2013. március 21., csütörtök

Happy B-Day Bab!


És még valami, mert fontos:
But my heart was colder when you’d gone
And I lost my head; let’s live while we are young
While we are young
While we are young
While we are young

Shit always happens


Valami rezignált élni akarással veszem tudomásul, hogy amint leírom azt az ominózus mondatot, hogy: “boldog vagyok”, abban a másodpercben elszaródik minden. Komolyan. Boldog vagyok. Snitt. Szar. Eddig ezt mindig az követte, hogy: úristen, meg fogok halni, itt a világvége, cunami és búcsúbeszéd. Most viszont: hát, persze, szervusz szar, már megint. Mert ugye tudjuk, hogy az a bizonyos horoszkópos könyv megmondta előre. Hát, mégis ki vagyok én, hogy beleköpjek a sors levesébe. Így aztán nincs más hátra, mint melegen öleljük keblünkre a szart, megint. Végül is most már pajtások vagyunk, testi, lelki jóbarátok. Bérelt helye van a szívemben, gyakorlatilag teljes elszántsággal csövezik folyamatosan az elmémben. Úgy hogy mostantól cimbik leszünk, ezzel egy időben viszont szeretném megkérni minden barátomat és üzletfelemet (by A. A. Milne), hogy ha a számból, billentyűzetemből még egyszer elhangzik az az ominózus mondat verjen nyugodtan fejbe egy szívlapáttal. Mert megérdemlem.
Szóval van az a pont, amikor is ketté vált az életem, mostantól végérvényesen. Van az otthoni és van az itthoni. Nos, az otthoniról szó se essék, mert ott van az a bizonyos, nagybetűs SZ…, ami azóta is követ mindenhova. Aztán itt van az itthoni, ahol … (nem, nem adom meg a lehetőséget, hogy leüssetek szívlapáttal). Kezdjük ott, hogy túléltem az első 3 napomat egyedül az új munkahelyemen. Időben végeztem, nem sírtam és nem találkoztam szellemmel. Ez vehetjük szerintem komoly haladásnak. Viszont meglepődve veszem tudomásul, hogy némileg beszélek angolul, bár a különböző akcentusokkal vannak gondjaim és a telefonon való kapcsolattartás sem annyira para. A legnagyobb vicc még mindig a a férfi wc-k ellenőrzése, de komolyan. Azokat a pofákat képtelenség leírni, mikor egy jóképű, millijomos úrifijú szembesül azzal, amint egy vigyori liba éppen virágokat hajtogat a budipapírra a férfi klozetban. Persze olyan is volt már, hogy egy kellően vidám (nyilván kellően gazadag is) fiatalember helyettem csekkolta le az összes wc-t, majd közölte velem, hogy minden férfi disznó, mikor szembesült egy összeszart toalettel. Mondtam is neki, hogy hajajjj, tudnék mesélni… de arra azért igazán nem számítottam, hogy kell is. Szóval még életemben nem beszélgettem ennyit férfi wc-ben, mint most, illetve az úriember itt is úriember, mert milyen már az, hogy az ajtóban itt is előre enged befele menet.
Aztán persze olyat is láttam már, amiről eddig csak bulvárlapokban olvashattam, vagy egyes felvilágosultabb hölgyek meséltek. No mármost a gazdag emberek meeting-je az én olvasatomban azt jelenti, hogy néhány csudaokos ember összejön, csudaokos dolgokról beszélnek, majd távoznak, hogy az életeben is megvalósítsák azt. Ezzel szemben itt a meeting azt jelenti, hogy nekem, mint délutánosnak, ágyneműt kell cserélnem és kompletten ki kell takarítanom a fürdőszobát, mert a nagyon gazdag emberek így meetingelnek. Remélem mindenkinek világos. Aztán persze az sem előnyös tulajdonságom, hogy 34 évesen még mindig elpirulok, ha olyan dolgokat látok. Olyan dolgokat. Mondjuk az évek múltán sokat edződtem, de azért még olyasmire nem voltam felkészülve, hogy egy ágyban látok egy nagyon öreg, vén szivart (a remegő kezű, száj sarkából nyál kicseppenős öregre gondolok, aki már naaaaaaaaaaagyon-nagyon öreg) és egy gyönyörű, párduc testű fekete csajt. Az itteni dolgozók szerint én még szűz vagyok és ártatlan ebből a szempontból, igazából majd akkor szóljak, ha hullát találok, mert akkor az már a rendőrségre is tartozik. Gondolatban itt tettem hozzá, hogy ha hullát találok, akkor láttok engem is utoljára élve…
Arról nem is beszélve, hogy már két szobát is sikerült megutálnom, pedig kezdetben olyan jól indult minden. Az egyik “kedvencem” a Dury Lowe, ami egyébként a második legkisebb szoba, olyan kis cuki padlásszoba feelinggel. Szeretném, de komolyan, ha nem lenne olyan komor a szobája és nem ott hallottam volna először a szellemünket jönni-menni. A másik, a vele szemben lévő Charlotte, amolyan franciás vénkisasszony szoba, gyönyörű márvány fürdőszobával, amivel igazából nem is lenne baj… csak hát… na, szóval… az ember lánya megágyaz, takarót lesimít, csodálatos tükörsima az egész, gyönyörű… majd bemegy a fürdőbe, leengedi a redőnyöket, kiteregeti a kádkilépőket, és… és mire visszaér a szobába, az ágy gyakorlatilag úgy néz ki, mintha valaki belehempergett volna. Hiába minden próbálkozás, simítgatás, egyéb ráhatás, az ágy gyakorlatilag abban a percben össze van túrva, ahogy levetted a szemed róla (DON’T BLINK! Don’t even blink! BLINK and you are DEAD. They are fast, faster than you can believe. DON’T TURN YOUR BACK!, don’t look away, and DON’T BLINK! GOOD LUCK!). Most komolyan, kell ennél több, hogy az ember lánya frászt kapjon?
Viszont, ami jó ebben az egészben, az a tengernyi sok szabadidő, munkaidőben. Tehát olvasok, megint, végre és juppi. Arról nem is beszélve, hogy E., aki átvette A. fantasztikus szokását, anélkül, hogy én bármit is mondtam, vagy utaltam volna rá. Könyv. Tudja, hogy imádom a second hand könyvesboltokat, a könyveket és úgy egyébként. Így aztán minden hétvégén meglep egy új könyvvel, én pedig nagyon szeretem a meglepetéseket és az új könyveket.

