2014. december 29., hétfő

Mix

Írok egy gyorsat, mert nincs netem és minden pillanatot ki kell használnom, mikor mégis van. Kezdem ott, hogy bekövetkezett a legnagyobb félelmünk, vagyis, hogyan utazzunk Ficánkával repülőn. Mondjuk abból azért szerencsések vagyunk, hogy csak két órás út az egész, így csak egy órát üvöltött, krokodil könnyekkel, kapálózva, ahogy illik. Szerintem a gép hátuljában simán azt gondolták, hogy épp most készülünk levágni egy szilvszteri malacot. Mentségére legyen szólva, hogy a standsed-i repülőtéren egyszerűen akkora tömeg volt, hogy képtelen voltam megetetni, pelenkát sem tudtam cserélni rajta, mert egyetlen babaszoba volt az egész hatalmas reptéren, és az folyton foglalt volt, hiába táboroztam előtte vagy egy órán keresztül. Így lehet az, hogy hajnal 6 óta talpon voltunk és csak délután kettőkor tudott végre enni és délután 4 órakor tettem tisztába, a magyar vámosok előtt, két összetolt széken.

Ennek függvényében azt kell mondanom, Ficánka egy hős. Az utazásunkat közel három napba tartott kipihenni, ezalatt Ficánkának fájt a hasa, így sokat nem aludt. Mivel ő nem aludt, én sem aludtam és mivel studió lakásban élünk Magyarországon, így bizony E. sem aludt semmit. Öööö... és hát nem úgy tűnik, hogy bármit is kipihentünk volna. Pedig még hajat vágatni is elmentem. Többször is belealudtam a fodrászkodásba, ezért lehet most az, hogy olyan frizurám van, amit utálok. Nem elég, hogy képtelen vagyok beszárítani, de pontosan úgy nézek ki, mint az Anyukám. Nem részletezném.

Aztán karácsonyoztunk. Jó sokat bőgtünk, nekem sikerült a Reszkessetek betörőn is, a család legnagyobb derültségére. És sétáltunk. Ficánkával, Ficánka nélkül, kettesben E.-vel, amire már nagyon vágytam. Vacsorázni is voltunk, nagyon menő helyen. Szarvast ettünk, laskagombával, amitől E. gyomra aztán egész nap ment, mert nem szokta az ennyire nehéz ételeket. 

Közben Ficánka betöltötte az 5. hónapját. Igazi dumagép lett belőle. Folyton dumál, visít, gagyog, rikkant, próbálja utánozni a hanglejtésünket. Az "I love you" már nagyon megy neki. Azt vettem észre, hogy kicsit könnyebben tudjuk kezelni az indokolatlan sírásait. És már nem igényli azt, hogy nulla-huszonnégyben valaki folyamatosan szórakoztassa. Öt hónap könyvmentes életemben végre megint lett időm olvasni. Ennek örömére már túl vagyok az ötödik megvásárolt könyvön. Azt hiszem elég naivan állok ehhez a dologhoz, mivel valahogy majd haza is kell cipelni őket.

E. tegnap ment vissza, én meg úgy bőgtem a reptéren, mint egy anyátlan-apátlan árva. Leszállás után azonnal hívtam is, aztán pánikrohamot kaptam, hogy nem vette fel a telefont. Kb. 5 percenként próbáltam másfél órán keresztül, már repülőgép roncsokat vizionáltam magam elé, mikor végre felvette a telefont és elmondta, hogy egy órát késett a gép, de ő jó, van, most szálltak le. Aztán még beszéltünk lefekvés előtt is, igazából már most nem tudom, hogyan fogom nélküle kibírni ezt az egy hónapot itthon. Eredetileg tök jó ötletnek tűnt, hogy maradok egy hónapig itthon pihenni Ficánkával, de nyilvánvalóan nem kalkuláltuk bele, hogy nekem piszok mód hiányzik E.

2014. december 14., vasárnap

Sad

a kedvem, mikor az egyetlen értelmes facebook csoportból törölnek, mert nem vagyok elég aktív. Most elmegyek és sírok egy kicsit. Hoppá... nem lehet, mert pont abból a csoportból töröltek.

2014. december 11., csütörtök

Komment

Kipihent napjaimon olyan kommenteket írok a facebookos kismama csoportokba, hogy OshoCoelhoOraveczNóra sírva könyörögne egy tanfolyamért nálam. Kevésbé kipihent napjaimon inkább nem kommentelek, mert a végén kiderülne, hogy Ficánka tőlem örökölte sátáni énjét is.

2014. december 10., szerda

Happymammy, happybunny

Tettünk egy látogatást megint bezzeggyerek és boldoganyáéknál. Igazából most egy elég rövidet, mert a múltkori "találkozzunk a városban" dolog eléggé megviselt és E. kijelentette, hogy így még egyszer nem akar látni.

Mert bezzeggyerek már mindent tud. Bezzeggyerek soha sem sír. Bezzeggyerek egy mosolygós kis angyal. Boldoganya megvilágításában Ficánkánk maga a testet öltött sátán. Én pedig rendre kiborulok, hogy Ficánka nem sátán, csak hiperaktív. Igazán nem tehet róla, tiszta anyja. Szóval, rövid látogatást tettünk. Ettünk mézeskalácsot, rántotthúst, nem ebben a sorrendben. És próbáltunk beszélgetni, de nagyon nem ment, mert bezzeggyerek egyfolytában visított, ha ölben volt, azért, ha etetőszékben volt, azért, ha játszószőnyegen volt, azért, ha hintában volt, azért. Végül megpróbálták altatni, sikerült is vagy 20 percre, utána pedig minden ment ugyanúgy. Ficánka ezalatt hol az én ölemben, hol E. ölében üldögélt, vigyorgott és a karácsonyi díszítést nézte. Vagy azon röhögött, hogy hozzáérintettem a szája széléhez a sajtosrudat, ő meg lenyalta róla az apró kis morzsákat.

Ennél a pontnál megkaptam, hogy szar anya vagyok (mert glutént csak a 6. hónapban nagyon alapos körültekintéssel vezetjük be a kisded életébe), amit nem fordítottam le E.-nek, mert rájuk borította volna az asztalt. Közben bezzeggyerek továbbra is nyüglődött, és ekkor olyan történt, ami ezelőtt soha. Boldoganya bevallotta, hogy reggel sírt, mert bezzeggyerek minden reggel ötkor kel és ő már borzasztóan fáradt. És ennél a pontnál újból sírva fakadt. Ott ültünk teljesen lefagyva. Majd bezzeggyerek apukája kikapta boldoganya karjaiból a gyereket, átvonult vele a másik szobába, mi pedig felváltva vígasztaltuk boldoganyát.

Aztán hazajöttünk. Útközben nem beszéltünk, szerintem mindketten emésztettük a történetet. Én a szaranyaságomon, E. pedig a hazugságokon rágódott. Ficánka fürdetése közben megbeszéltük, hogy bezzeggyerek is csak olyan, mint minden más csecsemő és boldoganya sem mindig totál heppi. Csak nem értem, hogy minek ezt mégis így beállítani. Hogy érezzem magam szarul, valahányszor Ficánka üvölteni kezd? Hogy azt gondoljam szarabb anya vagyok, mint más, mert néha úgy érzem megőrülök, ha még egyszer prüntyögnöm kell? Miért olyan nehéz belátni, hogy az anyaság nem mindig csillámpónikkal teli nefeljcses, pitypangos rét? Mert, hát, hölgyeim és uraim, bizony nem az.

2014. december 1., hétfő

Ma-ma

Muszáj vele eldicsekednem, hogy megkaptam életem első "Mamáját". Nyilván nem volt tudatos és azóta is hallgat, de ott és akkor, tisztán és érthetően felhangzott a: Ma-ma. És a felém nyújtott apró kis karocskák egyértelműen jelezték, én vagyok az, akinek szól.

2014. november 26., szerda

Four months

Rohan az idő és vele rohanok én is. Az elmúlt napokat megint delíriúszerű kábulatban töltöttük. Jön a foga, ezért mindannyian küszködünk. Én a napközbeni nem alvással, üvöltéssel, sírással, E. az esténkénti altatással, Ficánka nyögéseivel, mocorgásával, Ficánka meg a fogával. Már millió módszert kiróbáltunk, a leghatásosabb fegyverünk: a babakocsi. Csak legyen ki tolja. Rendszerint én tolom, napi 3-4 órát. Hegynek fel, hegynek le, hegynek fel, hegynek le. Még jó hogy azt mondják az útikönyvek, hogy London csupa sík terület.

És megfog, kézbe vesz dolgokat és forgatja, átteszi egyikből a másikba. Megragadja az ujjaimat és tömködi a szájába, hogy ott kéne masszírozni, azt a csúnya fogat. Persze minden tiszta nyál, az összes pólója, az én pólóm, E. pólója, a lepedő, a játékállatok, a textilpelenkák és a játszószőnyeg. Vigyorog, visítva nevet, kidugja a nyelvét úgy magyaráz, miközben a kezét tördelgeti hozzá. Ha azt mondod neki "I love you", gagyogva utánoz és röhög hozzá. 

Cseszik forgolódni, viszont próbál kúszni és ülni. Majd őrjöng, ha mindez mégsem sikerül. Élénk érdeklődést mutat a poharak és az ásványvizes palackok iránt. Néha magához ragadja őket, szorosan öleli a karjaival és a szájához tartja őket, utánozva minket. Mi meg álmélkodunk, hogy honnan tud ilyeneket. 

Az esti fürdés még mindig a nap fénypontja. Lehet rúgdosni, fröcskölni a vizet. Ha nem vagyunk elég szemfülesek merül és iszik is belőle nagy kortyokat. A kád csapja a világ legérdekesebb dolga, az éneklős, úszó teknős pedig továbbra sem. Rendszerint E. fürdet, én öltöztetek, néha pedig bent maradnak velem, amíg én fürdök és beszélgetünk az élet nagy dolgairól.

Nagyfiú. Néha megkérdezem tőle, hogy miért utál ennyire. Rendszerint üvöltés és sírás a válasz. Majd felveszem, átöleli a nyakam, könnyes arcát a nyakamba fúrja és hüppög. Ilyenkor elmegyünk sétálni, ahol mindketten megnyugszunk. Nézem a karácsonyi dekorációkat, miközben végre csend van és nyugalom. Ilyenkor néha én is sírok, már csak egy hónap és megyünk haza.


2014. november 20., csütörtök

Colours

Nem vagyok szexista, de kicsit meglepődtem, mikor az eredetileg rendelt sötétkék-türkizkék párosítás helyett rózsaszín-lilában küldték meg a rágcsa kendőt. Mivel Ficánkát nem érdekelték a színek és szinte azonnal a szájába tömte a kendő gumis végét, így úgy döntöttem, nem reklamálok, marad ez.

Délután nem tudtam kire hagyni Ficánkát, ezért együtt mentünk meghallgatni az előadás a hozzátáplálásról. Mindenki el volt ájulva milyen csodaszép kislányom van. Igyekeztem mindenkit kijavítani, hogy nem lány, hanem fiú, de nagyjából úgy néztek rám, mint egy őrültre. Végül az egyik anyuka ki is bökte, hogy:
- De hát rózsaszín kendője van!
- A nadrágja meg szürke, a felsője robotos, a kabátja meg kék. Van még valami probléma?

Nem szereztünk barátokat.

2014. november 17., hétfő

Swimming term

Szombaton volt az utolsó úszás óránk. Könnyes búcsút vettünk az oktatónktól, aki igen megható beszédet mondott befejezésül és most nem viccelek. Égett a képem, amiért nem adtunk neki legalább egy köszönöm kártyát. Ficánkát külön megdícsérte, mert ő volt a legfiatalabb, mégis ő fejlődőtt a legtöbbet és ő volt az egyetlen, aki minden alkalommal sírás nélkül megoldotta a feladatokat. 

