2016. április 26., kedd

Breakfast

Reggelit próbáltam készíteni Ficánkának, mikor észrevettem, hogy elfogyott a kedvenc zabpelyhe. Vagyis van benne éppen három kiskanálnyira való, amivel valószínűleg nem fog jól lakni. Isten áldja, azokat a férfiembereket, akik az üres dobozokat visszateszik a helyükre, ahelyett, hogy szólnának róla, hogy elfogyott. Grrrr...

Sebaj, majd csinálok a másikból, gondoltam én balgán. Két kanál után fintorogva tolta el magától. Hát, akkor tejbegríz! Még jó, hogy előrelátóan szójatejből csináltam, mivel két falat után ez is nálam landolt. Babakeksz, kétféle biztos, ami biztos. Félig elrágva, majd belém törölve, a másik fele a szőnyegbe taposva. Úgy sejtem, ez sem vált be.

Végül kínomban kibukott belőlem a kérdés: akkor mégis mi a bánatot ennél, édes gyermekem?
- Bread! (Kenyér!) - Felelte Ficánka és nyomatékosan a kenyeres dobozra mutatott.

Hülyeanya... Mikor fogom végre megszokni, hogy képes elmondani mit akar és nem nekem kell kitalálnom?

2016. április 24., vasárnap

A day in London

Maradjunk annyiban, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Volt sírás is, de nem Halász Jutka néni miatt, sajnos.

Már napok óta szarul aludtunk, mit szarul, még annál is fossabbul, imádunk beszédfejlődés, szeretjük megszenvedni a dolgokat. Borzasztó nyűgösen és fáradtan ébredtünk szombat reggel és ekkor még fel kellett keltenünk Ficánkát is. Ettől mindketten írtózunk, mert tudjuk bármilyen szelídek, türelmesek és cukik vagyunk vele, utálja, ha nem magától ébred. Nyűgös, hisztis és fáradt marad utána, ami nem a legjobb kombináció, de bíztunk benne, hogy a kocsi majd elringatja.

Nyilván nem így lett. Annyira nem, hogy fele úton megálltunk és mellé kellett ülnöm, hogy szórakoztassam, külöben képes lett volna lila fejjel végigüvölteni az utat. Londonba érve megállapítottuk, hogy rettenetesen elszoktunk tőle, szürkének és nyomasztónak tűnt. Zsúfoltnak és koszosnak. E. szinte őrjöngött a forgalom miatt, a bicajosok szemtelensége és a lezárt utak (London Maraton vasárnap) csak hab volt a tortán.

Az első parkolóházban már nem volt hely, ezért átmentünk a másikba, ami egy ici-pici, szűk hely volt, nevetségesen kevés hellyel, naaaaagyon, naaaagyon sok pénzért (20 font 3 óráért). Szerencsére kicsivel kapunyitásra érkeztünk, szuper helyet találtunk, volt időnk pelenkát cserélni, wc-re menni, enni-inni. És ez volt az a pont, amikor Ficánka úgy döntött, hogy neki itt az alvásidő. Jutka néni elkezdte a műsort, és a mi szerelmetes gyermekünk is. Innentől aztán fogalmam sincs, hogy milyen volt a koncert, ki sírt és ki nem. Én biztos nem, mert a következő egy órát Ficánka hajkurászásával, vígasztalásával, ringatásával töltöttem, felváltva E.-vel. Izzadtunk, folyt rólunk a víz, Ficánka hangulata olyan gyorsan változott, hogy egy idő után képtelenség volt eldönteni, hogy sír vagy nevet. 

Idő előtt távoztunk, elég idegesen, felpaprikázva. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitolatáskor E. összetörte az autót. Bőgtem, úgy istenesen, kezem-lábam remegett. A csoda az volt, hogy Ficánka nem, így két orrfújás között tudtam segíteni E.-nek megnézni, hogy a lámpák rendesen működnek e. Anyósékig bőgtem, Ficánka aludt egy fél órát a kocsiban, hogy aztán újult erővel tologathassa az ajándék autóit a konyha padlóján. Após és sógornő felmérte a károkat, végül arra jutottak, hogy kocsit cserélünk apóssal, ő pedig megpróbálja helyrehozatni az egyik ismerősével a horpadást, mi pedig lerendeljük az új lámpaburát.