2013. március 12., kedd

Spontaneous combustion


Kicsit zavarban vagyok, mert három napja nem voltam “itthon”, azóta minden napomat E.-vel töltöttem. Így lemaradtam egy csomó mindenről, ami az itteni kommunában történt. Úgy mint lopások, fenyegetőzések és O. randija. Komolyan szégyenlem magam. De azért hozzá kell tenni, hogy közben azért dolgoztam is, meg kirándultunk, sokat ettünk, szóval nagyjából elkezdtem E.-vel élni a közös életünket. Három napig most Stratfordba jövök haza, aztán három napig megint E. Közben persze mindketten dolgozunk, csak úgy azért könnyebb, hogy kiszámíthatóbb munkahelyre kerültem, és tudunk kalkulálni ki, hogyan dolgozik. Illetve, most hogy rendes szerződéses munkám van, elkezdtünk azon is gondolkodni, hogy mi is legyen a továbbiakban velünk. A távolabbi cél persze az összeköltözés, de mindketten tudjuk, hogy az ott kezdődik, hogy hosszas keresgélés egy normális lakás után és depozit. Szóval nem mostanában lesz, hogy összeköltözünk.
A kommunában pedig sorozatos lopások történtek, amit most végre a főbérlőnk sem hagyott szó nélkül, így néhány lakónak mennie kell. Persze jól lemaradtam a nagy üvöltözésről, amit igazán sajnálok, mert nálunk ez pótolja a tv-t. De nem baj, mert hátra van még egy nagy vita, amit biztosan páholyból nézek majd. Komolyan alig várom. Igazából arra vagyok kíváncsi, mi a szent szart tudnak egymás fejéhez vágni?! – Loptál! – De nem! – Loptál! – De nem! A többiek szerint is nagyjából így zajlott, csak persze közben anyáztak. Nevetséges ez a kommuna, itt tuti, hogy mindig történik valami. Igazából borzasztóan szeretném, ha végre normális lakóink lennének, és nem kéne folyton mindent zárnunk, vagy a szobába tárolnunk.
A címet is meg kell magyaráznom, ha rágugliztok, akkor ez nem más, mint a spontán égés. E. szerint sanszos, hogy ez fog végezni velem. Én leszek az a lány, aki spontán egyszer csak elég. Régebben is voltak ezzel problémák, mármint, hogy iszonyú erővel vagyok képes fűteni, mostanra ez viszont annyira felerősödött, hogy saját magamat sem tudom elviselni a bőrömben. A.-val is mindig külön takaróval kellett aludnunk és úgy, hogy ne érjek hozzá, mert úgy érezte menten menten felgyullad. Most ugyanez E.-vel. Éjszaka egyszer csak azt érzem, hogy frankón nekitol a hideg falnak és az ágy túlfelébe gurul, a lehető legtávolabb tőlem, miközben én próbálom magam lehűteni a hideg falon. Csak perceket bírunk összebújva feküdni, mert elkezdek fűteni, róla meg szakad a víz. Közben persze én is érzem, hogy gáz van, bár az pl. nagyon ritka, hogy izzadni kezdenék, de tény és való, hogy a bőröm nagyon megviseli a bennem lezajlódó folyamatokat, mert folyton előjönnek az allergiám és nem ott, ahol a vegyszertől szoktak. Szóval nem tudom, mi is történik, az biztos, hogy egyszer spontán elégek.
