2012. december 30., vasárnap

Christmas presents


Mielőtt hazamentem volna megkaptam E.-től a karácsonyi ajándékot, egy gyönyörű télikabát formájában. Mert napokkal azelőtt nyígtam neki, hogy ez a mostani kabát vékony, nincs neki kapucnija se és különben is. Erre kaptam egy tökéletesen vízálló, kapucnis, irtó meleg télikabátot. Jah, és egy tökéletesen bűnronda táskát is, de erről hallgassunk örökre. (Csillog. Nagyon.) Maradjuk annyiban, hogy az ajándéka gyakorlatilag überelhetetlen kategóriába esett, vagyis komolyan gondolkodóba kellett esnem, hogy mégis mi a fenét hozzak neki Nagymagyarországból.
Turulmadarat lánccal? Végül hosszas hezitálás után sikerült kiválasztani neki egy vámpíros pólót, xxl-eset, mert már akkor bejelentette, hogy tutira hízni fog a karácsony alatt. Kapott egy cuki matchbox teherautót is, mert az minden álma, hogy egyszer saját teherautója legyen. És a legjobb ajándék közel s távol – majdnem olyan jó, mint a télikabát – egy több darabból álló, komplett szénceruza készlet, radírokkal, hegyezőkkel, színekkel és mindez egy gyönyörűen kivitelezett fa dobozban. Könnyekig meghatódott, csak jelzem. Ez a nagy ember, csak forgatta a kezében a fa dobozt és folyton azt kérdezgette: honnan szerezted? honnan szerezted? gyönyörű… gyönyörű. Azt már nem is kell mondanom, hogy ha valakit sírni látok, automatikusan sírok én is, szóval szépek voltunk így együtt.
Aztán megnéztük a Kontroll-t, mert az is a meglepetés részét képezte, hogy elhoztam neki a kedvenc magyar filmemet. Lévén, hogy nagy filmrajongó, de magyar filmet eddig még nem látott. Jelentem, nevetett, ámult és tetszett neki. A kallerek munkája külön csodaszámba ment. El kellett magyaráznom a dolgok mikéntjét. Végül sikerült egy mondatot tökéletesen elsajátítania: Jegyeket, bérleteket! Szerinte ennél faszább meló a világon nincs. Mondtam, hogy azért ez nem ennyire jópofa, főleg, hogy mindenki utálja őket, de őt ez nem zavarta. Ezek után kíváncsi leszek mennyire fog neki tetszeni, ha nyáron majd futnunk kell előlük a 4-6-oson.

2012. december 28., péntek

Last


Piszok nehéz úgy blogbejegyzést írni, hogy tudom idén nagyjából minden, amit most itthon teszek, az az utolsó. Utoljára ébredek együtt Plüss-sel, utoljára reggelizünk együtt, utoljára fürdök fürdőkádban, utoljára ebédelek együtt Anyukámmal, utoljára beszélgetünk hosszasan anélkül, hogy azt mondanám, most le kell tennem, mert sok lesz a telefonszámla, utoljára… utoljára… utoljára…
Nem szeretek búcsúzkodni, nagyon rossz is vagyok benne, mert folyton bőgök. Tegnap végigbőgtem az UTOLSÓ esti sétánkat Plüss-sel. Végig fogom bőgni az utat fel Pestre. És csak a Jóisten a megmondhatója, hogy az első pár napban még mennyit fogok bőgni Londonban. Nem könnyű visszamenni, soha sem könnyű. Akkor sem könnyű, ha vár valaki, aki fontos nekem, akinek fontos vagyok. Mert közben a szívem felét itt hagyom. Itt hagyom Anyában, a húgaimban, a barátaimban és Plüssben.
Nehéz így évértékelést is írnom, mert most elvileg az következne. Szóval azért ugorjunk neki. El kell mondanom, hogy ez is egy ritka szar év volt. Elindultam Londonba. Belebuktam. Hazajöttem. Nagyon sajnáltam magam. Aztán hála a barátoknak újból összeszedtem magam és volt erőm visszamenni. Nem mondanám, hogy annyira remek odakint, de úgy tűnik találtam egy fix állást, amit bár utálok onnan van a pénz. Aztán randizgatni kezdtem, ami nem volt rossz. Megismerkedtem R.-rel, aki egy fasz volt, annak ellenére, hogy valami elképesztően jóképű és pont olyan, akit elsőre kívánnék magamnak. Nyeltem egy nagyot és sok nyűglődés után megszabadultam tőle. Aztán találkoztam E.-vel, aki első pillantásra nem egy “hű de jóképű fiú”, viszont kedves, figyelmes, aggódó, humoros srác. Jó vele. És azt hiszem szerelmes vagyok belé. Csak abban reménykedem, hogy ő is szerelemes belém. Érdekes, hogy A.-nál ezen soha nem aggódtam, teljesen természetesnek vettem, hogy nem kell azon gondolkodnom, hogy szeret e, vagy szerelemes e belém. Most pedig aggódom, gondolkodom rajta. Mennyire hülye is az emberi természet.
Igén is megvettem a csodakönyvet, ami két éve minden alkalommal megmondja a tutifrankót. A borzalmas az, hogy tényleg megmondja a tutifrankót. Eddigi években csupa borzalom várt: haláleset, munkahely elvesztése, barátok pálfordulása, pénzügyi problémák. Az idei év végére írt csak némi megkönnyebbülést. És úgy tűnik szó szerint bejött. Most viszont könnyebb évet ígér, pénzügyi problémákkal tarkítva ugyan, de könnyebb évet. Már alig várom…

2012. december 25., kedd

Made a wish


Kezdem megszokni, hogy ha kiejtek a számon egy kívánságot, akkor az teljesül, még ha közben túlélek egy szívinfarktust is. Mert 18-án kaptam egy mélt, amiben a kedves buszos kolléga, aki hazahozott volna, közölte, hogy a busz lerobbant, igazán sajnálja, de nem megyünk sehova. Kaptam egy kisebb fajta szívinfarktust, összeomlottam és legszívesebben zokogva vonultam volna a sarokba a takarómat szorongatva. De nem lehetett, mert cselekedni kellett, hiszen olyan nincs, hogy a világvégét az Anyukám és Plüss nélkül kelljen átvészelnem. Így egy óra leforgása alatt szereztem két fuvarost és egy repülőjegyet. Persze a repülőjegy nyert. És, hogy onnantól kezdve rohanás… elmesélem.
Repülőjegyet ugyanis úgy szereztem, hogy 19-re 20:30-ra. Ami azt jelentette, hogy meló után rohanás a reptérre, hangos imádkozás, hogy valóban oda is érjek, becsekkolás, last minute beszállás. Erre reggel megkaptam a listámat és lepergett előttem az életem, 12 kijelentkezős szoba. Nice. Ez kb. azt jelenti az én olvasatomban, hogy soha, de soha nem megyek haza, világ végéig ott kell takarítanom, soha többé nem láthatom a napfényt és átok sújt örökkön-örökké. Ehhez képest időben végeztem, elfutottam kinyomtatni a repjegyeket, berobbantam O.-hoz a táskámért, elmetróztam a Victoriára. Ahol felszálltam a Lutonba tartó buszra és konstatáltam, hogy mennyire fasza csaj vagyok, mert tenger sok időm van még a felszállásig. Aztán megtudtam, hogy az út másfél órás… tehát pontosan azt történt, hogy hangos imádkozás, becsekkolás, last minute beszállás. Közben E. is felhívott és életemben először hosszasan beszéltem vele telefonon. Ráadásul úgy, hogy körülöttem mindenki angol volt és engem mégsem frusztrált az, hogy helytelenül csipogok bele a telefonba.
Hajnal 2-re értem haza. Fél év után újból átölelhettem az Anyukámat, kádban fürödhettem, saját ágyamban aludhattam, reggel pedig még Plüsst is magamhoz szoríthattam. Végtelen boldogság. Arról nem is beszélve, hogy kaptam egy ajándék napot, amit csak is az Anyukámmal tölthettem, ami már nagyon kellett. Azóta pedig röpülnek a napok. É., akivel telefonon szerencsére nagyon sokat beszélek, de azért eszméletlen jó volt átölelni és kicsit beszélgetni vele. Látni, hogy mennyire örül az ajándékoknak. Bab, aki szerintem nőtt és eszméletlen jól teljesít az iskolában, komolyan büszke lehetünk rá. Molytali, ami már nagyon hiányzott, a közös nevetés és élménybeszámolók. Aztán Szenteste Anyával közösen, ajándékok, apróságok, E. hangja. El kell mondjam, hogy iszonyúan hiányzik, alig várom, hogy újból átölelhessem, bár bevallottam neki, hogy híztam két kilót, amire az volt a válasz, hogy akkor nincs mese, keresnie kell egy másik lányt. Cserébe én megkérdeztem tőle, hogy ő mennyit hízott, de csak nevetett, mire megfenyegettem, hogy ugye tudja, hogy két nagyon csinos, sovány fiatalember is kikerülne belőle.
Ma megint várom, hogy felhívjon, aztán hogy holnap Galambdúccal találkozzam, hogy utána MiraRamival találkozzak, hogy Anyával bejárjam a várost, hogy Bab megint itt aludjon, és Plüss. Szeretek itthon lenni.

