2013. július 31., szerda

Mixed

O. anyukája eljött meglátogatni a kicsi lányát, hozott nekem ellátmányt otthonról, amivel most már biztosan kibírom a maradék egy hónapot, amíg hazalátogatunk. Az egésznek csak annyi volt a buktatója, hogy a cuccért el kellett menni O.-hoz, vissza Stratfordba, amitól őszintén kirázott a hideg. Végül persze kénytelen voltam elzarándokolni, ha egyszer Mackó sajtot akartam vacsorázni. Nos, a házban nem változott semmi, miért is változott volna. Hiába a fenyegetőzések, könyörgések, ugyanazok a mihaszna emberek tespednek a szobákban, mint amikor ott laktam. O. sem változott semmit a jelek szerint. A elhasznált wc-papír gurigák - éppen egy pisire való maradékkal - rendre ott sorakoztak a kandallópárkányon. (Az egyetlen dolog, amire komolyan haragszom a világon, hogy miért nem lehet teljesen elhasználni a papírt és miért nem lehet utána kidobni?!) Meg kellett állapítanom, hogy képtelen lennék visszaköltözni ilyen körülmények közé. Az pedig O. természetét mutatja, hogy a "közös barátaink" éppen most vesznek ki maguknak egy szép nagy házat - csak barátoknak - és tök meglepő, de őt nem hívták. Bár az is igaz, hogy a tervek szerint csak októberig marad, szóval miért is invesztálnának bele bármennyi energiát is.

Ha már ott jártam felmarkoltam az odaérkező leveleimet is, amik nagy részt banki papírok voltak a számlámról, de volt köztük két érdekesség is. Az egyik a helyi Apeh-től, amiben közlik, hogy ügyes, okos munkaerő vagyok, annyira, hogy túlfizettem az adót. Szóval kaptam vissza az államtól egy kis pénzt, éppen annyit, hogy visszajött a kettőnk repjegye, oda-vissza. Igazán nem panaszkodhatok, meg aztán jól is jött. Oda vagyok meg vissza, pénzt mindig öröm kapni. A másik, amitől aztán végképp eldobtam az agyam, az az előző munkahelyem születésnapi üdvözlő kártyája volt, minden főnököm aláírásával. Hát, komolyan meghatódtam. Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy az előző munkahelyük születésnapi jókívánságokat küld nekik, azután, hogy lelépett tőlük. Ráadásul most már azt sem lehet mondani, hogy nem jöttek rá arra, hogy új munkahelyre mentem. Elképesztő, komolyan. Ki is tettem a régi lapok közé. (Meg persze megemlítettem a mostani főnökömnek is, csak, hogy tudja mennyire nagyszerű munkaerő vagyok.)

Az O.-val találkozás túlélése után megjutalmaztam magam egy új tusfürdővel. Végre volt időm teljesen végignézni az egész kínálatot. Ki is választottam egy olyat, aminek az összetevői között nem volt semmi káros, komoly kihívás volt, de sikerült. Aztán itthon volt nagy meglepetés, mikor a teljesen natúrnak mondott tusfürdő, kinyomás után neonnarancssárga színben tündökölt. Valószínűleg ez lett volna az utolsó szín, amire gondolok, ha egyszer natúr termék. Így aztán várom, hogy mikor esik le a bőröm, vagy átváltozik sugárzóan narancssárgává. Mondjuk a jó hír az, hogy nem habzik, mert mid tudjuk, hogy a habzóanyagokban van a legtöbb káros anyag. Most már csak a színén kellene egy kicsit alakítaniuk.

Most ott tartunk, hogy Mackó sajtot eszek, pirítóssal, délutánra meg Boci csokival fogom kényeztetni magam. Szerintem mindez megfizethetetlen.

