2017. szeptember 26., kedd

Vegetáriánus

Olyankor döbbenek rá, hogy egyértelműen vegetáriánus, mikor a belvárosi boltból hazasétálva egyedül elfogyaszt egy fej lila káposztát. Pedig milyen jól elterveztem, hogy holnap és holnap után a kaliforniai paprika, uborka, alma, sajtos grissini mellé lila káposztát is teszek az ebéd dobozába. 

2017. szeptember 21., csütörtök

Reggeli buszok

Szerintem még pár hét és idegösszeroppanást kapok a reggeli busztól. Minden reggel dráma. Minden. Áldott. Reggel. Üvöltés, rúgdosás, visszabeszélés, durvulás. Kisiskolás gyerekek az anyjukkal. Mi meg lapulunk Bebével az üléseinken. Visszafelé gyerekek nélkül sem jobb, olyankor az anyukák arról értekeznek, hogy az önkormányzat mekkora szemét, mert pár hónap hátralék után már azzal fenyegetőzik, hogy kirakja őket. Stoke kerület, mi így (nem) szeretünk.

Az óvoda kisebb döccenőkkel megyeget. Nos, az óvónénik már tudják, hogy Bebe - hogy is fogalmaztak? - karakteres gyerek. Azt hiszem a többi gyereknek ez még szoknia kell. Bebének van véleménye, saját ízlése, érdeklődési köre és a félénkséget még csak hírből sem ismeri. És megállás nélkül beszél... Nem, nem, ezeket a dolgokat nem tőlünk örökölte. Egy szó, mint száz, Bebe egy kicsit sok néha az ovis társainak. 

Ma hazafelé a buszon beszélgettünk az óvodáról, hogy mennyire szereti, csak kár, hogy nincs több cápájuk (cápa mánia rulez). Aztán valahogy kiderült, hogy szentül meg van róla győződve, hogy én odakint a kapunál várom, mialatt ő odabent van. Nyilván nem mondtam meg neki, az igazat, ahogyan azt sem, hogy néha hamarabb érkezem és a kerítés lécei között lesem a szőke vattacukor haját.

2017. szeptember 18., hétfő

Hát persze, hogy elkéstünk

Az első buszos napunk az óvodába. Remekül indult a reggel, időben keltünk, reggeliztünk, felöltöztünk, kibattyogtunk a tőlünk 3 percre lévő buszmegállóba. Időben voltunk. Jó alaposan végigkutattam a netet, a menetrendet, végül olyan buszt választottam, ami bőven odaér. A net szerint a menetidő 30 perc, a menetrend szerint 25 perc, plusz számoltam rá még vagy 20 percet is, gondolván a reggeli iskolába menős forgalomra.

A busz késett öt percet. Gondolatban megveregettem a vállam. Ennyi késés még simán belefér, plusz forgalom. Elindultunk. Felszállt időközben soka anyuka a gyerekeikkel, kezdett megtelni a busz, én pedig teljesen megnyugodtam, hogy ez az iskolába járó busz, szuperek vagyunk. A körzetes iskolához már 10 perces késéssel érkeztünk. Kicsit aggódni kezdtem, mert ez még csak az utunk eleje, gyakorlatilag sehol sem tartunk. Igazán akkor kezdtem kétségbeesni, mikor már 25 perce a buszon ültünk és még mindig csak annál a szupermarketnél voltunk, ahová bevásárolni járunk. 

Még mindig nagyon lassan haladtunk, anyukák, gyerekek felszálltak, leszálltak, jegyet vettek, beszélgettek a sofőrrel, én pedig úgy éreztem lassan megőszülök. Nem segített az sem, hogy az órámra néztem, és láttam, hogy most nyitják ki az óvoda kapuját, mi pedig gyakorlatilag a kerületünk túlfelén voltunk, esélytelen, hogy akár pont kapu zárásra odaérjünk.

