2012. augusztus 26., vasárnap

Blablabla


Akartam írni ide egy borzasztóan hosszú és nyafogós posztot, de kimerültem a nyafogásban. Menni vagy maradni, még mindig ez a nagy kérdés. Hatalmas lelkesedéssel tudok beszélni Londonról, és imádok minden percet, amit ott töltök, tényleg. Közben pedig halálosan riaszt az, hogy bizonytalanságba megyek ki, itthon hagyom a kutyát, a barátaimat, az Anyukámat, A.-t.
Most elvonulok és nem lesz több poszt mostanában. Lesz, ami lesz. Nem tudom. Just keep swimming.
És a hajam színe is szar…

2012. augusztus 24., péntek

Parade's End


Ma este új Benny sorozat, kosztümös, ami nekem nem a műfajom, de majd sokszor becsukom a szemem és erősen koncentrálok Ben gyönyörű hangjára.
Közben pedig számolok, hogy hány nap van hátra, ahhoz, hogy visszamenjek, vagy nem. Egyre kevesebb. Minden napom be van osztva, hogy kivel, mikor találkozom, mikor, hova kell mennem. Közben levágattam a hajam, mert egyszerűen gyűlölöm, ha a nyakamhoz érnek a hajszálaim. (Igen, tudom, hülye vagyok.) Számolok, kalkulálok, bőgök is néha. Iszonyú jó itthon, de közben érzem és tudom, hogy nincs itthon helyem. Micsoda paradoxon. Pedig olyan jó belebújni a régi kis életembe, sétálni az utcákon, nevetni a barátokkal vagy A.-hoz bújni. Imádom, hogy Plüss felszedett már egy kilót, okos, vidám és úgy bújik, mint egy cica. Közben pedig hiányzik London, Anglia. Nem tudom elmondani, hogy mi, de vonz az az ország magához. És most, hogy néhány itthoni barát is úgy gondolja, London a megfelelő hely arra, hogy új életet kezdjenek, lehet nekem is könnyebb lesz odakint.
Kettősség, kettősség. Én meg egy idióta Ikrek vagyok, hogy minden kell, egyszerre és azonnal. Miért nem tudok nyugton maradni, megelégedni azzal, hogy Plüss bújik, a barátaim szuperek és van nekem A. is?
- Vegyék jegyzőkönyvbe, hogy én egy barom vagyok… (by Much Ado About Nothing)

2012. augusztus 18., szombat

Mad dogs


Visszakerültem az itthoni punnyadásba, ezen a nagy meleg is segít, meg Plüss bújása. Könyveket olvasok, lubickolok az apró ülőkádban. Mindenkinek az e-olvasóval dicsekszem és Mad Dogs-ot nézek orrba-szájba. Valahogy ki kell húzni 24-ig, akkor kezdődik a Parade’s End Benny-vel a főszerepben. És nem felejtkezzünk meg a Doctor Who 7. évadjáról sem, szeptember 1-től újabb őrület.
Plüss éppen napozik, vékonyka, alig szőrös testét melegíti a napon. Imádom. De teljesen lerobbant, hogy nem voltam vele. Félő, hogy az előttünk álló újabb 3 hónapot már nem bírja ki. Nehéz így. Ez a legfontosabb döntés, amit most meg kell hoznom. Igazából az a baj, hogy nem tudom eldönteni mi a kegyetlenebb, mi az irgalmasabb dolog számára. Eleve kegyetlen vagyok, mert itt hagyom. Lehet, hogy kegyetlenség az is, hogy hagyom szenvedni. De talán nem is ekkora a baj, mint ahogyan látszik. Hiszen jókedvű, eszik, játszik. Mindenki mondja, akivel csak találkozunk. Viszont gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy haldokló az utolsó kenet után.
Rossz gazda vagyok. Csak a saját vágyaim érdekelnek. Mindig az a fontos, ami nekem kell. Lehet, hogy itthon kéne maradni, befogni a számat, dolgozni egy gyárban és örülni ennek a kicsike életnek, ami jutott. Mi a fasznak akarok mindig többet? 34 éves vagyok, nincs gyerekem, csak egy ványadt kutyám, akivel nem törődöm. A nehézségek elől hazafutok, nincs bennem kitartás, aztán meg sírok csak naphosszat. Borzasztó fárasztó csaj vagyok.
Nem, nincs jó hangulatom. De Mad Dogs-ot nézek. Mások szenvedései legalább viccesek.