2013. július 29., hétfő

Young at heart

Már egy ideje tervezem, hogy megírjam ezt a posztot, mert az nem lehet, hogy ne álljon itt mementónak, hogy idekint Londonban milyen szuper fiatalokkal hoz össze a sors. Mert jellemzően leginkább a fejünket csóváljuk a mai fiatalok láttán, hallatán és elképzelni sem tudjuk, hogy megállnak a saját lábukon vagy, hogy az idejük nagy részét nem a talpuk tanulmányozásával töltik, hanem valami sokkal értelmesebbel. Pedig tény, hogy nem jöttem volna vissza, ha nincs K., aki a maga 20 évével simán kenterbe vert engem kitartásból, akaraterőből. Folyton az járt a fejemben, ha ő képes rá, akkor engem vajon mi gátolhat meg benne. Egyszerűen akkora ereje van ennek a kicsi lánynak, hogy képes volt átlendíteni a legrosszabb perióduson, amit Londonban töltöttem, már a puszta jelenlétével is. Komolyan nem tudom hova lettem volna nélküle, arról nem is beszélve, hogy O.-val való konflikusaimat is tompította. Borzasztóan sajnálom, hogy E.-t már nem ismerhette meg, de hiszem, hogy lesz még rá alkalmunk és ezúton is köszönöm neki azokat a feledhetetlen hónapokat, amit a társaságába tölthettem, örökké hálás leszek neki érte.

Aztán TB, akivel kezdetben csak lakótársak voltunk, majd összekötött minket a munkakeresés keserves időszaka, ami párosult a mindkettőnk közös szenvedélyével, Londonnal. Szerintem nagyjából ő az egyetlen ember, akitől még az állandó okoskodást is elviselem, mert mellé olyan szeretetteljes személyiség társul, ami tökéletesen elfeledteti, azt, hogy éppen az előbb próbált meg bemagyarázni egy nyilvánvaló baromságot. De lehetelen haragudni rá, és elég is csak legyinteni, mert tudom, hogy bármikor számíthatok rá, E. mellett ő az egyetlen biztos pont az angliai tartózkodásomban. És lehet, hogy banálisnak tűnik, de nem is tudom elképzelni az életemet már nélküle. Az pedig, hogy sokkolóan majd 10 évvel fiatalabb nálam már le sem merem írni de.

Legújabb ismeretség pedig Mafia, aki K. korosztálya. Fejben, lélekben és intelligenciában messze túlmutat bárkin. Nekem pedig borzasztó kín, ha azt hallom hogyan ostorozza magát, amikor látom, hogy erőn felül teljesít, építi az életét, a hugáét, holott szerintem még abban a korban van, amikor hanyagul lábat lóbázva kéne élveznie ezt az egészet. Persze nem féltem őt attól, hogy nem élvezi, de ha megtehetném, akkor sokkal, de sokkal könnyebb életet kívánnék neki. arról pedig fogalma sincs, hogy mekkora tehetség (és nem csak A.-nak jegyzem meg zárójelben, hogy az Ezoparát is neki köszönhetjük).

Szóval, ők az én energiáim, a lendületem és az akaraterőm idekint a nagy ködösben. Hálás vagyok nekik és hiszem, hogy a világot pont az ilyen kvalitású fiatalok viszik előrébb (és ilyenkor eszembe jutnak az otthon hagyott barátaim, akik borzasztóan hiányoznak, és alig várom, hogy végre újból láthassam őket).

2013. július 26., péntek

First time...

Most volt először, hogy sírva távoztam a munkahelyemről és most először fizettem múzeumért Londonban. Mindezt nagyjából 17 órán belül, szóval eseménydús napom volt. De kezdem az elején.

Nem volt jó napom a melóban, borzasztó nehezen bírom az igazságtalanságot és a megalázást. Igen, tudom... jókor mondom... miután lehúztam egy évet már szobalányként. De tény, hogy a HH-ban csak most találkoztam ezzel a jelenséggel először. Délutánosként az is a dolgom, hogy a recepcióról összeszedjem a szemet, felvigyem a tisztítóból érkezett ruhákat a megfelelő szobákba. A recis kuka csurig volt, mellette egy papírzacskó szintén csuftig napilapokkal. Felmarkoltam az egészet és bedobtam a megsemmisítőbe. Történt mindez 4 órakor. Nyolc órakor pedig felhívott a duty manager, hogy hova tettem a papírzacskót, mert a vendég keresi. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, azt hittem, hogy szemét és kidobtam a darálóba. Lekisért a darálóhoz, kinyitatta a lerakót és rámparancsolt, hogy kerítsem elő a papírzacskót. A megsemmisítőbe konyhai maradékot, törött üveget, papírt... gyakorlatilag bármit bedobunk és egy nagy gép szépen apró fecnikre szakítja, töri, aprítja az egészet. Arra, hogy megtaláljam azt a nyamvadt papírzacskót, akkora esélyem volt, hogy... semmi. De nem baj, mert a duty managert ez nem zavarta, rámparancsolt, hogy pakoljam ki a feléig és utána vissza, remélve, hogy megtalálom közben a papírzacskót. Adott mellém őrt is, hogy meg ne tudjak szökni. Mindezt az esti szervíz kellős közepén. Két órámba került ez a huncutság, hogy leássak a trutyis, bőzölgő, tocsogó kuka közepéig és visszapakoljam bele ugyanazt. Utána még mosolyogva kellett szobákba kopognom, hogy kérnek e esti szervízt. Nem volt őszinte a mosolyom és az illatom sem volt rózsa. De és ez most egy óriási de, egy hős voltam, nem bőgtem, egészen addig, míg meg nem láttam E.-t, na de akkor aztán minden kijött belőlem. Gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt úgy bőgtem Turnpike Lane kellős közepén.

