2012. július 31., kedd

Canary Dwarf


Az, hogy több napja önéletrajzokkal kelek, fekszem teljesen megőrjít, illetve a tudat, hogy nincs munkám. London annyira telítve van munka szempontjából most az olimpia miatt, hogy az valami eszméletlen. Mindenhol azt a választ kapom, hogy majd, most nem, majd az olimpia után. Szóval nem kicsit vagyok elkeseredve. Az persze, hogy jártamban-keltemben mindig sikerül azért találni olyan helyet, ahová pluszban beadhatom, az király. Csak még mindig semmi visszajelzés. Holnap az utolsó mentsvárként kipróbálok egy ügynökséget. Ujjak keresztbe.
Az, hogy most folyton úgy tűnik, hogy élményekkel vagyok tele és pörög a blog nem azt jelenti, hogy úszom a pénzben, hanem csak annyit, hogy nagyjából végtelen sok szabadidővel rendelkezem az éjjeli önéletrajz írogatás és küldözgetés után.  Ezek a programok egy heti buszbérlet, amit meg kell venni, ha munkát akarsz keresni, talpalni, illetve nem akarsz megőrülni a rettenetes lakótársaid miatt. Ezt azért írom le, mert sokaknak hihetetlennek tűnik, hogy Londonban vannak olyan múzeumok, kiállítások, események, amelyek ingyen vannak. Ingyen. Érthető? Nem kell fizetni. Csóró magyarnak ez maga a mennyország.
Többek között a Horniman Múzeum. Ami igazából egy magángyűjtemény több különböző épületben elhelyezve egy hatalmas park, tankert sarkában. Az első szekció a természettudományi gyűjtemény, kitömött állatokkal, kőzetekkel, bemutatva az evolúció hatását pl. a lovak patájának kialakulásban. Néprajzi gyűjtemény afrikai, egyiptomi kultúrákkal foglalkozik, a halál és a mágia témakörét járja körbe. Egy másik teremben elképesztő mennyiségű fúvós, vonós hangszert találhatsz, egy multimédiás kivetítőn a legfurábbakat meg is hallgathatod hogyan szólnak, illetve egy külön szobában párat ki is próbálhatsz. Külön gyűjtemény mutatja be, hogy Frederick John Horniman mennyire elképesztő mennyiségű tárgyakat gyűjtött össze a világ minden tájáról: az arany Buddha szobortól át, az inkvizíciós kínzóeszközökig. És igen, az ő gyűjteményében található az a kitömött hableány, amit kb. évente egyszer megkapsz hoax formájában: ez. Ugye ismerős?
A tankert és park gyönyörű, bár itt minden park gyönyörű, de tény, hogy csak itt láttam azt, hogy a nálunk gazként aposztrofált növények nevei is gyöngybetűkkel megtalálhatóak mellettük. Jah, és szerintük nem gaz.  (de) A szomszéd park a Crystal Palace, ami az eddigi parkokhoz képest a leglepukkantabb egyenlőre. Persze ezt azért úgy kell elképzelni, hogy óriás kőlépcsők és szfinxek mindenfelé, meg dinók és labirintus. Ugye, hogy így már azért nem is olyan lepukkant? Az egész egy nagy eklektius maszlag a környék összes nációját egybegyúrva. Szfinxek, még a világkiállítás maradványai a kőlépcsőkkel együtt. Hosszú teraszos kialakításban, egyébként lélegzetelállítóan nagy. És ez csak a park eleje. Helyet kap benne még egy stadion, egy szabadtéri színpad, játszóterek, lankás dombok, erdők. Labirintus, amiben eltévedsz. És dinópark, páfrányokkal, beton dinókkal, kacsákkal, tágra nyitott szájú őskori betonkrokodillal. Elképesztő. Gagyi, de annak is az a változata, amit könnyedén emésztesz, mert igazából jó.
A mai nap a Canary Wharf-é volt, ami az Isle of Dog félszigeten található. A félsziget eleje olyan hatást kelt, mintha New Yorkban járnál. Felhőkarcolók, keskeny utcák, nyakkendős emberek, hatalmas visszatükröződő felületek, nyújtogatod a nyakad és nincs vége egyiknek sem. Aztán csatornák végtelen sora, felhőkarcolókkal és hatalmas luxus utasszállító hajókkal megspékelve. Valami elképesztő látvány, hogy két felhőkarcoló között egy óriás hajó áll. Majd mintha az egész csak egy véletlen műve lenne újból a tipikus angol házak bukkannak fel, parkokkal, lovakkal, kacsákkal, bárányokkal, disznókkal, lovardával. Majd Temze, ami sötét, fekete vizű és borzasztóan haragos. Túloldalt már a polgárias Greenwich, ahol épp az olimpia egyik eseménye zajlik. Több kilométeres távolságban is tisztán hallatszik, mikor a stadion egy emberként ahhhhhhhh-zik, ohhhhhhh-zik vagy épp őrjöng.
Ma komolyan megfordult a fejemben, hogy írni kéne egy alternatív londoni útikalauzt, hogy ezeket az apró vagy épp hatalmas csodákat mindenki láthassa. Nem csak a Big Ben csodás ebben a városban, hanem az apró részletek, amik mind a helyükön vannak. Azok amik évszázadok óta sem változtak, vagy éppen azok, amelyek folyton változnak. Buckingham palota vs. Canary Wharf? Ki tudna választani, mikor mindkettőt egyszerűen látni kell.

2012. július 29., vasárnap

Guinness


Azért jó felnőttnek lenni, mert akkor ehetsz ebédre akár csokit is. – Még pontosan emlékszem, hogy anno 2-3 évvel ezt a választ adtam Krisztián kislánynak arra kérdésére, miért is jó felnőttnek lenni. Persze felnőttnek lenni azért is jó, mert ebéd helyett sört is ihatsz. Feketét, csapoltat, egyenesen a hordóból. Az már csak hab a tortán, de tényleg, hogy mindezt egy ír kocsmában, ami egyébként eredetileg templom volt. Micsoda megszentségtelenítés. Vagyis nem, mert a söröző gyönyörű, a kiszolgáló fiúk aranyosak, a sör itteni viszonyokhoz képest baráti áron van és rajtunk kívül még nagyon sokan döntöttek úgy, hogy ebédre sört fogyasztanak.
Aztán mivel Hampstead Heath nagyjából fél óra séta innen és a múltkori szórásból kimaradt London legmagasabb pontja a Parliament Hill, ezért azt sürgősen pótolni kellett. Valóban csodás látványt nyújt a város a “hegy” tetejéről. Igazából ez a dolog csak azért vicces, mert maga a “hegy” 98 méter (319 láb) magas, szemben a mi tatabányai hegyünkkel, ami 369 m. Csak, hogy tisztában legyetek a méretekkel. Viszont olyan sűrű sötét erdők vannak arrafelé, hogy a Gerecse hozzá képest smafu. És mindezt a város közepén. Úgy, hogy megállsz és nincsenek házak, nincsenek légvezetékek, nincsenek autóhangok, nincs semmi, csak erdő, tavak, kacsák, kutyák és sétáló emberek. Egy tíz milliós város közepén. Elképesztő. És mindenki angolul beszél. Angol angolul. Rajtunk kívül nem találkoztunk külföldivel, eggyel sem. Nah, jó. A “hegyen” igen. De onnantól senkivel. Teljesen normális londoni angolok sétáltatták a kutyáikat, futottak vagy éppen tolták a babakocsit. Ez egy teljesen más világ. Nem az az őrület, ami a városban fogad, hanem az a nyugodt, kicsit bohókás, ugyanakkor végtelenül elegáns polgári hangulat. Nem, emberek ezt nem lehet utánozni. Ezek Britek.
A naphoz még azt is hozzá kell tenni, hogy kb. 6-szor áztunk teljesen rommá, mert valami hülye azt mondta, hogy ma tuti szép kiránduló idő lesz. Csak halkan jelzem meg, hogy én voltam az a barom. Olyan heavy rain kapott el minket többször is, hogy ha nem lettek volna fölöttünk fák és esernyő a bugyimból is folyt volna a víz. Aztán pedig megint szikrázó napsütés, majd fél óra heavy rain. London. Hegy. Hampstead Heath. Egyenlőre toronymagasan ez a hely vezet nálam fej-fej mellett a Science Museum-mal.