Közben felfedeztünk egy zseniális amerikai komikust Russell Peters-t, aki egy paki csávó és valami hihetetlen durván képes különböző rasszoknak beszólni. Arról nem is beszélve, hogy minket magyarokat is megemlít az egyik fellépésén, ami az O2 csarnokban zajlott Londonban. Érdemes meghallgatni az egészet, két órás és fantasztikusan jól adja elő magát, tökéletesen érhető, még nekem, aki nem beszél angolul.

2013. március 8., péntek

My new job


Túlestem az első napomon a fancy privát hotelben. Úgy tűnik állandó délutános leszek, mert a csapatból csak én beszélek in inglish (bruhaha, remélem így már frankón el tudjátok képzelni a többit) vagyis T.-vel felváltva, de leginkább én. Szóval ezen a héten végig délután nyomom, jövő héten pedig egy nap kivételével szintén. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nagyon nem kell szobákat takarítanom, csak geczire kedvesnek kell lennem a szállóvendégekhez és kiganajazni a bulihelyek mellékhelyiségeit. Nem egy nagy valami, komolyan. Csak meg kell tanulnom az összes titkos átjárót, rekeszt, tárolót, amit használnom kell és amik, valami irtó cselesen el vannak rejtve a falban. Néha komolyan az az érzésem van, hogy ez egy frankó szellemkastély és amikor hangot is adtam ennek, az volt rá a válasz, hogy hát jah, néha a vendégek is panaszkodnak, hogy nem tudtak aludni… vagy másik szobát kérnek. Az hiszem itt egy kicsit elszakadt nálam a cérna és a következő szobába csak remegő lábbal mertem bemenni. Ahol aztán igyekeztem nem belenézni az antik, vakfoltos tükrökbe, hátha valami olyat látok a szemem sarkából, amit nem kéne.
A dolgomat nehezíti, hogy három ház van egybe építve, így néha olyan titkos átjárót kell alkalmaznom, ami a tetőkön vezet át, cuki kiépített járda formájában vagy szépen átbattyogni a partizó arcok között, vigyázva, hogy titkos ajtók véletlenül se taszajtsák hátba őket. Azt hiszem igazából ebben rejlik a hely nehézsége, hogy egyenlőre képtelen vagyok átlátni a titkos ajtók, rekeszek, liftek, folyosók kusza halmazát. Arról nem is beszélve, hogy a szobáknak neveik vannak, nem számaik, így olyan helyeket kell megjegyeznem, mint: Sir James Wyatt, Lady Susan Thorpe vagy Emma. Még szerencse, hogy csak húsz van belőle, bár tény és való, hogy ebből egyenlőre csak hetet tudok, hogy nagyjából hol van. Most különben is inkább csak azt gyakorlom, hogy ne tévedjek el, arra pedig ráérek kicsit később parázni, hogy nem találom a szobákat vagy a szobákon belüli titkos átjárókat, rekeszeket, tárolókat és lifteket bazzzmeg.
Tény és való, hogy az életben nem gondoltam volna, hogy ennyire puccos helyen fogok dolgozni egyszer. Ilyen helyeket csak filmekben lát az ember, nem élőben. Bár majd kíváncsi leszek, hogy néhány hónap tetőn rohangálás és tükör suvickolás után mit mondok majd.