Azt hiszem ott adtam fel igazán, mikor az utolsó előtti buszmegállóban felszállt egy fickó, aki nagy hangon előadta a sofőrnek, hogy már annyit késett, hogy lassan a következő is ideér, a sofőr pedig mindezt elintézte egy vállrándítással. Megérkeztünk a mi megállónkhoz, több, mint fél óra késéssel, kb. 1 órás busz úttal. Rohantunk az ovihoz, ami természetesen nem volt nyitva, így el kellett mennünk az iskola portájához. A portán nyilvántartásba vették a késésünket, Bebét beterelték az iskolába. Utoljára még azt hallottam, ahogy a portás néni utasítja Bebét, hogy mindkét táskáját fogja meg, ne csak az egyiket. Elbúcsúzni sem tudtam tőle, csak egy rövid integetésre futotta.

Hazafelé sétáltam, felhívtam E.-t, hogy elmeséljem mennyire pórul jártunk. 20 perc alatt otthon voltam... Visszafelé az eggyel korábbival mentem, de minek... 20 perc alatt beért a busz, én meg ülhettem a mekiben még 20 percet. Első voltam a kapuban várakozók között, rohantam be a gyerekért. Szegénynek borzasztó napja volt, tele sírással, hisztivel, aztán még azzal is szembesülnie kellett, hogy csak én jöttem érte, az apukája nem. Hazafelé el is tört a mécses, szerencsére emeletes busz jött és volt helyünk az emeleten az első sorban. És persze simán itthon voltunk 20-25 perc alatt.

Holnap a korábbival megyünk, hátha elég lesz egy óra menetidő.

2017. szeptember 15., péntek

Nursery

Túléltük az első ovis hetet. Hurrá! Persze Bebének nem újdonság, hogy oviba kell menni. De azért nagy különbség, hogy minden nap megy vagy csak csütörtökön délután. Mert reggel korán fel kell kelni, elkészülni, kapu nyitásra odaérni. Míg a másik oviban, nagyjából mindegy volt mikor esünk be.

Ez a hét még kicsit könnyebben ment, mert E. itthon volt, így kocsival jöttünk-mentünk. Hétfőtől viszont buszozni fogunk, mint a nagy iskolások. Ez is külön élmény lesz, remélem kitart egy darabig a varázsa.

Ez az ovi már az iskolához tartozik, nem magán ovi, mint a régi. Egy kicsit kiesünk a körzetéből, de magasan az egyik legjobb iskola a városban. Reményeink szerint az óvodából egyenesen átkerül az iskolába, igy nem nem kell majd azon aggódnunk, hogy a körzetes iskola veszi át, mert az senkinek sem lenne jó. Persze minden lehetőségre fel vagyunk készülve, de őszintén kétségbe vagyok esve valahányszor csak egy pillantást is vetek a Ofsted riportjára, ahol olyanokat írnak, hogy: egyes tanároknak nem megy az olvasás és írás angolul, magatartás problémák vannak már a legfiatalabb korosztályban, a tanárok nem tudnak fegyelmezni, rendet tartani. Hát, komolyan, csak a holttestemen keresztül!

Ellenben azaz iskola, ahova most Bebe oviba jár, városi viszonylatban egészen kicsi, kiemelten figyel a nyelvi vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekre. Bebe régi tanító bácsija (a magánoviból) hétfőnként itt is dolgozik, mint lengyel anyanyelvi segítő. 

Bebe jele tricikli lett, lelkesen cipeli a könyves táskáját is, amibe naponta új könyvet választhat, ha akar. Nekem ezzel annyi a dolgom, hogy naponta minimum egyszer el kell olvasnunk együtt és beszélgetnünk róla, majd kitölteni egy olvasónapló-szerűséget, amibe Bebe is rajzolhat. Az első könyve alsónadrágokat lopó űrlényekről szól. Egész vicces, bár igazából csodálkozom, hogy nem egy cápás, halas mesét választott. 

Az osztálytársait még nem nagyon ismerjük, mert ma volt az első nap, hogy minden gyerek ott volt. Viszont meglepett, hogy egészen kevesen vannak, pedig ez az ingyenes napi 3 órás óvoda, ami minden gyereknek alanyi jogon jár 3 éves korától. És, ha tényleg ezt az iskolát választod, akkor ez szinte a belépő hozzá. Valljuk be 3 óra édeskevés, viszont kialakul a reggeli rutinjuk, ismerős lesz az épület, a kert, a játszótér és a tanárok. Hatalmas segíség, hogy jövőre, mikor valóban fejest ugrik az iskolai életbe, a reception és az első év is még külön épületszárnyban van az óvodával együtt, közös tankerttel, kiserdővel. Ujjak keresztbe.