Unusual Tourist


Ezek után felveszem az UT nevet, szólítsatok mostantól így. Amikor tegnap közöltem Anyukámmal, hogy holnap a Golders Green Krematóriumot fogom meglátogatni, valószínűleg nyelt egy nagyot, majd a következőt írta a csetfelületre: érezd nagyon jól magad. Igen, a brilliáns humoromat feltehetően az Anyukámtól örököltem.
A Golders Green Krematórium és Zsidó temető rajta van azon a listán, amit blackett-től kaptam, iránymutatásként, hogy mit érdemes Londonban úgy megnézni, hogy azt turista feltehetően sosem látta. Vagy ha mégis akkor nyilván csak olyan elvetemült, mint én. Szerencsére sikerült a túrára Rapchee-t is rávenni, mert ha az ember lánya krematóriumot látni vágyik ne menjen már egyedül. Sokáig nem esett le, hogy a lista miért szólítja a helyet akurátusan “a kedvencek” temetőjének. Nem, semmi köze nincs a mindenkinek most beugró horrorfilmhez.  Egyszerűen csak arról van szó, hogy a brit színház, televízió, szórakoztatás színe-java itt nyugszik, vagyis a kedvencek. Gyönyörű tégla épület, árkádokkal, sok-sok sírfelirattal. Rózsalugasok, sétányok, apró zegek és zugok, mind-mind megannyi sír. Az ember akaratlanul is suttogóra fogja a hangját, megilletődve sétál végig a kacskaringó járdákon, aprókat kuncog a itt-ott rafinált módon elejtett poénokon, mert britek ezek mind kérem szépen, képesek a legfájóbb emlékből is összekacsintós viccet fabrikálni.
Majd újból Tardis. De komolyan. Nyilván soha sem unnám meg, ha minden nap elzarándokolhatnék hozzá. A fejemben szól a főcím zenéje és hát imádom a puszta létezését is. A trumblr (facebookon is) oldalon le lehet csekkolni hogy is nézünk mi ki így együtt. Szerintem szépek vagyunk, de ezen nagyon sokat lendít a kurvadurvazöld nadrág. (Igen, fogytam. Köszönöm az én drága fogadott húgomnak, hogy mindezt majd meg fogja jegyezni kommentban. De csak 8 kilót, ami annyira nem sok, szerintem. Vagy hát igazából de, de most már mindegy. Egyébként mivel gyakorlatilag folyamatosan eszem senki sem hiszi el, hogy fogytam, pedig gyakorlatilag leesnek rólam azok a nadrágok, amiket eddig úgy kellett magamra feszegetni.)
És a legjobbat hagytam a végére, Sherlock. Rapchee-nak megvolt a cím, ahol forgatták a sorozatot és már annyiszor beszéltünk róla, hogy megnézzük, de annyiszor, hogy aztán valahogy mindig elmaradt. Most viszont a környéken jártunk (igazából nem, de majdnem), így nem lehetett elmenni mellette. Egyből megtaláltuk. Nem volt itt hezitálás, mint a Reichenbach Fall esetében. Ott van. Úgy, ahogyan a filmen ismerjük. Pont úgy. Tökéletes. Kis mellékutca Speedy felirat, és egyébként kiadó. Nem, ezt most nem gondoljuk tovább, nyilván csillió-millió pénzt kérnek érte, de azért mekkora flash lenne abban a házban élni, ahol minden ősszel Benedict Cumberbach fogja meg a kilincsedet és tesz úgy, mintha hozzád érne haza épp… ohhh… ahhh… (fuck…)
Jah, és még Pán Péter és sirálysor. Ezt most még nem értitek, de amint enged képet feltölteni a Flickr azon nyomban megértitek.

2012. július 26., csütörtök

I am from America


Ma reggel a buszon igen harapós kedvemben voltam, egy turistának is csak foghegyről válaszoltam, holott én nagyon aranyos tudok lenni velük, mert imádom őket. Csak akkor nem, mikor metró térképpel a kezükben próbálnak tájékozódni a felszínen. Ne, komolyan, ezt ne. Értem én, hogy a belvárosban egymást érik a metróállomások, de a külvárosban már nem így van. Trust me. Ha hosszabb időt kívánsz Londonban eltölteni, mint 3 nap, vegyél térképet. London A-Z. Mert London kurva nagy és ha 3 napnál több időt szánsz rá, akkor nyilván nem csak a London Eye-t és a Big Ben-t akarod látni.
Ez a hölgy is ilyen volt, mutogatta nekem a metrótérképet a buszon, hogy Notthing Hill Gate-re szeretne eljutni, de mindenképp busszal. Azt még tudni kell, hogy mindezt 3/4 órányi buszozásra a központtól, ahonnan elvileg még egy óra buszút Notthing Hill. Szóval istentelenül messze voltunk mindkettőnk végcéljától. A lerázós dumám az volt, hogy menjen metróval, ott van a METRÓtérképen. Majd beültem és a könyvembe temetkeztem. Stephen Fry homoerotikus novellája kellően elterelte figyelmemet néhány percig, amikor is azt látom, hogy a hölgy az előttem ülő fiatalembereket zsibbasztja. Nem, ők sem tudták melyik busz megy Notthing Hill-re. Emberek, az ilyet senki sem tudja. Megnézzük a buszmegállóban. Van térkép, vannak tájékozódási pontok, feliratok, táblázat. Így csinálják a londoniak. Senki sem tudja fejből a buszmenetrendet, csak Sherlock Holmes, de mint tudjuk ő szociopata, szóval ő meg ezért nem adna választ a néninek.
Végül mivel láttam, hogy ez csak egyre rosszabb lesz, felajánlottam a hölgynek, hogy segítek, mivel egy helyen fogunk leszállni. Ezen felbuzdulva annyira megörült, hogy át is ült mellém legott. Így innentől 4-esben folyt a társalgás, mivel az előttem ülő fiatalemberekről időközben kiderült, hogy lengyelek, róla meg, hogy magyar vagyok. Így aztán megemlegettük a gulyást, a borokat és a kurvát. Ennél a pontnál hamar röhögésbe fulladt a dolog, a hölgy persze nem értette, de sikerült elmagyaráznunk neki, hogy ez az egy csúnya szó mindkét nyelveben megtalálható. A srácok hamarabb leszálltak és sok szerencsét kívántak a munkakereséshez.
Immár kettesben utaztunk tovább, mikor is a hölgy megkérdezte, hogy akkor én ugye Amerikában tanultam meg ennyire jól angolul. Most rajtam volt az elképedés sora.
1. Mi az, hogy jól? Én iszonyú szarul beszél in english.
2. Életemben nem jártam még Amerikában.
Meg is mondtam a hölgynek, hogy bocs, szarul beszélek angolul és még életemben nem jártam Amerikában. Erre viszont ő nézet rám kistányér nagyságú szemekkel (már amennyire egy ferde vágású szem képes kistányér nagyságúra nőni). Szerinte ugyanis iszonyú durva amerikai akcentusom van, kb. mintha ott nőttem volna fel. Mondtam neki, hogy ez nyilván az amerikai filmek “hibája”. Hiszen azt hallottam legtöbbször otthon, az angol akcentust igazából értem, de nem beszélem, ahhoz nagyon sok évet kellene itt kint eltöltenem, hogy menjen.
Később, mivel még mindig kurva messze voltunk a céltól, megpróbált rábeszélni, hogy menjek ki Amerikába, mert nekem igazán ott lenne a legjobb. Mondtam neki, hogy ilyenekkel ne szórakoztasson, mert én vagyok az az ember, aki simán fogja magát és elmegy Amerikába, ha az mondják neki, hogy ott jó. Nyilván jó, nem véletlenül vágyom Alaszkába. Beszélgettünk még sok mindenről, főleg Amerikáról, majd felraktam a nénit a megfelelő buszra, én pedig eliszkoltam munkát keresni.
Jártam sok helyen, beadtam sok helyre. Egy hős vagyok az amerikai akcentusommal. A nap levezetéseként elugrottam Hampstead Heath-be, ami arról híres, hogy… nyilván sok mindenről híres, de nekem azért híres, mert néhány éve még ezen a környéken lakott Benny. Hampstead Heath nem tévesztendő össze Hampstead-del, ami egy fuckin’ posh környék, a londoni milliomosok, billiomosok, trilliomosok gyűjtőhelye. Hampstead Heath ennek egy kisebb kerülete, amin még érződik Camden bohósága, hippisége, ugyanakkor Hampstead előkelősége. Rengeteg tó, park található benne és itt van London legmagasabb pontja a Parliament Hill, illetve a nagyon híres Highgate temető. Szóval mégis sikerült összefoglalnom miről is híres, főleg azért mivel ezek az én Ben-em kedvenc helyei is. És hát el kell, hogy mondjam jó ízlése van az én drágámnak. Persze nyilván már nem lakik itt. Vannak találgatások, hogy esetleg átköltözött Hampstead-be, de én nem hiszem. Szerintem visszaköltözött Kensington-ba arra a környékre, ahol gyerekkorában élt. Ami biztos nem volt nagyon durva szakítás, mivel Kensington is egy igen drága és előkelő hely, kicsit több tégla épülettel, mint Hamstead.
Hampstead Heath egyik tavának partján ülve éppen belemerültem Adrian füllentéseinek és homoerotikus képzelgésének világába, mikor megjelent mellettem Holly kacsákra vadászva. Gazdája is követte, megpróbálva őt hazafelé teregetni. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, megsimogathatom e Holly gyönyörű kávé színű bundáját. Mi kutyások fél szavakból is értjük egymást, de szerintem a hölgy nem is tudja mekkora örömet szerzett nekem azzal, hogy megölelgethettem és megsimogathattam Hollyt, aki volt olyan kedves, hogy egy nagy nyálas csókot is nyomott az arcomra. Pár szót beszélve kiderült, hogy ő is amerikainak gondolt. (Amit én már nem is merek továbbgondolni…)
Fájó szívvel búcsút intetettem Hollynak, Hempstead Heath-nek és hazabuszoztam, oda ahol holnaptól Olimpia. Bele sem merek gondolni, én az amerikai.