2012. augusztus 17., péntek

Home again


Leszállva a repülőgépről A. azzal fogadott, hogy fura illatom van. Megfagyott a vér az ereimben. Bekövetkezett az, amitől legjobban féltem: egyenlondon szagom lett. Aztán végigbőgtem a hazautat, zokogtam a kocsiban, a fürdőkádban, a tv előtt, vacsora közben és alvásra készülődve. Üvöltve bőgtem, mikor megláttam Plüsst. Szóval, nagyjából az első 24 órám jelenleg non-stop sírásból állt.
A legrosszabb az egészben az, hogy Plüss miatt ez a dolog még valószínűleg folytatódni is fog. Mindannyiunk számra nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetkezendő napokban komoly döntést kell arról hoznom mi legyen a sorsa. A komoly döntések hozatala nem az én asztalom, mert ehhez túl emocionális vagyok. Így gyanítom, hogy mindkettőnk számára a legrosszabb lehetőséget választom majd. Nem szeretnék egyenlőre ezen gondolkodni, pedig kell. Valahányszor ránézek, kell.
Aztán az is van, hogy egyszerűen hiányzik London, főleg mikor mesélek róla, vagy képeket mutogatok. Ez pedig nem jó. Előre vetíti azt, amit nem biztos, hogy többen szeretnének. Ez nem jó nekem se, A.-nak se, a családomnak se, a pénztárcámnak se és főleg Plüssnek se. És ez újra és újra az előző problémát generálja.
Arról nem is beszélve, hogy komolyan fogalmam sincs arról, hogy mennyi az idő. Lehet 11, vagy 9 esetleg 10… telefonos segítséget kellett kérnem, hogy meghatározzam mennyi az idő.
- Helló, bocs, hogy zavarlak. Megmondanád mennyi az idő?
- …
- Komolyan kérdezem…
- 10.
- Remek, akkor még nem kell éhesnek lennem.

2012. augusztus 15., szerda

See you soon London


Holnap reggel indul a gépem Magyarországra. A nagy kérdés még mindig a hátam mögött van, miszerint visszajönni vagy maradni otthon. Mindkettőt nagyon szeretném, de nyilván csak egyet választhatok. Ami hiányzik és borzasztóan nehéz megszoknom, hogy nincs itt Plüss. Nekem ő az alfa és az omega, és tudom, hogy ő is így van ezzel. Egy pasit bármikor be tudok cserélni, persze könnyesre sírnám a párnám miatta, de a kutyámat nem adnám semmiért sem. Ez a tény sokaknál biztos kiveri a biztosítékot, de ez van. Plüss az első számú visszahúzó erő, ha arról van szó, hogy otthon szeretnék maradni. Plüss miatt kell otthon maradnom.
Ami miatt viszont vissza kell jönnöm, az a pénz. Otthon nincs pénz. Pénz, pénz, pénz… fuck, shit. Persze mert mindent ez a buzi szemétláda mozgat. Így akárhogyan is csűröm csavarom vissza kell jönnöm. Szeretném kihozni Plüsst, de nem lehet, mivel soha nem lehet előre tudni mikor dolgozom, mikor nem és egy kutyától nem lehet elvárni, hogy ő alkalmazkodjon. Így megint csak az lesz a megoldás, hogy keresek egy gazdag (lakóhajóval rendelkező) angol fiatalembert, aki mosolyogva bevállal egy vegetáriánus, lelki problémákkal küzdő wesztivel. A.-val közlöm is ha hazamegyek, hogy le lesz cserélve Benedict Cumberbach-ra vagy Arthur Darvill-ra, csak hogy tudja mi a dörgés.
A mai napunkat egyébként a Richmond parkban töltöttük karnyújtásnyira legelésző szarvasok társaságában. Láttunk pirinyó bambikat is, dámszarvasokat, őzeket, meztelencsigát. Igen, vannak meztelencsigás képeink is. Azt kell mondanom hiába próbálom így blogon keresztül elmondani mennyire fenséges, hatalmas érzés az, hogy állsz egy óriás erdő szélén, amerre ellátsz csalitosok, páfrányosok és rétek, miközben egy tízmilliós város vesz körül, amiből semmit sem hallasz vagy látsz. Semmit. És ha azt gondoljátok, hogy mindez város szélén van, akkor nagyon nagyot tévedtek. London 9 zónára oszlik, kilenc közlekedési zónára. Az egyes zóna a belváros, a kettestől a négyesig mindent találsz a bevándorlóktól a gazdag angolig mindent. Ötös zónától a kilencesig a külváros. Vannak olyan városi legendák, miszerint ott is van élet, de nekem vannak kétségeim. Igazából ott találhatóak az ipartelepek és az iszonyatosan gazdag emberek házai.
Szóval a lényeg nagyjából annyi, hogy Richmond park a 3-4-es zónában fekszik. Tehát a városban, benne. És közel 1000 hektár, 600 szarvassal. Amik nem bújnak el, nem futnak el, hanem békésen legelésznek az emberek közelében. Ezért és sok másért kell visszajönni Londonba.