2012. december 10., hétfő

My superhero


Az úgy volt, hogy E. a Csodálatos Spidermant akarta megnézni, én pedig az új Batman filmet. Végül Was Horse lett belőle és Seeking a friend… Szerintem egyébként Spiderman a Marvel karakterek közül az egyik legunalmasabb, uncsibb még America Kapitánynál is, pedig az már nagy szó. A vitát S. döntötte el, aki szerint majd ők ketten együtt megnézik a Csodálatos Supermant, nekem meg jut Batman. Végül aztán azzal vártak a Tunpike Lane-i metróbejáratnál, hogy a Csodálatos Spideman mégsem volt annyira csodálatos, nekem van igazam és inkább Batman. Mondtam is a srácoknak, hogy én nem akarom azzal kezdeni, hogy megmondtam előre, de megmondtam előre. Batman az Batman, egyetlen és überelhetetlen. Mondjuk még Wolverin-nek sikerülhetne számomra…
Aztán megnéztük a The Dark Knight Rises.
Most komolyan én érzem csak úgy, hogy Nolan testvéreknek sikerült kiherélniük az első fél órában Bruce Wayne-t, majd az utolsó 5 percben pedig magát Batman-t is? E. értetlenségtől tágra nyílt szemekkel kérdezte meg tőlem, hogy ki a tököm ez a Miranda? Mondtam neki, hogy kettőnk közül ő beszél angolul, szerintem ő nyilvánvalóan jobban vágja, hogy ki a fene az a csaj, aki Bruce Wayne gerincre vágott a medvebőrön. Majd Catwoman… most komolyan… Ez most csak nekem ciki?
Az, hogy Tom Hardy meg brutálisra gyúrta magát és úgy sajnos úgy is maradt az számomra szintén a megfejthetetlen kategória. Remélem ez nem jelenti azt, hogy ezentúl majd csak kemény legényeket fog játszani, nulla intellektussal, mert akkor leveszem a listámról.
Az, hogy Robin… hát, de most komolyan.
Ok, a történet jó volt, izgultunk, utáltuk a gonoszokat, sírtunk (jól van nah, csak én sírtam), meglepődtünk, drukkoltunk. De mit sem változtatott azon a tényen, hogy Batman-ből egy nyavalygó ficsúr lett, aki kb. a film felénél nagyszerűen magára talált, hogy aztán a végére cuki turista legyen. Meg vagyok hatva, de komolyan. Mondjuk ki, hogy az előző jobb volt, de a srácok szerint a Csodálatos Spidermant még így is toronymagasan veri.

2012. december 7., péntek

War horse


Elkövettem az a hibát, hogy megnéztem. Emberek, ez egy szar film. Komolyan bocsánatot kértem E.-től, hogy hajlandó volt rá pénzt áldozni, majd megnézni velem és végighallgatni a nyígásomat közben. Spielberg ez zseniális filmrendező… volt valamikor a 80-as években. Mostanra viszont egy klisékben gondolkodó, szentimentális nagypapa lett belőle. Jó, mondjuk a történet adott volt, valóban ő és az ízlése kellett hozzá, hogy ezt a tökéletesen megformált szarkupacot filmre vigye.
Egyébként ha valaki elmondta volna előtte, hogy Benny kb. 10 percre tűnik fel az egész filmben, aztán meghal, valószínűleg meg sem nézem. Vagy csak azt a 10 percet kivágva, a youtube-on. Így mélységes csalódás volt, mikor végre hosszas vívódás után feltűnt a képernyőn (előtte végigéltük a szántás eposzi magasságokban ívelő erejét és a karalábék pusztulását) Benny, Benny, Benny… hopp, meghalt. Innentől gyakorlatilag elveszítettem az érdeklődésem, és csak néha röhögtem fel hangosan, vagy káromkodtam magyarul, mert jól nevelt úrinő vagyok és angolul eleve nem lehet olyan gyönyörűen és kifejezően szidni Spielberg összes felmenőjét. Pl. Heidi Emilie és a nagypapája tökéletesen kiverte a biztosítékot. Igazából azon sem lepődtem volna meg, ha S. átírja a végét és Emilie életben marad, szerelembe esnek Albert-tel és gyönyörű gyerekeik születnek, akik együtt szaladgáltak volna Joey cuki kiscsikójával a pipacsos búzamezőkön… Ugye, hogy mindenkinek megvan ez a zárókép?
Nem, nem, nem. Emberek, ez egy szar film. Tessék tudomásul venni. Rosszabb, mint a Twilight összes együtt véve. Pont azért, mert nagyszerű színészek szerepelnek benne, akik sajnos tökéletesen elvesznek Spielberg agyament, klisékbe hajló vágásai és kameramozgásai közben. Hiába nah, a monumentális alkotásba a színészek, mint kellékek szerepelnek csak… hopp, mi is az a kis maszat a képernyő sarkán? Jah, Benedict Cumberbach a lován. De hol is van a ló? Nem tudom… igazából már 10 perce csak a karalábéföldet látjuk… bazz, valahol a lónak is ott kell lennie, ő a főszereplő… hopp, nézd csak!… ott a lába. Kb. így. Még sírni sem tudtam a végén, pedig ha valaki, akkor én bőgök minden szarért, ha kell, ha nem.
Viszont a Seeking a friend for the end of the world (Magyarul a gyönyörű Míg a világvége el nem választ címre hallgat – komolyan agyon kéne verni szívlapáttal azt, aki ezt kitalálta) fantasztikus, nézős, bőgős, még azt is megbocsájtom neki, hogy Steve Carell  és Keira Csálészájú Knightley játszik benne. (És végre a trailerben sem lőnek le mindent… tökéletes… majdnem.)
Ennyit a filmekről, legközelebb a Batman-nel jövök. Készüljetek.

2012. december 5., szerda

About names


Most, hogy Katinak és Vilinek kétség kívül gyermeke fog születni, az angol fogadóirodáknál már lehet fogadni arra, hogy fiú lesz e vagy lány. Majd ezután még arra is, hogy miként is fogják hívni a kis jövevényt. Bennem felmerült a kérdés, hogy ez mind szép és jó, de mi is a mi Vilink vezetékneve, mert hát ugye igazítsuk ahhoz a gyerek nevét. O. szerint Vilinek nincs vezetékneve, vagy ha van is az Winsor, az aktuális uralkodó ház után. Mondtam, hogy tuti van, hiszen volt Vili egyszer gyerek is és az ellenőrzőjére tuti nem csak annyi volt írva, hogy: Vili. (Windsor Vili) Hosszas google-zás után kiderült, hogy O.-nak van igaza. Vilinek nincs vezetékneve. Hivatalosan úgy kell szólítani, hogy: Ő Királyi Fensége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos királyi herceg, Cambridge hercege, Strathearn grófja, Carrickfergus bárójaSzegény.
Persze szerintem még ez sem fér ki egy ellenőrzőre, szóval tutituti, hogy van neki normális vezetékneve, mint minden rendes embernek. Különben is van neki bankkártyája és arra ez száz százalék, hogy nem ez van írva. További google-zás után persze kiderült, hogy Vili, ha kezet fog veled egy durva pizsibulin és bemutatkozik, akkor nem azt fogja mondani, hogy Ő királyi Felsége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos… blablabla…stb. Hanem azt, hogy Vilmos Mountbatten-Winsor. Esetleg annyit még hozzátesz, hogy: of Wales. Bár lehet, hogy egy durva pizsipartin nyugodtan levilizheted.
Aztán persze szóltak még olyanról is a hírek, hogy nem adhatnak ám mindenféle nevet annak a gyereknek. Tradicionális angol neve kell, hogy legyen. Tehát Vilmos, Henrik, Fülöp, Artúr, Károly, Albert, Katalin, Diána, Erzsébet, Alexandra, Mary, Margit… stb. Mert különben hogyan is illeszthetnék be a sorba. Szerintem ez tök nagy kibaszás a szülőkkel, mert nem elég, hogy minden szarért a címlapokra kerülnek, fogadásokat kötnek rájuk, levilizik és lekatizák őket, még a gyerekük nevét sem igazából ők határozzák meg. Mert lehet, hogy ők Kevinnek vagy Brandon-nak akarják elnevezni, de hülye módon, csak Artúr (vagy Albert, vagy Károly…stb.) lehet. Pedig szerintem tök frankó lenne: I. Kevin Király. Mennyivel jobb már, mint IX. Henrik.
Aztán mivel a nevekről beszélgettünk végre be mertem vallani O.-nak E. vezetéknevét. Amitől persze dobott egy hátast, majd komoly hangon megkérdezte, hogy: “Anyudnak ugye még nem mondtad?” Mondtam, hogy még nem, mert előtte még tudatosítanom kell benne, hogy E. apukája török. (Ismétlem: török.) Tehát E.-nek lovely török vezetékneve van. Ha még ez nem lenne elég, a török vezetéknevekből is gyakorlatilag Szabó (vagy Kiss, vagy Kovács, igazából tök mindegy). És ha mindez még nem lenne elég adalék, akkor az első randinkon még azt is elmesélte, hogy 6 órát ült a New York-i repülőtéren néhány kommandós társaságában, mert a neve alapján azt hitték nemzetközileg körözött bűnözővel van dolguk. Lovely. Nagydarab, kopasz, tetovált terroristával járok. Csak, hogy tudjátok.
És azt is jó, ha tudjátok, hogy a Családban Henry hercegnek van egyedül normális keresztneve: David.

