2013. szeptember 25., szerda

About my bad mood

Egyértelműen kiborulok, ha egy férfi azt mondja egy kapcsolatra, hogy minden a nő hibája. Egy ilyen mondathoz én túl feminista, idealista és nyugati gondolkodású vagyok. Aztán rájöttem, hogy én még soha nem főztem, mostam, takarítottam egy párkapcsolatban és talán itt lehet a hiba. Igazából el sem tudom képzelni, hogy főzzek, mossak, takarítsak egy párkapcsolatban, miközben a másik mellkast döngetve csinálja a semmit. Meg is kérdeztem rögtön E.-től, hogy ha külön költözünk akkor így lesz e. Szerinte persze, mert egy nőnek ez a dolga. Mondjuk ki, itt egy picit elveszetnek éreztem magam és feministának, de azért volt bennem annyi tartás, hogy közöljem vele: majd, ha eltartasz szívem. Persze a válasz sem késett sokáig: Mondjuk megírhatnád végre azt a könyvet és akkor mind boldogan élhetnénk, mint a gazdagok. Nincs rajtam elég nyomás, komolyan.

Közben volt egy ígéret is egy esetleges munkahelyváltásra, ami persze nem jött be. De ebben is én vagyok a hunyó, mert mindent készpénznek veszek. Különben meg honnan is veszem, hogy képes lennék munkahelyet változtani, mikor nem beszélek angolul, a barátaim is megmondhatják. A recis luvnya is megmondhatja. Mindenki megmondhatja. Csak E. szerint cuki az angolom, de ő nyilvánvalóan elfogult. Soha nem fogok tisztességesen megtanulni angolul és ebben J. K. Rowling sem segít, aki olyan szavakat használ a könyvében, amit még a szótár sem ismer és amit még életemben nem hallottam. Persze E.-t kell megkérdeznem, aki csodálkozva bámul rám, majd rögtön utána hozzáteszi: de azért szuper az angolod. Hát, persze szívem.

Közben meg nem értem, hogy másoknak hogyan sikerül az, ami nekem nem. Nyilván szerencse és tehetség kérdése. Én meg nem tartozom egyik kategóriába sem. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdezni a mindentudó horoszkópos könyvet, ami persze otthon maradt. Úgy tűnik mióta visszajöttünk nekem egyszerűen nem megy ez a londoni lét. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál bennem, pedig olyan szuper dolgok is érnek közben, mint találkoztam egy régi munkatársammal, aki már úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér.

K.-val még az útépítő cégnél dolgoztunk együtt, csuda jó csapatot alkottunk mi ketten, imádtam vele dolgozni, mert okos és szorgalmas és bármit megtenne a családjáért. Többek között azt is, hogy kijött Bristolba dolgozni, hátrahagyva a kislányát és a feleségét. Kb. ezer éve tervezzük, hogy egyszer eljön Londonba, de most itt volt az alkalom, mert a párja meglátogatta őt és végre volt idejük és pénzük hozzánk is eljönni.

A Kerékkel keztük, mert ők vettek rá jegyet, amire én eddig még soha, de tervbe van, komolyan. Mondjuk ki kerek perec, hogy ez engem nem érdekel, de majd tavasszal, ha jön Anyukám megint, erőt veszek magamon. Szóval ők felmentek, én meg elmentem enni (ez annyira jellemző rám... helló, szia, szórakozzatok jól, én megyek eszem valamit...). Aztán átléptünk a Big B-hez és a királynőhöz, ahol éppen őrségváltás volt, mondhatni akár így is terveztem, persze nem, de tök jól hangzik. Majd Trafalgar Square és British Museum, a múmiáival. Innen nagy ugrással Camden Town, mert muszáj volt szuvenírokat venni. Persze szakadt az eső, London gyönyörűen bemutatkozott erre az egy napra. Azóta meg folyamatosan jó idő van, 20 fok és napsütés. A város nem maradhat ki a Tower és a híd nélkül, szóval oda is el kellett mennünk, itt szerencsére már nem esett, viszont hideg volt és köd. Majd bevetettük magunkat az Oxford Street forgatagába, ahol végre be tudtam bizonyítani a város árnyoldalát, miszerint borzasztó tömeg van. Mindenhol. A játékboltban is. Egyébként ide vissza kell mennem, mert annyi jó kreatív kütyü is van, hogy ott muszáj lesz órákat eltöltenem. Majd hívott E., hogy végzett a melóban, menjünk vacsizni. Így elmetróztunk Turnpike-ra és beültünk a kedvenc török éttermünkbe, ahol mindig akkora adag kaját kapunk, hogy utána nem tudsz megmozdulni. Most is ez volt, csak pihegtünk a hosszú, fárasztó nap után, pedig még vissza is kellett metróznunk a Victóriára.