Pedig azért elég durva hátránnyal indultunk. Tényleg ő volt a legfiatalabb, az első órán olyan éhes volt, hogy kínjában a tenyeremet szopta. Itt tanultuk meg, hogy rá nem vonatkozik az a szabály, hogy úszás előtt egy órával már nem etetünk. A második órára családi krízisből estünk be, mindannyian fel voltunk dúlva. Ennek megfelelően az egész úszás üvöltésbe torkollott. Harmadik alkalommal az oktató hívott, hogy az úszás elmarad, mert cserélik a vizet. 

Ennél a pontnál mondta azt E., hogy szerinte hagyjuk a fenébe az egészet. Végül annyiba hajlandó volt belemenni, hogy egyet még megpróbálunk. És milyen jól tettük! Ez alkalommal fordult a kocka és vigyorogva lubickolt, koncentrált és látszott rajta mennyire élvezi. Most az utolsó alkalommal volt annyira pimasz, hogy minden víz alatti úszásból felmerülve elnyomott egy ásítást. Esküszöm, még körül is nézett, hogy lássa mindenki, mennyire unja már az ismétlődő feladatokat.

A végén kaptunk oklevelet is. Őszintén büszke vagyok rá. Lassan megszokom, hogy neki mindenhez idő kell, hogy megszeressen dolgokat. Ebből a szempontból marha nagy türelem kell hozzá, ami nekem gyakran nem megy, szeretném siettetni a dolgokat, aztán persze rájövök, hogy önző vagyok. Meg aztán hova is sietek, maholnap már négy hónapos. Nagyfiú. Olyan, aki utál aludni, de imád úszni. Sír az oltásnál, majd mindenkire rámosolyog, hogy tudassa: én azért nem haragszom rátok. És már kiságyban alszik, nem mózeskosárban. Hálózsákban, szétterpesztett karokkal.

2014. november 12., szerda

Have a laugh

Esküszöm, hogy Ficánka humorban jobb, mint Jim Carrey. Reggel a szokásos peluscserét intéztem a pelenkázó asztalon, éppen ott tartottam, hogy összetekertem a használt pelust, hogy bedobjam a kukába. Éppen csak pár másodpercre fordultam el. Mégis mennyi lehet, amíg az ember kidob egy pelenkát? Mire visszafordultam az egész asztal csordultig volt szarral.

Mindez tökéletesen hangtalanul történt, abban a két másodpercben, amikor elfordultam. Szerintem a döbbenetet látni lehetett az arcomon, mert Ficánka felnevetett és azzal a lendülettel lenyomta a torkán az ujját. Sugárban ömlött vissza az alig tíz perce megevett tej. Jah, és mindezt nyilván pont akkor, mikor késésben voltunk. 

Röhögtem. Ezt másként nem lehet. 

2014. november 8., szombat

Ultimate fangirl

Most, hogy Benedict Cumberbatch bejelentette az eljegyzését Sophie Hunter-ral, rá kellett jönnöm, hogy én már évek óta arra a hírre várok, hogy bejelentse, apa lesz.

2014. november 5., szerda

My personal hell

Tegnap behívtak a kórházba felülvizsgálatra, vagyis azt hittem, hogy arra. Csupán egy órát vártam, azért, hogy aztán egy cukiédes kis doktornő, egy másik doktornővel karöltve elmesélje, hogy ami velem történt az a totális véletlenek szerencsétlen összjátéka. Kb. a felénél bejött egy idősebb doktornő is, aki azt találta mondani, hogy ha a szülésem után kaptam volna vért, akkor nem lett volna szükség műtétre.

Ennél a pontnál kicsit kiakadtam és megkérdeztem, hogy ha kaptam volna vért, akkor a bennem maradt placenta darab meggondolta volna magát és nem kezd el burjánzani? Vagy esetleg magától eltűnik? Ekkor hirtelen csend lett, nekem pedig leesett a tantusz, hogy ők itt velem szemben attól rettegnek, hogy beperelem őket. És tanúnak van bent ez a két ember, plusz ezért készítenek hangfelvételt az egészről.

Végül azt találtam mondani, hogy szerencsére van egy egészséges fiam, én is élek, szóval, részemről a dolog lezárva, és most hazamegyek, mert két órája ülök itt a semmiért és a fiam éhes. Majd hazajöttem, busszal, mert szükségem volt arra, hogy egyedül legyek és jól kibőghessem magam.

2014. november 3., hétfő

Brainiac

Komolyan nem gondoltam volna, hogy ekkora meló egy három hónapos szórakoztatása. Esküszöm hallom, ahogy felsírnak az agysejtjeim valahányszor prüntyögni kezdek neki. Próbáltam Shakespeare szonettekkel is szórakoztatni, de nem élvezte. Így marad a prüntyögés. Két év múlva újra tanulok majd beszélni és enni. 

That`s all folks

Mennyire EZT gondolom, mennyire...

2014. november 2., vasárnap

We

Olvasok egy baba-mama fórumot, próbálom kitalálni, hogy mit kapjon Ficánka karácsonyra. Mindenki áradozik egy bizonyos Jumperoo-ról, én meg próbálom kitalálni, hogy mi a fene lehet az, mert kép bezzeg nincs hozzá. Aztán egyszercsak beír egy mami, hogy:
"Mi is nagyon szeretjük, gyakran üldögélünk benne. Hamar el is fáradunk. :)"

Ettől a beírástól nem lett ugyan könnyebb, de próbálom elképzelni, hogy olyan lehet, mint egy karosszék, ahol a baba az anyuka ölében ül - értsd: mi - és a szék mondjuk ugrál (a nevéből kiindulva) vagy rezeg velük. Aztán valaki megszán, tesz be képet, és kiderül, hogy voltakép egy baby komp-ról van szó.

Miért? Miért? Miért kell többesszám első személyben írni egy babáról? Miért? Fel nem foghatom. 

Egyébként ma nem sírtunk.

2014. november 1., szombat

Honestly

Olvasgatom a mama-blogokat, ahol minden tiszta rózsaszín cukormáz, mindenki szeret mindenkit, plüss csillámpónik és szivárvány. Ezzel szemben az én elmúlt hetem nem szólt másról csak az üvöltve bőgésről nem alvásról, szopisztrájkról, fogzásról és hányásról. A tetejében még aranyerem is van, amitől nem tudok ülni. Szóval, welcome on the mothership. Nekem igazából csak egy kérdésem lenne, hol van a mi rózsaszín cukormázunk és szivárványunk?

Végül mivel nem bírtam tovább cérnával és már könnyekkel sem, elcipeltem orvoshoz. Ott bezzeg nem üvöltött. Nah jó, de. Miután levettem róla a bodyt és elpanaszoltam a bőgést, a nem alvást, a szopisztrájkot, a fogzást és a hányást. Ő meg ott feküdt, rózsaszín bőrével, puttószerű görbületekkel, üvöltve. A doki megvizsgálta, becsületére mondva, alaposan. Majd annyit mondott, hogy teljesen nyilvánvalóan egészséges baba és gratulál, hogy ilyen szépen gondját viselem. Oké, ennél a pontnál kezdtem el sírni.

Sírtam, mert nem értem, hogy ha annyira egészséges, akkor miért üvölt állandóan, miért nem alszik, miért nem eszik, miért hány... stb. Végighallgatott, majd ezt mondta - szó szerint megjegyeztem:
"Kedves Anyuka, a babák bőgnek. Minden baba bőg. Valaki bevallja, valaki nem. Vannak időszakok, mikor nem alszanak, nem esznek, üvöltenek, hánynak és fogzanak. Aztán vannak időszakok, mikor bőgnek, hisztiznek, csúnyán beszélnek és hánynak. És lesznek időszakok, mikor mindezeket visszasírja. A kisfia azért bőg, üvölt és kapaszkodik magába, mert maga az anyukája, megbízik önben és tudja, hogy csak maga az egyetlen, aki a problémáit orvosolni tudja. És amennyire én látom, remekül teszi."

Kifele menet még megkérdezte, hogy írjon e fel nyugtatót vagy akarok e szakemberrel beszélni. Nem akartam egyiket sem. Én igazából csak azt akarom, hogy Ficánka boldog legyen. Félék, hogy én ehhez kevés vagyok, hogy nem értem a jelzéseit. Illetve félek, hogy nekünk sosem lesz rózsaszín cukormázunk, pónikkal és szivárvánnyal.

2014. október 29., szerda

Third months

A harmadik hónap érezhető változásokat hozott, főleg az utolsó két hét. Eljutottunk ugyanis odáig, hogy már üvöltés és hiszti nélkül tudunk huzamosabb ideig házon kívül tartózkodni. Így voltunk vendégségben Bencééknél, aki Ficánkánál másfél hónappal idősebb. Érdekes volt látni, hogy Ficánka bár pont akkora volt, mint Bence, egy csomó mindenben le van még maradva a korából adódóan. Így viszont azt is láttuk, hogy hamarosan képes lesz dolgokat akarattal megfogni és tudatosan a szájába gyömiszkölni.

Következő hétvégén pedig vidékre utaztunk, a szomszédos Kent megyébe, találkozni E. régi haverjával, feleségével és két fiával. Gyönyörű házban laknak, elképesztően csodaszép környezetben. Pont olyan, ahogyan az ember a vidéki Angliát elképzeli. Ficánka pedig édes volt, mosolygós, mindenkit az ujja köré csavart. Végül két hatalmas zsák ruhával távoztunk. Nagyjából úgy néz ki, hogy egy éves koráig zoknin és bodykon kívül semmit sem kell vennünk neki. 

Egyre többször szóba kerül, hogy vidékre kéne költöznünk, pl. Kent ideális lenne, mert közel van Londonhoz, olcsó, csodaszép, jók az iskolák és jókat lehet kiránduli. Egy szóval pont olyan lenne, mintha otthon laknánk, és valószínűleg imádnám is. Bennem mégis vannak kétségek. Leginkább azért, mert az összes ismerősöm, barátom Londonban van és nekik nincs lehetőségük, pénzük engem csak úgy meglátogatni. Egyszerűen utálom még a gondolatát is annak, hogy megint új ismerősöket, barátokat keressek. Én a saját régi barátaimat akarom vissza. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó múzeumot és parkot akarok Ficánkának megmutatni, ha elköltözünk ezek csak hétvégi programok lesznek és nem olyanok, hogy reggel metróra ülünk és világot látunk. Persze ezektől a gondolatoktól nagyon rosszul érzem magam, mert ezek az én vágyaim és nekem most a fiam érdekeit kéne szem előtt tartanom, mint jó levegő, iskolák, nyugodt környezet.

Gyorsan le is írom, hogy milyen sokat fejlődött, pl. tud már hangosan röhögni, textil pelust csócsálni, nyálbuborékokat fújni és különböző idétlen pofákat vágni, dolgokat megmarkolni ís tartani. Szerencsére egyre kevesebbet sír, bár az időjárás változásokat rendre megsínyli, így pl. ma is nyűgösebb a szokásosnál. És persze, hogy kerek legyen a történet, beindultak a fogai. Szerencsére mostanra bevásároltunk minden gélt, granulátumot, lázcsillapítót, szóval jöhet bármi.

2014. október 25., szombat

NHS again

- Jó napot kívánok, a receptemért jöttem.
- Neve?
- John Smith. (személyiségi jogok miatt a nevet megváltoztattam, mintha nem tudná amúgy is mindenki)
A recepciós kislány csak keres, keres. Harmadszorra is nekifut, majd:
- Születési ideje?
- 75. augusztus 6.
Újból keres, majd egyszer csak felkiált:
- Nahát, az "S-nél" volt!
Mi már nem merünk röhögni...

2014. október 22., szerda

Bad luck

Azon napok egyike mikor legszívesebben azonnal összepakolnék és elköltöznék. 5 órája altatom a gyereket, de valahányszor becsukja a szemét, az emeleten elkezdenek szögelni, bebasszák az ajtót, felteszik a teavizet, fel-le sétálnak a nyikorgó lépcsőkön, felfúrják a képeket, új csengőhangot próbálnak az új telefonra, majd hangosan telefonálnak, mert kicsit süketek és poénból megnyomják a csengőt. Igazán kár, hogy szeretem E. szüleit, így a gyilkosság sajnos nem megengedett.