2012. december 3., hétfő

We are family


Nem volt jó előző hetünk, sőt borzalmas előző hetünk volt. A dolog ugyanis ott kezdődött, hogy mindannyian nagyon sokat dolgoztunk, O. 10 órákat nyomott a Costánál, mi K.-val hoztuk a szokásos “unatkozom, adjatok több szobát takarítani, mert megdöglünk menten” formánkat. Így este aztán dög fáradtan huppant le mindenki az ágyára és csak annyi erőnk volt, hogy random csokis/sós/nutellás kekszet zabáljunk felváltva meg szivárványt. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy pénteken offot kaptam, így az utolsó előtti napot is K.-val tölthettem. A napot csak az árnyékolta be, hogy reggel mégiscsak be kellett volna mennem dolgozni, mert hívtak, de annyira kómás voltam, hogy nem hallottam meg. Viszont így 3 napot tölthettem egyhuzamban pihenéssel, (4-et, ha a mai napot is beleszámolom) vagyis töltöttem volna, ha közben nem azon aggódom megint, hogy biztos azért hívtak reggel, mert ki vagyok rúgva.
Hősként tartottam magam és nem bőgtem végig a pénteket, mondjuk időm sem volt nagyon rá, mert K. valami félelmetes iramot diktált, hogy ide menjünk, meg oda menjünk még, és hát az ember nem akarja elvenni a gyereke örömét. Camden-ben is voltunk, amit én utálok, szerencsére cirka 5 percet töltöttünk ott, a buszozásnyi idő oda-vissza kb 45 perc volt. Szóval leginkább nem érte meg, de mivel filléres szuveníreket leginkább ott lehet venni, ezért igen. Végül O. Costájában pihentünk meg, megbeszéltük az élet dolgait, aztán útjára engedtem K.-t azzal, hogy idejében jöjjön haza a buliból, mert veszélyes környéken élünk. (Csak annyira veszélyes környéken, hogy szerda éjjel sikítozástól és jajveszékeléstől volt hangos az utca, mert egy csajt néhány színes bőrű fiatalember letepert, arcon rúgott, kést szorított a torkának, majd elvették a táskáját. Szerencsére a csajnak volt annyi lélekjelenléte, hogy üvöltött, ahogyan a torkán kifért, így viszonylag hamar jött a segítség. Egyébként K. és O. annyira jól aludt, hogy csak én voltam olyan szerencsés, hogy mindezt végighallgathattam.)
Ehhez képest K. hajnal 2-kor botorkált haza, úgy, hogy reggel 6-kor már keltünk, mert úgy határoztunk, hogy csapatostul kikísérjük a reptérre. Kb. minden napra jutott meglepetés neki, amivel egy kicsit oldani próbáltuk az elválást. Az utolsó kettő különösen jól sikerült. Rózsaszín, flitteres cowboykalap, ami kellően nagy ahhoz, hogy ne lehessen elcsomagolni, éppen ezért viselni kell. És K. londoni apukája idejében el tudott jönni a munkából és még ő is ki tudta kísérni a kicsi lányát. Egy hősként tartottam magam és nem bőgtem, egészen eddig, ezután viszont megállíthatatlanul. Bár előtte kb. 5-ször átpakoltuk K. nagy bőröndjét, hogy felengedjék a repülőre. Nagyjából mindent ráaggattunk, amit úgy találtunk, hogy nehéz. Így 4 pulóverben, 2 kabátban, 2 sállal a nyakában, a fején rózsaszín cowboy kalappal szállt fel a gépre. Én meg bőgtem. Hazafelé meg majd elájultam a fáradságtól, mert stresszalvó vagyok, vagyis, ha ideges leszek és stressz ér, akkor én gyakorlatilag mély kómába esem és alszom. Ezen még a kávé sem segít, pedig aznap kb. megittam 4-et és még utána ugyanennyi teát.
Este 9-kor mégis filmszakadás volt nálam. E. szerint az egyik pillanatban még válaszoltam, aztán már nem, majd újabb 10 perc után végre válaszoltam, azután pedig megint nem. Végül a 4. ilyen alkalom után feladta és kikapcsolta a tv-t, mire megkérdeztem, hogy miért, hiszen én néztem. Erre kiröhögött, beforgatott a fal felé, nagy és erős karjaival átölelt, aztán tök hirtelen reggel lett. A vasárnapot is borzasztó félálomban töltöttem, mert stresszeltem azon, hogy szívességet kell kérnem E.-től, majd azon, hogy ki fognak rúgni, mert nem vettem fel pénteken a telefont, majd azon, hogy kevés a pénzem, ha költöznünk kell és depót kell fizetnünk, majd azon, hogy ugyan haza tudok menni, de egyenlőre nincs mivel visszajönnöm. Ha nem stersszeltem, akkor bőgtem vagy röhögtem. Így E. találkozhatott végre a valódi Iker lényemmel. A nap megkoronázása kétség kívül az volt, mikor fél órán keresztül próbáltam megérteni és válaszolni egy kérdésére. Már potyogtak a könnyeim a röhögéstől, mert csak odáig értettem, hogy: how long… azután elveszítettem a fonalat. Végül megértettem, amitől aztán még jobban folytak a könnyeim, E. pedig azt hitte, hogy sírok. Próbált vigasztalni, végül már csak kérlelt, hogy hagyjam abba a sírást. Mire közöltem vele, hogy I can’t and actually I am laughing.
A kérdés egyébként az volt, hogy mióta is járunk. Az egzakt válasz az rá, hogy egy hónapja. Amitől E.-nek kikerekedtek a szemei és közölte velem, hogy ő mindenkinek azt mondja, hogy már hónapok óta. Még mielőtt neki álltam volna törpölni azon, hogy ez most jó vagy rossz, kijelentette, hogy ez csuda jó, mert olyan, mintha ezer éve ismerne és mennyire jó velem. Nekem, meg az jutott eszembe, hogy most kéne azt mondanom, hogy szeretlek, de nem tettem, cserébe csak annyit motyogtam, hogy: te kis lüke pék – magyarul. Kérlelt, hogy fordítsam le, de mondtam, hogy úgy nincs semmi értelme, egyezzünk ki abban, hogy magyarul ez egy cuki dolog még akkor is, ha angolul csak csúnya szóval tudnám lefordítani. És a Kisjézus hozza nekem a kariajit akkor is.
Ma pedig megint offos vagyok. Nyilván borzasztóan utálnak a szállodában, de pont magasról leszarom, mert van egy lüke pékem és mert a hétvégén tanultam egy újabb szót, ami méltán kerül bele a “használhatatlan szavak listájába”: earlobe – fülcimpa. Tanuljatok!

2012. november 30., péntek

Wisecracks


- Most a Temze kanyarodik vagy a Szent Paul Katedrális? – Réz
- … és akkor felszállt két banán a buszra. – O.
- Majd visszahívlak, de most köntöst kell lopnom. – Roli
- … dekorációnak kiragaszthatnánk még a köpéseinket is a falra. – K.

Privet (Drive) life


Szégyenletes, hogy mióta nem írtam. Nem azért mintha nem történne semmi, mert nagyon is történik, csak nem igazán olyanok, amiktől csillagokat kapnék, vagy kommenteket. Nem járom London utcáit, nem lógok múzeumokban, könyvtárba is ritkán jutok el… nos, igazából ez mind nem igaz. Járom London utcáit, csak csupa olyan helyre cipelem el E.-t, ahol én már jártam és ő mint egy kisgyerek csodálkozik rá dolgokra. Nyilvánvalóan jobban kiigazodom London metró térképén, mint ő. Engem jobban lenyűgöznek a csodák, amiket London kínál, mint őt valaha is fogják, viszont minden alkalommal elképed azon, hogy mennyit tudok a szülővárosáról.
Illetve tudnék olyanokról írni, hogy megismertem már az egész családját, Anyut, Aput, Húgit, unokahúgit, unokaöcsit egy közös családi vacsora alkalmával. Illetve tervezzük, hogy jövő nyáron nyaralni Magyarországra megyünk. Talán szerelem. Jó vele, nah. De mivel ez senkit nem érdekel, így ez a bejegyzés is kb. ennyi marad.
Illetve még csak annyi, hogy immár hivatalos, hogy karácsonyra hazamegyek. 20-tól 27-ig elérhető leszek, csak szólok. Most pedig K.-é a napom, mert ez az utolsó napunk együtt, holnap végleg felszáll arra a tetves repülőre és elmegy tőlünk. Bon voyage K. Hiányozni fogsz.

2012. november 19., hétfő

Fuck the revolution


Már csak két hét és K. végérvényesen összepakol és elköltözik tőlük. Haza, Magyarországra. Mi meg O.-val tovább húzzuk az igát, itt a ködös Albionban.  Nagyon utálom ezt a helyzetet, mert az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ő volt az egyik ember, aki miatt úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt ennek az egésznek. Ha ő 19 évesen tudja tolni ezt az egész szart, amit itt kint csinálunk, akkor ez nekem egy 34 évesnek meg sem kellene, hogy kottyanjon. Ennek ellenére sokszor azt látom, hogy ő sokkal erősebb, fegyelmezettebb, ügyesebb, mint én. Ha lehet ezt mondani, akkor nekem ő itt kint a példaképem. Mert egyszerűen példa értékű, amit csinál. Komolyan. Elképzelni sem tudom honnan van ennyi ereje és kitartása. Csak azt sajnálom, hogy az idióta beosztásaink miatt csak nagyon kevés szabadidőt töltöttünk el együtt. Egy csomó helyet meg kellene még néznie, egy csomó helyet meg kellene még mutatnom neki, de egyszerűen nincs idő rá. Jó lenne, ha a tervek szerint visszajöhetne valamikor a tavaszi szünetben és akkor kicsit megint lóghatnánk együtt, megnézhetné az addigra felfedezett részeit a városnak.
Így most kicsit temetői “itthon” a hangulat, vagy valami ilyesmi. Sokat dolgozunk, és winter is coming… ami alaposan rányomja a bélyegét a hangulatunkra, még ha nem is valljuk be. Az sem tesz túl jót a közösségi szellemnek, hogy a hétvégéimet rendre E.-vel töltöm. Így valahogy kívülre rekedek a történésekből. Bár, közben meg legalább van mit mesélni, meg nevetni. Vagy legalábbis ledöbbenni, ugyanis ma reggel túlestünk az első “hiányzol” sms-en. Amitől első körben sokkot kaptam, majd vigyorogtam, majd letörtem, mint a bili füle, majd persze örültem, mint majom a farkának. Mert én nem vagyok szerelmes, de persze hiányzik, mikor a hétvége után nem találkozunk napokig. De aztán jön a melós hét és valahogy elfelejtődik bennem a hiánya. Aztán persze jön a hétvége és örülök, hogy együtt vagyunk, mert jó vele, mert kedves, figyelmes, vicces és néhány dologban elképesztően zavarba ejtő, és ott vannak a kulturális és nyelvi nehézségek, amiktől meredeken felszalad a szemöldököm vagy éppen dühít, hogy nem tudom magam kellően kifejezni, elmondani neki, hogy jesszus… ez bazdmeg komoly? Közben pedig tudom, hogy ez nem csak a nyelvi és kulturális különbségek hiánya, hanem egyszerűen ő pasi, én meg csaj. Ez ennyire egyszerű, közben pedig rém bonyolult.
Aztán még az is van, hogy arcüreggyulladásom van és fájok. A szememet is nehéz nyitva tartani, de jól tudom a rinyablogot nem szeretitek, majd megint kapok 4 csillagot, mert nem vagyok vicces, sem pedig városnézős. Most ez van, ez jutott kedves fele- és barátaim. Nem vagyok se vicces, se mókás hangulatban.
Majd leszek, amint megnéztem a Breaking Down következő részét és kiröhögtem magam a sminkeken. Ígérem visszatér a régi jókedvem. Addig is legyetek jók, ha tudtok és nyugodtan csillagozzatok le, mit számít az már az én lelkemnek.