2013. március 6., szerda

Home House


Új munkahelyem van holnaptól. Ami meglepő, mert az interjú nagyjából úgy zajlott, hogy itt írd alá és gyere holnap kettőre, és még konstatálták, hogy nincs a méretemben felső, szóval elégedjek meg a 10-es tunikával, mert nincs kisebb. Majd mielőtt kiléptem a kapun megkérdeztem T.-t, hogy akkor ez most biztos e. Mármint, hogy van állásom, rendes, igazi, contract-os, erre kiröhögött és azt mondta gyere holnap. Nos, nyilván menni fogok holnap, de még mindig be vagyok tojva, hogy valóban van állásom. Bár igazából nincs nagyon vissza út, mert ma felmondtam a szállodában, ahol azzal a lendülettel közölték velem, hogy éppen most vettek át az ügynökségtől és nézzem meg a paysilp-emet, hogy nem hazudnak. És valóban, tök jó utolsó fizut kaptam tőlük, bár ezzel együtt az új helyen még mindig 200 fonttal többet fogok keresni havonta. Mármint holnaptól, az új munkahelyemen.
Egyébként nem nagy előrelépés munka szempontjából, mert ugyanazt a szart kell vakarni, csak máshol. Vagyis ugyanolyan szobalány leszek, csak éppen puccosabb helyen. Jóval puccosabb helyen… nagyságrendekkel puccosabb helyen… (jesszus, tutira azzal indítok, hogy eltörök valami istenverte antik tárgyat és életem végéig fizethetem vissza) linket nem teszek be, írjátok be a keresőbe, hogy Home House London és utána ne felejtsétek el becsukni a szátok. Mert ez egy privát szálloda, 20 szobával, sok-sok public area-val, buzira gazdag és kurvára előkelő vendégeknek és sztároknak. Sztár sztároknak. Szóval ide Justin Timberlake a kisujját sem teheti be, csak mondom, mert ide Paul McCartney és Sting jár.
Persze nem kicsit vagyok betojva, mert volt szerencsém ma egy-két szobához és egy kisebb területnyi public area-hoz, és bár látom, hogy az itteni maid-ek nem szakadnak meg a munkától és nem járkálnak olyan ideges és feszült arccal, mint a St. Martin-ban azért valljuk be mindez nem lesz egyszerű feladat. Viszont ha azt veszem, hogy a The Westbury-ben már volt szerencsém hasonló szobákhoz, még hozzá 15-höz naponta, akkor itt a napi 5 talán menni fog. Illetve az is plusz pont, hogy nem csak 2 nap tréninget kapok, hanem két hetet, egy magyar csajjal, akinek a helyére megyek. Mert ide csak így lehet bekerülni, ha valaki elmegy és az maga helyett ajánl valaki mást. Beszélgettem pár alkalmazottal és úgy tűnik egyik sem feszült, vagy stresszes, mindenki mosolyog és előzékeny. De persze a puding próbája az evés, így majd meglátom, hogy holnap sírva fogok e hazajönni a metrón.
Aztán persze tartozom még nektek olyan beszámolóval, hogy itt volt Anyuka másfél hetet. Megvolt a nagy bemutatás, láthattátok a képeken. Eszméletlenül jól éreztük magunkat együtt, nagyon sokat nevettünk és rengeteg helyen jártunk. Gyakorlatilag sikerült mindent megmutatnom neki, ahol eddig jártam, gyorsítva és besűrítve mindent, amit csak lehet. Az pedig, hogy egyedül is képes volt ebben a hihetetlenül nagy városban is közlekedni, eltalálni múzeumokba, az maga volt a csoda, így utólag belegondolva, de egy igazi hős volt és megcsinálta. Az is remek volt, hogy 8 napból 5-öt vele tudtam lenni, csak a maradék 3 napra kellett neki elfoglaltságot keresnie, ami azért itt nem egy túl nagy feladat, viszont oda el is kell jutni, de mint tudjátok, ezt a részét szuperul megoldotta. Arra kérdésre, hogy mi tetszett Londonban legjobban neki, természetesen az válaszolta, hogy: én – mármint a kicsi lánya. De tény és való, hogy Greenwich vitte a pálmát, még akkor is ha rohadt hideg volt. E. és T. akkor lettek először összeeresztve és még ezt tetézte Anyuka jelenléte, így aztán E.-ből sok minden beszédet nem lehetett kicsikarni, meg volt szeppenve három magyarul dumáló ember társaságában és én sem voltam túl jó tolmács, lévén, hogy nem beszélek angolul. Viszont borzasztóan élvezte, mert bár londoni egyáltalán nem járt még pl. az egyetem épületében vagy a nullánál, és nem ismerte a Postások parkját sem. Szóval nagyon sok bepótolni valónk van együtt.
Azt hiszem igazából boldog vagyok. Persze vannak hullámvölgyek, mikor nem tudom hova is halad az életem, mert tény, hogy nem egyenesen felfelé, ahogyan szeretném, hanem borzasztó nagy kacskaringókkal tarkítva, döcögve ugyan, de tényleg felfele. Csak néha kevés, néha iszonyatosan kevés, hogy mekkora erőfeszítéseket kell megtenni egy-egy apró centiért felfele. Viszont hétről-hétre egyre több időt tudok E.-vel tölteni, egyre inkább otthon érzem magam nála, náluk és most új munkahely. Azt hiszem azt már elkönyvelhetjük, hogy nem fogok innen hazamenni, lassan, de biztosan itt vagyok már otthon.