2012. augusztus 14., kedd

Unblind date


Aki ismer tudja, hogy A.-val a kapcsolatunk boldog, harmonikus és nagyjából a kölcsönös mindenki azt csinál, amit akar elven működik. Nekem ez így jó, erről nem nyitok vitát. Persze olyankor buzirossz, mikor rám jön a gyereket akarok de azonnal para. Vagy ha kell az ölelés.
Mostanában még az is van, hogy iszonyú leharcolt vagyok és idomtalan, igazi elhanyagolt maca kinézetem van, mióta idekint vagyok. Ezért is lepődtem meg, mikor a buszon egy srác mellém ülve sokáig csak bámult, szöszmötölt, majd megkérdezte mit is olvasok. Közöltem vele, hogy Neil Gaiman Neverwhere-ét olvasom és imádom. Innentől kezdve beszélgettünk. Vagyis beszélgettünk volna, de neki le kellett szállnia. Így aztán meghívott egy randira. Gyomorból nemet akartam mondani, mert a srác nem az estem és különben is hazamegyek csütörtökön. Aztán valahogy kibukott belőlem, hogy oké. Még annyi ideje volt, hogy felkiabálta: akkor hatkor a keréknél találkozunk.
Gondoltam rá, hogy nem megyek el, hiszen megyek haza, A. vár és a srác sem volt egy nagy durranás. De aztán bazzzeg, hát mit veszíthetek. Legfeljebb iszok egy sört, beszélek egy kicsit angolul, aztán ha nagyon tré a szitu lelépek. Ez többször is megfordult a fejemben, miközben álltam a keréknél a béna törött esernyőm alatt és vártam Kent. (Barbi várja az ő Kenjét.) Még pár percig várakoztat és esküszöm leléptem volna, otthagyva a törött esernyőt. Szerencséjére befutott, ünneplős kockás ing, bakancs, szűk farmer. Úgy tűnik ő sem nagyon túráztatta magát ezen az egészen, hálistennek.
Ittunk egy sört, beszélgettünk. Teljesen meglepő módon egészen érdekes beszélgetést folytattunk és csak nagy ritkán állt be a beszélgetésben a rettegett nagy csönd. Aztán átléptünk egy kávézóba, ahol én ettem, ő kávét ivott. Meglepő, hogy egész jól értettem az angolját csak párszor kérdeztem vissza, mikor ő elgondolkodott hogyan is mondja másként. Majd újból nekirugaszkodtunk. Később kikísért a buszhoz, kaptam egy ölelést.
Jófej volt, az este pedig nem volt röhejes. Ellenben egészen bírható. Nyilván nem lesz belőle több, mint ennyi. Jól éreztem magam, kaptam pár tippet is arról, hogy hogyan tovább a melókereséssel. Szóval az egész nem volt akkora tré, mint ahogyan gondoltam, így ti sem kaptok nagyon vicces posztot. Sorry.

2012. augusztus 13., hétfő

Get some social life


Akkora nyilvánvaló baromságra készülök perceken belül, hogy ennél nagyobb bakot gyakorlatilag nem is kell már lőnöm itt Londonban. Viszont egy életem, egy halálom én bizony megpróbálom. Legfeljebb kaptok egy kellően vicces posztot, azok mostanában úgyis hiányoztak a repertoáromból. Persze előtte még buszozom két órát, hogy teljes legyen a kép. Vicces lesz, na.
Egyébként arról valahogy elfelejtettem írni, hogy tegnap voltunk a Természettudományi Múzeumban, ami akkora, hogy gyakorlatilag semmit sem láttunk belőle 5 óra alatt, pedig néhány termen így is csak átrohantunk. Természetesen ez is ingyen van, komolyan ami zsír ebben a városban az mind ingyen van. Ez azért némileg kompenzálja a közlekedés és a szállás ár döbbenetesen hatalmas árait. Egyébként nem csak a parkoktól vagyok oda meg vissza, hanem a múzeumoktól is, ha ezt esetleg nem vettétek volna észre. A Természettudományi Múzeumban pl. voltak dinók. Megveszek a dinókért. A gagyi kékbálna viszont nem tetszett, ahogyan a kibelezett púpúteve sem. Maga az épület viszont toronymagasan a legszebb múzeummá emelte itt Londonban. Igen, a British Museumnál is szebb.
Most viszont mennem kell. Így múlik el egy világ dicsősége. Ujjak keresztbe. (Nem, nem álltam kurvának…)