Szerencsére másnap jöttem a molyos lányok és hoztak csokit, így helyreállt a világ egyensúllya. Éppen csak beestem Paddingtonra, mikor a lányok egyszerűen a nyakamba borultak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Őszintén én is így éreztem. Tök jó, hogy megvagyok. Elzarándokoltunk felmarkolni a London Passt, hogy aztán élvezhessük az ingyen múzeumokat, szóval így igazából nem is fizettem a múzeumért, vagyis tecnikailag nem, de egyébként a LP igazi úri mulatság, mert aranyáron mérik. Viszont legalább láttam végre a Towert és a Westminstert, és a híd motor szobáját. Őszinte leszek a Tower nem akkora durranás, mint amennyire egyébként kinéz. Mert amikor kívül sétálsz, akkor csorgatod a nyálad, hogy mennyi gyönyörűség lehet odabent, ami egyébként valóban így van, de hozzá adódik még kb. egymillió ember, akik büdösek, izzadtak, a lábadra lépnek, a nyakadba prüszkölnek és azt gondolják mivel magyarul beszélünk nem értünk angolul és így ócska vicceket engednek meg maguknak. Nem, nem vagyok türelmes az emberekkel, mikor másfél méter széles csigalépcsőn kell leereszkednem, miközben a sarkamra lépnek. És nekem ne harangozzák be a Bloody Towert úgy, hogy ott aztán eldobom az agyam, mert egy Game of Thrones epizód megnézése után simán kidobom a taccsot, itt meg kicsit unatkoztam. Szóval kedves eljövendő túristák... ha rám hallgattok, akkor Horniman-, John Soane-, Science múzeum és Greenwitch legyen az úticélotok, ha Londonba jöttök. 

Viszont a Westminster gyönyörű. Hol egy kápolna, hol egy benyíló, hol egy titkos kert, folyosó, ajtó, rejtek... Imádtam, imádom minden pillanatát. Csodaszép fotók készültek ott a festett üvegablakokról, pillérekról, oszlopokról, Anglia legöregebb ajtajáról és rólunk Molyokról. Még Jeffiről is sikerült olyan képet lőnöm, amin mosolyog. Mert olyan volt az egész hely aurája, hogy ámultunk, mosolyogtunk, sutyorogtunk, csodálkoztunk. Jeffi még könyvet is vett, mert megszólította (mármint a könyv). Tower után kisimította a ráncainkat, elfújta a homlokunkról a gondokat.

Mivel szorított a vonat indulás, visszanyargaltunk a Hídhoz, hogy végigjárjuk a pincétől, a padlásig. Remek volt, végigsétálni a tetején lévő folyosón, oda-vissza, ámultunk a világ különböző hídjain (a Lánchíd is ott volt). Majd leereszkedtünk a régi motorszobába, ahol láthattuk a gőzgépeket, amik arra szolgáltak, hogy felnyissák a hidat. Levezetésképpen pedig jól megsétáltattam a lányokat végig a Southwalk-on, a Clink és a Globe mellett. Aztán mivel jól elnéztem az órát majdnam sikerült lekésniük a vonatot, nagyon metróztunk, nagyon futottunk, de végül ippeg elérték. Ők nem látták, de én végigugráltam az utolsó hajrát, amit lenyomtak a peronon. Illetve azt sem látták, hogy megpityeregtem az elutazásukat. (Ahogyan azt sem, hogy a tőlük kapott csokit majszolom, miközben ezeket a sorokat írom.)