2012. november 15., csütörtök

Got a flu


E. megkapta a flu jab-ját, én pedig azzal a lendülettel lettem influenzás. Azóta minden áldott nap “poor thing” vagyok, amit utálok. Megint kommunikációs szakadékba estünk azt hiszem. Ráadásul tegnap, mikor nagyjából taknyom-nyálam összefojt a náthától, kaptam egy show-room, amit fél óra alatt puccba kellett volna vágnom. Azért csak kellett volna, mert az első pillanatban összetörtem egy poharat, és jól nem vettem észre, hogy bele is nyúltam. Csak akkor esett le a tantusz, mikor az ágynemű, a padlószőnyeg és a járólap is tiszta vér volt, viszont valami eszméletlen csoda folytán a párnák nem. Szóval álltam a szoba közepén, vérző ujj-jal, körülöttem, mint valami horrorfilm forgatása és ebben a gyönyörű pillanatban lépett be a főnököm, hogy megnézze hogyan is állunk… lovely. Azt hittem ordít majd, de helyette még jobban pánikba esett, mint én, rögtön kötszerért telefonált és behívott két szobalányt, hogy kapják rendbe a szobát. Pedig esküszöm nem is volt nagy vágás, éppen egy egészen pirinyó csak.
Ma pedig off-os vagyok. Ne várjatok csodát. Lázas vagyok és minden tagom fáj. Az, hogy holnap megint dolgozni kell mennem maga kín. Szóval, lehet, hogy megérdemlem ezt a “poor thing” dolgot. A közbenső szabadnapjaimon pedig K.-val vagyok, aki 15 nap múlva elmegy. Nem akarom, hogy elmenjen. Annyira nem, hogy valószínűleg zokogni fogok, ha elmegy és utálom, hogy már úgy kezdjük a visszaszámlálást, hogy: tizen… Addig is programokat írok neki össze, hogy miket kell megnéznie szabadidejében, ha közös offunk van, akkor pedig a Primark-ban múlatjuk az időt, mert csajok vagyunk, és mert kifogytam az összes nadrágomból, megint. Én, aki soha nem hordott slim farmert, mert nem jött fel a seggére, most beszereztem hármat is.
Pedig eszem. Sokat. Az már vicc számba megy, hogy mi mindent nem zabálunk össze. Fánkot, muffint, nutellát, kekszet, sült krumplit, csirkemellet, óriás bagetteket. K. most eldöntötte, hogy fogyókúrába kezd, O. pedig azon siránkozik, hogy nem jó a Costában dolgozni, mert nő a segge. Én meg fogyok. Pedig még E.-t is frusztrálja, hogy hamarabb végzek a kajával, mint ő, és ha megkérdezi, hogy éhes vagyok, a válaszom csak annyi: always. Folyton eszem, rágok, veszem a halom kaját… aztán meg vagyok 49 kiló. Pont, mint a középsuli végén, mikor elfújt a szél sziklamászás közben.
Tudom, hogy ez most nem egy összeszedett post lett, de tudjátok be annak, hogy influenzás vagyok és lázas. Ha pedig lázas vagyok nem tudok koncentrálni, vagy csak nagyon rövid ideig, mint az aranyhalak. Ja, és közben bekerültem a modern népvándorlók soraiba, ITT olvashatod el a cikket. Nem dicsekvésből, semmi ilyesmi. És persze lesznek kritikák is. Remélem még nem fogyott ki a vitriol a tollamból. Most pedig jobbra el, mert ebédelnem kell, kaját venni és enni, enni, enni… meséltem már mennyire iiiiiiiiiiiiiimádok enni?

2012. november 12., hétfő

E.


Most már megérdemel egy egész bejegyzést ez a csávó, komolyan. E., aki nem Ernest, nem Earl, sőt szerintem ez a név, ami neki van nem is létezik, viszont van második neve is, ami Ian. Persze nem hallgat rá, illetve ha hallgat rá, akkor cserébe engem is a hosszú keresztnevemen szólít, hülyén hangsúlyozva. Starbucks-ban viccből Bob-ként mutatkozik be, amitől visítva röhögök, főleg, hogy a soylatte-mat én is Bob névre kapom.
Mindenre van egy szarkasztikus megjegyzése, így én is kényelmesen elengedhetem a  magam baromságait, amitől aztán ő nevet, majd átölel és azt mondja: Lovely. Egyébként nekem ez a kedvenc szavam, mert gyakorlatilag mindenre alkalmazható és pontosan érthető, hogy mikor mondod gúnyosan, mikor pedig kedvesen. Így a Science Museum is lovely volt, főleg miután megtudta, hogy egyenlő arányba férfi és női agya is van, hogy az ujjlenyomata bár egyedi, az alapvonalai miatt a népesség 60%-ba tartozik. Cserében én megmutattam neki, hogy férfi agyam van és az ujjlenyomatommal a népesség 5%-ba tartozom. A reakciója csak annyi volt, hogy tudtam, hogy a barátnőm fura, de hogy ennyire… Majd ettől a ponttól kezdve a keresztnevem fiúsított változatával szólított, így aztán sokáig neki is az Ian-ozást kellett elviselnie.
Egyébként ő eldöntötte fent az Alexandra Palace-nál, hogy most már a pasim, vagyis hivatalosan is járunk. Ami nekem egy kicsit ijesztő, mert nem vagyok belé szerelmes. Illetve nem tudom, hogy annak kellene e lennem, vagy majd leszek, vagy ha most még nem vagyok, akkor az gáz e. Viszont kedvelem, mert jó fej, nevet a vicceimen, érti a gagyi angolom és úgy tűnik aggódik értem. Hajlandó volt elkezdeni miattam a Gilmore girls-t és olvas, amit eddig soha sem tett. Ha belegondolok, hogy még csak fél hónapja ismerem, akkor azt mondhatom tök jó vásár csináltam. Bár vannak olyan apró pontok, amik nyilvánvalóan zavaróak, pl. hogy nagyon különböző a habitusunk, a kultúránk, a reakcióink bizonyos helyzetekben, amitől látom, hogy neki is meredeken felszalad a szemöldöke. Ilyenkor általában bocsánatot kérek, ő meg zavarba jön, hogy ne, igazán nem kell, csak én vagyok a furcsa lány, már megint.
Én, mint a furcsa lány, cserében végigkalauzolom Londonon, amit ő nem ismer. Vagyis ő London egész más arcát ismeri, mint én, amitől aztán én jövök zavarba. Ő meg a sok múzeumtól és történettől, amit mesélek, pedig művészeti suliba járt, szuperul rajzol, egészen egyedi karikatúrákat csinál. Ilyenkor érezem, hogy rengeteg minden kell még tanulnom, tőle, róla… amitől megint csak elbizonytalanodom, hogy valóban ki kell e jelentenünk, hogy járunk, nem elég ha csak azt mondjuk, hogy ismerkedünk. De lehet, hogy csak az elmúlt 9 év fura párkapcsolati szituációja miatt vagyok ennyire óvatos, és hagynom kellene az egészet alakulni, és valószínűleg ezt is teszem.

2012. november 7., szerda

Before the Apocalypse


Az amikor az ember kimondja, hogy a világ legjobb napja… abban a pillanatban szembesül azzal, hogy az Univerzum mind megadta, amit kért. Mert vannak napok, mikor a vonzás hatalma valahogyan erősebb, vagy csak jobban hiszünk benne, vagy csak minden klappol.
Másnapra aztán jól elszaródik minden. Minden. Vasárnap mennyország, azóta szívás. És még csak keddnél tartunk, de átéltük a világ legrosszabb napját, ami hétfőn volt. A világ második legrosszabb napját, ami ma volt. Igazából, ha holnap apokalipszis lenne, mi arra is fel lennénk készülve. Illetve valószínűleg meg sem lepődnénk. Azért persze nagyon örülnék, ha holnap nem lenne zombikkal teli a város, és megúsznánk a III. világháborút is, de azért tudjátok, ha mindez megtörténik, az azért van, mert vasárnap volt a világ legjobb napja.
A világ legjobb napja egyébként szombat délután kezdődött, mikor is felmentem a Turnpike Lane-i metróállomás lépcsőjén, ahol E. közölte velem, hogy már 30 perce vár. Ránéztem az órámra, és megdöbbentem, mert ugyan jó szokásomhoz méltán, késtem, de ennyit nem. Majd E. derűsen hozzátette, hogy ő jött korábban, nyugi. Aztán megsétáltattam, mert kell neki egy kis mozgás. A moziba így is csak lihegve értünk be. A Hotel Transylvania-t néztük, ami cuki, tessék megnézni. Utána pedig kaptam kínai kaját, amit imádok, de csak akkor, ha nem kell pálcikával enni, mert akkor gyakorlatilag éhen maradnék. Majd Guinness-t, amivel mindig húz, mert szerinte pasisör. (Ha már itt tartunk a Stella meg csajsör, hapsikám.) Én meg nagyon koncentráltam, hogy mindeközben megértsem az iszonyú cockney akcentusát, mert a dörmögéséből néha csak azt tudom megállapítani, hogy most éppen kérdez vagy állít, vagy azt sem, és akkor bámulok rá nagy szemekkel (már amennyire tőlem telik), ő meg röhög. Majd megpróbálja kicsit jobban artikulálva más szavakkal elmondani mit is akart.
Aztán hazasétáltunk – mármint hozzá haza – megnéztünk egy filmet, majd miután vége lett, illedelmesen elköszöntem tőle, hogy visszametrózzam Stratfordba. Ez volt az a pont, mikor E. felvont szemöldökkel megkérdezte tőlem, hogy akkor most mit is csinálok, mert egy részről kurva késő van, más részről ez itt London és ő bizony nem enged haza egyedül. Mondtam, hogy akkor nincs mese haza kell kísérnie. Erre kiröhögött, de komolyan. Mókás társaság vagyunk így együtt, úgy bizony. Szóval, nála kellett aludnom. Bár igazából ez annyira nem volt ellenemre, bár O. előtte teljesen beparáztatott, szerencsére kiderült, hogy nincs okom a pánikra.
Reggel tejes teával ébresztett, ami nekem nyilván nem a szívem csücske, mert tej és mert micsoda szentségtörés a teába tejet önteni. Vigyorogva bökte ki, hogy szójatej van benne, mert vett és mert emlékezett rá, hogy allergiás vagyok a tejre. Mosolyogva még azt is hozzátette, hogy nagyon kicsi vagy babe, nem venném a szívemre, ha még jobban elfogynál. Engem ezekkel az elszólásaival simán kenyérre ken, de tényleg. Megettük hozzá az emergency kekszemet, majd megnéztünk egy újabb filmet, miután viszont muszáj volt már ennünk valami normálisat. Így leugrottunk a sarokra enni valami igazi british kaját, toasttal, babbal, chipsszel. És nanáhogy az első emberek, akibe belebotlottunk a szülei voltak. Turnpike Lane egy kis falu, de azért ezt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szóval, be lettem mutatva anyuéknak, akik cukik, de tényleg. Bár újra 16-nak éreztem magam ettől a szituációtól. (Közben próbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha én mutatnám be Anyának… mert E. nyilvánvalóan egy igazi tökös cockney csávó, de a vezetéknevétől az Anyukám bizony sírva fordulna le a székről.) Így én lettem: “a lány, akivel lefeküdtem a lány, akiről meséltem már”.
A reggeli-ebéd után, kézen fogva sétálunk hazáig, útközben egy haverral is összefutva, akinek viszont már úgy lettem bemutatva, hogy: “a barátnőm”. Amitől nekem meredeken felszaladt a szemöldököm. Hazáig ezen pörögtem, hogy akkor most én a csaja vagyok e… mire ő kibökte, hogy hát nyilvánvalóan az vagyok. Nekem őszintén megmondva ez ennyire nem nyilvánvaló, mert R. is a pasim volt (szerinte), aztán meg hogy jártam vele… Szóval, én nem szeretem az ilyen kijelentéseket, főleg, mivel nem vagyok belé szerelemes, ez a dolog csak most alakul (és különben is hétfőn – a világ legrosszabb napján – meg elbaszta az egészet egy idióta beszólással)… Így aztán, le kell gyorsan szögeznem: E. nem a pasim, csak a majdnempasim.
A nap másik fele gyorsan eltelt, filmnézéssel, beszélgetéssel, kajálással. Stratfordba érve újabb jó hír fogadott: O. munkát kapott a Costában, így kint marad velem Londonba. K.-nak pedig összejött az a randija, amiért már hónapok óta drukkolunk, szóval, valóban a világ legjobb napja volt. Kár, hogy már kedd és túléltünk két világ legrosszabb napját, ami után már csak a zombi apokalipszis jön. Én szóltam.