Persze bőgtem az elváláskor, mert én ilyen hülye kis liba vagyok, de megigértük egymásnak, hogy októberben vagy novemberben mi megyünk majd Bristolba egy egész hétvégére. Már nagyon várom, mert borzasztóan hiányoznak az életemből azok az emberek, akik az otthoni mindennapjaimat képezték. Ettől vagyok mostanába ilyen búval baszott, meg a moly miatt, meg a problémák miatta, amiket nem lehet leírni és amiatt, hogy nem beszélek angolul. Töményen összefoglalva: néha kimondottan szar az élet.

(És itt szeretném megjegyezni, hogy a blog bekötése a Molyra napokon belül meg fog szűnni. Szóval, ha onnan olvasol tegyél inkább a könyvjelzőid közé, vagy az RSS olvasóba. Köszi.)

2013. szeptember 23., hétfő

Silent

Próbálom kitalálni, hogy mi történt velem az elmúlt közel egy hét alatt, de nem nagyon sikerül. Kicsit beragadtunk a mindennapokba. Pedig, ha belegondolok volt közben két offom is, ami igen eseménydúsra sikeredett, de valahogy nincs kedvem beszélni róla. Arról sincs kedvem beszélni, hogy miért nem fogok molyolni többet. Igazából semmiről nincs kedvem beszélgetni, így aztán megyek is. Pááá...

2013. szeptember 18., szerda

Changes

Mióta visszajöttünk minden megváltozott. Kicsi lett a szoba, unalmas a munkahely, szürke lett London. Persze mielőtt elkezdenénk teljes apátiába zuhanni el kell mondanom, hogy hazautazásunk alapjaiban változtatták meg a kapcsolatunkat. Jó irányba. Nagyon sokat beszélgettünk, sokkal, sokkal többet, mint itthon tettük, még akkor is, ha én nem beszélek angolul. Sikerült megbeszélnünk, átrágnunk a rövid- és hosszú távú terveinket, ami engem abszolút boldoggá tett. Végre valaki, akivel a közös jövőt tervezhetem és nem arról szól a kapcsolatunk, hogy tudod, hogy ezt vagy azt nem lehet, hanem mindent lehet, csak egyesítsünk erőinket. Szóval azt kell mondanom, hogy hazalátogatásunkban az volt a legjobb dolog, hogy beszélgettünk, sokat.

Aztán visszaérkeztünk és azt vettem észre, hogy a szülőkkel is megváltozott a kapcsolatom, ami fura, mert azt hittem jól megvagyunk, most viszont azt látom, hogy szuperul vagyunk. Kérdezgetnek, érdeklődnek, viccelődnek, ami ugyan eddig is megvolt, de most kapok apró öleléseket, külön nekem készített ebédet, beszélgetéseket. Olyan, mintha megnyugodtak volna, hogy rendben, ez a lány most már marad, szereti a fiúnkat, komolyan gondolja a dolgot. Azt kell mondanom, hogy eddig is éreztem, hogy elfogadnak, de most már családtagnak is tekintenek, ami hatalmas boldogság nekem.

E. óriási selejtezéseket tartott a filmjei között, ami azt eredményezte, hogy lett egy egész falat betöltő, ÜRES könyvespolcom. Nekem. Mondjuk sokáig nem kell majd várni rá, hogy megteljen. És ezen az olyan mondatok is sokat segítenek, mint: "decemberben majd nagy bőröndöt viszünk és teletöltjük az otthonhagyott könyveiddel". Ha nem szeretném E.-t akkor most egyből belészeretnék. Persze, már most azon töröm a fejem, hogy melyik könyvek jönnek majd velünk, de már most tudom, hogy megint úgy járunk majd, hogy nem férünk el és könyveket egy darabot sem hozunk.


2013. szeptember 13., péntek

At the Shire vol. 2.

