen, itthonról oda, Londonba. Ez számomra borzasztó előrelépés, mert nem azon agyalok, hogy hogyan is tudjak onnan hazahozni dolgokat, hanem innen viszek nehéz cuccokat, mint könyvek. Gondolatban összeállítottam egy tízes listát, bár azért limitált hellyel rendelkezem és E. is csak 4, max. 5 könyvet engedélyezett, lévén, hogy az ő dvd-i is hamarosan árverésre kerülnek és amíg nem költözünk saját helyre ne nagyon halmozzunk fel dolgokat. A család azóta is tiszta lelkes és boldog, hogy összeköltözünk, közös jövőt tervezünk. Itthon Anyuka is megállás nélkül sír, hogy végre legyen egy kis boldogságunk és nyugalmunk, mert megérdemeljük.
Most viszont húzok óriáslimonádét inni a barátokkal, meg laktózmentes lattét. Holnap meg útlevél, aztán meg moly, utána meg utazok vissza, hogy kicsit kipihenjem ezt a húzósra sikerült nyaralást.

2013. május 3., péntek

Sinusitis


Lassan már kész orvosi lexikon leszek, illetve már pontosan tudom a rajtam előforduló összes betegség nevét. Ez most egy egyszerű pharyngitis-szel kezdődött (torokgyulladás), ami aztán viharos gyorsasággal fordult át sinusitis-szé (arcüreggyulladás). A baj csak az, hogy már egy hete tart, borzasztó magas lázzal és sokkolóan durva orrfújásokkal tartkítva. Tegnap E. pl. kijeleltette, hogy most már tutira biztos, hogy az agyamat fújom ki, mert az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ennyi pus (genny) elférjen az arcüregeimben. A legrosszabb az, hogy miattam ő sem bír aludni, mert egyrészről úgy fűtök a láztól, hogy ember legyen a talpán, aki megmarad mellettem, másrészről pedig percenkét orrot fújok, hangosan és gusztustalanul. Egyébként ennek következtében az orrom gyakorlatilag megsemmisült. Bőrkedarabok lógnak róla, sebek borítják, és vörös mint a bohócorr. Lassan ki leszek tiltva az emberek közül. Szerencsére a főnököm pontosan látta, hogy halálomon vagyok és értelemszerűen nem tett délutánra, mikor is a kedves Mentalista bácsinak kellett volna felajánlanom éjszakai szervizes szolgálataimat. Viszont holnaptól megint délután vagyok, két napig, szóval tutira összefutok majd vele, én és a megsemmisült orrom. Remélem nem ájul el, én meg nem török össze semmit.
Csak, hogy képben legyetek az összes nyavajáimmal, nőt egy corn (tyúkszem) is a lábamra, amitől tisztára pánikba estem, mert nekem még ilyenem sosem volt és megdöbbentő, de basszus ez a vacak fáj is. Én azt gondoltam, hogy ez a corn dolog csak nénikkel és bácsikkal fordul elő, már tisztára bepánikoltam, hogy néni lettem (vagy bácsi, ami azért valljuk be még rosszabb), de Barb (E. anyukája) szerint attól, hogy sokat van cipőben a lábam és folyton talpalok. Egyébként nagyon naivan azt hittem, hogy tyúkszem csak az ember talpára nőhet (én és a hülye elképzeléseim), ezzel szemben nekem két lábujjam közöt van, így a tapasz feltétele bizony két emberes manőver. Egy, aki odafogja, miközben szétfeszíti a lábujjakat, és kettő, aki ráragassza a tapaszt. Szóval igazi csapatmunka, még szerencse, hogy a tapasz vízálló és úgy ragad, mintha egész életemben ott akarna maradni, így nem kell ezzel minden nap szenvedni. Viszont csodák csodája már legalább nem fáj.
Egyébként a betegségnek van egy jó oldala is, miszerint most már teljes egészében E.-hez költöztem. Bár igazából csak a cuccaim egy része van itt, de miután visszajövök otthonról, teljes egészében ideköltözöm. A vicces az, hogy most már olyan sms-eket küldözgetünk egymásnak, mint “Hi sweetie, I am home” vagy “I will be at home soon”. Szóval hivatalosan is együtt vagyunk, ami kiverte pár embernél a biztosítékot. De sikerült ezen is túllépnünk, ezzel is bizonyítva, hogy összetartunk és valóban együtt vagyunk. Illetve sikerült rábeszélnem, hogy ne akarjon kikísérni a repülőtérre hétfőn, viszont vasárnap számára hajnalban ott lesz értem Standstaden, ami nekem nagyon-nagyon sokat jelent. És még a megsemmisült orromat is szereti.