2012. november 3., szombat

I can't belive, I have a rest


Az a meglepő és váratlan fordulat áll fent, hogy szombat van és én offos vagyok. Persze próbálkoztak, hogy ne legyek, de a kikapcsolt telefon csodákra képes, mondjuk egy egész szabad hétvégére. Mert a rota szerint nem csak ma vagyok szabad, hanem holnap is. Elkezdődött a holt szezon itt a hotel bizniszben. Ami ugyan azt jelenti, hogy pénzben ez nagyon fog fájni, de kicsit több időm lesz másra, másokra. Mert mind tudjuk, férjhez kell mennem.
É. szerint ez megint olyan project, amit szívvel-lélekkel űzök, bár azért be kell vallanom, hogy néha buzi fárasztó. Egy részről 9 éve nem randiztam, más részről nem beszélek angolul, ami nagyban nehezíti a dolgot. Szóval mindenkinek elmondom már az elején, hogy nem beszélek angolul, ha iszom még inkább nem, és valószínűleg én leszek életük legfurcsább randija. Ennek ellenére E. (aki szerencsére nem Ernest) úgy döntött, hogy én egy cuki lány vagyok, aki megérdemli, hogy elvigyék vacsorázni és moziba.
R. (aki nem Bob) továbbra is úgy érzi, hogy az élete része vagyok és jogot formálhat rám, amit rendszeresen ki is fejez sms-ek és mélek formájában, ami egy részről vicces, más részről szánalmas, harmad részről iszonyú dühítő. Kb. ezerszer írtam már le neki, hogy részemről vége, ő kb. milliószor írta le, hogy viszlát. Csak azt tudnám, hogy akkor miért is ír újból és újból és újból és újból… Komolyan nem vagyok ám ennyire jó nő, hogy ne lehessen elengedni. Girhes vagyok és tele vagyok kék-zöld foltokkal. Az xs-es cuccok konkrétan lötyögnek rajtam, a héten megvettem életem első színházba menős ruháját, ami a ruhaakasztón lógva pontosan úgy néz ki, mint egy Barbi partiszett. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a pizsinacim nem egyszerűen kitágult, hanem konkrétan belefogytam. Ehhh…
Viszont vannak  szuper jófej barátaim, akik ha haldoklom az éhségtől sütnek nekem rántott húst. Mivel én rendszeresen haldoklom az éhségtől, ezért a rántott húst gyakorlatilag minden nap megenném, kár, hogy már nem egy házban lakunk, mert akkor biztos nem lennék girhes. Azt is el kell mondanom, hogy csajos szobává alakultunk. Három ágyon, hárman alszunk. Ez egy komoly előrelépés, ti ezt nem is tudjátok mennyire. Van életterünk, ami elképesztő, hihetetlen és egyéb más jelzők, amik most hirtelen nem jutnak eszembe. Meglepő, hogy az ember lánya egy saját ágynak is ennyire tud örülni. Az élet apró csodái. (Ilyenkor persze eszembe jut, hogy otthon saját lakás, franciaágy… apró csodák, nohiszen.)

2012. október 25., csütörtök

Bus 16


Megígértem nektek egy posztot a 16-os buszról, de igazából annyira nem volt érdekes. Viszont 2 órás buszút, 4 óra oda- vissza. Jó, ez igazából nem igaz, hogy nem volt érdekes, mert 2 órába belefért London sava-borsa, de tényleg.  Hyde Park Corner, Marble Arch, majd Edgware Road. Az Edgware Road már maga London quintesszenciája. Arab, libanoni, afrikai, egyiptomi boltok, fodrászok, kávézók, utcai árusok váltják egymást. Vízipipázó törökök, arabok dominóznak a kirakott asztalokon, gyerekek rollereznek körülöttük, járókelők alkudnak az árusokkal.
Majd következik Bayswater, ahol gyönyörű viktoriánus apartman épületek szegélyezik az utat, pálmafákkal, örökzöldekkel, vörös téglás kerítésekkel, ajtónállókkal és portásokkal. Azt hiszed, hogy ilyenek csak a filmekben fordulnak elő, de nem, Little Cairo után magába a tökéletes arisztokrata Londonban találod magad. Sok időd azonban nem lesz  ezen gondolkodni, mert proli London azonnal a nyakadba liheg. Tömbházak, melegítős suhancok, leplekbe öltözött nők járnak az utcákon, ordibálnak és káromkodnak. Kitört ablakú kirakatok, bedeszkázott ablakok, szakadt függönyök a házakon, málló vakolat. Félelmetes. Majd újabb váltás. Normális London, normális emberek, normális boltok. És ez két óra. Jó, mondjuk azt el kell mondanom, hogy a londoni buszok kb. minden fűszálnál megállnak, minden busz után rohanót megvárnak.
Képek nincsenek, mivel itt élek és számomra ez a buszút kb. minden buszutamra hasonlít. Szóval, nekem ez nem volt igazi kaland. Viszont ha egyszer Londonba jártok ki ne hagyjátok a 16-os buszt, ami 104 éve ugyanazon az útvonalon közlekedik.

2012. október 24., szerda

Day of Inns


Trutymákos szar idő ellenére (Igen, Londonban végérvényesen beköszöntött az ősz.), nyakamba vettem a várost, valami fedett helyet keresve, ahol jól ellehetek, míg odakint köd van és zimankó. Irány a John Soane Múzeum, amit ugyan nem tartalmazott Blackett listája, viszont a híres Lincoln’s Inn Fields mellett található, amit viszont igen. Ez a múzeum benne foglaltatik a világ legjobb múzeumainak listájában, annak ellenére, hogy nagyon kicsi.
Kívülről pont úgy néz ki, mint az összes Lincoln’s Inn Fields-i sorház, kicsit talán extravagánsabb a kilógó erkélyeivel, de mit is várhatunk egy olyan embertől, aki Anglia egyik legnevesebb építésze volt és fantasztikus neo-klasszicista épületeket tervezett, mint pl. a Bank of England vagy a Royal Hospital Chelsea-ben. Mindenki tudja róla, hogy nem szerelemből nősült, hanem pénzért, de egy téglakészítő mester fiaként más lehetősége nem volt a kiugrásra. Szenvedélyesen gyűjtött mindent, ami egy kicsit is megfogta a fantáziáját. Imádta a fények és a tükör játékát, élt-halt Egyiptomért, a könyvekért, a finom, precíz órákért. Gyakorlatilag mindent szeretett, ami a pontos és megtervezett munka gyümölcse. Háza ennek ellenére pont úgy néz ki, mint egy labirintus, tükrökkel, folyósokkal, színes ablaküvegekkel, átriumokkal, keskeny pázmákkal. A falakon pedig minden négyzetmétert szobortöredékek, festmények, rajzok, metszetek borítanak. A mennyezet festet üvegablakokkal, apró kiszögelésekkel van tele. Azt sem tudod hova kapd a fejed, mert ha felfele nézel, beleütközöl egy szarkofágba. Ha lefele nézel, viszont lemaradsz a reggeliző szoba festett üvegablakos mennyezetéről. A lépteidet apró neszek, nyikorgó fapadló kíséri és félhomály. Bizony mondom néktek, a British Museum sehol sincs hozzá képest.
Kilépve a félhomályból mondhatnám, hogy a napfényes Lincoln’s Inn fogadott, de a helyzet az, hogy köd van és ősz. Viszont a hatalmas platánfák így is csodaszépek, keresztülvágva a parkon pedig érdemes tudni, hogy alattunk van a világ egyik legnagyobb légvédelmi folyosó hálózata, amit a II. világháborúban használtak és még ma is működőképes. A park hatalmas, ne is várjunk mást, ez London. Alapterülete pont annyi, mint a gízai nagy piramis-nak és pont olyan a tájolása is. Ez a park, ami voltaképp tér, szolgált alapul a New York-i Central park megépítéséhez.
Szomszédságában található a Great Hall and Library, ami az elő kapuja annak csodálatos épületkomplexusnak, ahol a sznob, gazdag fiatalok ügyvédnek, politikusnak, bankembereknek tanulhatnak. Gyönyörű zöld fű, szökőkutak, mókusok, platánfák, parókás egyetemi tanárok. Mindez olyan épületekkel körülvéve, amelyek minden pólusából árad a történelem és a hagyomány. A campusok között keskeny sétányok kanyarognak a döbbenetesen zöld fű mellett, körülötted elképesztő csend, hogy aztán egy keskeny ajtón kilépve újból a Holborn elképesztően zajos forgatagában találd magad.
Jönnek az Inn-ek. Minden oldalról támadnak, komolyan csak kapkodod a fejed… Staple Inn, Clifford’s Inn, Serjeant’s Inn, Clement’s Inn, Gray’s Inn, Inner Temlpe (jah, az nem is…) és fényképezel, mint egy megvadult japán turista. Kicsit potyázom a London Walks csapatával, megtudom, hogy a környéken van egy híres viktoriánus nyilvános wc is. Sajnos fényképes bizonyíték nem született róla, mert a környék le van zárva, felújítások miatt.
Le kell fényképezni, még a sárkányt is, ami a City és a belváros határa, meg a magányos sziget templomát. Ha már ott vagyok a Sommerset House sem maradhat le, még akkor sem, ha a Waterloo híd alatti könyves vásár kitárt karokkal húz maga felé. Erős vagyok, nem veszek könyvet. Így is van egy rakattal (újabb Doctor Who kötet került a birtokomba, hála az én gyönyörűséges, szépséges, tüneményes könyvtáramnak).
Most pedig irány a 16-os busz. Bon voyage.