2017. szeptember 10., vasárnap

Heritage weekend

Kicsit szomorú voltam, hogy szombaton lemaradtunk a Heritage napról, mert úgy tudtam, hogy vasánap már semmi sem lesz nyitva. Így szuper meglepetés volt, mikor reggel beugrottunk, hogy az egyik kedvenc épületünk, ahova mindig is be akartunk menni, nyitva volt. 

A Silent Street 3-5 a 16. században épült, fa gerendás, gyönyörű ház, ami egykor fogadóként működött, majd később könyvesboltként. Belül zegzugos, szűk csigalépcsős ház, fa stukkókkal, gerendákkal. Egy pici kert is tartozik hozzá. Év elején vette meg a tulajdonosa 400 ezer fonttért. A felújítást még nem kezdhette el, mert mindenféle engedélyekre vár. És mivel műemlék épület szigorúan meg van határozva, hogy kikkel újíthat fel és milyen anyagokat használhat.

Az Ipswich Insitute and Library az egyik kedvenc helyem Ipswich-ben. Ez egy független könyvtár, nagyon hangulatos kávézóval. Avatatlan szemlélőnek fel sem tűnik, mert az utcáról csak egy teljesen szokványos kapu, beépülve Office Shoes és Pandora ékszeres közé. Belül azonban hatalmas gipszstukkós terem, szuper könyves és magazinos kínálattal. És itt lehet jelentkezni külöféle esti kurzusokra is, amelyek annyira népszerűek, hogy hosszú váró listáik vannak. Nyelv kurzusok, különböző szinten, hangszeres, rajz, festő, pszichológiai és építészeti kurzusok, eszméletlen színes felhozatal és nagyon-nagyon baráti áron.

Admiral's House az Ipswich Institute gondozásában van. Itt tartják a kurzusaikat. II. Charles uralkodása alatt épült. Az épület eleje viszont késő György korabeli. Benjamin Page admirális otthona volt egykor. 1820-ban Wellington is meglátogatta. Az éttermét csak az Insitute tagjai használhatják, a kávézóját viszont mindenki. Az emeleti szobákban tartják a kurzusaikat, elképesztő atmoszférát teremtve ezzel.

Hazafelé még beugrottunk a kikötői Old Custom House-ba is, aminek sajnos csak a földszintje volt nyiva. Gondolom azért, mert az emeleten a kikötő irodái vannak. Viszont szuper bemutatóterem volt kialakítva arról, hogy régebben itt volt a kikötő fő raktára, és milyen fontos szerepet játszott Ipswich a hajózásban. Sajnos Bebe kedvenc hajójára a Victor vitorlásra már nem fértünk fel, pedig jó lett volna egy kicsit kihajózni.

Jövőre majd jobban felkészülünk, mert az ingyenes városnéző buszt is jó lett volna elcsípni. A sok más épületről meg nem is beszélve. Elképesztően élvezem, hogy Bebével már lehet ilyen programokat is látogatni. Ehhez azért az is kell, hogy láthatóan nagyon okosan és gyerekekre abszolút felkészülve csinálták meg az egészet. Sehol sem láttunk vagy hallottunk olyan megjegyzést, hogy miért kérdez, beszél hangosan Bebe, illetve hogy miért megyünk milliószor körbe-körbe mindenhol. Egész egyszerűen hagytak minket a magunk tempójában körbenézni, Bebét felfedezni. 

2017. szeptember 6., szerda

Család látogatás

Vajon normális e, hogy az iskolai család látogatás előtt jobban izgulok, mint anno a diploma védésemnél?

2016. augusztus 15., hétfő

Mirror, mirror on the wall

Ez valószínűleg sokáig az utolsó bejegyzés lesz, de látom, hogy tartozom nektek, azzal, hogy leírom a miérteket.

Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, amit nyilván észrevettetek. Benne vagyunk nyakig ebben a borzalmas dackorszakban, ami egyébként sem egyszerű egy olyan hihetetlenül aktív, hangos, érzékeny és akaratos gyerekkel, mint Bebe. Ehhez pluszban jön, az, hogy borzasztóan magányos vagyok, Ipswich csak tetőzte az elszigetelődésemet. És vendégül látjuk az Anyukámat is...