2012. augusztus 12., vasárnap

Here we are


Újabb tanútétel arról, hogy parkmániás vagyok. Richmond park. Nagy. Őzek. Szarvasok. Balettintézet. Meséljek?
Kezdjük a végéről. Először is rá kellett döbbennem, hogy igen rossz végéről közelítettük meg a parkot. Így is baromi sokat logisztikáztunk azon, hogy hogyan is lehetne buszokkal eljutni onnan, ahol éppen voltunk. Erre egy általunk sosem látott katasztrofális színhelyen tett le bennünket, aminek látványától hangosan sikítottam fel, miszerint: Jessssszusúristen, ez a miskolci Avas lakótelep, azonnal haza akarok menni! Szerencsére van térképünk és szánk, és nem félünk használni. Mikor vihogva törtünk be egy nyilvánvalóan zsákutcába (mert Rapchee szerint a Close az nem zsákutcát jelent még véletlenül sem), egy helyi lakos végül nem nézte tétlenül kínlódásunkat és útbaigazított bennünket. De előtte még jól körbefényképeztük Avas lakótelepet, mert ilyet még itt Londonban egyikünk sem látott. Ahogy azt sem, hogy a parkba belépve olyan tábla fogadjon, hogy: Danger! Wild Deer! Amit elolvasva hangos kacagásba törtünk ki, veszélyes szarvasok… persze… Aztán megfordultunk és… bizony ott álltak azok a szarvasok. Face to face. Közöttük pedig piknikező emberek. Piknikező emberek. Ismétlem: szarvasok és piknikező emberek. Ha nem a saját szememmel látom el sem hiszem. Persze le kellett fényképeznem: Avas lakótelep, szarvasok és piknikező emberek. Azt hiszem, ha ennyi lett volna, már ez is bőven sok… sokk.
De ennyi ebből a parkból nem elég. Mert hatalmas. Páfrányos tölgyes, apró vízmosásokkal tarkított, sűrű sötét erdőkkel megtűzdelt, végeláthatatlan füves terület. A londoni királyi parkok közül Richmond a legnagyobb, de igazából bármelyik közül ez a legnagyobb. Simán elveszhetsz benne. Nagyjából a közepén balettintézet van egy tó társaságában. Balettintézet. Sokat mondjuk nem látsz belőle, mert magas kerítés veszi körül. Aztán hattyúk, mókusok, varjak, magas dombok. Később, mikor már a kitikkadás határán álltunk és úgy éreztük a parknak soha, soha, soha nem lesz vége, egyszer csak megláttuk a kiutat. Persze nem az úton mentünk, hanem mellette, mert füvön lépkedni mégiscsak jobb, mint aszfalton. És akkor észrevettük őket. Alig karnyújtásnyira tőlünk dámszarvasok heverésztek a fűben. Pöttyös hátukkal teljesen beleolvadtak a magas fűbe, csak az agancsaik látszódtak ki. Olyan volt mint egy álom. Álltunk és fotóztunk, ők pedig csak feküdtek és teljesen átadták magukat a napsütésnek.
Kiérve a parkból egy egészen más világba értünk. Mint egy szépséges vidéki falu London déli részén. Nyugalom, közben pedig kellemes hangulat. Ott kellene élni, és nagy valószínűség szerint munkát is találnék, mert az ottani vendéglők nem függnek az Olimpiától. Lehet, hogy ha visszajövők, átköltözöm Richmondba. Hozzámegyek egy gazdag angolhoz, lakóhajóval és boldogan élek míg meg nem halok. Vagy valami ilyesmi.
Másnap pedig Science múzeum, újra. Mert nem lehet megunni. És még másodjára sem sikerült mindent megnézni. Elképesztő. Oda újra és újra vissza kell menni. Ne felejtsétek el, ha Londonban jártok, a múzeumok listáján az első helyen álljon. Egy egész napot el lehet tölteni benne, vagy kettőt… esetleg hármat és akkor még nem is beszéltünk a shopjáról.