2014. október 21., kedd

Growth spurt

Múlt hét végén Ficánka is átesett a növekedési ugráson, mikor is óránként éhes volt és megállíthatatlanul üvöltött, ha kevesebb tejet kapott, mint amire számított. Ennek örömére, most újból visszaesett a három hetes hasfájós korszakára, mikor megállíthatatlanul üvöltött a hascsikarástól. 

Nem unatkozom.

Ugyan itt: közepesen használt 36 éves test, agyhalott állapotban eladó.

2014. október 9., csütörtök

At the GP

- Jó napot kívánok, időpontunk van a 8 hetes oltásra és felülvizsgálatra.
- Neve?
- Ficánka.
- Születési idő?
- Augusztus 4.
- És tavaly vagy idén?
- ???

(NHS mi így szeretünk!)

2014. október 8., szerda

Second month

Éjszakánként még mindig gyakran ébredek rémálomból. Leggyakrabban a műtétről álmodom, ahogy fekszem a vakítóan fehér műtőben, csövek lógnak belőlem, miközben többször megszúrnak, hogy még több csövet rakjanak belém, a gépek sípolnak minden egyes szúrásnál, az orvosok pedig aggódó arccal kérdezgetik, ujjukkal a nyaki ütőeremen: hogy van? jól van? Én pedig halkan, suttogva, mert minden levegővétel nehéz, könyörgöm nekik, hogy hagyjanak meghalni.

Ennél a pontnál rendszerint megébredek, boldog vagyok, hogy nem hallgattak rám. Attól még boldogabb vagyok, hogy Ficánka a jobbomon (mózeskosárban), E. a balomon horkol. Néha felnyögnek, apa és fia, kórusban, sztereóban. Én pedig boldog vagyok. Van amikor persze szorongok, mert nem csináltunk még mindig útlevélképet, mert holnap egyedül utazom Ficánkával buszon, hétfőn meg metrón, mert aggódom, hogy az L&Q mit fog szólni a kérelmünkhöz, hogy nem hagytam e túl későre a pelenka rendelést, hogy hol fog érni a szoptatás, ha a városban lődörgöm, hogy megjön e időben a BioGaia csepp, hogy E. vajon eleget aludt e... stb.

Közben észrevétlenül a napok valahogy egyszerűbbek lettek. Persze még mindig összekeverem a "fáradt vagyok" sírást az "éhes vagyokkal", ennyire szar anya vagyok. Viszont már legalább van mit összekeverni az előző havi egybefüggő üvöltés helyett. A sírás ettől még mindig fárasztó, idegőrlő és gyötrő, hogy segítsek, mit csináljak... de legalább már tudom, hogy nem egész napra szól. És igen, a rutin segít, bár altatásban még mindig igen rosszul teljesítünk, de legalább már eljutottunk odáig, hogy néha önmagát altatja el amikor mi már föladjuk, ami elég nagy teljesítmény. 

És nevet. Fogatlan szájával, összehúzott szemekkel, huncutkodva. Reggelente így ébredünk. Föléhajolok, ő pedig rámvigyorog, tiszta, szeretetteljes csillogó szemekkel. Ha felé nyúlok, kurjant és nevet tovább. Ilyenkor elönt a hála azok felé az emberek felé, akik, ott akkor nem hagytak meghalni, az Anyukám felé, aki bátorított és E. felé, akinél jobb apa nincs is e földön. És úgy érzem, ha nem ölelhetem magamhoz össze is dőlne a világ.

A rutinunk pedig bár nem pontos, de legalább valami. Reggel ébredünk, amikor. Mindketten átöltözünk, már Ficánka is rendes utcai ruhában feszít egész nap, mint a nagyok. Majd elütjük az időt a délelőtti alvásig, aztán én ebédelek, ő meg nézi a babakocsiból. Délután, ha jó az idő, csavargunk, barátokkal találkozunk. Mert már mobilak vagyunk, magamra kötöm a hordozóba és már hasítunk is. Persze estére marhán fáj a hátam és a derekam, de legalább kimozdulunk, ami minden pénzt megér. Esti fix időpontunk még a hét órai fürdés, amit imád. Ha valahogy elfelejtkezem az időről, akkor sírással követeli a fürdést, mi meg rohanunk teljesíteni a kívánságát.

Ha E. hazaér fürdetésre, akkor ő fürdet. Ficánka olyan szeretettel bámul rá, hogy én rendre elbőgöm magam minden alkalommal, így a fiúk kitiltottak a fürdőszobából. Csak annyira mehetek be, hogy pizsibe bújtassam Ficánkát. Fürdés után kicsit elpilled, ilyenkor megehetjük mi is a vacsit, beszélgethetünk, fürödhetek én is. Majd megébred és 10-ig vigyorog, dumál nekünk, amikor is bealszik vagy a saját viccein, vagy a mellemen.

A legjobb az egészben, hogy mindezt már durva sírás nélkül. Nyilván sír most is, de kiszámítható és könnyebben megnyugtatható. Tisztán látszik, hogy kifele megyünk a rémálomból. Én pedig napról napra szerelmesebb vagyok a fiamba.

2014. október 3., péntek

Language

Annyira elszégyeltem magam miután elolvastam ezt a kávészünetes lánynál:
itt ul melletem egy magyar picsa, ( marmint a szo szoros ertelmeben ugy nez ki, mint egy ukranprosti) mellette az angol ferje, es a par honapos gyerekehez angolul beszel. de ha a ferje nem figyel. akkor is.
de miert?!?!?!?!?

Mert én is így csinálom. Úgy értem, ha E.-vel vagyok mindig angolul beszélek Ficánkához, mert nem akarom, hogy úgy érezze ő kimarad a kommunikációból. Ha kettesben vagyunk Ficánkával mindig magyarul beszélek hozzá. Magyarul énekelek, magyarul mondom a mondókákat. Próbáltam angolul is, de valamiért nem éreztem hitelesnek a számból, így ez marad olyan alkalmakra, mint a baba úszás. Pedig frankón tudok már vagy 4 mondókát, de valahogy egyik sem olyan vicces, mint a "Megy a gőzős" vagy az "Éliás, Tóbiás", főleg a dödölle része.

Egész idáig nem féltem, hogy Ficánka nem tanul meg magyarul, most viszont bennem van a félsz. Annyira szeretném, ha értené és élvezné azokat a meséket, történeteket, amiket én is gyerekként.

2014. október 2., csütörtök

Pubic nursing

Ahogy olvasom a nyilvános szoptatás elég megosztó téma odahaza. Még Isolde is írt róla posztot. Itt a nagy ködösben, ez tökéletes magánügy. Úgy értem nem vonulnak a nők az utcára azért, hogy nyilvánosan is szoptathassanak, mert ez teljesen magától érthetődő jogod. Nem kell wc-ben bújdokolnod csak azért, mert a babádra rájött az éhség. Hiszen te sem a klotyóban bujdokolva étkezel. Csak annyi az általános kérés, hogy amennyire lehet fedd le magad, hiszen a csupasz mell itt is félreértésre adhat okot.

Mikor még terhes voltam, úgy gondoltam, hogy soha életben nem fogok nyilvánosan szoptatni, mert az olyan... olyan... illetlen. Aztán megszületett a fiam, aztán lett egy iszonyú durva műtétem és ezek az élmények gyakorlatilag kiölték belőlem a szégyenérzetet. Az alatt a két hét alatt annyi ember látta az alsó részemet és annyi ember keze megfordult bennem, hogy mára már baromira nem érdekel ki, mit gondol arról, hogy nyilvánosan szoptatok.

Persze ne úgy képzeljétek el, hogy kiülök a placcra, előkapom a mellem és ráteszem a gyereket. Ennyire azért én sem vagyok naturista. Vannak csudaszép szoptatós felsőim, melltartóim, amikben valóban egy mozdulat, amíg mellre teszem Ficánkát. Aztán ráteríek a fejecskéjére egy textilpelust vagy a kardigánomat és az egészből senki nem lát semmit, csak két kalimpáló gyereklábat. Nyilván mindenki tudja mit csinálok, mégis eddig csak mosolygást és kedves szavakat kaptam ismeretlenektől. Jó is ez így. 

Tudom, hogy a szoptatás intim dolog, köztem és Ficánka között, mégsem ülhetünk örökké a szobában bezárva csak azért, mert szoptatok. Amennyire lehet megteremtem neki így is a csendet és a szeparációt, de nekem, mint társas lénynek szükségem van arra, hogy kimozduljunk otthonról, és mivel tápszerről és cumisüvegtől hallani sem akar, ezért nincs más megoldás. A mellem mindig kéznél van, nem kell sterilizálni, nem kell melegíteni, pont úgy jó. Az pedig, hogy ki, mit gondol a nyilvános szoptatásról, mint illetlenségről, zavaró dologról, magasról letojom.

2014. szeptember 25., csütörtök

Tissue

Úristen, a fiam angol lesz! Durván megvetően bámult rám, mikor kifújtam az orrom. Majd kiröhögött.

2014. szeptember 23., kedd

Mummys`blogs

Szoptatás alatt szoktam általában netezni, mert Ficánka, bár úgy eszik, mint egy disznó, mégis valahogyan lassan és komótosan teszi. Ilyenkor van időm mama blogokat is olvasni, amit inkább ne tennék, mert esküszöm, hogy ezek még borzalmasabbak, mint a babás fórumok. A linkelt blogok persze kivételt képeznek, de a többi... mindig is tudtam, hogy nagy az Isten állatkertje, de nem gondoltam volna, hogy ennyire alacsony a kerítés.

Általános mama-blog: a mindentudó. Ő az, aki már a terhessége alatt magáévá tette az összes kismama szakirodalmat. Persze jellemzően csak egy szerzőtől. Így lesznek ők a vidaágisok, a suttogók, a spockosok...stb. Igazából önálló gondolatuk nincs, viszont minden esetre tud egy remek idézetet. Véleményt mondhatsz, de csak a megfelelő iskolával iránymutatót, különben kommentek hada támad rád, utánad nyomoz és megtalál, bármilyen fórumba írsz legközelebb.

A csillámpónis. Minden gyönyörű, minden tökéletes, minden harmónikus. Szinte hallod a kacarászó angyalkák hangját. A baba nem sír, hanem traumatikus születésélménye van, 5 évesen is. Könnyedén, mosolyogva egyensúlyoz a kakis pelenkák, síró gyerek, háztartás között és persze 6 hét után már szexdémon is, de mindezt csak zárójelben, sokat sejtető smilekkal megtüzdelve. Ellenvéleményt hallva, rád uszítja a Szives Bocs Eltakarító Brigádot.

Az ökó. Hasonló, mint a csillámpónis, csak glitter nélkül. Mi vagyunk a hosszan zengő ohhhhmmmm... akkor is, ha a gyerek 7 órája üvölt. Bár ilyen azért ökó anyuéknál nem fordulhat elő, mivel a baba már két hetesen jógázik, tökéletes légzéstechnikával. Szoptat. Bárhol, bármikor. Szerinte a kibukkanó mellbimbó az életünk szerves része. (Szerintem az életem szerves része a nutelláskenyér.) Mosható pelenkát használ, hogy kevesebb legyen az ökológiai lábnyom, viszont 100% pamut gyerekruhákat vásárol, amit ügyes kínai gyerekkezek varrtak cukira.

A próbálkozó. Első gyerek. Bízik az ösztöneiben, viszont azok nem jönnek könnyen. Azért a pelenkázással boldogul. A sírás megrémiszti, a hasfájás is, ezért mindent kipróbál. Cseppeket, szusszpenziókat, ecsetelőket, masszírozást, paskolást. Valami csak bejön. És közben sisseg, ringat, hordoz, aggódik és próbálkozik. Ez az erőssége. És blogot ír.