2012. július 24., kedd

Between two jobs


Ez egy gyönyörű, klasszikus megfogalmazása annak, hogy nincs munkám. Amit jelen pillanatban nem is bánok (nyilván de, de próbálom pozitívan szemlélni a világot), mert a lábam ujja még mindig le akar esni és az allergiáim is igen nehezen gyógyulnak. Hogy hogyan is lesz ezután, reményeim szerint hamar gyorsan kapok munkát, pénzt és minden megoldódik, augusztusban meg hazamegyek 2 hétre és minden rendben lesz. Nos, gondolom, hogy az élet ennyire nem kedves és nagylelkű, igazából csak reménykedem benne, hogy de. Meg abban is, hogy most egy időre kimókázta velem magát és nincsenek újabb aduászai ellenem.
Viszont nagyjából van elképzelésem mit is szeretnék csinálni, hol szeretnék élni. Így nyilván afelé tendál a dolog, hogy azt vagy azokat megvalósítsam. Persze látom benne, hogy mindez nem fog egyszerűen és simán lezajlani, illetve van benne egy olyan is, hogy álmokat kergetek már megint. Ami nem jó, mert valljuk be abból lesz a nagy pofára esés. A baj csak az, hogy én képtelen vagyok nem álmodozni, így aztán az nem egy lehetséges opció, hogy nem az álmaimat próbálom megvalósítani. Vagy valami ilyesmi, remélem érthető.
Aztán az is van, hogy úgy érzem megbántottam vagy csalódást okoztam egyes embereknek, amitől borzasztó frusztráltnak érzem magam. Nem szeretek csalódást okozni, és utálom, ha másban rossz vélemény alakul ki rólam. Persze az is igaz, hogy mindenki kedvét nem lehet keresni és nem mindenki szeret. De azért milyen szuper hely is lenne a Föld, ha mindenki mindenkit szeretne. Jó, abbahagyom, mert ez már egy idealizált utópia, amit Lenin is akart, mégsem jött össze neki.
Igazából azt akarom írni, hogy:
1. Tudatosan nem rongálom magam.
2. Azért is az álmaimat kergetem, még ha több fájdalmat okozok is magamnak ezzel.
Ugye milyen szép diszharmóniában élek? Teljesen nyilvánvaló, hogy idióta vagyok.

2012. július 21., szombat

Inner voices


Ez van mikor nem hallgatunk azokra bizonyos belső hangokra. Elmondom nektek a belső hang: élet, erő, egészség. De legfőképp megvéd a kudarcoktól, ami nagyon fontos a mostani enyhén szólva is kicsit kilátástalan helyzettől. Tatalya-nak és Mmsinek működtek a belső vészcsengői, nekem viszont nem. Így most azt van, hogy a régi szobám szobatársas magányában ülök és körmölöm ezt a blogbejegyzést arról, hogy megtörtént az a rémisztő dolog, amitől azóta aggódom mióta elindultam otthonról: munkanélküli lettem.
Rapchee szerint ez nem a világvége itt Londonban, mert aki akar az bizony talál munkát gyakorlatilag napok alatt. Így próbálom én is ezt az attitűdöt követni. Nem halálra aggódni magam, gyógyítgatni az allergiáimat, a leesni készülő lábujjamat és rengeteg csokit enni a bizonyos boldogsághormonok miatt. Legalább ezért legyen nekem jó, ha másért nem is.
Arról, hogy mi történt, hogy történt, nem akarok írni. Ne is kérjétek. Tegnap összecsomagoltam és eljöttem. Azóta már sokat nevettem, sírni még nem sírtam, tehát jól vagyok. Csak aggódom, az aggódás pedig nem tesz jót a bőrnek. Ezért most mosolyra fel!