Őszintén remélem, hogy nagyon jól érezték magukat, nekem abszolút sikerült elfelejtenem az előző buzirossz napot. Ha pedig saját lakásunk lesz visszajönnek és bepótoljuk a 9 és 3/4 vágányt.


2013. július 15., hétfő

London is not enough

Már hónapok óta tervezzük milyen is lesz, ha egyszer hétvégén kapok offot és pont aznap jó idő is lesz. Eddig minden hétvégére kapott szabadnapomon zuhogott az eső, vagy elképesztően, borzasztóan hideg volt, az akkor készült fotóinkon nem túl hiteles a mosolyunk.

Most viszont sikerült kifognunk az év legmelegebb napját, ami egyben azt is jelentette, hogy 50 fokos melegben asszalódtunk a dugóban hazafele jövet, de ennyit igazán képesek voltunk feláldozni ezért a napért. Meg hát közben remekül szórakoztunk hobbit házakat nézegetve, jövőt tervezgetve, aminek egyébként az lett a vége, hogy lesz gyerekünk, meg házunk, egyszer... Jelen pillanatban a jövőnk éppen rajtam múlik, mármint azon, hogy megírjam életem könyvét, hogy aztán boldogan élhessünk egy ici-pici házikóban, vidéken. Nincs rajtam elég nyomás... komolyan.

Reggel felkelve csak faltól-falig tudtam mozogni, ami bár vicces volt, fájdalmas is, szóval azon voltunk, hogy elnapoljuk az egész kiruccanást. De akkor eszembe jutott a tenger és a homok, az útba eshető könyvesboltokról pedig ne is beszéljünk. Így győzőtt a kíváncsiság, a józan ész és az ide nekem Angliát érzése. Első állomásunk Canterbury, ami E. szerint engem majd teljesen letaglóz és imádni fogom minden pillanatát. Ami egyébként igaz is, csak szeretném, ha mindezt mínusz százezer emberrel tehetnénk. London után egyszerűen heveny emberundorom van. Egy helyen ha 10 embernél több van, az nekem már maga a pokol, úgy tűnik visszavonhatatlanul kisvárosi lány vagyok. Viszont lenyűgöző, hogy a belvárost még mindig körülveszi a várfal, hogy a katedrális gyönyörű, a kicsinyke kanálisok hajózhatóak és mindenütt szépséges tudor stílusú házak állnak. Szépségben nálam egy polcon áll Szentendrével, amit alig várok, hogy megmutathassak E.-nek. A város azzal is kiérdemelte a figyelmemet, hogy remek second hand könyvesboltjaik vannak (két új Adrian Mole könyv) és nerd bolt, ahol be is szereztem a kötelező Doctor Who bögrémet.

Canterbury után elindultunk a tengerpartra, ami nekem eleve hihetetlen és felfoghatatlan, hogy egy olyan országban élek, aminek van tengerpartja. Itt döntöttem el végérvényesen, hogy a tengerparton akarok élni (igazából egy tengerparti házban, mert télen biztosan hideg lenne egy sátorban), vagyis inkább akkor, mikor megláttam a tengert és sikítottam, akkorát, hogy E. ijedtében elengedte a kormányt és egy percre azt hitte meghalunk. Szerencsére még idejében rálépett a fékre, így a hírekben elmaradt a tömegszerencsétlenséget okozó nő sikolya. Herne Bay köves, kagylós tengerpartja nem hagyott bennem mély nyomot, mert nálam a tengerpart homokos és acélkék színű víz nyaldossa a partját. Viszont a mólói a tipikus angol házikókkal... szerelem volt első látásra, meg hát, Tardis. És az, hogy a mólóról rákokat lehet pecázni... most komolyan, kiből nem bújik ki a gyerek e hír hallatán?

