2017. november 23., csütörtök

Szuperérzékeny

Néha annyira "sajnálom", hogy ennyire extra érzékeny kisfiam van. Leginkább az a rossz, hogy az ebből fakadó sok-sok szorongását csak enyhíteni tudom, eltűntetni nem.

Múlt héten beteg lett a kedvenc óvónénije. Pénteken már nyűgösködött, hogy nem akar oviba menni, de rá lehetett beszélni. Hétfőre szerencsére elfelejtette az egészet. Viszont óvónéni még mindig beteg, így kedden újabb sírdogálás, hogy nem akar menni. Estére már teljesen belelovalta magát. Szerdán az erdei iskola is elmaradt, mert azt a kedvenc óvónéni tartja. Délben már úgy hoztam haza, hogy sírdogált a buszon, hogy Mrs. Clarks beteg és ő soha többet nem megy oviba. Ma reggel fel sem tudtam ébreszteni, azzal, hogy "juppi, megyünk az oviba!". A válasz az volt, hogy addig nem megy, amíg Mrs. Clarks meg nem gyógyul. Hiába mondtam, hogy Mrs. Eaton alig várja, hogy meséhessen és játszhasson vele, semmi sem használt. Így ma itthon maradtunk és csak reménykedni tudok benne, hogy holnapra megenyhül és jövő hétre Mrs. Clarks is meggyógyul.

2017. november 22., szerda

Daddy is amazing

Tegnap este tanfolyamon voltam. Most indigó festést tanulunk, egyszerűen elképesztő. Ilyenkor E. van Bebével, ő ad vacsorát, fürdet, fektet. És persze sokáig fent vannak, kardoznak, birkóznak, csupa pasis dolgot csinálnak, amik úgy kifárasztják Bebét, hogy reggel borzasztó nehezen tudom csak felébreszteni és elindulni vele az óvodába. Ma reggel:
- Daddy is so amazing! Daddy is amazing! Mummy, Daddy is amazing!
- Miért kisnyuszi?
-Beeeecause, he made nutella bread for dinner!

Hát, így bukott le E., a csodálatos apa.

2017. november 20., hétfő

Mind felnövünk egyszer

Honnan tudod, hogy végleg felnőttél? Mikor teljesen lázba hoz a tudat, hogy idén karácsonykor is kaphatok ajándékba azokból a cuki karácsonyi mintájú bolyhos zoknikból, amikből tavaly is kaptam.
#énvagyokdumbledore

2017. november 8., szerda

Szülői értekezlet

Angliában beköszöntött a tél. Azzal a mocsok áztatós eső formájában, amit úgy utálok. Amikor kilépsz az ajtón, és azt mondod: "ahhh... hát, csak szemerkél". Majd mire kiérünk a buszmegállóba már rommá áztunk, pedig csak pár lépésre van tőlünk. Ráadásul reggel a buszvezető közölte, hogy holnapra lejár a bérletem. Ami azt jelenti, hogy lehetőleg ma el kell zarándokolnom a város egyetlen jegypénztárába, bérletet venni. A busztársaság honlapján ugyan megemlítik, hogy bérletet a buszsofőrnél is lehet vásárolni, múlt hónapban viszont nagyon is tisztán és világosan értésemre adta, hogy ez a hónapos bérletre nem vonatkozik. Kisváros. Nyilván nem is lehetne kisvárosabb, Bebe ovijától ugyanis nincs busz visszafelé a városba, pont abban az időben, mikor nekem kéne, így hazafelé általában gyalogolok. Ma pedig mindezt esőben, majd be a jegyirodához, majd visszasétálni az óvodához, mert akkor sincs busz. És a végén hazajönni, botrányosan szétázva. Életem Suffolkban.

És most következzék életem/életünk első szülői értekezlete! Leizzadtunk, és kicsit kiborultunk, mikor megkaptuk az értesítőt, az első szülői értekezletünkről. E-vel felváltva találgattuk, hogy mi a fenét fognak mondani a gyerekről. Mi a fenét, amit már nem mondtak el nekem/nekünk minden nap, mikor megyünk érte? Tudjuk, hogy az első hónap nem volt fenékig tejfel. Volt benne minden a cipő dobáláson, síráson, panaszkodáson át minden. És, hogy miért? Mert Bebe azt gondolja, hogy mint valami szuperhős mindenkit meg kell védenie. Volt, hogy azért sírt, mert az egyik kislányt nem tudta megvígasztalni, ezért inkább kánonban sírtak. Volt, hogy azért üvöltözött, mert az új kisfiú, aki nem tud angolul, elvette a lányok gyurmáját. Volt, hogy egész egyszerűen azt gondolta az óvónénik megzavarták őt a hangyalesben, meg különben sem akart bemenni, unalmas mesét hallgatni, helyette inkább eldobta a cipőjét messzire, úgy, hogy két napig kerestük az óvónénikkel felváltva. Szóval, nah, volt itt minden.

Felkészültünk, E. felvette a pókerarcot, én pedig eldöntöttem, hogy nem sírok. Nyilván nem sikerült. Bőgtem. A képeken, videókon ott volt az én gyönyörű, okos, érzékeny kisfiam, aki éppen boldogan mesét hallgatott, bogarakat tanulmányozott, kisautózot, gyurmázot. Aztán jöttek azok a képek, amiktől igazán eltörött a mécses. Bebe az iskola előkészítőben. Az óvónénik szerint néha muszáj áttenniük, mert ha nem kap elég verbális visszajelzést a kortársaitól ideges és frusztrált lesz, amit borzasztó dühkitörések jeleznek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ő a legfiatalabb a csoportjában.) Az iskolai előkészítőben viszont boldog. Matekozik. Kisebb, nagyobb, hosszabb, rövidebb, több, kevesebb... gesztenyéket és súlyokat mér mérlegen, fapálcikákat tesz növekvő, csökkenő sorrendben, hosszúságuk szerint. Virtuális táblára rajzol cikk-cakkokat, köröket, vonalakat és nem érti a csoport társai, miért nem teszik ugyanezt.

Az egyetlen probléma vele az érzelmei kordában tartása. Érzelmes, érzékeny, a legkisebb változásra is azonnal reagál. Mi már megszoktuk, 3 éve úgy élünk, hogy tudjuk, egyetlen kimondott haragos szó és hetekig lesz emlegetve, hogy Daddy vagy Mummy "bántotta". Mi sem vitatkozhatunk, egy kicsit sem lehetünk megbántva egymásra, mert azonnal jön a kérdés: Mummy, te már nem szereted a Daddyt? Viszont azt nem lehet elvárni, hogy 20 gyerek, plusz 4-5 nevelő, mind egész nap cukin mosolyogjon. Ezen kell dolgoznunk, bár, tökéletesen tanácstalan vagyok, hogy hogyan. Kaptunk érzelmeket kifejező kártyákat, amikkel "gyakorolnunk" kell, és sokszor elmondani neki, hogy az óvónéni dolga, hogy vígasztaljon, rendet teremtsen, határt szabjon, hallgasson rá és minden rendben lesz.

Szerintem emberjogi aktivista lesz vagy cápa kutató. Vagy cápajogi aktivista.