2012. október 23., kedd

Offs or offes


Amikor az a meglepő fordulat áll be az életemben, hogy egymás után két offom van. Akkor rögtön arra gondolok, bazmeg ezek ki fognak rúgni, utálnak, mint a szart, egy rakás fos, amit csinálok, biztos azért. Aztán lassan kiengedek, amint elkap az off láz, a hova menjek, mit csináljak. Jézusom, Londonban vagyok a világ egyik legfaszább városában, ki a fenét érdekel, ha kirúgnak (nyilván engem). Samuel Johnson mondta egyszer: when a man is tired of London, he is tired of life. És persze, hogy egyet kell értenem vele.
A tegnapi napomban csak annyi kötött program volt, hogy vissza kellett vinnem a könyveket a könyvtárba. Odafele menet még kiolvastam a maradék oldalakat a világ legzseniálisabb novellarészlet gyűjteményéből, amit valaha is Londonról írtak. Így megtudtam, hogy a 16-os busz 104 éve ugyanazon az útvonalon közlekedik, tehát nincs mese végig kell buszozni rajta egyszer. Illetve megtaláltam az a könyvrészletet, ami minden pontjában illik rám:
“Sometimes I went to Richmond, to Greenwich, to Dulwich, Hampton and Kew where I walked in the vast lonely park on dry days and was solicited at times busy man in the raincoats whom I thoroughly scared off. Surbiton, Croydon and as far as Orpington. So I send my days after days on the top of the buses staring out of the window and watching with discreet eyes my fellow passengers, most of them shabby, and, if they were not alone, listening with half ear of their talk, mostly about their families and friends, their shopping and their jobs… “
Tökéletes. Ez a könyv imádni való, csak irtó lusta vagyok kiguglizni és felpakolni a Moly-ra. Pedig olyan nagyszerű idézeteket tudnék belőle feltenni. Bár igazából az egész könyvet ki kéne másolni, mert zseniális.
Szóval visszavittem a könyveket, beugrottam a Victoriára a Wasabi-ba, enni valami fincsit. Sajnos nem volt az amit szerettem volna, így valami csirkés, rizses, babos tálat választottam. Pechemre csak pálcikát adtak hozzá, amivel én irtó béna vagyok, komolyan nevetséges, amit művelek vele. Viszont mire végeztem sikerült nagyjából tökélyre fejlesztenem a forgatását, szóval éhen nem maradtam. Közben azt is kitaláltam, hogy megnézem Southwark-ot, ahol szerintem még sosem jártam. Közben persze kiderült, hogy de. K. szerint ez nem meglepő, szerinte én már mindenütt jártam Londonban, szerintem viszont nem láttam még a negyedét sem.
Southwark-ben áll a Globe Színház, csak, hogy tudjátok mihez kötni. És itt volt hétvégén BFI, csak, hogy a filmbuzik se maradjanak ki. Viszont azt is tudnotok kell, hogy a mostani Globe nem Shakespeare Globe-ja, hanem már egy rekonstruált változata és nem is ott áll, ahol eredetileg állt. Illetve piszok szar környék volt az eredeti helye, közvetlenül a Clink tőszomszédságában, ahova a brutális és többszörösen visszaeső bűnözőket zárták. A reneszánsz Anglia apró csodája.
Southwark katedrális, Borough piac, ahol isteni házi süteményeket, csokikat, sajtokat lehet kapni. Ne hagyjátok ki az ingyenes kóstolókat, ha erre jártok. Persze itt is belefuthattok egy filmforgatási helyszínbe, most éppen A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőjébe. Vagy bátorságot meríthettek a korabeli sörfőző mesterektől, és ihattok egyet a tiszteletükre a The George Inn-ben. Közben London gyakorlatilag ködbe vész. Stand-en leáll az építkezés, a munkások az orrukig sem látnak, az esernyő sem véd meg a szitáló ködtől, a hajam már nagyjából úgy kunkorodik, mintha reggel egyáltalán nem lett volna kivasalva. Szutymákos idő van, nah. Itt az ősz. Fedett programokat kell találnom de sürgősen. Mondjuk a John Soane múzeumot, ami ugyan nem volt rajta Blackett listáján, de már jártam egyszer benne kb. 14 évvel ezelőtt, és a bizton állíthatom, hogy London egyik legfaszább múzeuma.
Szóval, most lépek, vár rám a Lincoln’s Inn és John Soane. Egyébként időközben beszereztem egy R.-t, aki Bob, J.-t, aki nem John és E.-t, aki nem Ernest (hála istennnek). Már ha kíváncsiak vagytok, hogy hogyan is halad a férj procjet.

2012. október 22., hétfő

Gipsy camp


Valahányszor arról mesélek valakinek, hogy milyen itt Londonban az élet, áradozom és imádom, de tényleg. Heves szerelemmel égek London iránt. Viszont azt azért tudnotok kell, hogy 14 magyarral együtt élni nem fenékig tejfel. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek leesik az álla, ha megemlítem, 3 szobatársam van és az egyik ezek közül egy fiú. Igen, mi így négyen lakunk egy nagyjából 5×3 méteres szobában. Három ágyon, egy szekrényen, két komódon osztozva. Minden létező felületen száradó törölközök, ruhák, bőröndök, flakonok, dobozok, cipők, papucsok, kabátok, könyvek, bögrék, tányérok, wc papír és esernyő hegyek. Mint egy cigány tábor. A függönyt kb. 3 hónapja nem lehet elhúzni, így nappal is teljes sötétségben élünk.
A csajos ágy két összetolt ágyból áll, így aki másnap off-os az kerül mindig középre a lukba, hogy másik kettő nyugodtan alhasson. Ma én aludtam a lukban, gyanítom, hogy ma este is én fogok. Viszont ma cuki voltam és reggel azzal indítottam, hogy kimostam az ágyneműket, körbeaggattam a lakás össze létező szabad radiátorára és a szoba még nem foglalt pontjaira, hogy estére megszáradjanak. Így most a szoba bár úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna benne, legalább friss, illatos mosott ruhákkal van tele.
Azt is el szeretném mondani, hogy 4-en vagyunk, de a szobához csak két szobakulcs és 3 bejárati ajtó kulcs van, így az egyik ablak gyakorlatilag soha sincs bezárva, mert néhányszor bizony azon keresztül közlekedünk. Van mindegyikünknek már olyan sztorija, hogy bazdmeg nem hagytatok kulcsot a bögrében (az egyik szobakulcs mindig a konyhaszekrény legfelsőbb polcán lévő, jól hátra eldugott sárga bögrében található, csak hogy tudjátok), így kénytelen voltam bemászni az ablakon, majd újból kimászni, mert pisilnem kellett és éhes is voltam, majd újból visszamásztam, mert a konyhában ment a party és nem akartam kint maradni. Két hetente egyszer tutira kap mindegyikünk egy olyan sms-t, hogy: bazdmeg, hol a kulcs a bögréből. Persze kiderül, hogy vagy a landlord vitte el, vagy valaki bulizni volt és ő vitte magával, de olyan is volt, hogy bezártuk a szobába.
Közben szerényen próbáljuk ám csinosítani a cigány tábort. Van már bárányos naptárunk, három részből álló tükrünk, egy éjjeli lámpánk, két nagyon finom illatos gyertyánk, egy régi térképnek álcázott poszter, ami igazából csomagolópapír. Ezek fontos részei a szobánknak, még akkor is, ha teljes sötétségben élünk. Ma tervezem, hogy veszek még egy posztert O.-nak, mert tegnap volt a névnapja, és mivel jövőhét hétfőn elköltözik tőlünk a fiúnk, így O.-nak végre lesz külön ágya, tehát lesz mi fölé kiakasztani, vagyis kibluteckelni a posztert. Egyébként teljesen felfoghatatlan, hogy ModellZs. kiköltözik tőlünk, komolyan olyan lesz az életünkben, mint egy apró csoda. Nem kell többé senkinek sem a lukban aludnia, vagy hallgatnia a nagyokos szövegelését. Igen, mindegyikünknek egy kicsit tele púpja vele. De szerintem ez csak a nagyon szűk helynek tudható be.
Most viszont megyek, mert vissza kell vinnem a könyveket a könyvtárba. És posztert is kell vennem O.-nak. És lehet, hogy randizom J.-vel (aki nem John).