Mikor E. közölte velem, hogy akkor most indulunk, egy pillnatra meginogtam, mert még csak a nap fele telt el és én még nem akartam hazamenni, szerencsére még a kocsiban kiderült, hogy csak egy másik tengerpartot akar mutatni nekem, így újból cuki és kezelhető hangulatba kerültem. Margate-et már a tv-ből ismertem és már akkor sem igazán értettem, hogy miért haldoklik. Ez számomra az odaérkezésünkkor sem derült ki, sőt, most hogy itthon vagyunk, még mindig erősen gondolkodom rajta. Mert egyébként pontosan értem, ugyanakkor egyszerűen imádnék ott élni és az a vicces, hogy pont nyáron utálnám, mert tömeg van, viszont télen gyönyörű lehet. (Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve.) Szóval homokos a tengerpart és végtelennek tűnik, igaz, hogy a tenger nem acélkék, de TENGER és még csak véletlenül sem látod Siófokot a másik oldalon. 

Persze nem készültem bikinivel, mert most csak felmértük a terepet, de majd legközelebb. Már most szólok, hogy arról nem lesznek fotók, mert senkit sem akarok sokkolni a testem látványával. Viszont a mostani kirándulásról vannak képek a facén. Ide csak mutatóba teszek be párat. A következő kirándulás szerintem Oxford lesz, meg persze jönnek a csajok is. Ujjak kersztbe, hogy kapjak szabadnapot. Szóval jövünk még vicces "London is not enough" kirándulásokkal a jövőben.


2013. július 12., péntek

Breaking back

E. végtelen szeretetének köszönhetően lerokkantam. Történt ugyanis, hogy tegnap nagyon-nagyon későn jött haza, ettől borzasztóan rosszkedvű és nyűgös volt, amit úgy próbáltam meg orvosolni, hogy cuki vagyok kedvesen vígasztalom, mivel már itthon van és felejtse el az összes idiótát, akivel dolgozik. Cserébe ő nyom egy puszit az orromra, átölel, megszorongat és jobb lesz a világ. Tegnap viszont az átölel és megszorangatnál azt mondta a hátam, hogy nyekk és reccs... majd 10 percig csak aprókat tudtam lélegezni, derékszögben meghajolva. 10 perc után szerencsére már tudtam feküdni is, ebből már tudtam, hogy megmaradok.

Ma viszont borzasztóan nehezen mozogtam, ezért is esett rosszul, mikor megkaptam a listámat, rajta az összes buzi nagy szobával. Viszont piszok mázlim volt és még ebéd előtt kész lettem 3 szobával, így délutánra maradt a maradék három. Nem hazudok, voltak gyenge pillanataim, mikor azt hittem ott maradok az ágy mellett sírdogálva. Illetve volt, hogy a fürdőszoba padlóján üldögélve talált rám a főnököm, igaz egy szava sem lehetet rám, mert éppen a tusfürdőt töltöttem fel. Éppen végeztem az összes szobámmal, mikor Tomek rámcsörgött, hogy a másik csajszi el van csúszva két szobával, kellene neki segíteni. Így hat szoba helyett kénytelen voltam 7-et megcsinálni, csak egy kicsit lett tele a tököm mindennel. Most először emeltem fel a szavam, mert marhára nem értem, hogy én mindig mindenkinek segítek, nekem meg soha senki és ha meg mégis nagy ritkán segítséget kérek, akkor meg mindenki meg van sértődve. És hiába adott igazat a főnököm, tudom, hogy ezen a dolgon nem fogunk tudni változtatni, mert vannak egyesek... és vannak kettesek. Én pedig örök kettes maradok.

Éppen ezért borzasztóan hálás vagyok, hogy holnap offos leszek és utána hétfőn, kedden is, mert ez azt jelenti, hogy kicsit pihenhetek. Illetve holnap nagy nap lesz, mert E.-vel kirándulni megyünk, messzire. Lesznek róla képek is, amennyiben reggel meg tudunk mozdulni. 

2013. július 7., vasárnap

In English please

E. napok óta azzal nyaggat, hogy írjak angolul blogot, mert akkor ő is végre el tudná olvasni, és hát nyelvgyakorlásnak sem lenne rossz. Ezzel nekem csak az a bajom, hogy nem beszélek angolul, nem hogy még írjak, és pontosan tudom, hogy a személyiségem nem jön át, ha angolul beszélek, vagy írok. E. szerint ez baromság, mert nyilván nem szeretet volna belém, ha nem ismerné a személyiségemet és nem szeretne, és ezek után nem meglepő, de aranyosnak és szupernek tartja az angolomat. Én ellemben tudom, hogy magyarul mennyire vicces, irónikus és tök jó fej vagyok, de őszintén bárhogy igyekszem ez valahogy nem működik, ha angolul beszélek.