2014. szeptember 21., vasárnap

Differences

Most elmesélem nektek a különbséget az angol és a magyar nagymama között. Igazából borzasztóan le is lehet egyszerűsíteni a különbséget, nem lenne fontos külön posztot írni róla. A magyar nagymama az, aki énekel, táncol, idétlen képeket vág, órákig sétál fel-alá egy nyugtalan babával a karján, ha kell, nem csinál nagy ügyet egy síró gyerek láttán és szó nélkül tisztába teszi, ha arról van szó.

Az angol nagymama egyfolytába a szomszédokat lesi. Ha a gyerek sír, biztosan ránkhívják a gyámügyet. Csak új holmit vehetünk, felejtsd el a second hand-et, mert mit szólnak a szomszédok. Kertbe nem lehet kiülni, mert mit szólnak a szomszédok, ha megnyikkan. Nem énekel, nem járkál, nem szórakoztat, maximum mosolyog rá. Nem teszi tisztába, mert az az anya dolga (akkor is, ha az éppen az orvossal beszélget). Annyit hajlandó, hogy megfogja a gyereket, mikor az mosolyog. Ha már nem, átadja, mert a síró gyerek félreértésekre adhat okot, ráhívhatom a rendőrséget bántalmazásért. Ne firtassátok, ez Anglia. Buzi nehezen tanultam meg azt is, hogy ha egy gyerek elesik előtted, nem mész oda, hanem kikerülöd, és maximum foghegyről odaveted neki, hogy: Are you alright? Hozzányúlni nem szabad, mert a végén rádvernek egy bántalmazást.

És az én angol anyósom mereven tartja is magát ehhez. Gyönyörű napokat élünk meg együtt. Szerencse, hogy még egy hétig itt van nekem az Anyukám.

2014. szeptember 11., csütörtök

The best mum

Nincs sok társaságom mostanában, leszámítva Ficánkát, aki most is békésen horkol mellettem, ezért aztán minden barátkozási lehetőséget meg kell ragadni. Pláne, ha ott is közel hasonló korú pelenkás van. Csak azzal nem számoltam, hogy az anyák egyből átváltanak "bezzeg" üzemmódba, ha a gyermekükről van szó. Így megtudtam, hogy "bezzeggyerek" már kezdetektől fogva 3 óránként evett, sosem lógott a cicin, csak megette a kaját és már ment is aludni, önállóan alszik, az éjjeleket magától átalussza, sosem ringatják kézben és egyáltalán csak minimális esetben tartják kézben, a legritkább esetben sír, mosolygós boldog baba.

E. mindezt sztoikus bölcsen hallgatta végig, de mikor hazaérve bőgtem egy nagyot, mivel Ficánka akkor eszik, ha ő úgy gondolja, általában 2-3 óránként, de néha becsúszik közte is. Hasfájós, ezért ringatva alszik, egy ágyban velem, amit szégyenlek, mert mindenkinek ügyesen alszik kiságyban, de ő az istennek sem akar, már attól is üvölt, ha csak fölé tartod. Az éjjeleket átalussza ugyan, ha szemfüles vagyok és három óránként megetetem (tehát én nem alszom). Sokat van kézben, utál egyedül lenni, általában este 9 és hajnal 1 között üvölt, miközben rázom a seggét és sissegek neki. 

Szóval, bőgtem, mint a marha, mert még Anyától is megkapom skypeon keresztül, hogy totál elkényeztetem a gyerekemet, mindent szarul csinálok. Összességében szar anya vagyok. Aztán E. lazán csak annyit mond: láttad a barátnőd szeme alatt a hatalmas fekete karikákat? Majd rögtön másnap egy zárt mamiknak szóló facebook csoportban belefutok egy megjegyzésbe, amiben segítséget kér, mert a pelenkás nem alszik, sokat sír és állandóan kézben van.

Az egészből csak azt nem értem, hogy minek alakoskodni, képmutatni? Ha én elmondom, hogy nekünk milyen problémáink vannak, ő miért jön elő a "bezzeg" témával és miért nem próbáljuk együtt megoldani? Nem igazán értem ezt az egészet, komolyan. 

Egyébként azt meséltem már, hogy Ficánka kimondta az első szavát (édesdrágaegyetlenanyukám) és tegnap kapaszkodás nélkül elindult. 

2014. szeptember 6., szombat

Sleepy time

Fiúk az ágy közepén fekszenek összeborulva. Mióta E. átköltözött a másik szobába az üvöltő pelenkás miatt nem aludtunk egy ágyba. Boldog vagyok. Az örömömet az sem tudja elrontani, hogy nekem már nincs hely az ágyon, így a lábuknál összegömbölyödve internetezem hajnal kettőkor.

2014. szeptember 4., csütörtök

First month

Ma egy hónapos Ficánka. Ennek örömére kaptunk egy pár babaruhát, mert olyan rohamtempóban nől, hogy szinte felélte az összes gyönyörűen válogatott holmikat, nekem pedig őszintén nincs időm, erőm arra, hogy hetente új rugikat vegyek. Lassan egyébként is belefér a 3 hónaposoknak szánt kollekciókba, ugyanis egy hónap alatt nőt 6 centit és hízott 1 kilót (57 cm, 4.9 kg). Így most már végképp nem tudom hogyan fért el bennem egy ekkora gyerek.

A hetünk másik vicces epizódja az arcon kakkantás mellett, hogy voltunk gyerekorvosnál, ahol meztelenre kellett vetkőztetni Ficánkát, hogy meg tudják mérni. A szomszédos pelenkázó asztalon egy csudaszép csöpp kislányka feküdt, de Anyukája egyre csak Ficánka csülkeit csodálta, majd megkérdezte mennyi idős a nagyfiú? Mondtam neki, hogy pont egy hónapos, majd persze visszakérdeztem, hogy: és a pici lány? Kiderült, hogy a csöppség 8 hetes, én pedig szembesültem vele, hogy a gyermekem body builder.

A másik nem túl vicces sztori, hogy elért minket a hasfájós végzet, ami miatt nem alszunk túl jól. Mármint egyáltalán nem. Mondjuk Ficánka egy dög, mert most itt alszik mellettem, én meg posztot írok, ahelyett, hogy aludnék. E. pedig minden nap Red Bull, esszpreszóval nyit, amit óránkénti latte-val fejel meg. Este 9-től altatunk kb. éjfélig, aztán szerencsére kómába esik és ha sikerül ügyesen etetnem reggel 9-ig úgy is marad. Csak az esti műsort kell valahogy kibírni, végül is, ha azt vesszük 3-4 óra folyamatos üvöltés az majdnem semmi. Én pl. már nagyszerűen tudok könnyeimet nyelve hangtorzulás nélkül gyerekdalokat énekelni és közben ringatni a hirtelen 6 kezet és 6 lábat növesztő visitó, kapálózó kisdednek. Kár, hogy ezt később nem írhatom bele az önéletrajzomba.

Amit egyébként sikerült még ezalatt az egy hónap alatt elsajátítanom, az az, hogy megszüntem ÉN lenni. Már nincs olyan, hogy én szeretnék ezt vagy azt. Gyakorlatilag minden pillanatban Ficánkához alkalmazkodom, a saját identitásom megszűnt létezni. A vicc az az egészben, hogy szülés előtt fennen hangoztattam, hogy ez nem lesz így, mert majd én megmutatom... aztán be kell látnom, hogy ez a dolog egyszerűen csak így van. Mert őszintén egyszerűbb úgy végigcsinálni egy napot, ahogyan ő akarja, mint ahogyan én szeretném. De ezt belátni azért nem olyan könnyű, sőt, őszintén megmondva ez egy óriási lecke az élettől.

2014. szeptember 1., hétfő

Poo

Néhány napja cicza írt egy vicces posztot a macskája kakilási balesetéről, amin én jót röhögtem, mert eszembe jutott, hogy ilyenből nekem is kijutott anno. Nyígok is folyton E-nek, hogy kell nekünk egy macska, mert a macska örök humorforrás. Erre persze mindig megkapom, hogy itt van nekünk Ficánka, mint örök humorforrás.

Az elmúlt napokban esküszöm nem éreztem úgy, hogy egy stand-up komikussal élnénk együtt. Különösképp tegnap, amikor az egész napot csak kézben volt hajlandó tölteni, ha letetted, üvöltött, ha átadtam másnak, üvöltött. Még az étkezéseit is üvöltve, őrjöngve töltötte, aludni egy másodpercet sem aludt egész nap. Próbáltunk mindent, de az összes reakciója kimerült a tágra nyitott szemekben, krokodil könnyekben, remegve, csapkodva, vöröslő fejjel bőgésben. Este 11-kor még körbe-körbe autóztunk a háztömb körül, miközben ő felváltva nézelődött vagy üvöltött. Reggel kilenctől éjfélig tartott ez a műsor, amikor egyszerűen mély álomba merült.

Ma reggel mosolyogva ébredt, hát nem lehet nem imádni, komolyan. Indításként gondoltam lecserélem a pelusát. Felpakoltam a pelenkázó asztalra, lefejtettem róla a ruhát, pelust, majd egy óvatos mozdulattal próbáltam megtörölgetni a popsiját, amikor... igen, kitaláltátok. A gyermekem arcon szart. Én nagyon remélem, hogy ez csak a kezdő anyukák "szerencséje" és nem lesz belőle rendszer, mert szerintem a következő alkalommal már nem fogok ennyire őszintén röhögni.

2014. augusztus 23., szombat

Hamlet

A naivságomat mi sem tükrözi jobban, mint mikor kiderült májusban, hogy Benedict Cumberbutch szerepelni fog élőben, színpadon augusztustól, októberig, én pedig gyorsan kiszámoltam, hogy simán elmegyünk majd októberben, mit nekem pár hetes gyermek. Most meg igazából ott tartunk, hogy gyakorlatilag magamra kötve cipelem a 4 és fél kilóját mindenhová és nem igazán látom, hogy mikor jutunk el arra a pontra, hogy beteszem a kiságyba és ő alszik, mint minden normális baba. Mondjuk azt sem látom még, hogy pattanásos, kötekedő kamasz lesz. Szóval, ez még jelentheti azt, hogy egyszer majd aludhatok hason, újra.

Azért egy kicsit boldog voltam, mikor bemondták a hírekben, hogy percek alatt elfogytak a jegyek és az online vásárlóknak esélyük sem volt. 

2014. augusztus 15., péntek

Dr House

Két lábon járó Dr House epizód vagyok, bizony mondom néktek. Kezdődött a közel 60 órás vajúdásommal, folytatódott egy előre be nem tervezett életmentő műtéttel. De most már jól vagyok, asszem.

Mondjuk igen távol állt maga a szülésem a tervezettől, a lebegjünk a szülőmedencében miközben szülünkből, lett egy epidurális, fogós szülés. Hála a szülésznőnek, aki első blikkre elmérte a táguládomat, majd nem vette észre, hogy a méhszáj beszorult Ficánka feje alá, így hiába nyomok, értelme semmi. Nagyjából sikerült egy nap után észrevenniük, hogy nem tágulok, valami baj van. Így felkerülve a szülészetre gyakorlatilag minden orvos keze megfordult bennem, hogy a méhszájat arrébb bökdössék. Addigra viszont annyira fáradt voltam, hogy kaptam egy fincsi epidurális érzéstelenítőt, amitől aztán nyomtam, mint a meszes.

Egészen addig, míg az orvos úgy nem döntött, hogy ez magától nem fog menni, így áttoltak a műtőbe, ahol vágtak, majd nyomtam, majd azt mondták kint van a feje, én meg bőgtem. Akkor is bőgtem, mikor rámtettek egy véres, tekerdőző csomagot és azt mondták, ő a kisfiam. Aztán gyorsan lekapták rólam, és azt kiabálták: vért veszít, vért veszít... E.-t elvezették Ficánkával, csak a hátát láttam sokáig, ahogyan nevet, mert Ficánka lepisilte a doktorbácsit, maj körbekakilta a területet. Közben engem hárman varrnak, miközben bőgők.