2012. augusztus 10., péntek

Park maniac


Az a borzasztó, mikor nincs kedvem posztot írni. Pedig lenne miről, de tényleg. Így most csak egy vékonyka kivonatot kaptok arról mekkora Hitchcock feje, melyik a legszebb park és mik a távolabbi életcéljaim.
Blackett listájáról most éppen az Hitchcock fejénél tartok, amit Rapchee korábban már látott. Én alapjáraton oda és vissza vagyok a csatornákért és lakóhajókért, de ami a Gainsborough Studos felé fogadott az maga volt a földi paradicsom. Más emberek kiskutyát vagy nyuszikát akarnak, én lakóhajót. Mivel lakóhajót beszerezni nem olyan könnyű, mint kiskutyát vagy nyuszikát, ezért a távolabbi terveim egyike között szerepel, hogy férjhez megyek egy gazdag angolhoz (akinek van lakóhajója). Regent Canal az maga a kaotikus csoda, lakóhajókkal, pub-okkal, művészlakásokkal. Ebbe az eklektikus forgatagba csak a Gainsborough Studios modern épületei hoznak egy kis rendszert. A víz a stúdiók körül fontos szerepet kapott, minden mozgásban van, mindenhol folyik, csöpög, halad. Középen pedig Hitchcock feje. Egy emelvényen nyárfák társaságában. Hatalmas és nagyjából élethű. Már amennyire ismerem Hitchcock-ot. Rapchee fel is mászott, erről fényképes bizonyíték is készült.
Aztán el kellett mennünk a Regent Park-ba, mert ott még nem voltam. Ez szerintem kellően nyomós érv, ahhoz, hogy elmenjek oda. Másoknak erről más a véleményük. Vannak emberek, akik szerint a parkmániám beteges méreteket öltött. Én viszont szeretem nézni az embereket, ahogyan magukba felejtkezve önfeledten napfürdőznek, labdáznak, frizbiznek, a mókusok mindig megnevettetnek és minden alkalommal elájulok a gyönyörű tavaktól. Igen, most látom, hogy valóban beteges.
Szóval a parkok közül még mindig toronymagasan a Hamptead Heath vezet, leginkább azért, mert ott érzed azt, hogy angolok között vagy. Aztán jön a Regent Park. Mert kifinomult angol elegancia egyszerre van jelen a vidéki táj szerénységével és a megépített japán kert harmóniájával. Visszaolvasva ezt a mondatot rá kell jönnöm, hogy tényleg betegesen vonzódom a londoni parkokhoz, illetve a parkok előhozzák költői vénám.
De most a költői vénámból csak ennyit kaptok, mert muszáj elrohannom könyvtárba és még a tumblr oldalamat is tele kell posztolnom Benedict Cumberbach-csal. Az élet nem habostorta.

2012. augusztus 9., csütörtök

Calm down


Nos, úgy tűnik kezd meghalni a blog.com. Kár, pedig imádom ezt a blogfelületet, bár ott azért vettem egy mély levegőt, mikor a kommentek ennyire kaki módon meg lettek variálva. Most viszont nem látszanak a beállítások, a kommentjeim, a látogatások és eltűnt a fehér háttér is a posztok mögül. Szóval ha huzamosabb ideig nem változik semmi kénytelen leszek megint váltani.
Tegnap iszonyú lusta voltam, ne ítéljetek el. Az erőmből csak annyira futotta, hogy elbuszoztam a világvégére T. társaságában, lefényképeztem egy házat, sétáltam egyet a Waterlow parkban, majd hazasiettünk brassóit főzni a sok éhes szájnak. Vacsora után tettünk egy elkeseredett kísérletet arra, hogy frizbizni menjünk a parkba, de éppen zártak. Így aztán üldögéltünk egyet az egyik nem bezárt kisebb parkban, mert kedvünk nem sok volt hazamenni. Most már teljesen elszeparálódtunk a fenti bandától. Egész egyszerűen nem működünk mi így együtt. Teljesen más a viselkedésünk, a habitusunk, az életfelfogásunk. Nehéz így együtt élni valakikkel, akik nyilvánvalóan szarnak arra, hogy a másiknak mi a jó, az állandó pletykák, az üvöltözések, az éjszakába nyúló bulik pedig teljesen felőrlik az idegeinket. Ezt még tetézi a hamburgergyerek, aki 9 évesen egy papírzsepi értelmi és érzelmi szintjével rendelkezik. Szóval fárasztó. Kezdünk kimerülni. T. és Á. egy hét múlva elköltözik, HellóKitty és M. marad. Aztán ők is költöznek, vagyis M. hazamegy, én meg visszajövök HellóKittyhez. Így aztán mi négyen költözünk majd egyszer tovább. Remek lesz, de persze először kellene egy állás. Légyszi, légyszi, légyszi…

