2018. november 7., szerda

Szülői értekezlet

Megfogadtam, hogy addig nem írok a suliról, amíg túl nem vagyunk a rettegett szülői értekezleten. Nos, túl vagyunk rajta és nem lett jobb...

Egészen október közepéig csak reggelente vittem, délben hazahoztam. Majd őszi szünet lett és utána megpróbáltuk, hogy maradjon végig (délután 3). Nem működött. Most 3 napot megy 15 óráig, kettőt 13 óráig. Fáradt, nyűgös, dekoncentrált. Pedig imádja. Lettek barátai is, és láthatóan jobban érzi magát, hogy kisebb létszámú csoportba tették. Imád számolni, és nagyon jó is benne. Tiz alatt összead, kivon. A betűk és hangok nem érdeklik, talán később.

Közben kaptunk levelet, hogy várólistán vagyunk a gyerekkórházba, kivizsgálásra. A tanárnő szerint jók vagyunk, sokan idáig sem jutnak el, visszadobják a kérelmüket. Így aztán most örülünk, miközben sírunk. Néha komolyan úgy érzem, hogy nagyobb a baj, mint hisszük és sokkal rosszabb helyen van a skálán. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy valóban nem érti az állapotából adódóan vagy egyszerűen egy 4 éves makacsságával állok szemben. Nem tudom, hogy azért nem csinál meg dolgokat, mert nem tudja vagy, mert nem akarja vagy mert meg sem fordul a fejében. Egyszerű utasításokat is nehezen követ, de nem tudom, hogy azért, mert nem akarja és inkább elvicceli vagy tényleg nem érti. Millió kérdés, és nem jutok előre. 

Jó lenne kicsit előre ugrani a jövőbe, hogy látnám hol tartunk, mit kellene jobban csinálni, vagy hogyan. 


2018. augusztus 20., hétfő

Elromlott

Szerintem elromlott a Cseppnyúl. Így 8 hónaposan beleléptünk a szeparácios szorongásos, fogzásos, folyton mászó, kapaszkodó, marcangoló őrületbe. Arról ne is beszéljünk, hogy már kapaszkodva feláll... Hát, hova rohan? Hova? 

Gyümölcsöket két pofára tömi. A zöldségekkel ki lehet kergetni a világból. Jó, a zöldborsó püré valóban rettenetes, de az édesburgonya egész ehető, még Bebe is megkóstolta, holott ő tényleg nem eszik meg akármit. A rizssütiket csak és kizárólag jöttében-mentében hajlandó megenni, az etetőszékben fuldoklik tőle. Nem értem. És már most a 9 hónaposakra való rugikat hordja. Olyan magas lesz, mint a bátyja. 

És dumál. Ül, figyeli Bebét és be nem áll a szája. Ha még egy kényszeresen beszélő gyerekünk lesz, kénytelen leszek zajszűrő fültokkal közlekedni itthon. Öt perc csendért... úristen, bármire hajlandó lennék. Azt hiszem az a legrosszabb, mikor a tekergő, százlábú játék, a tv, a tablet, a szagelszívó és Cseppnyúl játéktelefonja is egyszerre csipog, zenél, dumál, berreg, Bebe pedig fel-alá rohan, miközben beszél és hozzá Cseppnyúl hangosan sikongat. Olyankor az agyam szerintem teljesen leáll, kómába esik és csak arra képes, hogy kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés... Ha kikapcsolom bármelyiket, Bebe teljesen ledöbben, és kikéri magának, mert neki úgy volt jó. Szeptemberben hallásvizsgálatra megyünk. 

2018. július 27., péntek

Mi állunk, csak a táj halad

Gondolatban már milliószor megírtam ezt a bejegyzést. Milliószor le is beszéltem magam, hogy nyilvánosan megírjam. Végül arra gondoltam, hogy magammal szúrnék ki, ha most nem dokumentálnám, hogyan érzek, érzünk, mit gondolunk.

Sosem rejtettem véga alá, hogy anyává, szülőkké válásunk nem volt zökkenőmentes. Gyönyörű terhességem volt, nehéz szülésem és egy igazán traumatikus halálközeli élményem. De Cseppnyúl érkezésével "meggyógyultunk", végre elhittük, hogy mi is lehetünk jó szülők, az elég jó szülőség nem csak mások kiváltsága. Ciszont Cseppnyúl érkezésével az is bizonyos lett, hogy az elmúlt 4 évünk korántsem volt "normális". Hiába mondta mindenki (orvos, nővér, szülésznő, védőnő, család, barátok... stb.), hogy normális, ha nem alszik, normális, ha ezt vagy azt nem eszik, normális, ha sokat sír, normális, minden normális. Mert okos, ügyes, gyönyörű, én pedig nem vagyok más csak folyton fáradt, panaszkodó anyuka.