Lábadozóban Ficánka minden teketória nélkül szopni kezd, én meg többször elájulok a vérveszteség miatt. De ez senkit sem gátol meg abban, hogy éjjelt már a zsúfolt, menekülttáborra emlékeztető szülészeten töltsük és utána még három napot. Miközben óránként jön valaki vérnyomást mérni, vizet hozni, öltést nézni, hőmérőzni, fejet tágítani, kaját hozni, Ficánkát mérni, újabb infúziót bekötni... stb. És mindannyiszor elmondják mennyire fontos, hogy pihenjek.

Három nap után kisebb összeveszés árán hazajutunk. De nem érzem túl jól magam, vasszintem még mindig esik és valahol valami gyulladás van bennem. Öt nap múlva, mikor ökömnyi nyers hús kezd potyogni belőlem és dől a vér, hirtelen minden világos lesz. Kórházba robogunk, miközben bőgők, mindenütt vér. Triage-ra érve elájulok, egy teljesen új szobában ébredek, csövek lógnak belőlem, számon oxigénmaszk, ezen túl látom E. sápadt arcát, miközben ömlik belőlem a vér és a véres húscafatok. Orvosok hada próbálja megállítani ezt az egészet, millió injekció a lábamba, csövekbe. Vér csöpög belém, végül áttolnak a műtőbe, ahol újabb vénákat keresnek rajtam, de minden szúrásnál leesik a vérnyomásom és hangosan könyörgök, hogy hagyjanak meghalni. Megkapom az újabb epidurált, majd érzem, hogy porszívózzák ki belőlem a trutyit és sírok. Majd elvesztem a fonalat, és később a lábadozóban ébredek. Elmondják, hogy milyen erős vagyok és szerencsés, mert a harmadik tasak vérre végre reagáltam és így nem az intenzíven kötöttem ki, hanem itt.

Végre jobban érzem magam, bár a műtét borzasztó fájdalmat hagyott maga után, érzem, hogy megkönnyebbült a testem. Nővérek és a családom vigyáz rám, végre tudok Anyával is beszélni. Mindketten sírunk. Ficánka is bejön meglátogatni, aztán hazamegy a nagymamával. Most nekem kell a pihenés.

Néhány nap után már itthon lábadozunk. Fáradt vagyok, nincs rutinom a babaápolásban, sokat sírok, mindenem fáj. Reménykedem, hogy idővel szuperanya leszek. Olyan, aki 3 óránként etet és rutinszerűen teszi a dolgát.

2014. július 26., szombat

Pintetest

Nekem miért nem mondta senki sem eddig, hogy a Pinterest addiktív? Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nyomkodjam, pin-eljem, like-oljam. Atyaúristen, soha életemben nem függtem semmi számítógépes alkalmazástól, de ezt egyszerűen muszáj percenkét frissíteni. Megőrülök, imádom.

E. is rajongó lett. Nagyon meggyőző tudok lenni.

2014. július 25., péntek

Patience

Tök őszintén mondom nektek, hogy az, aki azzal kábít, hogy a terhesség első három hónapja maga a pokol, akkor még nyilvánvalóan nem volt terhes életében sosem. Elmondom, hogy az utolsó két hét (a kiírt naptól számítva), rosszabb MINDENNÉL. 

Ez az a pont, amikor a pocakod annyira lent van, hogy már nem látod a köldöködet, más egyéb testrészeidről már ne is beszéljünk. És kőkemény. Mintha egy óriási bazalttömböt cipelnél magaddal mindenhová. Jah, és önálló akarattal bír. Vagyis ha eldőlsz balra, majd kiegyenesedsz, a pocakod még hosszú percekig a bal oldaladon marad és hevesen kapálózik a helyváltoztatás miatt. A kapálózás pedig többé már nem egy cuki mozdulatsor, amitől elalélsz és könnybelábadt szemekkel simogatod a csöpp dudort, hanem messzemenőkig fájdalmas dolog, amitől kétrétgörnyedve nyöszörögsz.

Hah, és a hormonok! Ha eddig nem őrültél meg tőlük, akkor majd most. Képes vagyok két másodperc alatt bárkit elküldeni a picsába, majd a harmadik másodpercben őrjöngve, takonytól fuldokolva bocsánatot kérni. Nem szép látvány. A mélypont valószínűleg ma volt, mikor 17 perc skype-olás után közöltem Anyukával, hogy tegyük le, mert neten keresztül fogom kinyírni, pedig csak annyi volt a bűne, hogy naaaaaaagyon, naaaaaagyon cuki volt és megérő.

Az egyetlen ember, akit hosszútávon is elviselek magam mellett, az E. Tegnap mikor túl voltam egy bocsánatkérésen (taknyos, nyálas), közölte velem nagyon komoly arccal, hogy olyan vagyok, mint egy túlhajtott olimpikon, akinek másnap versenye lesz. Majd másnap aztán közlik vele, hogy hoppácsak mégsem, legyen inkább holnap. Majd a következő nap, mikor testben és lélekben felkészül a nagy napra, megint lemondják. Azt hiszem ennél találóbban senki sem fogalmazta még meg. Várok, minden nap várok. Remélem már nem kell sokáig... grrrrrr...

2014. július 16., szerda

How about your pain?

Az első fájásos éjszakámon azt hiszem mindketten egy kicsit meglepődtünk. Mármint Ficánka és én. Én azon, hogy ez most buzira fáj, Ficánka meg azon, hogy neki ezekkel az összehúzódásokkal együtt kéne működnie. Maradjunk annyiban, hogy ez nem ment neki túl fényesen. Jellemzően pont akkor kapálózott a leghevesebben, mikor nem kellett volna. Így az éjszakát csendesen vergődve, két Fekete tőr testvériség kötettel töltöttem.

Következő éjszakánk a passzív ellenállás jegyében telt. Ficánka bevágta a durcit, gyakorlatilag akkor sem volt hajlandó megmozdulni, mikor már tök egyértelmű volt, hogy ez most jóslófájás. Meg is jegyeztem magamban, hogy no, lám, tiszta anyja, ha valami nem sikerül elsőre, beül duzzogva a sarokba. Összegömbölyödve elvonult a bal oldalamra és csak immel-ámmal volt hajlandó kicsit mocorogni.

A mai éjszakán aztán ádáz küzdelmet folytatott minden jóslófájással. Vagyis pont ellentétesen feszített minden egyes alkalommal. Komolyan, tiszta apja. A legegyszerűbb helyzetekben is képes megtalálni a legbonyorultabb megoldást. 

Már tök várom, hogy mára mit talál ki. Még szerencse, hogy a Fekete tőr testvériség könyvei jó hosszúak és 12 kötetből áll, így addig sem unatkozom. Illetve nesztelen nindzsa-kén tudok már wc-re menni és kekszet zsákmányolni a konyhából. Arról pedig ne is beszéljünk milyen érdekes tornamutatványokra vagyok képes, hogy enyhítsek a fájdalmon. Azt hiszem egyedül még fejen állni nem álltam, de lehet, hogy az a pont is eljön. A hajlékonyságomat mi sem bizonyítja jobban, minthogy sikerült levágnom a lábkörmeimet, ami ezelőtt másfél hónappal komoly fejtörést okozott. Szóval, ha másra egyelőre nem is, de arra kiválóak a jóslófájások, hogy megőrizzem fiatalos kecsességemet ami jelen pillanatban egy mammutéval vetekszik.




2014. július 14., hétfő

8 and the half


Igazából tökéletesen megdöbbentő, hogy ez a poszt lesz az utolsó pocakos képes, innentől majd a piszkos pelenkákról fogok képeket feltölteni. Rettegjetek! 

Ez történt az elmúlt 38 hétben:
~ 6 terhességi teszt, hogy biztosra menjünk
~ 8 doboz terhes vitamin, plusz 3 üvegcse D vitamin
~ 3 doboz vas shase, plusz számtalan brokkoli és bárányhús
~ 14 kiló
~ 3 terhes nadrág és 2 új szoptatós póló
~ babaváró buli
~ cuki ruhácskák Ficánkának
~ 4 ultrahang, számtalan szívhang ellenőrzés (mindet utálta)
~ helycsere az ágyunkban (most én alszom kivül)
~ papa-mama tanfolyam
~ szoptatási tanfolyam
~ szülőotthon tanfolyam

Ezen kivül pl. egyáltalán nem tudok olyasmiről beszámolni, mint hányinger, vérnyomásingadozás, vizesedés, étvágytalanság. Olyanokról viszont, hogy többször is majd kirúgta az oldalamat, igen. És most van az, hogy minden ellenőrző vizsgálatnál közlik velem, hogy ne ijedjek meg, de szerintük nem húzom már sokáig. Ezt egyébként mindenki vicces bocsánatkérő arccal teszi, majd magyarázatként hozzáfűzik, hogy Ficánka túlságosan is lent tanyázik már. Szóval, ne ijedjek meg.

Én pedig valóban nem ijedtem meg, mikor tegnap az éjszaka kellős közepén egyszer csak a jóslófájás nem volt többé jósló, csak fájás. Aztán, ahogy jött elmúlt, még visszaaludnom is sikerült. Ma pedig megemlítettem a védőnőnek, aki bocsánatkérő arccal közölte, hogy már nem húzom sokáig. És ne ijedjek meg, csak számoljak. Ha négy percenkét jönnek, akkor pedig irány a szülőotthon. 

Azért még azt megkérdezte, hogy mit éreztem és hol. Mondtam neki, hogy pont olyan érzés volt, mintha valami megpróbálna kibújni belőlem, csak éppen egy elég szűk pontot választott volna rá. Válasza csak annyi volt, hogy igen, pont ilyen, már nem húzom sokáig. De ne ijedjek meg. Mondjuk szerintem E. ennél sokkal tömörebben összefoglalta: whaaaaatafuuuuck.

2014. július 11., péntek

Guinea pig

Annyira kár, hogy allergiás vagyok a tengerihucura. Pedig milyen édesek.




2014. július 4., péntek

Sea fruit

A mai nap tökéletes félrehallása: sea fruit pencil case. Lehet találgatni, hogy hogyan is néz ki egy ilyen. Nekem nem sikerült. Öt perces kérdez-felelek után sikerült rájönnöm, hogy: see through pencil case-ről beszélünk. Mondanom sem kell, hogy majd bepisiltem a röhögéstől. Az angol nyelv és szépségei, sosem fogom megtanulni.

2014. június 30., hétfő

List

Akartam írni egy szép tartalmas bejegyzést a barátságról, de meggondoltam magam, mert nincs kedvem újból és újból felbaszni az agyam rajta. Maradjunk annyiban, hogy vannak, akikkel több ezer kilométer távolságból is megy, és megint vannak, akikkel nem. És nyilván tök kultúrált megoldás hónapokkal ezelőtt törölni valakit a facebookos ismerősök közül, hogy utána számonkérd rajta, hogy miért is nem írt rád, mikor törölted. Mert nem számolom naponta a facebookos ismerőseim, azé`.

Helyette álljon itt egy lista, ami viszont az elmúlt hétben szuperjó volt, mert cicza posztja után én is kedvet kaptam.

♥ szomszéd cicája minden nap a mi hálószobánk ablakában napfürdőzik
♥ E. könyvet olvas
♥ laktóz mentes fagyi
♥ új illatú tusfürdők beszerzése a The Body Shop-ból
♥ The Body Shop megajándékoz egy szuper áfonyás body butter-rel, mert ebben a hónapban volt a szülinapom
♥ 12 kilóval vagyok nehezebb az átlagos súlyomnál és élvezem
♥ Thaiföldre skype-olni
♥ utolsó simításokat végezni az összes babás dologgal kapcsolatban
♥ búcsúajándékot venni, azzal a tudattal, hogy én nem búcsúzom
♥ Bence babával és szüleivel találkozni
♥ végre értelmes és hivatalos választ kapni arra a kérdésre, hogy milyen állampolgárságú lesz Ficánka
♥ aszalt sárgabarack és banán csipsz
♥ zsemlemorzsa és rántott brokkoli
♥ Game of Thrones
♥ E. szülinapi ajándékát már most beszerezni
♥ kitűző készítő kit

2014. június 20., péntek

7 and the half


Hátizé... maradjunk annyiban, hogy nem igazán tudok elszámolni vele mikor is nőt meg ekkorára. Nagy. Mondjuk felülről nekem nem tűnik annyira hatalmasnak. Viszont a facebook-os képeken én is ledöbbentem. 