2012. augusztus 7., kedd

My career


Ha egyszer gazdag leszek és híres és netalán tán egy csodamagazin felveti, hogy képeket csinálnának rólam, akkor azt a londoni Postások parkjában tegyék. És lehetőleg Bar Refaeli arcát és testét retusálják az enyém helyére. Szeretném továbbá, hogy mindez vagy Arthur Darvill, vagy Benedict Cumberbach ölelő karjai között történjen. Én valószínűleg egy szót sem szólnék az egész közben és nyilvánvalóan izzadnék, mint egy ló, majd a végén minden bizonnyal bőgnék is kicsit.
Hogy hogyan is leszek gazdag és híres? Ezt a dolgot persze még ki kéne találnom… De valahogy úgy tervezem, mint George Mikes, aki a világ egyetlen magyar származású angol írója volt, eddig. Én is szeretnék világhírű magyar származású angol író lenni és olyan emlékezetes mondatokat leírni, mint George a How to be an alien-ben az angolok nemi életéről, hogyasszondja: A szárazföldi európaiaknak van nemi életük, az angolok viszont csak forróvizes palackot visznek ágyba. Esetleg az is csudakarrier lehetne, hogy mondjuk én lennék Ben forróvizes palackja…
Jó, abbahagytam az álmodozást. Igazából nekem már az is maga a csoda, hogy van egy e-book olvasóm, amivel héthatáron túl is buszozhatok Mumfordot hallgatva. Ma pl. elmentem egészen a King’s Cross-ig, csak hogy olvashassak. (Üzenem a Harry P. rajongóknak, hogy a 9 és 3/4 vágányra inkább  ne legyetek kíváncsiak, különbet rajzolok, mint ami ott van.) Majd onnan a Trafalgar-ra, majd a Holborn-ra és végül haza. Addigra már nagyon kellett pisilnem és azon imádkoztam, hogy legyen otthon valaki, aki beenged, mert észlány (wáááá… ez mekkora poén) módjára nem vittem kulcsot magammal. Vagyis ez így nem igaz, mert az van, hogy tegnap leköltöztem a felső szintről az alsóra és úgy elpakoltam a lakáskulcsot, hogy azóta sem találom.
Holnap pedig… nem is tudom mi lesz holnap. Vagyis tudom. Hosszú buszút az e-olvasóm és Mumford-os fiúk társaságában. Fényképek, mókusok, parkok. Ez lesz holnap.

2012. augusztus 5., vasárnap

Local hero


Sosem találnátok ki kivel találkoztam… nem, nem Benedict Cumberbatch-csal. Nem, nem David Tannent-tel, sem Matt Smith-szel, még csak nem is Shannon Letoval. Mondom, hogy sosem találjátok ki. Inkább elmondom. A férfival, aki feltalálta a visszahúzható kutyapórázt. Na? Ugye?
Ma csirkét sütöttem neki vacsorára, krumplival. Egyébként ő egy local hero. 2004-ben az ő segítségével fékezték meg a Finsbury Parknál eluralkodó mérhetetlen agressziót. Ő volt az aki felvette a harcot az utcán randalírozó kölykök ellen, filmre vette garázdaságukat és elküldte a BBC-nek. Cserében kb. 3-szor volt közvetlen életveszélyben, többször műtötték, mert az utcai banditák megtámadták. Segítségével ma már félelem nélkül lehet végigmenni az utcákon sötétedés után. Kiépített videorendszer védi az itt lakókat. Sokan már nem is tudják, hogy mindez az ő érdeme, csak egy bogaras bácsit látnak benne, aki öt macskával él együtt, fura szerkezeteket eszkábál irodai székekből és szélforgókból. Nem mellesleg elképesztő humora van és mérhetetlenül tájékozott a világ dolgaiban. He made my day today.