Ott hagytam abba, hogy őzek. De igazából itt vége is lett a hétfőnek, következett a kedd, amikor is Majkra mentünk. Persze szakadt az eső, mert az úgy a legjobb, olyankor kell kirándulni, meg sárban dagonyázni egy olyan autóval, amit utálok és ami nem megy fel a dombon csak egyesben. Említettem már, hogy utálok vezetni? Szóval, megérkeztünk, de Anyuka rossz ajtón akart bemenni, így egy kicsit összeszólalkoztunk. Végül azért sikerült rábeszélnem, hogy kerülje meg velem a nagy kapu és menjünk be a jégverem mellett. Sajnos tárlatvezetés csak minden órában van, így kénytelenek voltunk több mint fél órát eltölteni a levendulaillatban. Láthatóan utáltuk az egészet, ezért is van csupa mosolygós kép feltéve a FB-re. Majd jött az idegenvezető, aki nagyon édes volt, csak borzasztóan gyorsan beszélt én meg bután fordítottam az egészet, így E. egy idő után unatkozni kezdett és ördögvillázott a kereszt előtt, amitől én kiakadtam, aztán vitatkoztunk, végül nem beszéltünk... Szóval, igazán jól telt a majki kirándulásunk. Persze hazaérve azért sikerült kifejtenem E.-nek, hogy ez nekem miért is volt fontos, így ismét szent lett a béke köztünk. Este pedig elmentünk az egyik garázsba vacsorázni. Anyuka szerint nem is garázs volt, de szerintem igen, mert olyan fura helyi csávókkal volt tele, mint A Józsi és A Pista, akik hangosan kérték sört, miközben odakint támasztották az autójuk oldalát és azt kiabálták a végén, hogy írd a többihez. Mi olyanokat ettünk, hogy brassói, magyaros csirkemell és lazac (ez egy nagyon menő garázs kérem), végül Anyuka és E. az egészet lefojtották egy malomkeréknyi somlóival.

Szerdán meg Pest felé vettük az irányt. Sajnos nem sikerült megmutatnom E.-nek az igazi MÁV hangulatát, oda és visszafelé is a csudapiros vonattal mentünk, ami dundundun-ol mielőtt bemondja a megállót. Vettünk napijegyet, ami tök természetesen nem érvényes a siklóra. Viszont pózolunk csikóssal, oroszlánnal és Mátyással, aztán meg Halászbástyával. Itt jöttem rá, hogy csak nekem borzasztó ciki a cigányprímás az étterembe, E. egy egész videónyi anyagot szentelt neki. Még mielőtt megkérdezi valaki, nem, nem ültünk be az étterembe, hátulról filmeztük az egészet, miközben én megvetően biggyesztettem a számat, csak, hogy tudják az emberek, hogy magyar vagyok. Innen átbuszoztunk a Margitszigetre, ahol isteni limonádét ittam, dinnyedarabokkal, E. meg a ki tudja hányadik kávéját. Villamosoztunk, majd földalattiztunk és elértünk a Hősök teréhez, meg a Vajdahunyad várához. Itt egyébként úgy lefoglalta E.-t a szájtátás, hogy nekem kellett szólnom, hogy fényképezzen. Majd vágtában visszaloholtunk az Astoriához, ahol Hibussal Zuléval találkoztunk egy sör elejéig. Ide le merem írni, hogy E. utána még sokáig arról beszélt, hogy fogadjuk örökbe Zulét, mert olyan pici és édes. Rövid találkozónk után elmentünk megkeresni az Altair teázót, amit E. szerint valaki hosszasan LSD-zve és az angol safety szabályzatokkal direkt szembe menve alakított ki. Kép itt nem készült, mert E.-t kellőképp kiütötte az a tudat, hogy egy vizipipa belsejében ül, miközben szamurájok és kelta buszsofőrök teáját issza. Blackett maradt a vállalható ízű teánál, mint Nagyi kertje, ami gyümölcsös ízű volt, sötétpiros színnel. Én kipróbáltam a rágógumi és kókusz ízű limonádét, be kell valljam, a rágós jobban ízlett, mint a kókuszos, de én már csak ilyen hős vagyok, hogy minden fura limcsit bepróbálok.

Csütörtökre maradt Tata, ahol találkoztunk Pillangóval, aki rögtönzött idegenvezetést tartott nekünk. Viszonylag hamar éhesek lettünk és beültünk egy kifőzdébe, ahol E. megkóstolta a cigánypecsenyét és belenyalt az én halászlevembe, ami nem ízlett neki, fel nem foghatom, hogy miért. Pénteken pedig sikerült találkoznunk kicsihúgival is és a barátjával, meg beszereztünk olyan alapvető dolgokat, mint franciadrazsé. A szombatra nem is emlékszem, annyi maradt meg bennem, hogy borzasztóan korán keltünk, a repülőn a mögöttünk ülő pár folyamatosan vitatkozott, vagy ha nem, akkor a hányásról beszélgetett. Masszív fejfájással értünk vissza Londonba, pedig E. nem is értette a mögöttünk ülőket. Azóta pedig folyamatosan rossz idő van és esik, meg olyan vacak dolgok történnek, hogy dolgozni kell menni. De azt már most tudjuk, hogy dec. 1-től 8-ig újrázunk.