2012. július 18., szerda

Don't complain


A.-val beszélve jöttem rá, hogy megint panaszkodom. Aztán hamar gyorsan megnyugtatott, hogy mikor panaszkodom egészen más a hangom, így most nem panaszkodom, csupán a “családom” érdekes dolgait mesélem el, ami lehet, hogy egy külső személőnek panaszkodás, de ő ismer, ezért neki nem. Ez egy szép hosszú mondat lett arról, hogyan is próbálom meggyőzni magam, hogy voltaképp nem panaszkodom.
Pedig nem, de tényleg. Csupán csak apukával nem egyeznek a nevelési és viselkedési normáink, ami nem gond, csak enyhén szólva is fura. A két mosogatógép, két tűzhely, két külön konyhaszekrény elvét már nagyszerűen elsajátítottam. Három nap alatt egy hibát követtem el, de mint kiderült abban apuka keze is benne volt. Néha komolyan az a meglátásom, hogy tesztel vagy direkt keresztbe tesz, hogy lássa mennyire sikerül összezavarnia. Van, amikor sikerül, pl. mikor a gyerekek piros edényeit a kék, tejes mosogatóba rakta, mondván, hogy gyümölcsöt ettek rajta, tehát az tök mindegy melyik mosogatóba kerül. Csak azt felejtette el, hogy én utána aszerint pakolok és így bizony a piros edények bekerültek a tejes edények közé. Mert, hogy még jobban össze legyek zavarva a kék, tejes edények között is van amelyik Verdás – ami ugye eleve piros – így frankón nem vágtam, hogy a piros Miki egeres, akkor most mehet e a kékek közé vagy nem. Szóval ez az egy hibám volt, eddig.
De apuka nevelési elveiről akartam írni, nem a védőbeszédemet. Apuka szigorú. Apuka szerint gyereket nem ütünk. Ami nagyon szép, de próbálj meg két tökalsó fiút megnevelni anélkül, hogy a seggükre legyintenél. Ugye? Tegnap mondjuk azzal borzolta fel az idegeimet, hogy a kisebbik srác mondott valami csúnyát, erre apuka bezárta a lépcső alatti (nem, nem szobába, ez itt nem a Harry Potter) vendégwcbe, ahol már hónapok óta nincs villany, mert apuka lusta kicserélni a körtét. Bezárta. Oda be a sötétbe. Mondanom sem kell a gyerek vonyított, ahogyan a torkán kifért. Apuka szerint addig ott marad, amíg bocsánatot nem kér. Ööö… nem kért. Helyette visított, verte az ajtót és halálosan be volt szarva, attól, hogy be van zárva sötétbe. Mondjuk megértem. Harry Potter sem érezte túl jól magát a lépcső alatt.
Ma a nagyobbik fiú – Ben – kért tőlem egy zacskó chipszet. Nagyjából karnyújtásnyira voltam attól a szekrénytől, amiben a chipsz van, éppen a tiszta, kimosott ruhákat pakoltam ki. Nyúlok a szekrény felé, apuka felsikolt: Ugye nem a koszos kezeddel adsz Bennek ételt? Megismétlem: a tiszta, frissen mosott ruhákat szedtem ki a mosógépből. Ergo a kezem tiszta. Ezen kívül az a buzi chipsz be van csomagolva, csak van annyi esze annak a 6 éves gyereknek, hogy nem a zacskót eszi meg, hanem a benne lévő sültkrumplit. Megmostam a kezem, odamentem a szekrényhez, kinyitottam (lehet csipesszel és gumikesztyűben kellett volna), átnyújtottam a gyereknek az ennivalót. Mosolyogva. Mind tudjuk, hogy alacsony az a bizonyos kerítés.
Nyilván nem fogom elmesélni neki, hogy gyerekként körbenyaltam a homokozót, mert imádtam, ahogyan a homok korcog a fogaim között és szerintem tuti jó íze van (erről egyébként most is meg vagyok győződve). Vagy hogy gyerekként mindent megkóstoltam. Ismétlem: mindent. (Nem, senki sem gondolja most tovább vagy kérdez rá...) Mások a nevelési elveink, ettől függetlenül minden este megkérdezi milyen napom volt, ettem e, milyenek voltak a gyerekek és megdicsér a makulátlan renddért.

2012. július 16., hétfő

Do like a Jewish


Oké, jelenleg tanulom a mindenféle fura dolgokat, a két mosogatógép, két tűzhely, két oldalra pakolunk, hasonló cuccokat, amik mégsem hasonlóak használatát. Kék a tej, piros a hús. Véletlenül sem keveredik. Külön a felnőttek cucca, külön a gyerekek cucca, de az is két fele szeparálva hús, tej. Véletlenül sem keveredik. Illetve a gyerekeknek különböző színük van, Ben a sárga, Salamon a zöld vagy a kék. Azt még nem mertem megkérdezni, hogy akkor a bolognai-ra nem tesznek sajtot, vagy tesznek, de akkor a maradékot elássák a kertben a tányérokkal együtt, vagy egyáltalán nem esznek ilyen dolgokat, ahol a hús a tejfélével keveredik. Gyanítom az utolsó. Bár tény és való a én nem teszek sajtot sem a bolgnai-ra, sem a milánóira, leginkább lustaságból, vagy azért mert nincs otthon olyan sajt, amit én is megehetnék.

Aztán még az is van, hogy apuka mindent azonnal és elvágólag akar, míg anyuka szerint hagyjam a fenébe, majd megcsinálom holnap vagy azután. Én meg utálom halasztgatni a dolgokat, leginkább megcsinálnám azonnal, de azt azért még sem lehet, hogy minden nap fényesre suvickolom mind a 200 négyzetmétert. Szóval anyukának van igaza és majd holnap, vagy azután. Illetve egy darabig még jár egy csaj takarítani péntekenként. Így az is lehet, hogy az egész ház kitakarítása majd rá marad. Én nem bánom, őszintén, hiszen elvileg csak nanny vagyok, az más kérdés, hogy azt mondtam szívesen megcsinálom a takarítást plusz pénzért.

A kiscsávók elég vadak, de egyébként jófejek. Gyanítom, hogy csak az első hét lesz ennyire durva, aztán megszokják az arcom és már nem leszek olyan érdekes, mint most. A szobámat zárnom kell, a család kérése, de nekem is jó, mert így nem kell folyton a gyerekeket kitessékelni, vagy azon aggódni, hogy belematatnak a dolgaimba. A cipőket a szekrényben kell tartani, ez nekem kissé (nagyon) fura. Én nem akarom, hogy a ruháim lábszagtól legyenek illatosak, köszi szépen. Így aztán likvidáltam őket a saját fürdőszobámba. Azért érzitek ugye: saját fürdőszoba. Ez azért már minőségi javulás a másik lakáshoz képest.

Illetve tegnap olyan sonkát ettem, ami után megnyaltam a tíz ujjamat. Ahhh... mennyivel másabb az ha minőségi kaját tolhatok az arcomba, mint paradicsomos babot. Azért a kekszeimről nem mondok le, azt megveszem magamnak. Meg a nutellát. Ez a két kaja, ami ugyan nagyjából a szemét kategória, én mégis imádom és kell.

A környék csendes, de vannak kutyák. És kutyákat sétáltató emberek. Bár a szívem facsarodik belé, nekem fontos, hogy lássak más élőlényt is, mint ember. Az utca csendes, kb. 50 ház. Sara - az anyuka - múlt héten megszámolta, hogy az utcában 14 db 6 éves kisfiú lakik, ami azért nem semmi. Azt is tudom, hogy rajtam kívül még 3 magyar csaj van az utcában, au-pairek, mind fiatalabbak nálam. Néha elgondolkodom, hogy miért is engem választottak. Valószínűleg azért, mert idősebb vagyok, ezzel azt gondolják, hogy nagyjából felelősségteljesebb is. Ezt a részét majd meglátjuk, mert én nem gondolnám, hogy okos, ügyes felnőtt vagyok. Főleg, ha belegondolunk, hogy a szülőkkel nagyjából egykorúak vagyunk és náluk lakom, eszem a kajájukat, vigyázom a gyerekeikre, ahelyett, hogy már a sajátomat dajkálnám. Szóval ennyit arról, hogy ki az ügyes, okos, felnőtt.

2012. július 14., szombat

I hope so...


Remélem mostantól új fejezet kezdődik londoni tartózkodásomban. Kezdjük ott, hogy holnap elköltözöm. Lesz egy szobám, saját fürdőszobával és egy zsidó családom. Nem véletlenül hangsúlyoztam ki, hogy zsidó. Ugyanis mostantól kóser kaját fogok enni. Mert tartják a szabályokat, ami nekem nyilván furcsa lesz és nem magától érthetődő. Remélem minőségi változás lesz vagy ha nem... akkor megint váltásra kényszerülök.