2013. március 1., péntek

Hurts


Azért nincs új bejegyzés (ez most egy paradoxon, mert ugye, ez most egy új bejegyzés), mert azzal, hogy az Anyukám hazautazott a jókedvem is elillant. Volt, nincs. Gyakorlatilag napok óta bőgök, mint egy kis idióta liba. Rejtegetem a könnyeimet, mert nem akarok senkivel sem beszélni róla. Mégis mi mondanivalóm lenne? Szar az élet? Fáj a világ? Ráléptek a tyúkszememre? Borzasztó ez az egész, hogy van egy kimondottam jó szakmám, van benne tapasztalatom, de nem tudok a saját országomban munkát találni, nem tudom magamat otthon fenntartani, képtelen vagyok az Anyukámnak segíteni. Helyette idegen országban vakarom mások szarát.
Hiányzik az otthoni szaros kis életem, a biztonság, az Anyukám, a barátaim, a kutyám, a lakásom és még sorolhatnám. Helyette van együtt lakás tíz idegen emberrel, osztott szobában, jéghideg, ótvar fürdőszoba, órákon keresztül tartó buszozás, megszakadás a munkában és kínlódás, kínlódás ezerrel. Tudom, hogy én választottam, de valami buzi rossz, mikor este hazaesek és csak a fent felsorolt opciók várnak.
Persze tolom tovább, mert mindig van fény az alagút végén – most éppen egy új álláslehetőségben – csak olyan jó lenne már kibillenni ebből az állapotból, hogy érezzem nem mazochizmusból csinálom ezt az egészet. Szeretném, ha tudnám és látnám, haladok valamerre.