Én voltam az, aki nem értett a gyerekéhez, aki folyton sírt, aki mindenkivel összeveszet, aki valószínűleg durván depressziós volt. Ugyanakkor én voltam az is, aki 24 órából 23-at szoptattam és/vagy hordoztam, a maradék egy órában pedig wcrementemettemittamzuhanyoztam, miközben Bebe az apja karjában üvöltött. De ez mindenki szerint normális, illetve nyilván túlzok. Folyton jelen kellett lennünk, fejben, testben, 0-24 órában, sosem lazítva.

A fiam okos, a fiam intelligens, a fiam ügyes, a fiam gyönyörű. A fiam különleges. Még ízlelem a szót. Félek tőle. Szenvedek. Sírok és gyászolok. Gyászolom azt a kisfiút, aki lehetett volna, aki nyilvánvalóan csak az én fejemben élt. Ugyanakkor örülök, hogy, okos, ügyes, intelligens, gyönyörű és különleges. Az én fiam. A mi fiúnk. 

A mi fiúnknak magasan funkcionáló Aspergere van. 

2018. május 26., szombat

5 hónap

Lassan már hat, ha ilyen tempóban haladok a posztok írásával. Szóval, több, mint 5 és fél. Minden erőlködés nélkül forog, mostanában a felülést és a kúszást gyakorolja, csak tudnám hova siet ennyire. Bár igaz, hogy mostanában én sem akarom megállítani az időt, mert egyszerre van növekedési ugrás, mozgásfejlődés és fogzás. A növekedési ugrást még csak-csak kibírom, rossz esetben is kb. egy hét, amíg a szokásos 3 óránkénti etetés helyett  másfél, két óránként kell. Mocsok fáradt vagyok, nehezen viselem már ennyi idősen az alvás megvonást. A mozgásfejlődés borzasztó, álmában is megpróbál felülni. Napközben meg kiborul, ha már unja a hempergést és nincs ki tartsa a popóját. A fogcsírák már kb. egy hónapja beindultak, tömi az ökleit a szájába, miközben nyáltermelése vetekszik a Niagara éves vízhozamával. Még szerencse, hogy mindezeket hatalmas vigyorral az arcán teszi.

Bebe túlesett az iskolaérettségi vizsgálaton. Úgy tűnik készen áll, már csak néhány plusz teszt és felmérés következik, hogy megtudjuk szüksége lesz e plusz segítségre a tanulásban. El sem hiszem, hogy már 4 éves lesz, szeptembertől már iskolás nagyfiú. Hova tűnek az évek? Én is 40 leszek néhány nap múlva... Hosszú évek után először Magyarországon fogom ünnepelni a születésnapomat. Mennyire szuper ajándék! Nagyon várom már, a szarkalábakat, lógó integető izmokat már kevésbbé.

2018. május 4., péntek

A modell

Azt hiszem március elején kezdtem el komolyabban instázni, mikor elindítottam a 365 napos képes kihívást. Nem vagyok jó egyetlen kihívásos dologban sem, most is becsúsznak napok, mikor sem kedvem, sem türelmem nincs fotót felrakni, vagy annyira fostalicska napunk van, hogy minek. Oké, tudom, hogy ez a kihívás pont arra lett kitalálva, hogy a rosszban is meglássuk a jót, de most tényleg... a pityergésemről csak nem rakok képet.

Viszont teszek képet a kölykökről, a városról, a macskáról, esetleg, hogy mit eszek, vagy mit nézek. Szóval, teljesen átlagos instagram felhasználó vagyok, a teljesen átlagos életemmel. Ezért nem értem, hogy miért kapok hetente üzenetet networking mummy-któl, hogy csatlakozzak és csináljunk együtt bizniszt, mert én biztos szuper lennék, ha elég kitartó vagyok és motívált. Őszintén, most legkevésbbé ez a két szó jellemez, nem is értem. Általában nem válaszolok, meg egyébként is kicsit túltoltnak látom azokat a profilokat, amik arról szólnak, hogy minden gyönyörű, nyaralunk, meg előadásokat tartunk, híres emberekkel pózolunk és sunshine, happines, és még a gyerekeik is dizájner cuccokban homokoznak. Nem kétlem, hogy így van, de én ettől elég messze vagyok, és őszintén kétlem, hogy "csak" kitartással és motiváltsággal ezt el lehet érni.