Tudom, hálásnak kéne lennem, hogy van egyáltalán Anyukám, van kihez fordulnom, és egyértelmű, hogy szeretem, imádom, de nos... nem véletlenül élek mérföldekre messze tőle. Felnevelt, erején felül teljesített, egy olyan apa, férj mellett, akiről jobb nem is beszélni. De világ életében elvolt a maga teremtette kis buborékban, ahol azt gondolhatja, hogy mindenki más azért él körülötte, hogy őt szeressék. Számára nehéz elképzelni, hogy más emberek nem 0-24 órában azzal vannak elfoglalva, hogy őt hallgassák, szórakoztassák, vagy békén hagyják, ha neki éppen ehhez van kedve. Az ő világa, bár nem tökéletes, de legalább az övé, és ezzel mindenkinek tisztába kell lenni. Szóval, közöttünk, minden látszat ellenére, soha nem volt meg a lelki kötődés. Ez borzasztó nehéz belátni és még nehezebb, hogy ő ezt nem is gondolja így.

És ez az, ami felnyitotta a szememet, a mostani ittlétével. Az, hogy hiába kérem, erőszakolom rá Bebét, egyszerűen köztük sincs semmi kötődés. És nem azért, mert ritkán találkoznak, nem ismerik egymást, hanem mert egyszerűen nem is tudnak kapcsolódni egymáshoz. Elnéztem őket a játszótéren, ahol Bebe önfeledten labdázott, egyedül, mert az Anyukám tőle 5 méterre megállt, zsebre tett kézzel. Néha odaszólt neki, hogy jöjjön oda, vagy dobja a labdát, de semmi más interakció. Kérdeztem tőle, hogy miért lehet ez, a válasz az volt: mindenki angolul beszél, nem mer magyarul megszólalni. Senki sem volt rajtunk kívül a mezőn, senki... Itthon ugyanez. Ma pl. egy dísztasakot próbált gyönyörűen összehajtogatni, miközben én a reggelinket csináltam, Bebe mellette játszott, de elakadt egy Duplo darabbal, amit sehogy sem tudott összepattintani a többivel. Segítséget kért, de Anya annyira el volt foglalva a dísztasakkal, hogy nem figyelt. Hát, kérte hangosabban. Majd hangosabban, majd sikított és ő még mindig a dísztasakkal volt elfoglalva. Kértem, hogy segítsen neki, de a válasz az volt, hogy majd, ha befejezte, segít. Ezt sem Bebének címezve, hanem nekem. A gyerek addigra már lila volt a dühtől, végül szétdobálta a játékát és hozzám szaladt panaszkodni. Az Anyukám szerint soha nem tanul meg türelmes lenni, ha én mindig kiszolgálom. Szerintem meg csak két éves...

És itt a baj. Az, hogy önmagamat is látom ezekben a szituációkban. Látom, hogy hogy zsarolok, manipulálok, terelek, én is, hogy közben építsem a saját kis világom, kizárva azt, akit a legjobban szeretek. Itt van az Anyukám és tükröt tart elém, amiben megmutatja, mennyire rossz, manipulatív, gyenge és önző vagyok. És nehéz belátni, de olvasva a többi blogot, a kommentjeimet, a reakcióimat, érzem, hogy valami nem kerek, más vagyok, másként látok, érzek, élek meg dolgokat. És mind ott vannak a tükrök, amiben eddig nem láttam önmagamat. Vagy nagyon is láttam, de nem mertem szembenézni vele.

Nem vagyok boldog, de próbálom megtalálni az utat, tükrökkel vagy anélkül. Próbálok kikászálódni a magam köré épített buborékból, hogy más is hozzámférjen. Hogy az én fiam majd ne érezhesse azt, hogy nincs köztünk kötődés, vagy hogy tükröt tartsak elé. És próbálok tisztán kommunikálni E. felé is, hogy ne kelljen barchobáznia a "semmi" és a "mert te soha nem figyelsz rám" között. De legfőképp megpróbálok boldog lenni, hálás és elégedett azzal, amim van.

Talán zavaros és értelmetlen volt, amit leírtam. De ez itt most a vége. Talán lesz még blog, talán nem. Jó móka volt, de most más dolgom van. Farewell