Most egy kicsit nyugisan szemlélem jelenlegi helyzetemet. Leginkább azért, mert úgy tűnik van élet a szállodán kívül is. Vagyis elvileg mehetnék a Mekibe is dolgozni, hambit és wrapot készíteni, illetve nanny lehetek egy zsidó családnál. Hambi, nanny... hambi, nanny... hambi, nanny... A két nem álmaim munkája közül hogyan is válasszak? Végül győzött a józan ész és a karácsony. Hogy hogyan kerül ide a karácsony, jogosan kérdezhetitek. Hát úgy, hogy elvben 7 nap szabim van erre az évre, ha bejelentett munkában tolom. Tehát olyanról álmodni sem lehet, hogy a karácsonyt a szeretteid körében töltöd. Viszont, ha nannyként vállalok munkát, akkor vannak szünetek, pl. mikor a család nyaral, vagy karácsonykor. Több szabadidő, nagyjából ugyanannyi bér, hasonló magasságú stressz-szint... mérlegel... mérlegel...

És dönt. Nagy sóhajtás ez most. Nagyon negatív posztot is tudnék írni a volt munkahely színéről, fonákjáról, miértekről. Megértem az ő álláspontjukat is. Soha sem voltam jó szobalány, lassú voltam, szétszórt és bizonytalan, allergiás a vegyszerekre. Szerintem örültek, hogy megszabadultak tőlem. Én meg örülök, hogy megszabadultam tőlük. Jó volt viszont elindulásnak, ezt leginkább a Mekis interjún láttam. Nekem már volt NI-m, bankkártyám, lakcímem, ha kell referenciám. A manager úgy szórta ki a jelentkezőket, hogy egy pillanat figyelemre sem méltatta őket. Nincs NI? Mehetsz. Nincs bankkártya? Mehetsz. Lakcím? Mehetsz. Referencia? Nem érdekel, hogy most jöttél Angliába, mehetsz is haza.

Piszok nehéz elindulni, kell hozzá jó sok pénz, borzasztó sok kitartás, végtelen hit önmagadban és baráti támogatás. Enélkül most nem lennék itt. Remélem, hogy ezután már jobb jön. Ha nem, az sem baj. Mert van élet a szállodán kívül is. És itt az a mondat, amit Krisztától loptam: Tudatosan nem rongálom magam.

2012. július 11., szerda

The Who Shop


Mióta kint vagyok, most már másfél hónapja, tudom, hogy oda egyszer el kell jutnom. KELL. Azt is lecsekkoltam már, hogy igazából tök közel van hozzánk. Kinéztem a buszt is. Szóval, ment minden mint a karikacsapás. Vagyis én azt hittem. Mert mind tudjuk, hogy London körzetekre van osztva, én a E7-ben lakom, ami elvileg csak egy köpésre van az E6-tól. Elvileg, mondom. Mert okos kis fejemmel kinéztem a London A-tól Z-ig-ből (ez a mi Bibliánk, a túlélési készletünk és a fegyverünk is egyben), hogy merre kell menni, gyönyörűen megterveztem a tfl-en (Transport Of London, a másik secret weapon) az utat. Aztán 30 perc buszozás után csak álltam és bámultam ki a fejemből. Mert az utca az 51-es szám után véget ért. Nekem pedig a 39-41-es kellett volna. Álltam az utca sarkán és kurvára nem értettem a dolgot. Aztán leesett. Ez az E13. Köze sincs az E6-hoz. Vagyis van, mert az utca az E6-ban kezdődik, de átér az E13-ba, ahol újrakezdik a házszámozást. Így még egy fél óra buszozás után, immár szerencsére megérkeztem az E6-os körzetbe, ahol némi keresgélés és toporgás után meglett a The Who Shop.

Persze nem én lettem volna, ha nem égetem mindjárt teljesen be magam. Ajtó. Mindig is gondban voltam, vagyok az ajtókkal, a zárakkal és ez idekint Londonban csak súlyosbodott. Szóval, nem tudtam kinyitni. Álltam és rángattam, miközben odabentről a fiúkórus teli torokból üvöltötte, hogy: Puuuuuuuuuuuuuush. Igen, béna vagyok. Tudom. It was such an embarrassing moment. Viszont, ami az ajtón túl várt, az maga volt a mennyország.

A bolt maga nem nagy, viszont zsúfolásig cuccok. Dvd-k a kezdetektől. CD-k az összes létező filmzenével. Könyvek. Életnagyságú karton Tardis. Teakiöntő Tardis. Táska Tardis. Pénztárca Tardis. Bögre Tardis. Póló Tardis. Képeslap Tardis. Tardis Tardis. Dokik a kezdetektől KisZséig. Könyvek a Dokikról, Torchwoodról, a kisérőkről. Könyvek különböző írók tollából, ha nem lenne elég maga a sorozat. Miniatűrök a létező összes ellenségről, Dokiról. Szonikus csavarhúzók. Képek, poszterek, tapéták. Pólók. Aláírások (egy vagyonért). Kitűzők. Beszélő képeslapok, műanyag Tardisok, kerámia Tardisok. Fényképek ComicCon-okról.

És közben folyamatosan szól a filmzene. Dalekok kiabálják, hogy: Exterminate. A srácok, meg ökörködnek a háttérben. Szóval igazi geek mennyország. Többet kaptam tőle, mint vártam. Az áraik kicsit magasak, de megfizethetőek. Az eladók cukik, a bolt meg isteni csoda. Elvileg van egy múzeumuk is, de az most zárva volt. Igazából a csávók ott kotorásztak benne, szóval lehet, hogy más alkalommal meg lehet nézni.

Fish and chips


A nap eleje nagyjából mindig úgy kezdődik, hogy valami oknál fogva buzi nehéz kijutni a házból. Mármint reggeli, csevej a többiekkel, matatás, készülődés aztán valahogy 10 óra lesz, aztán meg 11... és elment a délelőtt azzal, hogy semmivel. Pedig már milliószor megfogadtam, hogy időben felkelek, időben elindulok be a városba, hogy mindenre jusson idő, amit meg akarok nézni, aztán meg...

Most is ez volt. Bár hősként fél 11-kor távoztam a lakásból, vissza sem néztem. Ami nem igaz, mert a buszmegállótól vissza kellet mennem a fényképezőgépért, hogy a sok éhes szájat legyen mivel betömni. Igazából ez egy nem előre letervezett nap volt. Mármint azt tudtam, hogy mit akarok és hogyan jutok el oda, csak arra nem számítottam, hogy elalszom a buszon és tennem kell még egy kört. De aztán sikeresen odaértem, időre. Mert, hogy a neten fent van, hogy mikor emelik fel a híd két felét. Mondom le van írva... az már más tészta, hogy valami oknál fogva mindez csak egy óra múlva következett be, mikor is pont ott álltam ahol Bonesék üldögéltek abban a bizonyos Bones részben. És akkor felnyílt. Egy kb. akkora ladiknak, mint egy lavór. De nem baj, mert öltönyös emberek és kisestélyis hölgyek álltak rajta, akik hangosan éjjeneztek, mikor áthaladtak a híd alatt.

A Tower-t csak kívülről jártam körbe, ez is fent van a "must to do listán", de úgy éreztem nem most jött el az ideje. Viszont szép és ahogy néztem simán egy napos program. Aztán megebédeltem egy Starbacks-ban. Tudom, tudom én is puccoskodom. De az volt a legközelebb és éhes voltam, meg pisilnem kellett, ami mindig egy kardinális probléma nálam. Szóval az ügy érdekében kénytelen voltam megenni egy finom, paradicsomos, csirkés melegszendvicset és rátolni egy fasza limonádét.

