2014. november 26., szerda

Four months

Rohan az idő és vele rohanok én is. Az elmúlt napokat megint delíriúszerű kábulatban töltöttük. Jön a foga, ezért mindannyian küszködünk. Én a napközbeni nem alvással, üvöltéssel, sírással, E. az esténkénti altatással, Ficánka nyögéseivel, mocorgásával, Ficánka meg a fogával. Már millió módszert kiróbáltunk, a leghatásosabb fegyverünk: a babakocsi. Csak legyen ki tolja. Rendszerint én tolom, napi 3-4 órát. Hegynek fel, hegynek le, hegynek fel, hegynek le. Még jó hogy azt mondják az útikönyvek, hogy London csupa sík terület.

És megfog, kézbe vesz dolgokat és forgatja, átteszi egyikből a másikba. Megragadja az ujjaimat és tömködi a szájába, hogy ott kéne masszírozni, azt a csúnya fogat. Persze minden tiszta nyál, az összes pólója, az én pólóm, E. pólója, a lepedő, a játékállatok, a textilpelenkák és a játszószőnyeg. Vigyorog, visítva nevet, kidugja a nyelvét úgy magyaráz, miközben a kezét tördelgeti hozzá. Ha azt mondod neki "I love you", gagyogva utánoz és röhög hozzá. 

Cseszik forgolódni, viszont próbál kúszni és ülni. Majd őrjöng, ha mindez mégsem sikerül. Élénk érdeklődést mutat a poharak és az ásványvizes palackok iránt. Néha magához ragadja őket, szorosan öleli a karjaival és a szájához tartja őket, utánozva minket. Mi meg álmélkodunk, hogy honnan tud ilyeneket. 

Az esti fürdés még mindig a nap fénypontja. Lehet rúgdosni, fröcskölni a vizet. Ha nem vagyunk elég szemfülesek merül és iszik is belőle nagy kortyokat. A kád csapja a világ legérdekesebb dolga, az éneklős, úszó teknős pedig továbbra sem. Rendszerint E. fürdet, én öltöztetek, néha pedig bent maradnak velem, amíg én fürdök és beszélgetünk az élet nagy dolgairól.

Nagyfiú. Néha megkérdezem tőle, hogy miért utál ennyire. Rendszerint üvöltés és sírás a válasz. Majd felveszem, átöleli a nyakam, könnyes arcát a nyakamba fúrja és hüppög. Ilyenkor elmegyünk sétálni, ahol mindketten megnyugszunk. Nézem a karácsonyi dekorációkat, miközben végre csend van és nyugalom. Ilyenkor néha én is sírok, már csak egy hónap és megyünk haza.


2014. november 20., csütörtök

Colours

Nem vagyok szexista, de kicsit meglepődtem, mikor az eredetileg rendelt sötétkék-türkizkék párosítás helyett rózsaszín-lilában küldték meg a rágcsa kendőt. Mivel Ficánkát nem érdekelték a színek és szinte azonnal a szájába tömte a kendő gumis végét, így úgy döntöttem, nem reklamálok, marad ez.

Délután nem tudtam kire hagyni Ficánkát, ezért együtt mentünk meghallgatni az előadás a hozzátáplálásról. Mindenki el volt ájulva milyen csodaszép kislányom van. Igyekeztem mindenkit kijavítani, hogy nem lány, hanem fiú, de nagyjából úgy néztek rám, mint egy őrültre. Végül az egyik anyuka ki is bökte, hogy:
- De hát rózsaszín kendője van!
- A nadrágja meg szürke, a felsője robotos, a kabátja meg kék. Van még valami probléma?

Nem szereztünk barátokat.

2014. november 17., hétfő

Swimming term

Szombaton volt az utolsó úszás óránk. Könnyes búcsút vettünk az oktatónktól, aki igen megható beszédet mondott befejezésül és most nem viccelek. Égett a képem, amiért nem adtunk neki legalább egy köszönöm kártyát. Ficánkát külön megdícsérte, mert ő volt a legfiatalabb, mégis ő fejlődőtt a legtöbbet és ő volt az egyetlen, aki minden alkalommal sírás nélkül megoldotta a feladatokat. 