Ezért nem is válaszoltam, arra az üzenetre sem, amiben a gyerekeim szépségét ecsetelte egy ismeretlen és fotózásra invitált. Nyilván én is azt gondolom, mint minden anya, hogy az ő gyerekei a legszebbek, de azért az első gondolatom leginkább az volt, hogy: úristen blokkolom, privátra állítok. Aztán muszáj volt szaladni a dolgunkra, és hagytam a fenébe. Estére még egy üzenet. Másnap még egy. Végül nem hagyott nyugodni a dolog és utánanéztem netes mummy csoportokban, hogy ki ez, mi ez, az ügynökség. Kiderült, hogy az ország top 10-es listájában benne vannak, mint menő, megbízható ügynökség. Szuper. Végül visszaírtam nekik, hogy a gyerekek még kicsik, nem hiszem, hogy a modellkedés ebben a korban annyira szuper ötlet. A válaszban kiderült, hogy Bebére gondoltak, mert nagyon jól mutatna egy divatcég legújabb kampányában. Ezen már egy kicsit röhögtem, próbáltam elképzelni az én dacos kisfiamat, amint egy egész fotós stáb könyörög neki, hogy mosolyogjon.

Leírtam neki, hogy nem gondolom, hogy a fiam a megfelelő alany nekik. Erre vissza, hogy legalább had hívjak fel... rendben. A hölgy elképesztően kedvesen próbált rábeszélni, hogy mekkora lehetőség, milyen szuper ajánlat. Mondtam neki, hogy azok a képek, amiket instán lát, azok nagy részét hosszas könyörgésre lehet elkészíteni, vagy úgy, ha nem figyel. Bebe nem fog kamera előtt pózolni, cukiskodni, mert ez annyira távol áll a személyiségétől, hogy ha valaki megpróbálná rávenni, akkor az egész egy őrült káoszba torkolna. A hölgy elmesélte, hogy mennyire tapasztalt fotósokkal dolgoznak, világhírű cégeknek, akik nem minden esetben várják el a pózokat, hanem örülnek a természetes képeknek és hát, ugye a fiam jövője... Nemet mondtam, sajnálkozott, próbálkozott, végül elköszöntünk.

E. csak annyit mondott, ha később munkanélküliként Bebe majd itthon vakarja a hátsóját, elmondjuk neki, hogyan tettem tönkre az életét azzal, hogy nemet mondtam a modell karrierjére. 

2018. április 22., vasárnap

4 hónap

Két gyerekkel már nem olyan könnyű blogolni. Legtöbbször lenne miről blogolni, de sem időm, sem kedvem nincs, aztán van mikor minden klappol, csak éppen annyira nem vicces, amiről írhatnék.

Igazából a hónap híre valószínűleg az, hogy Bebét felvették abba a suliba, ahová most oviba is jár. Tökéletes felhőtlen boldogság, leginkább azért, mert ez a hét itt Angliában nem szólt másról, mint "úristen, szar iskolába vették fel a gyerekemet, azonnal költözünk!". Anyák sírtak a tévé és rádió műsorokban. Családok költöztek és/vagy hazudtak más lakcímet csak azért, hogy jobb iskolába vegyék fel a gyereküket. Szóval, valóban szerencsések vagyunk. Főleg, hogy ismerik mennyire másként kell Bebéhez közelíteni és ehhez igazítják az iskolába való átirányítását. Irtó nagy mákunk van velük. Mondam is E.-nek, hogy Bebe nem is tudja mennyire szerencsés kisfiú, hogy mindenki ennyire szívén viseli a sorsát és elfogadják a maga furcsa, okos, vicces, de legfőképp borzasztó hangos kis lényét. (És smiley face)