Kicsit sikerült megnyugodnom, mikor láttam, hogy valóban örülnek nekünk és tényleg segítenek, nem csak piszkálni akarnak minket. Egész más volt a hangulat, a légkör. Mindenki körülöttünk ugrált, Ficánkával játszott, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Szinte már sajnáltuk, hogy csak ilyen rövid időre jöttünk. 

Ficánka hazafele átaludta az utat, meg én is. Itthon derült ki, hogy a kocsi csomagtartója tömve van finomságokkal, amit egyikünk sem értett. Felhívtuk a nagyszülőket, hogy valószínűleg bent maradt a kocsiba a nagybevásárlásuk, mire közölték, hogy az mind a miénk, használjuk egészséggel. Nos, igen, kitaláljátok, hogy itt megint eltört nálam a mécses. Egyszerűen nem számítottam ilyen jellegű megnyilvánulásra tőlük.

A cseresznye a habon pedig az volt, hogy Ficánka életében először átaludta az éjszakát. Mondhatni kialudtuk magunkat, mondhatni...

2016. április 21., csütörtök

Sentence

Annyira klassz napunk volt ma, hogy szinte papírra kívánkozik. Kezdjük ott, hogy potom pénzért birtokunkba került egy cuki tűzoltó autó gyerekágy. Ficánka oda meg vissza volt érte, de tény, hogy egyelőre még nem alváshoz használja, sokkal inkább szeret ugrálva nínózni rajta. A gyerekszoba kezd igazán formát önteni, egyik oldalon színes, autós tapéta, másikon csillagos, fehér. Autós lámpabura, kék függöny. És most az ágy. Ha tehetném beköltöznék.

A nap másik fénypontja, hogy Ficánka nyafogás és különösebb fintorgás nélkül megette az ebédjét, mindezt három óra nappali szunya után. Egy szavam sem lehet. Ebéd után hármasban elsétáltunk a parkba, útközben szedtünk kavicsokat, tollakat, megbámultuk az Orwell folyót. A parkban mókusokat etettünk, kutyákat simogattunk, botokat gyűjtöttünk... és a cukiságnak még nincs vége! Mert elbandukoltunk a kacsákhoz, láttunk mandarin récéket, halacskákat és igazi teknőst vízben úszkálni. 

Ez volt az a pont, amikor Ficánka jól hallhatóan közölte:
- I did a poo! (Bekakiltam) - és rábökött a popsijára.
Teljesen lefagytam, egy: a gyerekem mondott egy szép szabályos mondatot, kettő: végre, meg tudja mondani, ha kakis a pelus, három: el kell kezdenünk gyakorolni a bilizést. Utolértük E.-t, egy padon kicseréltük a pelenkát, miközben megbeszéltük, hogy a mi dumaláda kisfiúnk már nem csak szavakkal és babadumával kommunikál, hanem mondatokkal is. Egészen elképesztő.

Kicsit még lézengtünk a parkban, majd hazafele bementem a kedvenc lengyel boltba kolbászt venni a holnapi rakott krumplihoz. Itthon vacsora készítés közben Halász Juditot néztünk (szombaton megyünk, fel kell készülnünk), persze végigbőgtem az egészet, igazán szuper lesz majd a koncerten is, ha ugyanezt eljátszom. 

Vacsora alatt Ficánka csak turkálta az ételt, pedig a kedvence volt, rizs és csirke. Tologatta a rizsszemeket ide-oda elmélyülten, de a szájába egy sem került. Kicsit noszogattam, hogy egyen, hát a nagy turkálás közben nem kicsúszott a száján:
- I don't want dinner. (Nem kérek vacsorát)
Azt hiszem a döbbenet mindkettőnket letaglózottt, mert E. szó nélkül kivette az etetőszékből Ficánkát és némán bámultunk utána, ahogyan bement a szobájába az ágyára nínózni.

Most mondhatnám azt, hogy mindennek tetejében este gyönyörűen magától elaludt, de az igazság az, hogy közel egy óra harc volt megint az elalvás körül. Mert nyilván mindenkitől külön el kell köszönni, lehetőleg többször, jó hangosan (Night-Night Daddy, Night-Night Mummy, Night-Night Brümmm-Brümmm, Night-Night Bibba) és puszihegyek, majd röhögés, aztán újból mindez elölről.

Most viszont már alszik, álmában jó erősen magához szorítja plüssbárányát és néha alig hallhatóan brümmög és nínózik. Biztosan az új ágyáról álmodik.

2016. április 17., vasárnap

Zo-zo

És közben olyan anyává váltam, aki minden kukába dobott gyerekzoknit meggyászol...