E. szerint erre az a megoldás, ha gyakorlok, gyakorlok, gyakorlok. Szerintem viszont egyszerűbb, ha hallgatok, hallgatok, hallgatok, majd csak történik valami alapon. Persze ő már kidolgozott egy tervet, miszerint én könykritikus leszek, ő meg vidéken fog árut szállítani, elköltözünk egy pici kis faluba, egy cuki házikóba és lesz két gyerekünk. Szóval az ő olvasatában, az élet tök egyszerű, csak meg kéne tanulnom végre angolul, normálisan. Hát, mit ne mondjak, vannak kétségeim.

Közben kiolvastam mindkét Tim Davys regényt, el is panaszoltam, hogy kifogytam az olvasnivalóból. E. csak egy kicsit akadt ki, mert ő még életében nem látott engem olvasni, hogy a piklibe lehet az, hogy mégis két könyvet kiolvastam egy hónap alatt. (Pedig ha tudná, hogy magyarul, már kb. az 5. könyvemet nyúznám és nem csak a másodikat.) Egyébként úgy lehet, hogy a metrón olvasok, mert gyűlölök metrózni, koszos, büdös és tele van emberekkel, én pedig úgy ignorálom ezt az egész helyzetet, hogy olvasok. Már sikerült egyszer a végállomásig kimennem, mert elfelejtettem leszállni és már csak arra eszméltem, hogy "this tube terminates here", nekem pedig vissza kellett mennem 5 megállót, hogy hazaérjek, de legalább addig is olvashattam.

Most, hogy kivégeztem két könyvet, azon gondolkodom, hogy megveszem Neil Gaiman új könyvét is angolul, hátha megértem. Bár vannak ez irányban fenntartásaim, mert Stephen Fry-t sem értem, sem pedig Terry Pratchettet, Neil Gaiman pedig valahol kettőjük között helyezkedik el, szóval lehetséges, hogy belebukom. Lehet először Coraline-nal kéne kezdenem, mert azt legalább olvastam magyarul, vagy a fene se tudja. Az a baj, hogy a bookdepo túl nagy kísértés nekem, ráadásul ide Angliába kb. 4 nap alatt szállítanak, ami pl. hamarabb következik be, mint hogy eljussak könyvtárba, pedig itt van egy köpésre. Azt hiszem körül kell néznem először a könyvdílereimnél, hátha belefutok valami ócsó Neilbe.

Update: Csak utólag jutott eszembe, hogy a KEDVENC könyvemet már olvastam tőle angolul - of course - és imádtam, nem is értem miért gondoltam, hogy nehéz, vagy, hogy soha. Meg vagyok lepődve magamon, mert nem szoktam könyveket elfejteni de. Főleg nem kedvenceket, mivanvelem?

2013. július 5., péntek

Letter

Tegnap nagyon csúnyán összekaptunk E.-vel, vagyis az az igazság, hogy én kaptam, ő meg csak lapult és nem szólt egy szót sem. Már másfél hete nyüszítek neki, hogy az új okostelefonja teljesen elveszi az eszét. Tegnap pedig egy buzi rossz nap után hazaesve, fekszik az ágyon, meg sem mozdul és nyomkodja a telefonját. Puszi-puszi, majd visszamerül a telefonba. Beszélek hozzá, kérdezgetem, nem válaszol, nyomkodja a telefonját. Megkérem, hogy nézzen rám, rámnéz, majd vissza és nyomkodja tovább a telefonját. Újból megpróbálok beszélni hozzá, kérem, hogy figyeljen rám, segítsen, mert iszonyú szar napom volt és arra lenne szükségem, hogy meghallgasson. Hümmög és nyomkodja tovább a telefonját. Nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy ha megszólalok, az csúnya lesz. Inkább elmentem megfürödni, de megkértem, hogy ha végeztem, akkor térjen vissza végre a földre. Fürdés után, még mindig nyomkodta a telefonját, meg sem mozdult az ágyról. Újból beszéltem hozzá, de nem válaszolt. És itt volt a pont, hogy eldurrant az agyam. Elmondtam, hogy jelen pillanatban hogyan látom a dolgokat, majd elmentem, hogy találkozzam A.-val, akit a Molyról ismerek és végre elmondhatom, hogy nagyjából szomszédok is vagyunk.