Lassan 11 kiló plusznál tartok, lassú vagyok, nehézkes, nyűgös, egyfolytában éhes és álmos. Lelkileg pedig borzasztó sérülékeny. Mondjuk ez nem újdonság, mert mióta babát várok kicsit kiszolgáltatotnak és sebezhetőnek érzem magam. Leginkább azért, mert nem én irányítok, hanem a testem, hihetelenül nincs kontrollom önmagam felett és őszintén nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy 2 havonta új nadrágot vegyek. Most is úgy vagyok vele, hogy istenem, már csak másfél hónap, azt már kibírom ezekkel a nadrágokkal. Aztán meg kénytelen vagyok az egész napomat fürdőköntösbe tölteni, mert nem jön rám semmi. És mivel a fürdőköntös még mindig nem túl elfogadott utcai viselet, kénytelen leszek feladni az elveimet.

Aztán még az is van, hogy zöldséget kell ennem és vörös húsokat, mert alacsony a vasam. Vagyis nem alacsony, de pont határérték és ha nem kapom össze magam, akkor kórházban szülök és nem szülőotthonban. Ez így leírva nem olyan nagy tragédia, de ha azt mondom, hogy a szülőszoba szép tágas, hatalmas káddal, labdával, babzsákkal, ülőpárnákkal, bordásfallal és ággyal, ellentétben a kórházzal, ahol az ágyamon és a kiságyon kívül csak a figyelő monitor van és jobb esetben még egy szék, akkor érthető az aggodalmam. Ennek ellenére utálom a zöldségeket és a vörös húsokat, így most olyan dolgokkal taktikázom, mint csicseri borsó, aszalt sárgabarack, meg persze vas tabletta.

És volt itt meglátogatni az Anyukám. Kicsit sűrűre sikerült a programunk, a facén meg lehet tekinteni. A Kew Garden csodaszép, de azt hiszem nem 7 és felesen kellett volna kipróbálnom. Jelenleg is pihenem az elmúlt 10 nap eseményeit, ami kb. azt jelenti, hogy két óránként bealszom egy másfél órára, ezért is lehet az, hogy ezt a bejegyzést már közel öt órája írom. Igen alacsony hatásfokkal működöm. Őszintén kezdem megérteni az egyik kolléganőm véleményét, miszerint inkább az első három hónap hányós rosszullétei, mint az utolsó két hónap gyötrelmei. Pedig nekem nincsenek is olyan panaszaim, mint vizesedés és társai. Szimplán csak nagy vagyok, mint egy elefánt vagy azok a helyes kis csüngő hasú malackák. 

2014. június 9., hétfő

Smurf

Ti tudtátok, hogy Törpillát eredetileg Hókuszpók "készítette", azért, hogy az kémkedjen neki? És, hogy eredetileg nincs főcímzene?
(Igen, hála a szülési szabadságomnak, rengeteg időm van hülyeségekre.)

2014. június 5., csütörtök

GOwalk

Ma végre olyan idő volt, hogy megsétáltathattam E.-től kapott szuper GOwalk cipőmet, vagyis inkább ő sétáltatott engem. Esküszöm még életemben nem volt ennyire kényelmes cipő a lábamon. Egyrészről pont olyan érzés járni benne mintha süppedős füvön sétálna az ember, másrészről annyi súlya van, mint egy tollpihének. Az árát éppen ezért nem is merem megnézni, gyanítom, hogy nem volt olcsó. 

Elsétált(unk)am a kedvenc Oxfam boltomba, mert szuperul sütött a nap és mert a cipőm kívánta. Az tök lényegtelen, hogy a kedvenc Oxfam boltomban szuper cd-ket lehet venni potom pénzért és az eladók annyira jófejek, hogy megdicsérik a pocakomat és a szalmakalapomat. Mondjuk lehet, hogy azt hitték valami őrülttel van dolguk, mikor a kedvenc KT Tunstall cd megtalálásakor felsikkantottam, Kaiser Chiefs cd-ket pedig olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy majd eltörtek. Mentségemre szolgáljon, hogy egy csávó pont azon a részen keresgélt, ahol én és pont az orrom elől halászta el a Stereophonics Perfomance and Coctails albumát, amire én is fentem a fogam.

Hazaérve lőttem életem első selfiét, amit a borzasztó eremény láttán többet nem is fogok megismételni. Megörökítettem a pocakomat kálával és a csudálatos GOwalk cipőmet, majd beszedtem Ficánka kimosott pöttöm cuccait a szárítókötélről. Most pedig a változatosság kedvéért Maroon 5 Moves like Jagger számát hallgatom, miközben Pilóta kekszet eszem és becsekkolok Anyukának jövőhétre.


2014. június 4., szerda

Purple is my colour

Sikerült megint egy olyan idióta dolgot abszolválnom a terhesség ingoványos talaján, amire első körben nem volt magyarázat. Nyilván az egyetlen ember, akitől pirulás nélkül meg mertem kérdezni - az Anyukám -, az még életében nem hallott erről a problémáról. De ez nem gátolta meg abban, hogy ne kérdezze folyamatosan azt: nem fáj? biztos nem fáj? nem ütötted meg? biztosan nem ütötted meg? Egyértelmű, hogy dolgokat elfelejtek, ez elvileg a terhesség egyik velejárója, de azért erre biztosan emlékeznék. 

Szóval, mivel nem volt érdemleges válasz, csak aggódás, én is bepánikoltam, hogy biztosan az én hibám, valami történt velem én meg még csak nem is emlékszem rá. Ennek továbbfejlesztett változata öt perc pánik után: úristen, a kórházban nem fogják odaadni a gyerekemet, mert látni fogják mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. Egy kiadós bőgés után (ebben mostanában verhetetlen vagyok) kénytelen voltam belátni, hogy csak egyetlen dolgot tehetek: alámerülök az internet sötétebbnél is sötétebb bugyrába: a baba-mama fórumokba.

Egészen idáig komolyan tartottam magam, miszerint nem olvasok interneten semmilyen babás fóumokat, oldalakat, mert csak jobban kétségbeesek, mint amennyire vagyok, ez a dolog azonban nem tűrt halasztást. Jó egy óra keresgélés után, mikor már éppen ott tartottam, hogy egyszerűbb lenne felhívnom a régi nőgyógyászomat otthon és belezokogni a bánatomat a telefonba, mikor végre megtaláltam a választ. És persze, hogy semmi különös, nagyjából 50 terhes nőből, 30-nak van. A maradék 20 pedig még csak nem is hallott róla, köztük az Anyukám se.

Úgy szeretném, ha bizonyos információk csak úgy áramolnának, mint a csí, és nem kéne pánikba esnem minden szir-szarért. Ha nem csak legyintenének, hogy majd rájövök, meg ez nem is olyan fontos... stb. Ha lenne egy kimeríthetetlen állapotos enciklopédia, ahol minden kérdésemre választ kapok, bármekkora baromságot is kérdezek. Most viszont úgy tűnik, hogy a lila egyelőre marad az én színem.

2014. május 27., kedd

Happy Ficánka=happy mummy

Ma volt az első nap a betegácsim történelmében, hogy valóban ágyban, párnák közt töltöttem a napom nagy részét. És mondjuk ki, meglepően jól is esett. Az elmúlt napokban leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy E. szobájából elfogadható "hamarosan baba érkezik" szobát varázsoljunk. Lekerültek a dvd tartó polcok, amiket a nagypapa nemes egyszerűséggel életveszélyesnek ítélt. Majd lekerültek a könyvespolcok is, hogy én se maradjak ki a szórásból. A polcok helyét szépen átfestettük, így most a szoba egyenletes halványkék árnyalatban pompázik. A nagy átalakításból csak a bekeretezett képeink kaptak kegyelmet, meg az ágy feletti polc, viszon E. imádott tv-szekrényének is mennie kellett, a benne lakó töménytelen box dvd-kel együtt.

Miután sikeresen kiürítettük a szobát, rájöttünk, hogy durván viszhangzik, ezért elzarándokoltunk az Ikeába műanyag dobozokért és újabb fiókos szekrényért. Mikor hazaértünk kiderült, hogy kevés műanyag dobozt vettünk, így másnap megint lefutottuk ugyanazt a kört. Így most bőven van műanyag dobozunk, gyakorlatilag bármikor készen állunk egy esetleges evakuálásra. Viszont minden gyönyörű rendben és bedobozolva áll a gardróbszekrényben, az újonan vásárolt fiókos komód pedig tök üres. Megérte megvennünk.

Mondjuk nem félek attól, hogy ez sokáig így maradna, mert biztos forrásból tudom, hogy a hét végén sor kerül a babaváró bulira, ahol nyilvánvalóan töménytelen mennyiségű babaholmit kapunk majd. Nagyjából annyit, hogy a nem használt műanyag dobozaink is biztosan befogásra kerülnek. Igazából már most sejtem, hogy a leendő nagymama, nagynéni és unokahúg erősen túllihegik a dolgot, azon sem lennék meglepve, ha időközben Ficánka egyetemi éveit is simán lepapírozták volna valahol Oxfordban. (Persze akkor már nem Ficánkának fogjuk hívni, hanem Fic-nek, mert az mégiscsak felnőttesebb.)

Közben pedig olvasgatom a csodálatos babaváró könyveket. Vannak álláspontok, miszerint mostanra már befordul pozícióba, vagyis fejjel előre és nem mocorog annyit, mint szokott. Ez nálunk úgy néz ki, hogy gyakorlatilag keresztben fekszik, egyfolytában rúg, kapálózik és csuklik, amitől a hasam egy pillanat megállás nélkül hullámzik. Már sikerült derült perceket okozni vele metrón és közértben is. Néha megtalálja a tüdőmet is, ami csak azért rossz, mert hirtelen történik és nem kapok levegőt másodpercekig. Vagy beszorul a lába, keze, bármilye valahova, amitől nem tudok járni, ülni, levegőt venni, oldalra feküdni vagy oldalfekvésből megmozdulni... stb. és olyan is előfordult, hogy pisilni sem tudtam miatta, pedig ez egy terhes nőnek gyakorlatilag bárhol, bármikor megy.

Szóval, ezzel csak azt akartam mondani, hogy szerintem Ficánka nem olvasta az idevágó szakirodalmat, miszerint befordulunk és csak elvétve rúgjuk gyomorszájon szülőanyánkat. A védőnő szerint ez a szeretet megnyilvánulása részéről, majd azért hozzátette, hogy ennyire aktív babával ritkán talákozik. Én pedig néha rajtakapom E.-t, aki a pocakomra hajolva arra biztatja Ficánkát, hogy születése után azért hagyjon minket néha aludni.

2014. május 15., csütörtök

Bristol vol. 2.

Hétvégén korán keltünk, kisettenkedtünk a házból, megreggelizünk a kedvenc helyünkön, majd rohanvást megérkeztünk a Victoriára, ahol már bent állt a busz, gyakorlatilag startra készen, amint felszálltunk, már indult is. Kicsit olyan volt, mintha rossz buszra szálltunk volna, mert tele volt 18-20 éves fiúkkal, lányokkal, épp csak volt helyünk. Azt persze el is lehetett felejteni, hogy aludjunk vagy pihenjünk egy kicsit, mert minden felől kiabálás és röhögés hallatszott, pont mint egy osztálykiránduláson. Később megtudtuk, hogy profi táncosok, akik fellépésre igyekeznek Cardiff-ba.

Szerencsére mi Bristolban leszálltunk, ahol eső fogadott minket és Krisz. Elmentünk hozzájuk, útközben megálltunk fish&chips-et venni, amiből jól belaktunk náluk. Majd megnéztük a szállásunkat, ami élőben még csodálatosabb volt, mint a képeken, tetézve azzal, hogy a házigazdáink elképesztően kedvesek, nyitottak és bohókásak voltak. Innen az SS Great Britain-hoz mentünk, ami egy eszméletlen jó hajómúzeum. A srácok olyanok voltak mint a gyerekek, de a facebookos képeken láthatjátok, hogy én sem tudtam kibújni a bőrömből. Ha Bristolba jártok ki ne hagyjátok! 