How do you say "Kossuth"?


A moly eddig is rengeteg barátot szerzett nekem és az, hogy ez Londonban is így van mi sem bizonyítja jobban, mint a sok kilométeres gyaloglások, buszozások és ölelések (virtuálisan is). Lelkileg kicsit helyrebillenve megkezdem két napos élménybeszámolómat innen a csóróság küszöbéről, avagy hogyan éld túl Londont egy buszbérlettel.
Tutajossal találkozva nyilvánvalóvá vált számomra, hogy többször is meg leszek ölelve, a londoni piacok szuperek, a sör még mindig fincsi. Persze ő már bennfentes Londonban, nem tátja úgy a száját, mint én, nem ugrál, fecseg baromságokat, miközben fényképez, illetve azt mondja, hogy menjünk be itt, forduljunk le ott és máris egy cuki kis mellékutcában állunk, aminek minden téglája azért visít, hogy fényképre kerüljön. Vagy elénk ugrik egy piac, ahol kitömött kiskacsától, oroszlántól át a cilinderig minden kapható. Agyontetovált szakállas fickó éppen egy aranyozott Buddhára alkudozik, miközben mellette gyönyörűséges vintage kofferek sorakoznak kalapokkal és sétapálcákkal. A hangulat még úgy is kolosszális, hogy sokan már pakolnak össze, persze amit meglátják ámulattól csillogó szemünket, máris vigyorogva kapacitálják ránk árujukat.
A séta nem érhet véget sör nélkül. Minden csordultig van emberekkel, nincs egy szabad asztal, szabad sarok, ahová letehetnéd a poharad. Csak bámulsz honnan ez a sok ember, londoniak lazítanak egy melós nap után, sörrel, kareokeval, egy kis olimpia nézéssel. Rájössz, hogy a sör még mindig jó és már nem bánod, hogy a Waterloo Bridge alatti second hand-es könyvárusnál 4 fontot hagytál egy Neil Gaiman könyvért (Neverwhere, egészen egyszerűen múúúúúúúúúúúúszáj volt megvenni, alapvető élelmiszer, helló). Lassan leszáll az éjszaka, a város még mindig lüktet, piroson való átszaladásért a taxis kiállt, a csodálatos Twenty five to Ilford suhan veled végig a városon.
Aztán HelloKitty szabadnapja, amit Greenwich-csel ünnepelnénk, vagyis ünnepeljük, annak ellenére, hogy a csodaszép parkja zárva, olimpiai helyszín ez is. De nem baj, örülünk a magyar rendszámos olimpiai lószállító kocsinak, halljuk a stadionból a biztatást, miközben több száz tő rózsa között állunk a dús fűben, mókusok rohangálnak körülöttünk és hollók lépkednek peckesen. Majd ázunk, de azt is nevetve, a londoni pitypangok nem könnyen adják meg magukat fújásunkra. Parkból Temze felé indulva többször is megtaláljuk álmaink lakhelyét, egy idő után már csak mutogatunk és fényképezünk, mint a japán turisták. Szomorúan konstatáljuk, hogy az elemeink a végüket járják, pedig még annyi a látnivaló. De közben éhesek is vagyunk, mocskosul. Egy Sainsbury’s-ben langyos(!) bagettet kapunk, paprikás humusszal toljuk az arcunkba Greenwich kellős közepén egy padon ülve. Hamarosan többen is csatlakoznak hozzánk, elszórva emberek csoportja hónuk alatt több szál friss bagett, nevetve majszolnak, falnak körülöttünk, miközben egyenruhás rendőrök vigyáznak ránk. Olimpia van kérem és bár minden nap tudatosítják bennünk, hogy jelenleg itt van a világon a legnagyobb terrorveszély, a rendőrbácsi egy gyerek előtt guggolva plüssfigurákkal bábozik.
Alaposan jóllakva szaladunk tovább a Cutty Sark felé, ami a világ leggyönyörűbb teaszállító vitorlása. 1865-ben bocsájtották vízre, teát, majd később gyapjút szállított, többször is a világ leggyorsabb hajójának bizonyult. Kötélszerkezete 10 mérföld hosszú, vitorla vászonjai kiterítve 11 teniszpályát fednek le. Kecses, hosszú és gyönyörű. Szomszédjában Greenwich Royal Palace és Royal Naval University található, kertjében óriáskivetítőn olimpiai közvetítés, termeiben pedig csodaszép freskók, faberakásos kápolna és mosolygó önkéntesek mindenhol, akik kérésre elmondják mit is látsz pontosan.
Ha már Greenwich nem lehet kihagyni a Kossuth Street-et. Bár tudjuk, hogy Kossuth a Portobello Roadon lakott és nagyjából semmi köze nincs Greenwich-hez, mégis itt található London egyetlen magyar nevű utcája. Ami voltaképp nem is utca, hanem csak egy kisebb zsákutca, 8 házzal, apró kertekkel. Egy fickó ki is szúrja a téblábolásunkat és vigyorogva kérdezi: are you from Hungary? Majd nevetve hozzáfűzi: This is Kosszut Street. Ezen meg mi nevetünk felszabadulva: Kossuth utca.
Végeláthatatlan buszút következik, újra és újra elnyom minket a buzgóság. Elefánt és kastély megállónál egy kicsit megélénkülünk, de ez csak a látszat. Igazából az egész napi friss levegő, a kacagás és majdnem otthoni kenyér megtette hatását, fáradtak vagyunk, de büszkék és tele újra álmokkal és tervekkel.