2012. október 20., szombat

The rebel


Mielőtt végleg kitörne a blogon a lázadás, jelentem R. (aki továbbra sem Bob) és én szakítottunk, már amennyiben volt párkapcsolatunk. Persze mindez egy ízléses telefonon keresztüli üvöltözés formájában történt. Minden voltam csak cuki lány nem, ami igazából nem különösen érdekel. Komolyan magasról leszarom, hogy a bankár úr mit gondol a kis szobalányról, de tényleg. Szerettem volna elmondani neki azt a mondatot, amit O.-tól tanultam, miszerint: nem megyek le a te szintedre, mert akkor komolyan megverlek. Helyette Sherlockból tanult gyönyörű szösszenettel, elküldtem melegebb éghajlatra. Este még kaptam egy mélt, amit bevallom őszintén nem olvastam, mert ezzel a pár szóval kezdődött: Egy ilyen buta tanulatlan liba… Igen, megsértettem az egóját, de igen alaposan.
Aztán még az is van, hogy a fantasztikus reggeli buszozások miatt felfáztam, de nagyon. Szóval mindenem fáj, de leginkább a hátam és a derekam. Gyakorlatilag lázcsillapítón és antibiotikumon élek, gyenge vagyok, mint a harmat. Még szerencse, hogy nem igazán látszik mindez rajtam kívülről, erős vagyok, mint a vídia, bassza meg. Csak abban mutatkozik meg, hogy nagyon feledékeny vagyok és lassú, mint a csiga. Ma rám is lett szólva, hogy kapjam össze magam, mert a szobáim tegnap nem igazán sikerültek úgy, ahogyan eddig. Én is érzem, komolyan. Viszont egész nap izzadok mint a ló, pisilnem kell folyamatosan és majd leszakad a vesém.
De nem nyavalygok, komolyan nem, csak már 6. napja nyomom ezt a kurva szart és buzi fáradt vagyok. Alig várom, hogy kedden, szerdán nyakamba vegyem az én városomat és élvezzem minden jóságát.

2012. október 17., szerda

Bad day ever


É. szerint azokról a napokról is kellene írnom, mikor szar van a palacsintában. Ezért most megkapjátok zanzásítva az elmúlt fos napok minden keserűségét. Élvezzétek.
Kezdjük ott, hogy R.-rel (aki meglepő módon nem Bob) a második randink már nem sikerült olyan jól mint az első. Ennek ellenére úgy tűnik van egy párkapcsolatom. Vannak ezzel a dologgal ugyan fenntartásaim, mert a második randi olyan volt, mintha R. önző ikertestvérével találkoztam volna, többször rá kellett szólnom, hogy hé, haver én is itt vagyok (Hey asshole, I am still here.). Aztán persze nem történt semmi, mintha ott sem lennék és ugyanez folytatódik, mikor telefonon beszélünk. Szóval meglepő módon egy hete ismerjük egymást és kb. minden nap vitázunk, nagyszerűen tudjuk elküldeni egymást a halál f@szára. Szerencsére most Írországban van, reményeim szerint még egy hetet ott tölt, addig is nyugtom lesz és nem kell csak telefonon keresztül elküldenem az anyjába. Remélem mindenkinek átjött, hogy nem, nem vagyok szerelmes R.-be, aki nem Bob.
Folytassuk ott, hogy kiesett a tömés a fogamból és most a számban van egy óriás kráter. Kb. 3 megoldás létezik erre a problémára: 1, hazamegyek és az összes eddigi megtakarításomat ezzel felélek. 2, itt kint megcsináltatom, és ezzel felélem az összes megtakarításom. 3, megvárom míg elkezd fájni és akkor ingyé kihúzzák. Egyik megoldás sem túl üdvözítő. Pedig valamit ki kell találnom, mert van egy buzi nagy kráter a számban.
Aztán az is van, hogy reggel elindulva olyan gyomorszakító honvágy fogott el, hogy bőgve szálltam fel a buszra, ahol aztán felhívott A. Egy hete nem beszéltünk és igen, tud R.-ről, nyilván tud, mivel 9 évig voltunk együtt és ő nem meglepő módon az egyik legjobb barátom. És tudta, érezte, hogy fel kell hívnia, mert zokogok és kivagyok, de most nem a legjobbkor mondta azt bele fülembe, hogy: gyere haza kiscica. Főleg, hogy nincs hova, nincs miért és nincs kiért.
Szóval az életem nagyjából kilátástalan vesszőfutás a kurva sok check out-os és occupied-os szobákkal, R.-rel és az óriás kráterrel a számban. Remélem mindenkinek átjött, hogy szar van a palacsintában, nem kicsi.

2012. október 10., szerda

Actung Baby


Megint számcímekben utazunk. Aki kitalálja az előadót és a poszt szövegével kapcsolatos összefüggést az kap egy Kate és Willy álarcot. Esküszöm, nagyon menő cuccok.
Az igazság az, hogy pörgetjük magunk előtt ezt a költözés dolgot, már voltunk egy-két helyen háztűznézőben. Sajnos eddig csak koszos lepukkant patkánylyukakat láttunk, de tudom, hogy felcsillan a szerencse napja és megkapjuk a csinos napfényes szobánkat, valahol Kensington, Notthing Hill, Bayswater, Camden környékén. Igen, tudom, nincsenek nagy igényeink. Persze rendszeresen éjszaka nyomulunk valahol London különböző kerületeiben, amiket általában nappali fénynél csak én láttam, mert vagy arra jártam Blackett listáját követve, vagy a buzi buszok miatt, vagy pedig munkaügyből kifolyólag. Így aztán gyakorlatilag zsebtérképként funkcionálok, mert pontosan tudom London mely részei gázok, mely részei lakhatóak.
Persze olyanra én sem vagyok felkészülve, hogy reggel még Ern-nel beszélek telefonon, aztán átpasszol Sergonak, akinek viszont úgy kell könyörögni, hogy szólaljon meg abban a kurva telefonba, mert a brummogásából semmit sem értek. Végül sikerül összehozni vele egy randit, valahol a Seven Sistersnél egy vasúti aluljáró alatt, amikor is bemutatkozik Martinként. Kérdésünkre, hogy akkor ki Sergo, azt mondja, hogy ő maga. Ezek után már csak röhögve kérdeztük meg tőle, hogy bocs, de akkor meg ki a tököm az az Ern? Sajnos a szállás, amit mutatott egy kb. egy méter széles lépcső 3. emeletén van, egy-egy lépcsőfordulóban más-más szobákkal, fürdővel, konyhával. Kicsit olyan, mint valami ákom-bákom épület, a szobában kb. bombát robbantottak, én még ekkora kupit életemben nem láttam, pedig mi is gyakorlatilag campingben élünk.
Egy magyar házban is jártunk. A fürdőszobában óriás csimbókok leledzettek, a wc úgy nézett ki, mint a vasúti resti mellékhelysége. A konyhai üzenőfalon pedig elolvashattuk, hogy a lakók trehányak és nem fizetnek rendesen. Szóval, hagytuk az egészet a fenébe. Azóta is szobákat nézünk, hátha egyszer belefutunk álmaink kérójába, addig viszont campingezünk tovább.
Közben pedig volt megint egy randim, R-rel az ír bankárral. Mármint itt Londonban bankár, de egyébként ír. Úgy látszik vonzom az ír pasikat, bár ellentétben Ken-nel R. akcentusát nehezebben értettem meg. De ne siessünk ennyire előre. Megbeszéltünk egy randi helyet a Bishopsgate-en, vagyis ő javasolta, hogy az egy szuper hely. Oda is értem időben, ami nálam kész csoda, aztán álltam előtte és úgy döntöttem, hogy nincs az az öregisten, hogy én ide betegyem a lábam. Ha azt mondom puccos hely, akkor még keveset mondtam, konkrétan lifttel és liftesfiúval lehet lemenni a szórakozóhelyre, nincs más alternatíva. Szóval álltam előtte, bámultam a liftesfiút, az órámat – hogy mennyire ciki már, hogy elkések -, végül pánikba esve felhívtam O.-t, hogy adjon tanácsot, mert én ide nem megyek be az tuti. O. szerint azonnal húzzam be a seggem, mert hátha megtalálom a férjem, ami nálam elég nyomós indok, de annyira nem, hogy be is menjek. Pár perc elteltével – mire éppen összeszedtem magam, hogy akkor most bemegyek – iszonyú jól öltözött emberek özönlöttek be a liftbe, én meg ott álltam a balerina cipőmben, farmerban, kék blúzban és Primarkos pufi dzsekiben és úgy döntöttem, hogy bzdmeg, hát én ide nem megyek be. Gondoltam felhívom R-t, hogy amíg ideértem kitört a 3. világháború és ez nyilván nyomós indok, hogy ma ne találkozzuk és még a tetejében maláriás is lettem, szóval, tutira ne akarjon velem találkozni, mert elkaphatja. A telefont azonban nem vette fel, így aztán nagy mérgemben elsétáltam a sarokig, ahol sikerült annyira felstrófolnom magam azon, hogy ilyen durván lepattintott, hogy megkíséreltem újra felhívni, azzal a monológgal, hogy mekkora egy fasz, mikor egy nagyon kedves hangú férfi felvette a telefont és csak annyit szólt bele, hogy: ugye már itt vagy? Én pedig erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy nearly… vagyis kútba esett a malária és a 3. világháború.
Visszasétáltam a liftesfiúhoz, aki addigra már előre köszönt, letörölhetetlen vigyorral az arcán, hősként beszálltam és levitettem magam az étterembe. Aztán amikor kinyílt az ajtó ismét inamba szállt a bátorságom, hogy nem én ide nem… balerinacipő, pufi dzseki… nincs az az isten… de a liftesfiú barátságosan vállon taszajtott (halvány sejtésem támadt, hogy minél hamarabb túl akart esni rajtam), egyenesen R. karjaiba, ahol én csak annyit tudtam kinyögni: Szia-helló, hátizé… örülök, hogy megismerhetlek. Igen, természetesen magyarul. Így aztán bámultunk egy darabig egymásra, mint borjú az új kapura, mire csak sikerült magamból kipréselni egy Hellót. Aztán sikerült helyet is találnunk, majd R. egy “uramisten, de jól nézel ki“-vel indított. Mire én barátságosan csak annyit reagáltam, hogy: biztosan vak vagy. Durrr… a boros palackunk, hatalmas csattanással vágódott a padlónak. A következő megszólalásomat, miszerint: és tényleg… a borospoharam bánta. Ennél a pontnál fontosnak tartottam megemlíteni, hogy igen szarul beszélek angolul, de valami oknál fogva a szarkazmusom remekül működik még így is.
Aztán elveszítettem a fonalat, mert végtelenül cuki volt, szeret olvasni, imádja a kutyáját, olvasta és látta az össze Harry Pottert, szerinte is Amy és Rory volt eddig a legjobb utazótársai a Dokinak, sírt a Ps. I love you-n, jah, és eleve könyvvel érkezett. Szóval a csávó megvett engem kilóra, arról ne is szóljunk, hogy vörös és szeplős a füle, amitől én elalélok. Mikor felkereste a mellékhelységet, egy sanda pillantással meglestem a borunk árát. Bár ne tettem volna, mert itt szembesültem azzal, hogy nem csak a liftesfiú miatt puccos egy hely, hanem a bor ára miatt is. Kb. ketten együtt több mint 3 heti travelcard összegét ittuk meg, vagy másképpen 2 heti lakhatásomat, én pedig szerencsétlen hülyeként 10 fonttal a zsebemben indultam el, hogy majd legfeljebb fizetek egy sört…
Hát, nem barátságos hátba veregetéssel váltunk el, azt kell, hogy mondjam. Lovagként felhívott este is, hogy biztosan hazaértem e már és közölte velem, hogy kurvára jól csókolok. Nem kapott szarkasztikus megjegyzést, amit hiányolt is. Már ezért is dupla piros pont jár. De mondtam neki, hogy ne reménykedjen a következő találkozónknál felkészülök több epés megjegyzéssel.
Mivel gyakorlatilag kisregényt írtam ehhez a bejegyzéshez, tessék ellátni engem ennek megfelelő számú kommentekkel. Jah, igen. Van egy bátyja.