Pedig azért elég durva hátránnyal indultunk. Tényleg ő volt a legfiatalabb, az első órán olyan éhes volt, hogy kínjában a tenyeremet szopta. Itt tanultuk meg, hogy rá nem vonatkozik az a szabály, hogy úszás előtt egy órával már nem etetünk. A második órára családi krízisből estünk be, mindannyian fel voltunk dúlva. Ennek megfelelően az egész úszás üvöltésbe torkollott. Harmadik alkalommal az oktató hívott, hogy az úszás elmarad, mert cserélik a vizet. 

Ennél a pontnál mondta azt E., hogy szerinte hagyjuk a fenébe az egészet. Végül annyiba hajlandó volt belemenni, hogy egyet még megpróbálunk. És milyen jól tettük! Ez alkalommal fordult a kocka és vigyorogva lubickolt, koncentrált és látszott rajta mennyire élvezi. Most az utolsó alkalommal volt annyira pimasz, hogy minden víz alatti úszásból felmerülve elnyomott egy ásítást. Esküszöm, még körül is nézett, hogy lássa mindenki, mennyire unja már az ismétlődő feladatokat.

A végén kaptunk oklevelet is. Őszintén büszke vagyok rá. Lassan megszokom, hogy neki mindenhez idő kell, hogy megszeressen dolgokat. Ebből a szempontból marha nagy türelem kell hozzá, ami nekem gyakran nem megy, szeretném siettetni a dolgokat, aztán persze rájövök, hogy önző vagyok. Meg aztán hova is sietek, maholnap már négy hónapos. Nagyfiú. Olyan, aki utál aludni, de imád úszni. Sír az oltásnál, majd mindenkire rámosolyog, hogy tudassa: én azért nem haragszom rátok. És már kiságyban alszik, nem mózeskosárban. Hálózsákban, szétterpesztett karokkal.

2014. november 12., szerda

Have a laugh

Esküszöm, hogy Ficánka humorban jobb, mint Jim Carrey. Reggel a szokásos peluscserét intéztem a pelenkázó asztalon, éppen ott tartottam, hogy összetekertem a használt pelust, hogy bedobjam a kukába. Éppen csak pár másodpercre fordultam el. Mégis mennyi lehet, amíg az ember kidob egy pelenkát? Mire visszafordultam az egész asztal csordultig volt szarral.

Mindez tökéletesen hangtalanul történt, abban a két másodpercben, amikor elfordultam. Szerintem a döbbenetet látni lehetett az arcomon, mert Ficánka felnevetett és azzal a lendülettel lenyomta a torkán az ujját. Sugárban ömlött vissza az alig tíz perce megevett tej. Jah, és mindezt nyilván pont akkor, mikor késésben voltunk. 

Röhögtem. Ezt másként nem lehet. 

2014. november 8., szombat

Ultimate fangirl

Most, hogy Benedict Cumberbatch bejelentette az eljegyzését Sophie Hunter-ral, rá kellett jönnöm, hogy én már évek óta arra a hírre várok, hogy bejelentse, apa lesz.

2014. november 5., szerda

My personal hell

Tegnap behívtak a kórházba felülvizsgálatra, vagyis azt hittem, hogy arra. Csupán egy órát vártam, azért, hogy aztán egy cukiédes kis doktornő, egy másik doktornővel karöltve elmesélje, hogy ami velem történt az a totális véletlenek szerencsétlen összjátéka. Kb. a felénél bejött egy idősebb doktornő is, aki azt találta mondani, hogy ha a szülésem után kaptam volna vért, akkor nem lett volna szükség műtétre.

Ennél a pontnál kicsit kiakadtam és megkérdeztem, hogy ha kaptam volna vért, akkor a bennem maradt placenta darab meggondolta volna magát és nem kezd el burjánzani? Vagy esetleg magától eltűnik? Ekkor hirtelen csend lett, nekem pedig leesett a tantusz, hogy ők itt velem szemben attól rettegnek, hogy beperelem őket. És tanúnak van bent ez a két ember, plusz ezért készítenek hangfelvételt az egészről.

Végül azt találtam mondani, hogy szerencsére van egy egészséges fiam, én is élek, szóval, részemről a dolog lezárva, és most hazamegyek, mert két órája ülök itt a semmiért és a fiam éhes. Majd hazajöttem, busszal, mert szükségem volt arra, hogy egyedül legyek és jól kibőghessem magam.