2012. augusztus 3., péntek

Hey Dude


Nyilván az van, hogy tudat alatt teljesen feladtam. Szóval, tudok felhőtlenül örülni, hogy LondON és hurrá itt vagyok, de egyszerűen nem látom a jövőt és a biztonságot. Ha hazamegyek ott sem látom, ha itt maradok itt sem látom. Elkúrtam, megint.
Tudok ugrándozva örülni Londonnak, vele együtt örülni, bolondozni, egy ritmusra pezsegni. London a legjobb barátom, de képtelen vagyok együtt élni vele, mert soha nem tartja be az ígéreteit. Azt hiszem maradunk csak barátok. Új szeretőt kell keresnem magamnak.

2012. augusztus 1., szerda

Carry on Réz


Oké, nyilvánvalóan rossz passzban vagyok, az “elfogyasztott” zsebkendők mennyiségéből ítélve. Illetve sikerül megijesztenem egy bácsit a buszon azzal, hogy kedvesen szólt hozzám, erre én elbőgtem magam. A. pedig egy mondatomat sem értette a zokogástól, szegény percekig csak annyit hajtogatott, hogy: nyugodj meg, minden rendben lesz.
Megint belecsúsztam abba a hibába, hogy túl magabiztosan jelentettem ki, minden rendben van körülöttem, a dolgaim alakulnak. Jelen pillanatban úgy érzem a dolgok irányítása egész egyszerűen kifolyik a kezeim közül. Kontrollálatlanul peregnek az események és rendszeresen lukra futok. Ma az ügynökség hazaküldött azzal, hogy holnap esetleg regisztrálhatok náluk. Csupán 5 órát vettek el az életemből azzal, hogy odamentem, fényképet csináltattam, aztán eljöttem. Holnap persze megint megpróbálom, mert kell a munka és ezért hajlandó vagyok órákat is áldozni az életemből, de remélem holnap útközben mindenki lökdösni fog és utálni, mert még egyszer nem szeretnék senkit megijeszteni azzal, hogy bőgök, ha kedves hozzám.
Az is van még, hogy elvileg van egy e-book olvasóm. Azért csak elvileg, mert bár egy hete van, nálam viszont nincs. Nero a molyról volt olyan kedves és elküldött nekem egy e-book olvasót, ami ki is ért ide Londonba, a város másik végén lakó leányzóhoz, akivel azóta próbálunk összehozni egy találkozót, egyenlőre sikertelenül. Pedig tudom, hogy nagyot dobna a hangulatomon, ha végre a kezemben tarthatnám. Igen, a kis dolgok is nagyon sokat számítanak ilyenkor, lám, lám a bácsi is egy életre megtanulta, hogy a kedves szavaknak hatalmuk van: mint pl. megríkatnak embereket.
A dolgok egyszerűen nem úgy alakulnak, ahogyan szeretném és kezdem elveszíteni a hitem abban, hogy jobb is lesz vagy jobb is lehet. Pedig most lenne szép felállni, mély levegőt venni és folytatni tovább. Annyi biztos csak, hogy 16-án hazautazom két hétre, aztán hogy onnan hogyan lesz a folytatás vagy miként alakul az életem, azt nem tudom. Egyenlőre az a biztos, hogy kellenek az otthoni emberek, a megszokott környezet ahhoz, hogy ezt az egészet folytatni tudjam.