Az utána következő terv az volt, hogy elmegyek Chelsea-be és fényképezek, házakat, lepkét, virágot... stb. Aztán jött a 15-ös busz és keresztülhúzta a tervemet. Ugyanis amolyan régi vágású, platós, csillingelős busz volt, amilyet eddig csak filmeken láttam, így muszáj volt azzak menni, ezt Ti is megérhetitek. Így aztán Notthing Hill-en kötöttem ki, ami igazából nem is volt akkora baj, mivel egy vintage stílusú busszal egy vintage stílusú könyvesbolthoz érkeztem, ahol igen baráti áron hozzám kéretőzőtt Az időutazó felesége és egy eddig beazonosítatlan Gerald Durrell könyv (Halak jelleme). A könyvesboltból kijőve aztán olyan heavy rain kapott el, hogy az esernyő is megmakkant bele egy kicsit. Persze én egy hős vagyok és azért végigsétáltam így a Portobello Road-ot. Majd Rapchee hívott, hogy merre járok, én meg mondtam teljesen szőke nősen, hogy nem tudom, mert éppen egy mellékutcában álltam, egyik kezemben esernyő, a másik kezemben fényképezőgép, a harmadikban meg telefon, a negydikben meg táska... Aztán kitaláltuk, hogy menjek vissza Notthing Hill Gate-re és ott találkozunk. Szerencsére időben jött, mert találtam egy könyvesboltot, ahol diszont áron árultak vadi új könyveket és éppen nyúltam is egy felé, mikor megcsörrent a telefon, hogy itt van és éhes.

Ami szuper, mert én nagyjából mindig éhes vagyok, ha nem akkor valami bajom van. Így betértünk egy helyi falatozóba fish and chipsszet enni. Ami nem volt rossz, bár a hal kicsit túl sok olajat ivott. Majd újból körbejártuk a Portobello Road-ot, ahol szembetalálkoztunk Starknéval. Persze először nem tudtam, hogy ő az, Rapchee meg éppen nem látta, így én csak percekig azt hápogtam, hogy: istenem, tudom, hogy ki az... de nem tudom, hogy ki az... jaj-jaj, de tudom... nem tudom... majd csak kiböktem végre, hogy Starkné (Catelyn Stark – Michelle Fairley a Trónok harcából). Bár még most sem hiszem nagyon el, pedig esküszöm, hogy ő volt. Majd, hogy még nagyobb legyen az öröm, találtunk egy Kossuth Lajos emléktáblát is. Elvileg valahol Battersea-ben van egy Kossuth Lajos utca is, ami igazából csak egy zsákutca kb. 5 házzal, de ígérem egyszer azt is meglátogatom.

Aztán buszozás, mert buszozni jó. Vissza a Tower-hoz, megnézni, amint a hidat megint felemelik, miközben ki van világítva. Keveregni a szűk utcákban, rájönni, hogy minden igazából tök közel van csak a megfelelő buszmegállót kell megtalálni. London gyönyörű és megfelelő társasággal még istentelenül vicces is, illetve rá kell, hogy jöjjek TV-kocka vagyok. 

2012. július 7., szombat

When I saw Bartholomew


A sloth napjaim is jók a maguk módján, de akkor is azok a legjobbak, mikor nem magányosak a napjaim. Mert olyankor képek is készülnek, mindannyiótok okulására. Illetve olyan sokat buszozom, mit a csuda. Meg belefutok melegparádéba, elektromos művekbe, kórházakba és postás kertekbe. Komolyan. Ha egyedül vagyok, akkor munkakereséssel telnek a napjaim. Meg aggódással és homlokráncolással, önéletrajzok írásával. És ujjak keresztbe, hogy legyen egyszer normális állásom, ne fájjanak a kezeim, a lábaim.

Rapchee-val találkoztunk a meleg felvonulás kellős közepén. Most jöhetne az a rész, hogy akkorát buliztunk, mint a ház, de ez nem igaz, mert helyette elmentünk megnézni Bartholomew-ót. Útközben Blackett egyik küldetését is teljesítettem, ugyanis belefutottunk a Postások parkjába. A Postások parkja a St. Botolph's Aldersgate templom egykori temetője helyén fekszik - ez a legnagyobb liget az egész londoni óvárosban. A park arról híres, hogy itt találhatóak a Hősök táblája. Az ötlet George Frederic Watts festő fejéből pattant ki 1900-ban: az ötletgazda azoknak a londoniaknak szeretett volna emléket állítani, akik másokért áldozták az életüket. Alig néhány tábla van kint, de mind hátborzongató és megható egyszerre. Vannak köztük 6-8 éves apró hősök, akik fiatal életüket áldozták csak azért, hogy mások életét megmentsék. Vagy orvosok, akik magukon próbáltak ki egy-egy vakcinát. Nagyapák, akik saját életükkel nem törődve mentettek meg életeket.

Aztán megnéztük Bartholomew-ót. Nehéz volt, mert körbe kellett járni, és sehol sem találtuk. Még aztán megnéztük az a pontot is, ahol szerintünk Reichenbach Fall. De ebben nem tudtunk 100%-osan megegyezni, ezért ide majd vissza kell mennünk. De Bartholomew meglett és ez a lényeg. Mármint az én napom, hetem, hónapom lényege. Szóval, én most ezzel a ténnyel el leszek egy darabig. Legalább akkora hype ez nekem, mint Rapcheenak (és Bahhának) a Misfits-es tó és kocsma.

Majd elbuszoztunk a London Eye-hoz, és a tömeget látva azt mondom, hogy én ezt valószínűleg kihagyom. Bocs, emberek, nem lesz szépséges londoni panoráma fényképezve, mert az a kilométeres sor nincs az az ember, akinek a kedvéért végigállom. Kihagytuk a Londoni Filmmúzeumot is, mert irracionálisan drága, pedig vannak benne Dalekok. Szóval nagy a valószínűsége, hogy egyszer, ha sok pénzem lesz, bizony megnézek egy Dalekot. Ezerszer inkább az, mint a panoráma.

És Battelsea. Én azt hittem, hogy az egy lepukkant borzasztó környék. Jó, persze olyan is volt az egyik fele, a másik viszont elképesztően gyönyörű. Vörös téglás sorházakkal, új építésű apartmanházakkal. Még a régi Battelsea-i Erőmű is gyönyörű a maga módján, de főleg impozáns. Engem egyébként is lenyűgöznek a hatalmas ipari épületek, így aztán négy fehér torony, és vörös téglák, az olyan, mint a mennyország.

2012. július 6., péntek

That's the way life goes


Most írni fogok nektek a szürke hétköznapokról, a száradó ruhákról, eltűnt levelekről... stb. vagyis arról milyen 10 magyarral egy fedél alatt lakni, és ez a szám még bővülni fog. Izgi lesz (nem).