2013. szeptember 11., szerda

At the Shire

Azért lett Shire a címe mind a FB-os fotóknak, mind ennek a bejegyzésnek, mert mióta leszálltunk Magyarországon, azóta E. folyamatosan Megyeként emlegeti kishazámat. Szerinte Tolkien rólunk mintázta a hobbitokat és az elfeket is, és egyérteleműen Középföldét is. Nekem vannak kétségeim, ugyanakkor büszke is vagyok a hasonalatra. E. szerint a fák Magyarországon - a Megyében - égig nőnek, hihetlenül zöldek, a házak magasak, az emberek fehérek. Igen, borzasztó sztereotípiákban élünk, ezért is nem engedtem, hogy E. lefényképezze a kisbolt eladóját (nem, szívem, nem fényképezünk le minden fehér embert).

Szóval, megérkeztünk. Aztán Molytalira mentünk. Rögtön belecsaptunk a közepébe, csak, hogy E. szokja a dolgot. Kb. egy óra múlva feladta. Nem hibáztatom. Éjjel későn feküdtünk le, borzasztó korán keltünk, a repülőn nem tudtunk aludni, aztán jött a folyamatos magyar duruzsolás, amitől E. gyakorlatilag transzba esett. Szépen hazavezettem, ahol csak annyi ereje volt, hogy bemászott az ágyba, nyöszörgött egyet, aztán már horkolt is. Komolyan. Nekem viszon jól esett végre egyész délután magyarul beszélgetni, hallgatni titeket, veletek lenni, ismét részese lenni a mi kis klubunknak. Jó volt látni, hogy mind megvagyunk, itt vagyunk egymásnak és minden beszélgetésünket ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Csodásak vagytok csajok!

A vasárnapunk úgy folytatódott, hogy kölcsönkaptunk egy kocsit. Utálok vezetni. 2 éve nem vezettem és soha, soha, soha a büdös életben nem vezettem még személyautót. Szóval, borzasztó nagy hátránnyal indultam, ami egyre inkább elharapódzott a napok előrehaladtával. Volt sírás, üvöltés, káromkodás, csendes imák és a motor majdnem leégetéséig való bőgetése. Jelmondatunkká vált a DO SOMETHING, amit azóta is emlegetünk. Sajnálom, nem vagyok türelmes sofőr és elveszítem a fonalat valahanyszor átlépjük Pest határát. Vasárnap is ez történt, mikor Szentendrére a Skanzenba kellett eljutnunk. A kölcsönkapott gps szépen bevezetett minket Pestre, ahol én frászt kaptam és elfelejtettem melyik a bal, melyik a jobb kezem. Eltévedtünk, kétszer. Az én hibámból, mert a hang azt mondta szépen és érthetően, hogy balra, én meg autómatikusan bekanyarodtam jobbra. Ne kérdezzétek. Bőgtem. E pedig röhögött és minden elhalladó autóba beüvöltött, hogy: help. Így érkeztünk meg a Skanzenba, ahol nekem minden létező nyelvtudásomat össze kellett szednem, mert olyanokat kellett elmagyaráznom, hogy mi is a tisztaszoba, a kékfestő műhely vagy a befőzés. Egész jól ment, bár kíváncsi lennék, hogy utólag vajon mi maradt meg ezekből E. fejében. Viszont tök jót ettünk és nagyon sokat nevettünk, és végre azt is meg tudtam mutatni E.-nek, hogy hogyan készül a tető fából.

Hétfőn már kicsit lazábban fogtam fel a vezetés dolgot, értsd: csak kétszer kiabáltam és nem sírtam. Tamásiba mentünk, ami nekem és az Anyukámnak is fontos állomás, mert ő ott született én meg a nyaraim nagytöbbségét itt töltöttem a Nagyinál és az unokatesók garmadájával. Sétáltunk egy nagyot a gemenci erdőbe, meglátogattuk az unokatesómat és együtt örültünk a nagy hírnek, miszerint újabb babóca várható a családba. Persze Anyukám elbeszélgette a rendelkezésünkre álló időt így pontosan tudtam öreg este lesz mire hazérünk. Bár mondjuk arra nem számítottam, hogy ennyire. Hazafelé beugrottunk Eszti barátnőmhőz is, akit nagyon rég nem láttam és borzasztó jó volt már végre megölelni. Persze kértem, hogy ne készüljön, mégis tucatnyi süti várt minket. Hazafelé végig óvatosan vezettem, mert ismerem az utat és tudom, hogy ebben az időszakban számíthatok őzekre. Igazam lett. Sikítottam, muszáj volt. Ott állt az út közepén és bámult rám, miközben a többi barátja vidáman szökkelt keresztül az úton.