Szóval Costáztunk egyet, majd parkoltunk, közben pedig egyfolytában beszéltünk, mert hiába, hogy egy városban élünk, nem láttam őt egy éve. Még szerencse, hogy gyakorlatilag 10 perc sétára laknak tőlünk, ami remlhetőleg előrevetitti azt, hogy mostantól gyakrabban tudunk találkozni. A.-val való találkozásom ráadásul lehűtötte a haragomat is, így mire hazaértem már elszállt a mérgem. Szerencsére ő is úgy gondolta, hogy hibázott, viszont én is hibás vagyok abban, hogy türelmetlen voltam vele és a buzirossz napomat rajta vezettem le. Kölcsönös bocsánatkérések után most szent a béke közöttünk, de megígértem neki, hogy még egyszer ignorál engem a telefon miatt, akkor kihajítom a csukott ablakon keresztül, mármint a telefont és nem E.-t.

Ma már sokkal jobb napom volt, bár még E. nem jött haza a telefonnal, szóval majd meglátjuk. Igazából csak akkor kaptam majdnem agyérgörcsöt, mikor a főnököm a nap közepén felhív azzal, hogy a Hr-es látni akar. Én meg szívrohamot kapok, hogy biztos kiakarnak rúgni, rájöttek, hogy lopom a sajtot, vagy valami egyéb faszság, mert háét mi a jóistennek akarna látni engem a Hr-es nagyisten?! Szaladok Gregg irodájába, vagyis csak szaladnék, ha a liftben pont nem ütköztönk volna össze. Közlöm vele, hogy pont hozzá készülök, ő meg nagyon komolyan mondja, hogy persze, persze, van nála egy levelem is. Azt hiszem itt hagyott ki egy ütemet a szívem, de pont leértünk a lifttel és nem mondhattam azt, hogy bocsánat álljunk meg egy pillanatra, mert meghaltam. Betámolyogtam az irodájába, lerogytam egy székre és vártam, hogy bekövetkezzen. Ekkor Gregg elmondta, hogy örülnek a kiértékeésemnek, és annak, hogy elfogadtam a szerződésemet, annak meg külön örül, hogy a csapat ennyire értékes emberrel gazdagodott, aki így helyt tudott állni a mysterious shopper előtt is. Majd átnyújtott egy levelet, amiben egyébként ugyanez volt leírva, a nagyfőnök és Gregg aláírásával. Hát egyem a szívüket. Kár, hogy a frászt hozák rám, már megint.

2013. július 2., kedd

Ikea

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok blogot írni, ha E. körülöttem van. Kicsit olyan megcsalásnak érzem, hogy magyarul írok, azt is megcsalásnak érzem ha magyarul beszélek, bár ez egy idő után elmúlik ha nagyon belelendülök. Ilyenkor jön az, hogy ráhajol a vállamra és próbálja kibetűzni, mit írok, miközben nagyokat röhög. Nem érti az "s" és az "sz" hang közötti különbséget, de arra csak most jöttem rá, hogy képtelen kimondani a "gy" hangot, az egy-et következetesen edzsi-nek ejti, amin meg én röhögök. 1:1

Aztán az is van, hogy egyre nagyobb darabot hasítok ki a közös szobánkból. Ott kezdődött, hogy Gromit és Shaun folyton beesett az ágy mögé, ahonnan csak bonyolult tornamutatványokkal lehtett kipecázni őket. Így aztán megkaptam az ágy fölötti második polcot is, ahol most Gromit, Shaun és Bruce Lee üldögél boldog egyetértésben. Az első polcot már időben lefoglaltam magamnak, a pár darab báránykámnak, gyertyáimnak és most végre sikerült bevennem a második polcot is. 

Tegnap pedig nagytakarítás közben ráeszméltem, hogy van nekünk ablakpárkányunk, belül. Oda és vissza voltam a boldogságtól, mert ez egyet jelent csak: virágokat. Amik azóta hiányoztak, mióta kijöttem Londonba. Odahaza gyönyörű orchideáim voltak, korallvirágok és pálma, itt nulla zöld, virágok is csak a kertben (bár legalább van kert). Mivel virágokon kívül még képkeretekre is szükségem volt, kézenfekvő volt számomra az Ikea, főleg, mivel anyukának meg gyertyák kellettek. Ez még otthoni körülmények között is Ikeáért kiált.