Mikor beköltöztem összesen 3-an voltunk. G., aki egy 20 éves izgága srác, tele élettel és energiával. Imádom őt, legszívesebben örökbe fogadnám, mint egy kiskutyát. Fél mondatokból is megértjük egymást, egy pillantásból is simán vágjuk mit gondol a másik. A másik csávó, J. Na, ő a másik véglet. A puszta létét is rühellem ebben a házban. Áll és bámul. Közben hangosan tuc-tuc-tuc-tuc... zenét hallgat, ami nekem különben is a halálom. És a tuc-tuc megy hajnal 2-kor, mikor hazaérkezik. Hajnal 5-kor, mikor elindul munkába. Éjjel bármikor, ha hívják. Vagy ha szabadnapos, akkor egész nap. Már szóltam neki ezért, persze halálosan megsértődött és azt mondta, hoz nekem füldugót. Nagyon kedves, nem? (nem)

Aztán beköltözött a "család". Anyuka, plusz retardált, hamburgertestű kisfiú. Anyuka (K.) még haggyán... szerintem csak azért szült, hogy letudja. Soha egy ölelést, puszit nem láttam tőle, vagy, hogy foglalkozna a fiával. Általában csak ordítva kommunikál vele. Hamburger gyerek (A.), ha meglát köszön. Ez mondhatni tök udvarias tőle. De mindig. Találkozunk a fürdő előtt, köszön. 5 perc múlva a konyhában, köszön. 10 perc múlva a folyóson összefutva, köszön. Rá 3 perc múlva a kertben, köszön. Majd 5 perc múlva újból a konyhában, köszön... ugye nem kell folytatnom? Ha tehetem menekülök előle, mert nyaggat, mászik, köszön, hülyeségeket beszél, kérdez... És holnap este én leszek a bébiszittere. Szerintem, kinyírom.

Aztán a "családhoz" beköltözött a legjobb barátnő, M. Legjobb barátnő egy szót sem beszél angolul. Egy szállodában takarít, sokkal kevesebb pénzért, mint én. Azt tervezi, hogy kihozza a férjét és a gyerekét. De addig is spórol, ahogyan ő mondja. Látom minden nap, hogyan spórol. Zsinórban szívja a cigit (ami itt kint még jóval drágább, mint otthon), metróval jár (ami szintén kurva drága, ezért járok én busszal), drága kajákat eszik, mert neki kell az energia a munkához. Hát így spórol minden nap. Próbálom nem minősíteni. Általában ő érkezik haza elsőnek, leül a kertbe és szívja a cigit, miközben kurva drágáért hazatelefonálgat. Spórol.

Majd beköltözött a másik M. Ő egy kiscsaj, a szobatársam. Hasonló szállodában dolgozik, mint én. Tegnap felmondott. Ő eddig bírta a basztatást. Hogy mi lesz vele nem tudom, ő sem tudja. Nem beszél angolul. Bízik a jó szerencséjében, vagy nem tudom. Teljesen más ritmusban élünk, szóval iszonyúan próbálunk alkalmazkodni egymáshoz, aminek az a vége, hogy néha kínosan vigyorgunk egymásra. És a lenti posztban már megírtam, hogy remekül el tudunk arról beszélgetni, milyen szar is nekünk.

És most legutoljára megjöttek a fiatalok. 3-an vannak. I. a magas langaléta fiú, hihetetlenül kicsi fejjel. K. az alacsony töltöttgalamb cuki lány. H. az extrovertált, hiperaktív csajszi, aki egy napra a szobatársam volt. Ők azok, akik kijöttek úgy, hogy azt hitték lesz munka, aztán nem lett. Viszont annyira ügyesek és talpraesettek, hogy néhány nap alatt találtak melót, igaz csak takarítást, de már dolgoznak és jövő héten már lesz fizujuk is. Na, így is lehet.

Néhány napja beköltözött még egy csaj, de vele még nem találkoztam. Pénzes, mert a nagyon drága single szobát vette ki, tehát biztos nem takarít. Ebből kifolyólag nem ártana vele kicsit összebarátkozni. De soha nem látom, azt sem tudom hogy hívják. Lehet nem is létezik... bár, ez hülyeség, mert néha hallom, hogy kihúz egy fiókot, vagy matat valamit. Lehetséges, hogy át kéne mennem bemutatkozni...

Aztán volt egy kurvánk, aki a lenti nagy szobában "dolgozott". Egyébként tök jó fej volt. A kuncsaftjai meg folyton vigyorogtak. Szóval, biztosan jól "dolgozott". Majd elköltözött. Biztosan neki is ciki volt, hogy hamburgergyerek folyton köszön.

Még az első bekezdésben írtam, hogy lesz szó száradó ruhákról, meg eltűnt levelekről, de szerintem mára ennyi elég is lesz. Emésszétek, én minden nap ezt csinálom.

2012. július 5., csütörtök

If something doesn't kill me, that's make me stronger


Rapcheeval megegyezve, most e szerint az elv mentén halad az életem. Mármint "ami nem öl meg, az erősebbé tesz". Egyenlőre egészen jól haladok, hogy teljesítsem. Igazából az sem zavar, hogy 3 hete eltörtem a nagylábujjam. Igen, tudom, jókor szólok. De a helyzet az, hogy már mondtam többször is: most azt várom, hogy leessen. Remélem hamar megtörténik, mert akkor már nem fog ennyire piszkosul fájni. Viszont a Felctor tök jó rá és attól jól is alszom, szóval alvás gondjaim nincsenek. Illetve jó lenne azt írni, hogy az allergiám gyógyul, de ugye ez nem igaz. És még mindig nem csökkent a zúzódások száma sem, szóval a sutaságom a régi.

Van szobatársam is, most már tényleg. Jó lenne azt írni, hogy egy hullámhosszon vagyunk, de nem. Viszont arról kellemesen el tudunk beszélgetni, hogy mennyire szar is nekünk. Végül is már ez is valami. Egyébként számomra teljesen értelmetlen, hogy már egy éve itt kint van, a 3. munkahelyét gyűri és nem beszél egy mukkot sem angolul. És nem azért, mert szégyenlős, mint én, hanem azért, mert tényleg. Az ilyeneken mindig elámulok.

Illetve ma beszéltem egy litván nővel, aki ott dolgozik nálunk. Nagyon aranyos volt, ahogyan próbált beszélni velem angolul. Megkérdezte, hogy mi a fenét keresek még itt, menjek egy kávézóba dolgozni, ne itt robotoljak. De szerintem az angolom annyira tré, hogy az borzasztó és mindig meglepődök, ha kerek egész mondatokban kellene beszélnem. Viszont a lovely, cheers, nice, brilliant, great már remekül megy. Lehet erre kéne alapoznom és elmehetnék mondjuk Jamie Oliver mellé "lovely-zónak".  Egyébként múltkor láttam az egyik éttermét és majd egyszer szeretnék ott enni, mert szimpi helynek tűnt. Bár nagyjából az egész világ szimpi helynek tűnik, ha az embernek van pénze. Mivel nekem nincs, így a világ egy sötét, zűrös kiszámíthatatlan hely, tele meredek lejtőkkel és szögesdrótokkal. Remélem holnaptól ez a szemléletem majd megváltozik és megkapom végre a bankkártyámat teli pénzzel. Az online bejelentkező kódomat és a pin kódomat már megkaptam, már csak a kártyám hiányzik, de nagyon.

2012. július 2., hétfő

My library is better than yours


Ma feltett szándékom volt, hogy ha kell ölre megyek a csekkemért. Ehelyett sírtam egy keveset dühömben, viszont sikerült mindezt nem nyilvánosan, csak csendes magányomban abszolválnom és már ez is haladás. Viszont ehhez a mérhetetlen stresszhez képest sikerült időben a bankba érnem, ahol Anitával elbeszélgettünk az idő múlásáról, a gyerek vállalásról, az elveszett (wc-be estett) telefonokról miközben azért számlát is nyitottam. London egy kisváros bizony mondom néktek. Magyar nyelvű adminisztrátor áll rendelkezésedre a bankban, szóval ez azért nem semmi.

Bár ott azért kiderül, hogy London mennyire nem kicsi, mikor egy interjú időpontot beszélsz meg másnapra és kiderül a tfl-t nézve, hogy csupáncsak röpke másfél óra az út a munkahelyemtől odáig, plusz majd hazafelé még egy óra. Szóval, hát nem kicsi.