A kikötő partján végigsétálva betértünk a Bristol Museumba, ahol a város törénelmével és kultúrájával ismerkedtünk meg. Majd érintve Banksy egyik graffitijét betérünk az Arnolfini gallériába is. Innen kilépve a szél annyira feltámadt, hogy még E.-t is majd elfújta. De minket nem állíthatott meg! A város főterén gasztonómiai fesztivál zajlott, vicces walesi zenészekkel a színpadon. Innen egy rövid sétával felmentünk megnézni a székesegyházat. Ezután döntött úgy Ficánka, hogy most már elég volt a rázkódásból, korán kelésből, fish&chips-ből és Bristolból. Fáradtan elautókáztunk Kriszékhez, ahol E. végre ihatott igazi házipálinkát és ettünk fasírtot, meg pizzát, miközben régi fényképeket néztünk a hajdan volt életünkről, az útépítésben eltöltött szebb napjainkról. Abban maradéktalanul egyetértettünk, hogy a főnökünknél nagyobb segget a világ még nem látott, de a munkánkat és a társaságot mindennél jobban szerettük.

A nosztalgikus hangulat után a szállásunkra autóztunk, mert E. már a kezdetektől fogva azzal nyaggatott, hogy ne maradjuk sokáig, mert ő ki akarja próbálni A Kádat. A Kád egyébkét valóban maga volt a csoda, aranyozott lábakon állt a fürdőszoba közepén, a fehérre festett boltívek alatt, az ágyunkból csudaklassz rálátással. Még szép, hogy mindketten kilubickoltuk magunkat benne. Közben pedig megnéztük az ominózus dalfesztivált. Ha a kád csoda volt, akkor az ágyunk meg álom, én még ilyen kényelmes, pihe-puha fekhelyen még nem aludtam soha. Nem is csoda, hogy a hetek óta makacs náthánk a szél ellenére is sokat javult az átaludt éjszaka hatására.

Reggel meséket néztünk a tvben és elterveztük, hogy életünk végéig itt maradunk ebbe a szobába és nem mozdulunk ki. Aztán éhesek lettünk és muszáj volt felmenni reggelizni. Házigazdánk már várt minket terülj-terülj asztalkával. Mézes müzlit ettünk kókusztejjel, friss eperrel és málnával. Majd betoltunk néhány málnalekváros pirítóst, amire frissen facsart narancslevet ittunk. Közben a házigazdánkkal beszélgettünk művészetről, festészetről, építészetről, Bristolról és kicsit a politikáról is. Jó hangulatban búcsúztunk el, megigérve, hogy Ficánkával is eljövünk hozzájuk.

Krisz már várt minket, hogy elmenjünk a hídhoz, ami lélegzetelállító. Magas, karcsú és gyönyörű. Megmásztuk a csillagvizsgálót is, és aláereszkedtünk egy barlangba is. Végezetül a Blaise kastély és park következett. A kastélyban fantasztikus helytörténeti múzeum van, a gyerekjátékokon át a lakberendezési tárgyakig, sőt még egy régimódi osztályteremnek is helyt ad, ahol a gyerekek a saját bőrükön tapasztalhatják meg milyen volt iskolásnak lenni régen. A parkja hatalmas és csodaszép. Buja évszázados fákkal és süppedős pázsittal.

Sajnos a buszunk indult vissza Londonba, és mi fájó szívvel intettünk búcsút Bristolnak és Krisznek. Fáradtan, de élményekkel gazdagon tértünk haza. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy Bristol szépsége vagy a kiszakadás a mókuskerekünkből volt ránk nagyobb hatással. Valószínűleg mindkettő. Bármikor visszamennénk újra.

Bristol vol. 1

Gyorsan írok egy blogbejegyzést arról, hogy a hétvégén Bristolban voltunk, mert hajlamos vagyok szépen elcsúsztatni dogokat, aztán meg csodálkozom, hogy miért is nincs dokumentálva semmi, pedig én ooooolyan grafomán vagyok.

A dolog igazából már tavaly ősztől kezdődött, mikor Krisz és Andi ellátogatott Londonba. Mert aznap szent fogadalmat tettünk, hogy mi meg meglátogatjuk őket Bristolba. Aztán szegény Krisz folyton próbálkozott, hogy mikor jöttök, gyertek már, de közben velünk egyszerűen csak túl sok dolog történt egyszerre, olyanok, hogy: babát várok, hazamentünk kétszer, védőnő és orvos, orvos és védőnő, kórház párszor, izgulás, londoni megsértődött barátok kiengesztelése, millió megválaszolatlan e-mail és munka, munka, munka. Végül asztalra csaptam és kitűztem a dátumot. Aztán berezeltem. Először azért, mert a dátum túl közel volt, aztán azért, mert E. nehezen mozdul ki a komfortzónájából, majd azért, mert minden úri mókát borzasztóan drágának tartok Ficánka születése előtt.

Kezdjük ott, hogy egy egész hétvégére nem nyúlhatjuk le csak úgy a családi autót. A vonat kézenfekvő megoldásnak tűnt, főleg, hogy egy óra alatt Bristolba ér. Ekkor még nem tudtam, hogy a vonatjegyek kb. az aranyárral vetekednek Angliában. De hamar szembesültem vele, hogy gyakorlatilag ugyanennyi pénzért Magyarországra is utazhatnánk. Aztán jöttek a különböző távolsági buszjáratok, mert itt nem csak egy társaság egyeduralmáról beszélünk, mint otthon, hanem legalább 20 különböző cégről. Szolgáltatásaik elég rendesen eltérnek egymástól. Van ahol internet, kávé, szendvics is megtalálható, ők a prémium kategória és van a fapados szolgáltató, amivel több órán át zötykölődsz, viszont az árától sem dobod le a hajad.

Megabus-os jegyet vettem, fapadosat, mert Oxfordba is velük mentem és tudtam, hogy bár 2 órás út áll előttünk nem fog minden bokornál megállni. Ennél a pontnál nyögte be E., hogy ő még életében nem utazott távolsági buszon. Nyilván vannak a világon emberek, akik még éketükben nem utaztak távolsági buszon, csak nem gondoltam volna, hogy az én kedvesem is ez a kategória. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, nem fog fájni, csak egy kicsit hosszú lesz.

Következett a szállás kiválasztása, ami borzalmas tortúra volt. Ami elfogadható áron volt az mind a városon kívül esett, ami a városban volt az vagy ronda, sivár és ízléstelen vagy drága, esetleg mindez együtt. E. szerint egy túlságosan is rápörögtem a dologra, de miután végignézett velem közel 20 honlapot, felállt és közölte, hogy felőle azt választok, amit csak akarok, de őt hagyjam békén ezzel. Végül találtam egy Bed & Breakfast az óvárosban, ami kinézetre elég extravagáns és egyedi volt, közel minden látnivalóhoz. Beszéltünk velük telefonon, váltottunk pár mélt és már akkor tudtuk, hogy ez bizony remek lesz.

2014. május 9., péntek

6 and the half


avagy, né` má` lenyelt egy pöttyös labdát! 

Igazából most van az a pont, mikor az embereknek körülöttem "leesik", hogy gyereket várok. Nyilván az elmúlt 6 és fél hónap nem volt elég látványos változás, mostanra viszont lett ott elől az a dudor. Egyébként meg semmi. Pedig úgy drukkoltam, hogy végre megnövök mellesleg is. 

Az elmúlt egy hónapban szembe kellett néznem azzal a ténnyel is, miszerint már nem vagyok annyira mozgékony, mint azelőtt. Nem tudok úgy lehajolni, felkelni, cipőt bekötni, zoknit felhúzni, lépcsőn felmenni, lábat borotválni, lábkörmöt vágni... stb., mint a terhesség előtt. Az pedig, hogy szúr, nyom, fáj és hasogat azt senki egy szóval sem említette. Bár, nyilván én vagyok a balek, aki azt hitte, mindezt mosolyogva, könnyek és nyüszkölés nélkül végig lehet csinálni. És akkor még a hormonok fura összjátékáról nem is szóltam.

Egyébkét meg minden rendben van. Minden normális. Igazából ezzel a mondattal már ki lehetne kergetni a világból, még akkor is, ha pont ettől kéne megnyugodnom. "Minden normális, minden rendben ANYUKA." Én meg bőgök. Foghatjuk a hormonokra. Bár, igazából ez nem szól másról, mint, arról a tényről, hogy nem sokára valakinek az anyukája leszek. Ficánka majd nekem fogja szavalni az anyák napi verset, nekem írnak majd a tanítónénik az ellenőrzőbe, én leszek A Ficánka anyukája, a Rézi néni. Én, aki utálok mosogatni, nem jeleskedem a házimunkában, hajlamos vagyok dolgokat elfelejteni, végtelenül ügyetlen vagyok, szétszórt és hirtelen, most lesz nekem egy Ficánkám, akiért életem végéig felelősnek kell lennem és nem mondhatom azt az anyukámnak, hogy figyeljé csak, elmegyek szerencsét próbálni a világ túlfelére, te meg figyelj csak addig Ficánkára.

Persze ebbe nem most kellett volna belegondolni, de mindig elfog a kétségbeesés, hogy elég érett, felnőtt ember vagyok e ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket. Nem fogom e majd összetörni, leejteni, rosszul nevelni, lelki sebeket okozni neki, gátolni őt valamiben. Szóval, hogy elég jó leszek e neki? Elég jó leszek e anyának? 

És akkor még a szüléstől való félelmemről még nem is írtam...

2014. május 6., kedd

Fuck me

A probléma csak annyi, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal három hete beteg vagyok. Kezdődött egy náthával, ami felfejlődött torokgyulladássá, hogy most egy alapos arc- és homloküreggyulladásban tetőzzön. A terhességben pedig az is a csudaklassz kategóriát képviseli, hogy nem igen vehetsz be gyógyszert, antibiotikumot pedig egyszerűen felejtsd is el. Ha pedig mégis van gyógyszer, akkor az tök nyilvánvalóan laktózt tartalmaz. Így az egyetlen segítségem egy mentolos orrspray, amire azért biztonság kedvéért ráírták, hogy terhesek ne használják egy hétnél tovább. Meséltem már, hogy 3 hete beteg vagyok?

Mondjuk a tök nyilvánvaló megoldás az lenne, ha itthon párnák közt kifekhetném az egészet. De akkor meg magától érthetően ugrott a szuper jó szülési szabadság kondíciómnak. Persze azon tudnék vitatkozni, hogy hogyan is van ez a marha jó szülési szabadság dolog... A múlt héten ugyanis találkoztam az elképesztően jóképű, férfias, mellesleg meleg HR managerrel, aki elővezette, hogyaszongya: akkor maradsz július első hetében, majd kiveszed a három hét szabadságodat, utánna megszülsz, majd jövő májusába visszajössz dolgozni. 

Belőleg meg kibukott, hogy de hát júliusban szülök, remélem van szülésznői képesítésed! Meg aztán az a július 28-a nem egy egzakt dátum, nincs tervezett császárom délután 3-ra, hogy még előtte be tudjak ugorni körmöshöz, meg fodrászhoz. Erre nagyon okosan, jóképűen és férfasan bólogatott, de hozzátette, hogy szerinte akkor is így lenne a legjobb. De én döntök, nyilvánvalóan.

Kifele jövet összetalálkoztam a főnökömmel, aki látta, hogy mennyire fel vagyok dobva a jóképű és férfas HR managerrel folytatott beszélgetéstől, majd miután megtudta, hogy mi volt a megbeszélés tárgya, ő is totál feldobódott nem. Kérdezte, hogy jóképű és férfias HR managerünk tudja e, hogy mikor szülök? Illetve, hogy mivel jár a munkám. Mondtam, hogy a szülés dátumát tudja, de kétségeim vannak afelől, hogy pontosan tudja mivel is jár a munkám. A főnököm válasza csak annyi volt erre, hogy akkor ő most megy és elmeséli. Azóta nem láttam. Remélem jól van.