A legjobb az egészben, hogy itt az Ikea csak egy fél órás buszútra van, ami gyakorlatilag semmi. Úgy döntöttünk, hogy csak a piacteret nézzük meg, mert bútort ugysem akarunk venni, ellemben gyertyát, képkeretet és virágokat igen. Persze közben olyan dolgokra is elcsábultunk, mint falióra, buboréklámpa a fürdőbe, kinálótálca... stb. De azért sikerült megvennünk azokat a dolgokat is, amiért mentünk. Így a táskába került egy korallvirág, egy sárkányfa és egy szerencsebambusz is, meg persze gyönyörű piros képkeretek.

Hazaérve aztán belaktam a teret. A virágok cuki bádog kaspót kaptak és kikerültek az ablakpárkányra. A bambusz kék pici üvegcsét kapott. Most már csak a másik ablak sikít virágokért, de úgy vagyok vele, hogy ha ezek kibírják egy hónapig, akkor elzarándokolok és veszek még egy garmíturát. Plüsskutya és Anyukám is végre képkeretet kapott, és minden félelmem ellenére remekül mutatnak a piros képkeretben a kék falon. Kezdem magam kényelmesen érezni, még akkor is, ha az elején ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy ez E. szobája, nem tudok kibújni a bőrömből és kellenek a szememnek ugyanazok a megszokott szépségek, mint otthon.

E. hazaérkezve, csak annyit mondott mosolyogva, hogy úgy érzem bejelölted a területhatárokat. Válaszként csak annyit mondtam, hogy amíg nem kap a boxbaba virágfüzért a nyakába, addig szerintem nincs semmi baj. Még szerence, hogy ezt ő is így érzi.

2013. július 1., hétfő

Happines

Azt álmodtam, hogy a volt munkahelyemre mindenkit visszavettek,  - még azt a srácot is, aki velem egyidőben jött ki Angliába - és újra együtt a banda, csak nekem nem szólt a főnök, hogy minden a régi. Borzalmas volt felébredni úgy, hogy még mindig bennem a szálka és szomorú vagyok attól a ténytől, hogy én nem kellek oda. Nem azért, mintha boldogtalan lennék vagy elkesedett a mostani helyzetemben, csak ilyenkor mindig az jut eszembe mennyire könnyebb is lenne otthon a barátokkal, a családommal. Minden nap magyarul beszélhetnék, értenék a szóvicceimet, nem kéne milliószor visszakérdeznem, hogy ez vagy az mit jelent, hogy aztán 5 perc múlva jól elfelejtsem megint.

Az eszemmel tudom, hogy egy év alatt mennyi mindet elértem itt kint, olyan dolgokat is magaménak tudhatok, amiről éveken keresztül nem is tudtam mennyire hiányzott. Látom a fényt az alagút végén és pontosan tudom, hogy mikor kezdődött ez az egész tipródás. Pontosan látom mit, hol rontottam el, hogy mennyire naívan kormányoztam az éltemet és elépesztően borzasztó látni azt, hogy még mindig a gyász szakaszaiban élek a régi életem elvesztése miatt. És ezáltal pontosan olyan érzésem van, mintha csak magamat becsapva igyekeznék azt látszatot kelteni, hogy boldog vagyok. Pedig csak boldog akarok lenni és nem a múlton rágódni.

Persze az is igaz, hogy az ember csak utólag tudja azt, hogy mikor volt boldog, mert adott pillanatban nem látja a fától az erdőt. És utálom, hogy bárkivel ha beszélek, akkor az a kérdés, hogy valóban boldog vagyok e? Mintha megkérdőjeleznék azt, hogy valóban így van, vagy megpróbálnak mögé látni, mert tuti, tuti, hogy nem lehetek boldog, nem így, nem most, nem ilyen körülmények között. Mintha valami küldetésem lenne, hogy irányt mutassak mindenkinek, de mintha elbuktam volna benne, most, hogy azt mondom boldog vagyok.

Ezért aztán igyekszem elgondolkodni azon, hogy mit is rontottam el már megint, hol buktam el a küldetésben. Holott csak boldog akarok lenni a nagydarab, angol-török medve oldalán, gyereket akarok és nyugalmat. És komolyan nem szeretnék többet Magyarországon hagyott dolgaimon rágódni.