És végül legnagyobb megelégedettségemre legyen szólva, hogy két nap könyörgés - csendes sírás - után végre sikerült aláírniuk a csekkem, nekem meg sikerült be vinnem a bankban Rapchee-val. Most már csak az a szívás, hogy van pénzem, de nincs. Mert cirka 5 nap mire rákerül a számlámra, így a landlordnak még bizony várnia kell a sorára. Ami engem nem különösebben izgat, mert egy hétig nem volt net és ez most a revans, vegyük úgy.

Aztán pedig feneketlen könyvéhségemet kiszolgálva regisztráltam magam a könyvtárba. Mert itt ingyé van és 3 hétre 20 könyvet vehetsz ki. Érted? 3 hét=20 könyv. Nem, ti ezt el sem tudjátok képzelni. Én sem. Még szerencse, hogy angolul nem olvasok gyorsan, így ez a lehetőség bár megragadta a fantáziámat azért nem annyira, hogy első körben ennyi könyvvel a hónom alatt távozzam. El sem hiszitek, de csak két könyv van nálam és persze még ki tudja mennyi, hála a magasságos e-bookoknak. Szerintem ideje egy olvasót beszereznem. De előbb a pénzemet akarom és a csini bankkártyámat és utalni akarok pénzt az Anyukámnak, magamnak és azt akarom, hogy ujjak keresztbe.

The lonely sloth


Úgy akartam kezdeni, hogy vannak napok, mikor magányos vagyok és ezek általában a szabad napjaim. De aztán meggondoltam magam, mert végül is tök jó napom volt és csak az elejét töltöttem egyedül. Szóval megpróbálom úgy felfogni a dolgot, hogy csavarok rajta egy nagyot és azt mondom: emberek, ez egy fasza nap volt!

Kezdjük ott, hogy borzasztó sokat aludtam, mármint magamhoz képest és úgy tűnik az allergiám is kezd javulni, bár a nagylábujjam, még mindig szederjes-lila színben pompázik. Igazából várom, hogy leesen, de nem akar. Viszont a körmöt róla valószínűleg el fogom hagyni, mert már nem is érzem, mikor levágok belőle. Szóval, viszlát köröm, helló új köröm. Csak már tartanánk ott.

Illetve az is van, hogy megint sikerült a semmi pénzemből elköltenem egy rakattal. Mondjuk itt Londonban ez nem egy nagy művészet, főleg, hogy most olyan leárazások vannak, leteszed a hajadat tőle. Pl. kb. 9000 ft-ért vettem két cipőt, egy kurvadurvazöld színű nadrágot és egy pólót. Ma fel is öltözködtem belőle, look like Amy Pond. Zseniális. És elmondanám, hogy végre nem fáj a talpam, mikor megyek, szóval a világ legjobb befektetése volt megvenni kb. 2900-ért ezt a hihetetlenül gyönyörű cipőt. Jó, tudom, nekem cipők terén nincs ízlésem, de szerintem akkor is szép. Alant lesz kép is róla, a kurvadurvazöld nadrággal egyetemben.

Hogy mit is kezdetem el leírni? Folyton elkalandozom, nem lesz ez így jó. Bár biztos az almás cider beszél belőlem vagy a beefburger. Az eleje. Aludtam. Sokat. Aztán felkeltem, mert a szobatársamnak - aki már nem a szobatársam, így majd egyszer csak megint lesz egy szobatársam és akkor már ha jól számolom 13-an leszünk 2 fürdőszobára, hogy a jó isten megáldja a magyar landlordot (nagyon kurvagyorsan el kell innen költözni) - valami találkozója volt, azzal aki jól átverte őket, hogy jöjjenek ki, lesz munka. Ők meg itt vannak, munka meg sehol. Tiszta Norvégia, ha jól belegondolok.

Megint elkalandoztam. Szóval, mára azt találtam ki, hogy még csak a közelébe se menjek olyan helynek, ahol bármit is vásárolhatnék, költhetnék vagy ehhez hasonló, úgy döntöttem, hogy megismerkedem a környékkel. Stratfordról azt kell tudni, hogy a Center line-on található, ami jó, mert az a város fő ütőere. Egyébként a városközponttól keletre van olyan jó Tatabánya-Budapest távolságra. Szóval kb. olyan, mintha Tbányáról járnék be Pestre dolgozni. És figyelem, ez még a város 3. zónájába esik, zónákból pedig összesen 6 db van. Szóval nagyjából jó környéken lakom, mármint a rosszabb környékekhez képest. (gúnyos kacaj) A környék szuper, 3 buszmegállóra az Olimpiai Falu-tól, 5 buszmegállónyira magától az Olimpiától. Bizony, minden nap látom azt gyönyörűséges förmedvényt, amit az olimpiai épületek egyik büszkeségének mondanak, ezt. Igazából minden nap azon tanakodom, hogy ez most egy vicc, vagy halál komoly, esetleg iszonyú ronda, vagy már magában is gyönyörű... leginkább azt gondolom róla, hogy egy halálos kimenetelű hullámvasútnak szánták, esetleg a veszteseket innen dobják le, vagy nem is tudom. De tény, hogy szerintem nagy merészség egy lapon emlegetni az Eiffel Toronnyal.

Aztán van mögöttünk egy park, ami hatalmas, leginkább azért, mert magában foglalja (Jeva tessék figyelni!) kelet-London kommandós kiképző állomását, a helyi újonc toborzó irodát és kiképző központot. Fényképezni persze tilos, de vannak kint ágyúk, meg táblák, amin fel van tüntetve, hogy melyik zászlóalj táborozik ott és kb. egész nap gyönyörű, fess fiatal legények trappolnak egyik épületből a másikba. Szóval park és katonák, meg sok kutya és futó emberek. Mögötte meg egy komplett pakisztáni falu. Erről nem szeretnék mesélni, a lényeg csak annyi, hogy közel 40 percet mentem, mire az első fehér emberrel találkoztam, aki egy részeg faszi volt kezében egy doboz sörrel, mindezt délelőtt 11-kor. Szerencsére a tökéletes busz éppen arra járt (Twenty-five to Oxford Circus) és felpattanva rá, elbuszoztam egy jobb környékre. Képek érthető módon erről a kalandról nem készültek.

Ebéd után aztán nyakamba vettem a város, mert Lexína Megacukor, molyos nevén eleanor_rigby meghívott egy sörre a város egyik északi pontjába, Southgate-be, ahol 20 évesen babasintér voltam. Mivel szeretem a sört, Southgate-be pedig egyébként is el akartam menni, így kaptam az alkalmon. Ami nagy meglepetés volt, hogy még mindig odataláltam gyalog a házhoz, ahol annak idején laktam. A környék semmit sem változott, még mindig olyan csendes kis falucska, mintha nem is Londonhoz tartozna. Lexi munkahelyének környéke pedig inkább hasonlít egy menő olasz kisvárosra, mint Anglia fővárosára. Beültünk a kedvenc pubukba egy sörre, ciderre, borra, beefburgerre, hagymakarikákra, browniera és a végső meccsre. És nevettünk, úgy ahogyan csak a csajok tudnak, sloth. A meccsre már nem maradtam, mert Southgate-ből 2 óra busszal az út hazáig, mondom, hogy olyan, mintha Magyarországon közlekednék, csak mindezt egy városban.

Hazafele pedig sloth-ról olvastam, a két ujjú sloth-okról és a három ujjú sloth-okról, mert valami érthetetlen módon, egyszer csak elém keveredett egy Oxfam és valami tök véletlen folytán ott volt a polcon Pi élete és hát velem akart jönni. Így aztán lehet, hogy legközelebb már egy könyvespolcot kellene majd néznem. (És ha már itt tartunk, ha egyszer lesz egy kocsmám, ez lesz a neve: The lonely sloth.)