Mostanra viszon kitaláltam, hogy ÉN mikor akarok szülési szabadságra menni, ami magától érthetően nem július eleje. Azt mondjuk még nem tudom, hogy addig hogy húzom ki, mert ha őszinte akarok lenni, napról-napra nehezebb lesz. Pl. közdök a cipőfűzéssel vagy a lábborotválással. És ezek még csak az egyszerű hétköznapi dolgok, amiben nincs benne a napi 5 king size ágy felhúzása és 5 HH szoba kitakarítása. És nem tudom, hogy említettem e már, de három hete beteg vagyok.

2014. április 22., kedd

Whatsup

Gondoltam írok majd egy csuda jó bejegyzést arról, hogy Southend-on-Sea-n voltunk. Aztán megnéztem a naptárat és kiderült számomra, hogy az már több hete volt. Mentségemre szolgáljon, hogy vagy dolgozom, vagy védőnőhöz megyek, illetve hízom. Mondjuk a hízás elég magányos tevékenység, akár blogot is lehetne írni közben, de én inkább az alvást választom.

Ma végre eljutottam boltba, persze szigorúan vérvétel után. Hiszen a szabadnapjaimat leginkább az orvosos időpontjaim határozzák meg. Szóval, kellően jól voltam még azután is, hogy háromszor lecsapoltak és reggel óta nem ettem egy falatot sem. Jó monduk itt nem mondok igazat, mert rögtön azután, hogy azt mondta a nővérke, hogy kész, én már tömtem a számba a kekszet, meg a csipszet felváltva, mint egy ugandai éhező, aki évek óta nem evett. Ezek után meg meglepődöm, hogy mennyit mutat a mérleg. Mondjuk az is igaz, hogy minden utamba kerülő mérlegre ráállok (a HH-ban minden szobában van), mert tök vicces, hogy ennyi még életemben nem voltam. Bár ha azt vesszük terhes sem voltam még eddig...

Persze gondolom azt is kéne figyelni, hogy mit eszem, de olyan csábító hamburgerekbe botlok jövet-menet, meg Pilóta kekszbe és pukiba. Szerintem egy ültő helyemben megettem egy zacskó pukit, egy doboz Pilóta kekszet és egy csibe burgert sültkrumplival. Remélem, az azért javamra lesz írva valahol, hogy a buriban friss saláta volt és, hogy a krumpli felét meghagytam azért mert addigra eláztatta a kecsöp, én meg úgy nem eszem meg.

De igazából arról akartam írni, hogy beszabadultam egy boltba, ahol aztán vettem édes rugdalózókat Ficánkának. Azt hiszem kezdek átesni a ló túloldalára és eljön az az idő, mikor térdig fogunk járni a babaruhákban. Esküszöm próbálom visszafogni magam, de ott annál a pontnál, hogy megfogom a puha anyagjukat, elveszek és csak arra tudok gondolni, hogy: kell, kell, kell, most. Az pedig, hogy minden nyuszis, macis, kiskutyás, zsiráfos, oroszlános, szivárványos, dinós és bárányos, bárányos, bárányos, nah, ezzel engem meg lehet venni kilóra. Bár, attól teljesen megrémülök, hogy milyen nagyok. Még nem teljesen értem, hogy hogyan fér el bennem egy ekkora gyerek, arról meg végképp fogalmam sincs, hogy hogyan fog kijönni. Nyilván van róla figalmam, hogy hogyan, de egyelőre minden alternatíva borzasztó ijesztő.

Aztán valahogy átkeveredtem a cipőkhöz, ahol rámmosolygott egy, esküszöm még a nevemet is suttogta. Így aztán velem kellett jönnie. Pedig annyira nem az én stílusom, igazából nem is tudom mihez fogom felvenni, viszont elképesztően kényelmes. És rózsaszín kockás, neonzöld szegéllyel. Igen, tudom, hogy borzasztó ízlésem van cipők terén. Most ott tartunk, hogy bedugtam a szekrény alá. De onnan is sutyorog, attól tartok kénytelen leszek felvenni holnap. 

2014. április 7., hétfő

Prolusion

Nekem egyszerűen nem szabad otthon maradnom hétvégére, mert abból rendszerint csúnya dolog lesz. Múlt héten pl. középfülgyulladás, ezen a hétvégén pedig megtartottuk a "hogyan szülünk" főpróbáját, amit szívem szerint igazán kihagytam volna. Most hétvégén is offos vagyok, így rettegve várom, hogy mi jöhet még ezek után.

Egyébkén igazán kellemes hétvégének igérkezett. Sokáig aludtunk, sokáig lustálkodtunk, kb. dél volt mire elindultunk a kedvenc reggeliző helyünkre, harapni valamit. A srácok írtó aranyosak abban a kis kávézóban, ahova járunk. Gyakorlatilag kezdetektől fogva végigkísérik a kapcsolatunkat, így most ők is őszinte örömmel várják a baba születését. Én a szokásos hamburger, sültkrumpli, saláta kombót toltam, míg E. a flancosan hangzó kontinetális reggelit választotta. Csevegtünk egy kicsit a srácokkal miközben ettünk, szóval minden a szokásos szombat reggeli mederben zajlott. Reggeli után felsétáltunk Crouch End-re az óratoronyhoz, hogy nézzünk nekem könyvet, vegyünk egy nagy csokor tulipánt és lefojtsuk a reggelit egy decaff soja latte-val. 

Hazafelé már rohantunk, mert E. bejelentette, hogy csak másodpercek választják el attól, hogy kidobja a taccsot. Annyira romantikus, nem? Nagy csokor tulipán, terhes nő és a zöld arcszinnel rendelkező pasija. Kéz a kézben. Szerencsére időben hazaértünk. Nekem semmi bajom nem volt, eltekintve attól, hogy pocakosan nem kifejezetten szeretek futni. Este azonban már nem esett jól a vacsora és kicsit furcsán éreztem magam.

Hajnalban egy brutális jóslófájással kezdődött. Azt hittem, hogy kiszakad menten a gyomrom, a hátam úgy fájt, mintha kalapáccsal zúzták volna össze, a medencém meg ketté akart szakadni. Nyöszörögtem, amitől E. is felébredt, teljesen megrettenve bámult rám, hogy most aztán meg mi a franc van?! Mondtam, hogy nem tudom, lehet, hogy szülünk. Végül kitámolyogtam a fürdőbe, ahol egyszerre vettem használatba a wc-t és a mosdókagylót. És mindezt utána kb. 15 percenként, jóslófájásokkal tarkítva. Az első alkalommal bőgtem, remegtem, nyöszörögtem, míg E. kedvesen simogatta a hátam, tartotta a fejem. Idővel azonban változott a felállás, ahogy a fájdalom nagyobb lett, én lettem egyre higgadtabb, E. pedig borzasztóan ideges. Aztán megjött a mentő, benne két cérnavékony ír csávó, akiknek a dumájukat csak feliratozva lehetett megfejteni, így többször is előfordult, hogy nem a megfelelő választ adtam a kérdésükre. E. sem segített túl sokat, mert tisztára kiütötte a pánik.

Életemben először ültem vagyis feküdtem mentőben, miközben E. végig fogta a kezem, én pedig nagyon igyekeztem, hogy ne hányjam össze a berendezést, vagy a mentős csávót. A metős csávó meg mindent bevetett, hogy elterelje a figyelmemet. Elmesélte, hogy a barátnője most van a negyedik hónapban, 5 kilót fogyott az első trimeszter alatt, mert annyit hányt. Egyfolytában fáj mindene és már most vizesednek a bokái. Mondtam neki, hogy velem semmi ilyesmi nem történt, tök jól voltam, leszámítva a mai napig. Mindeközben pedig olyan csudaszép jóslófájásokat produkáltam, hogy a mentős srác teljesen megbabonázva bámulta a pocakomat, ami másodpercek alatt szaladt össze a köldököm alatt egy csomóba, azt az érzetett keltve, hogy mindját kitör belőle egy élien.

Így érkeztünk meg a kórházba, ahol én jobban tudtam, hogy hova kell mennünk, mint a mentősök. Infúziót kötöttek rám, kaptam fájdalomcsillapítót és onnantól kezdve tiszta chill out volt minden. Leszámítva azt, hogy E. fel-alá járkált a szobában és minden nyögésemre pánikrohamot kapott. Később csináltak egy tesztet is, hogy mennyire esélyes nálam a koraszülés. Elég fájdalmas volt, még így zsibbasztókkal is, de legalább megtudtuk - röpke 2 óra múlva - , hogy nem áll fent koraszülés veszélye.

Este 7-kor, mielőtt utunkra bocsájtottak volna belémdiktáltak 5 szelet pirítóst és fél liter borzaszóan fos teát. Megkaptam a zárójelentésemet is, amiben szerepelt a gyönyörű ételmérgezés szó, és még utoljára kaptam egy injekciót, amitől már a kocsiban elájultam. Másra gyakorlatilag nem is emlékszem, homályos képeim vannak arról, hogy E. ágyba dug, majd többször kimentem éjszaka pisilni, de úgy éreztem, mindha a végtagjaim valaki máshoz tartoznának. 

Ma pedig túl vagyok már 4 pirítóson, egy nagy adag főtt krumplin és egy almán. Eddig minden oké, jól vagyok, több gyógyszert sem kellett bevenni. De őszintén kíváncsi leszek rá, hogy a mostani hétvége milyen meglepetéseket tartogat.

2014. április 1., kedd

5 and the half


Avagy, hogyan legyünk gömbölyűbbek... Alakulunk, mondhatni. Igaz, hogy még minden ember úgy kiált fel mikor meglát, hogy: uramisten, de pici a pocakod! Amivel nem segítik az amúgy is aggódós természetemet. Szerencsére a védőnő szerint minden normális, bár a sűrűsödő b-hk egy kis aggodalomra adhat okot. Addig mondjuk azzal sincs semmi baj, amíg nem fájnak. És hát nem fájnak, bár kellemesnek sem mondanám őket. Komolyan mesélhetnének ilyen dolgokról a már szült ismerősök, mert minden ilyesmitől égnek áll a hajam. 

A napokban kiderült az is, hogy ingadozó vérnyomásom van, ami szintén nem tesz jót a közérzetemnek. Ezért aztán szigorú pihenés van előírva, nincs csavargás, baráti találkozók, semmi. Szerintem meg fog enni az unalom, de muszáj lesz betartanom, mert már kétszer is majdnem elájultam a melóban. Persze azért olyanokat nem hagyhatok ki, mint Ekphrasis-szal elmenni a parlamentbe. Kár, hogy nem lehetett fényképezni, pedig úgy csináltam volna egy selfit, amit én és a parlament. Az előadás pedig annak ellenére is érdekes volt, hogy a csekélyke angol tudásom miatt néhány poénról lemaradtam. De azért igyekeztem ott nevetni, ahol a többiek.

Jah, és kaptam egy középfül gyulladást is. Egészen pontosan náthának indult, amire nem tudtak adni semmit, mert terhes vagyok. Aztán a nátha átalakult arcüreggyulladássá, amire sajnos nem tudtak semmit adni, mert terhes vagyok. Végül gyönyörű középfülgyulladásban tetézik most, amire nem tudnak semmit sem adni, mert terhes vagyok. Ennél a pontnál kezdem komolyan feladni. Szinte könyörögtem a dokinak, hogy adjon valamit, bármit. Ekkor talált egy gyógyszert végre, amiben meg tök nyilvánvalóan laktóz van. Sakk-matt. 

Szeretném befejezni a nyavalygást, de borzasztóan nehezen megy, mett a fél fülemre süket vagyok, Ficánka meg boxzsáknak használja a gyomrom. Be is fejezem rögvest, mert ez a bejegyzés nem tesz jót a boldog vagyok-terhes vagyok imidzsemnek.