Közben Cseppnyúl úgy döntött, hogy ebben a hónapban inkább a hosszára gyúr, ezért volt egy kiruccanásom a körzeti dokihoz is, aki alaposan kivizsgálta, miközben bezsebelt millió kacagást és vigyort. Majd szerencsére közölte, hogy eddigi praxisa során nem látott még Cseppnyúlnál boldogabb gyereket, és egészségesebbet sem. Szóval, ne aggódjam túl a növekedési görbéket, addig minden rendben van, míg a gyerek boldog, hízik és nő. Úgyhogy nem aggódom túl... vagyis de. Dehát ez én vagyok, nem tehetek róla. Mondjuk az is igaz, hogy Cseppnyúl soha sem áll le. Ilyet még nem éltem, négy hónapos, de olyan, mint a búgócsiga, egész nap pörög és rúgkapál. Hátáról a hasára fordul és vissza. Közben meg hangosan kacag és dumál. De leginkább az imádja, mikor Bebe ott játszik mellette, vagy mikor egymás mellett fekszenek és Bebe mesél neki. Millió kép van a telefonomban arról, milyen szeretettel néznek egymásra. Valahányszor így látom őket, úgy érzem, hogy a szívem egészem megdagad és nem fér el a mellkasomban, képtelenség ekkora szeretetet átérezni, mikor olyan csodálatosak együtt. Aztán persze jön a sikítás és a futkározás... (Jeff Goldblum Jurassic Park). 

Nyilván minden nap van dráma. Bebe sír, mert valamit nem kap meg. Cseppnyúl sír, mert fáradt, fáj a hasa vagy mert vele senki sem foglalkozik. Vagy ketten együtt sírnak, mert csak. Olyan is van, hogy én sírok. Mert fáradt vagyok, vagy mert még mindig kiborítanak a hormonok, vagy mert csak.

2018. március 15., csütörtök

3 hónap

Be kellett látnom, hogy kis családom hosszú távon nem tud együttműködni az anyukámmal. Bebe konkrétan depressziós lett. Először azt hittük a húga okozta ezt a sokkot, de most, hogy anyukám már egy hete nincs itt, kezd visszatérni minden a régi kerékvágásba. Elmúltak a dühkitörései, a hisztik, a nyafogások. Visszakaptuk az érzékeny, érzelmektől túlfűtött Bebét, aki két rohangálás között is szakít időt arra, hogy megsimogassa Cseppnyúl fejét, vagy megkérdezze etetés vagy pelenkázás jön e.

De nem panaszkodom, biztosan mindenben a legjobb szándék vezette, csakhát...

Viszont Cseppnyúl már három hónapos és valami álom kétgyerekezni. Pedig mennyire féltem tőle. Mondjuk ez leginkább Cseppnyúl érdeme, aki olyan gyönyörűen belesimul az életünkbe, hogy az ember legszívesebben teletömné vele az Instát és a Facebbookot. Ennek fényében most már teljesen megértem azokat, akik kiakadnak a folyton panszkodós, "nem ezt vártam a gyerekezéstől" anyukákra. Ha első gyereknek Cseppnyulat kaptam volna, én is szentül meg volnék győződve, hogy minden panaszkodós anya csak azért morog, mert több figyelmet akar vagy mert puhány, vagy mert naivan tényleg azt gondolta, hogy gyerekezni leányálom. Cseppnyúl pont olyan, mint amilyennek ezt az egész babázzunk dolgot elképzeltem. Mosolyog, bújik, alszik, 3 óránként eszik, néha meglep ls végigalussza az egész éjszakát, egyébként akkor is 3-4 óránként ébred, eszik és alszik is vissza. Képes elaludni egyedül, csak akkor sír, ha valóban oka van, pl. hasfájás vagy megijedt. Az pedig, hogy tudunk vele utazni... esküszöm ez a legjobb dolog benne. Bebével 3 évig minden utazás a legrosszabb rémálmunk volt, tök mindegy, hogy csak tíz percről vagy egy-két óráról volt szó, a masszív üvöltés garantált volt. Cseppnyúl már attól bealszik, ha a popsija hozzáér az autósüléshez.

Szóval jók vagyunk. Vagyis nem. Pont ma mondtam a healt visitorunknak, hogy Cseppnyúl érkezésével visszatért a bűntudatom, hogy Bebe azért ennyire érzékeny, kicsit más, mint a többi, mert annyi rossz dolgon mentünk keresztül a születésekor. Hogy a trauma nem csak az én szervezetemet viselte meg, hanem őt is. Hogyha neki is biztosítani tudtuk volna, amit Cseppnyúlnak, akkor most nem küzdenénk/küzdene annyi problémával. Minden sokkal könnyebb lehetne. 

Egy jobb világban csak annyit kérnék, hogy senki se ítélje el azokat az anyukákat, akik panaszkodnak, keseregnek, depressziósak, mert ki tudja milyen traumát dolgoznak fel éppen, azzal, hogy beszélnek róla.