2012. október 6., szombat

Two faces city


Reggel a szokásos egy órás buszút valami meglepő és váratlan fordulattal csak fél órámba került, így leszállva az Oxford Circus-on arra az elhatározásra jutottam, hogy besétálok a munkahelyemre. Végigsétáltam a Regent Streeten, rákanyarodtam a Piccadillyre, integettem egyet az Erosz szobornak, elcaplattam a Haymarket lovai előtt, átsétáltam a Trafalgar Square oroszlánjai előtt, kikerültem a szökőkútjait, végigfutottam a lépcsőkön, megcsodáltam a National Gallery oszlopait, St. Martin-Fields Church kecses sziluetjét, majd a National Opera következik mielőtt beléptem volna a munkahelyemre.
Itt a turisták által sűrűn látogatott környékeken, ma kora reggel egyedül voltam. Egyes egyedül. Egyedül sétáltam át a Trafalgar Square-n, a Piccadilly-n… Mintha nem is az emberektől nyüzsgő Londonban jártam volna. Ott ahol tömeg, zaj, kavalkád van nap, mint nap, most csend és üresség fogadott. Fülemben Mumfordékkal, arcomon mosollyal tettem meg az utat, ilyenkor úgy érzem igazi londoni vagyok.

2012. október 2., kedd

Travelcard


Itt tartózkodásom alatt most másodszor vettem travelcardot, mert egy részről kurva drága, más részről viszont bárhova eljutok busszal, ahová csak akarok, így hatalmas pénzkidobásnak tartom, viszont ha azt veszem, hogy ma életemben először utaztam DLR-en… hát… mesélek, jó?
A DLR voltaképp gyorsvasút, ami a föld fölött közlekedik, tehát mindent látsz belőle, viszont nem vezeti senki. Ügyes, mi? Érdemes pl. Greenwich-be azzal menni, mert átvisz Isle of Dog-on, ahol megcsodálhatod a csatornákat, a felhőkarcolókat, hogy aztán elvessz a vidéki Angliában, amint Greenwichbe érsz. Mert menthetetlenül ez történik veled, amint kilépsz a megálló kapuján. Apró házak, picinyke boltok, olyan mint egy színes-illatos cupcake, csak bele tudnál harapni, helyette viszont kortyokban nyeled azt a csodálatos esszenciát, amit Greenwich nyújt feléd. Cutty Sark kecses alakja bukkan fel a sarkon, titkos alagúton átsétálhatsz a Temze alatt a szomszédos Isle of Dogs-ra. Royal Navy Collage, egyszerűen kihagyhatatlan, a csodaszép dísztermével és a gipszberakásos kápolnájával. A Collage területéről kilépve egyből Dickens egyik kedvenc söröző helyébe botlasz. Stílszerűen a Temzére néz, mellette Nelson admirális kackiás szobra.
Van itt a Királynőnek is rezidenciája, közvetlenül a Tengerészeti Múzeum mellett, a kertjében már éppen bontják az olimpiára felállított ideiglenes stadiont. Ez persze nem akadályoz abban, hogy felmássz az Obszervatóriumhoz, hogy te is átlépd a nullát. Hozzáteszem, nagyjából minden nap átlépem, ugyanis Stratforban ahol lakunk pont a buszállomáson keresztül vezet a meridián. Ohhhyeah. Aztán piac, ahol a kütyütől, a mütyüig minden megtalálható. (Bab, kapsz tőlem egy fülbevalót, megint!) Édes piciri palacsintákkal megfejelve.
Majd gyors vágta a DLR-hez és metrózás tova Hampstead-be, hogy végigsétáljunk a Vale of Heath-en. Kutyákba botoljunk és svéd pasival tereferéljünk a “csodálatos” angliai időjárásról. Megtudjuk, hogy 1730-ban hol volt a helyi fogda, hogy hol lakott a híres indiai író, Tagore. Aztán egy Oxfamba betérve megvegyem a világ egyik legfurcsább Harry Potter kötetét. Előző nap pedig potom pénzért életem első kemény fedeles DW kötetét. És a hajamat is befestettem valahogy közben, a fene sem érti mikor és hogyan. Arról nem is beszélve, hogy fáj mindenem, de az offjaim felbecsülhetetlenek, azt azért tudjátok.

2012. október 1., hétfő

Come along Ponds


Nyilván sírtam. Ez egyébként az én esetemben magától érthetődő. Pedig fel voltam készülve rá, komolyan fel. De erre nem lehet. Az utolsó rész Pondokkal. És freaky weeping angel-szekkel, amiktől eleve beszarok. Szóval, jó volt annak ellenére, hogy az utolsó rész Pondokkal. Az utolsó rész Pondokkal… bassza meg erre nem lehet felkészülni. Roryt akarom, meg Amyt és nem Rivert. Vagy adják vissza David Tennatnt. Vagy Roryt és Amyt. És nem akarok több weeping angels-t, mert lefosom tőlük a bokámat. Zseniális rész volt, de hatalmas űr maradt utána. Sírjatok velem.

2012. szeptember 28., péntek

London's hidden walks


Vettem egy könyvet. Nálam ez nem újdonság, komolyan nem. Ugyan vettem télikabátot is, mert reggelente befagy a seggem, de ez nem hírértékű, szóval erről majd később írok, miszerint love Primark. Ha egyszer kijöttök Londonba tutira ne hozzatok ruhát, 25 e magyar forintból a cipőtől a sapkáig simán felöltözöl, úgy, hogy még váltás ruhát is veszel. No, nézd csak és mégis írok közvetve a télkabátomról, de azért mégsem.
Szóval, ott tartottam, hogy vettem könyvet, komoly könyvet, nem second hand, meg ilyesmi. Igaz, hogy nem könyvesboltban, hanem a National Galleryben, így aztán lehet, hogy nem is számít igazán könyvnek. Majd egyszer a Foyers-be kell venni igazán, igazi könyvet, vagy a Waterstone-ban, mert az menő, Benny is megmondta. Bár ő a Foyers-ba jár a Piccadillyre, mert a tetejében puccos kávéház van, ahová én nem mertem pl. beülni, mert, 1: nem voltam úgy öltözve, 2: csipkebokor vessző. Majd egy milliomos férjjel az oldalamon első dolgom az lesz, hogy beülök a Foyers kávéházába és csekkolom azt a híres view-t, amiről Benny áradozott.
A könyv, ami nem is könyv, mert nem könyvesboltban vettem. Na, szóval. Az a címe, kapaszkodjatok meg: London’s hidden walks. Ki sem találtátok volna, mi? Zseniális útikönyv, ami nem is útikönyv, sokkal inkább, amolyan túra kalauz, miszerint fordulj be itt, térj be ide vagy oda és máris látni fogod, hol ivott sört Dickens, hol forgatta a Spice Girls a Wannabe-t, mely házban lakott Wilde szeretője, honnan közvetítették a világ első élő televíziós adását (egyébként pont ott, ahol Daryl-el randiztam)… stb. Szóval, leginkább egy jó kis pletykahalmaz, történelmi tényekkel megfejelve és térképbe rendezve. És ez csak az első része, muszáj lesz megvennem a második részt is, mert abban van Battersea, ami nekem a vesszőparipám. Szeretnék egyszer ott lakni, egy csodaszép vörös téglás házban, pedig még Neil Gaiman is megírta a Soseholban: Battersea az a negyed, ahová taxival is úgy kell menni, hogy előbb beülsz és csak utána mondod meg hova mész, különben a taxis röhögve otthagy az út szélén, mondván, hogy kurvára kibaszottul messze van. Pedig egyébként nem is, bár tény, hogy át kell menni a Temzén, de hát egy csomó mindenért át kell menni a Temzén. Pl. ha egyszer el akarok jutni Hove-ba Ian-hoz vagy a Channel Islandra.
Ez a könyv egyet jelent azzal, hogy a következő offomon nekiindulok és megnézem hol kapott vérbajt Cassanova, merre volt a kolera melegágya, mely negyed ihlette a Drakulát, hol lakott az igaz Pán Péter… stb. Reszkessetek.