2014. november 3., hétfő

Brainiac

Komolyan nem gondoltam volna, hogy ekkora meló egy három hónapos szórakoztatása. Esküszöm hallom, ahogy felsírnak az agysejtjeim valahányszor prüntyögni kezdek neki. Próbáltam Shakespeare szonettekkel is szórakoztatni, de nem élvezte. Így marad a prüntyögés. Két év múlva újra tanulok majd beszélni és enni. 

That`s all folks

Mennyire EZT gondolom, mennyire...

2014. november 2., vasárnap

We

Olvasok egy baba-mama fórumot, próbálom kitalálni, hogy mit kapjon Ficánka karácsonyra. Mindenki áradozik egy bizonyos Jumperoo-ról, én meg próbálom kitalálni, hogy mi a fene lehet az, mert kép bezzeg nincs hozzá. Aztán egyszercsak beír egy mami, hogy:
"Mi is nagyon szeretjük, gyakran üldögélünk benne. Hamar el is fáradunk. :)"

Ettől a beírástól nem lett ugyan könnyebb, de próbálom elképzelni, hogy olyan lehet, mint egy karosszék, ahol a baba az anyuka ölében ül - értsd: mi - és a szék mondjuk ugrál (a nevéből kiindulva) vagy rezeg velük. Aztán valaki megszán, tesz be képet, és kiderül, hogy voltakép egy baby komp-ról van szó.

Miért? Miért? Miért kell többesszám első személyben írni egy babáról? Miért? Fel nem foghatom. 

Egyébként ma nem sírtunk.

2014. november 1., szombat

Honestly

Olvasgatom a mama-blogokat, ahol minden tiszta rózsaszín cukormáz, mindenki szeret mindenkit, plüss csillámpónik és szivárvány. Ezzel szemben az én elmúlt hetem nem szólt másról csak az üvöltve bőgésről nem alvásról, szopisztrájkról, fogzásról és hányásról. A tetejében még aranyerem is van, amitől nem tudok ülni. Szóval, welcome on the mothership. Nekem igazából csak egy kérdésem lenne, hol van a mi rózsaszín cukormázunk és szivárványunk?

Végül mivel nem bírtam tovább cérnával és már könnyekkel sem, elcipeltem orvoshoz. Ott bezzeg nem üvöltött. Nah jó, de. Miután levettem róla a bodyt és elpanaszoltam a bőgést, a nem alvást, a szopisztrájkot, a fogzást és a hányást. Ő meg ott feküdt, rózsaszín bőrével, puttószerű görbületekkel, üvöltve. A doki megvizsgálta, becsületére mondva, alaposan. Majd annyit mondott, hogy teljesen nyilvánvalóan egészséges baba és gratulál, hogy ilyen szépen gondját viselem. Oké, ennél a pontnál kezdtem el sírni.

Sírtam, mert nem értem, hogy ha annyira egészséges, akkor miért üvölt állandóan, miért nem alszik, miért nem eszik, miért hány... stb. Végighallgatott, majd ezt mondta - szó szerint megjegyeztem:
"Kedves Anyuka, a babák bőgnek. Minden baba bőg. Valaki bevallja, valaki nem. Vannak időszakok, mikor nem alszanak, nem esznek, üvöltenek, hánynak és fogzanak. Aztán vannak időszakok, mikor bőgnek, hisztiznek, csúnyán beszélnek és hánynak. És lesznek időszakok, mikor mindezeket visszasírja. A kisfia azért bőg, üvölt és kapaszkodik magába, mert maga az anyukája, megbízik önben és tudja, hogy csak maga az egyetlen, aki a problémáit orvosolni tudja. És amennyire én látom, remekül teszi."

Kifele menet még megkérdezte, hogy írjon e fel nyugtatót vagy akarok e szakemberrel beszélni. Nem akartam egyiket sem. Én igazából csak azt akarom, hogy Ficánka boldog legyen. Félék, hogy én ehhez kevés vagyok, hogy nem értem a jelzéseit. Illetve félek, hogy nekünk sosem lesz rózsaszín cukormázunk, pónikkal és szivárvánnyal.