2012. április 27., péntek

At the dentist


Az úgy volt, hogy letörött a tömésemből egy darab, és nekem szoktak olyan paráim lenni, hogy bemegy oda a cukorka és jól szétrágcsálja a fogamat. (Igen, olvastam a Fognyűvő Manócska történetét.) Szóval én kurvára nem akarom, hogy szétmarcangolja a fogamat jobban, így elbattyogtam a fogorvoshoz. Persze előtte financiális kimutatásokat készítettem, amiből az jött, ki, hogy ebben a hónapban sem eszem.

A váró a szokásosnál is jobban tömve volt. Ez az a hely, ahonnan nem lehet elkésni. Komolyan. Odamész időpontra és tuti, hogy min. egy óra múlva be is kerülsz. Olvastam, azután már csak néztem ki a fejemből. A punyadást egy trendi család zavarta meg, anyu és két csemetéje. A csemeték már huszonegy-két évesek lehettek, fiú és lány. Trendik, naaaaagyon trendik. Olyan telefonjuk volt, hogy csak ámultam, a kiscsajnak pedig már most műcickó. Már éppen kezdtem is volna bele magamban a sopánkodásba, mikor a liba megszólított, hogy mit olvasok. (Egy jó pont a műcickósnak.) Persze nem ismerte, de becsületére legyen mondva, legalább érdekelte miről szól. A mellettem ülő hölgy könyvét már ismerte, True Blood - Inni és élni hagyni, obviously. És aztán már nem is emlékszem hogyan, de elszabadult a pokol. Röhögtünk. Komolyan. Megállás nélkül. Olyan hangosan és felszabadultan, hogy a fogdokinéni kidugta a fejét, hogy csendre intsen minket.

Aztán következett a leckéztetés. Először én mentem be. Hosszasan alkudoztunk az injekció fontosságáról. Szerintem nem, szerinte igen. Végül én győztem, mert az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a fejem (igen, tudom, egy hős vagyok). Így a koktél a bal alsó állkapcsom helyett, felülre került. Mire kiértem a szám valami egészen elképesztő formát öltött. Utánam következett a műcickós, majd a True Blood-os és végül a trendi fiúcska. Ültünk egymással szemben körben, pittyedő szájjal, oldalán csorgó nyálcsíkkal és kipukkadt belőlünk az ordenálé röhögés. Még akkor is hallottam a röhögést, mikor a fogamat fúrták. És mikor kiléptem a rendelő ajtaján komoly éljenzés és ováció fogadott.

Még hazafele jövet is röhögtem. Hangosan, magasról letojva mindent és mindenkit. Mert van az úgy, hogy tele vagy előítéletekkel és az élet mosolyogva, finoman arcul legyint.

2012. április 18., szerda

Panic love

Második írásom a Szerep Portálon. Nem tudom megszokni, hogy az írásaimat egy kultúrával, művészetekkel foglalkozó oldalon lássam. Olyan mintha nem is én lennék, illetve folyton az jár a fejemben, hogy ezt nem is érdemlem meg. Mármint a lehetőséget és a felületet. És eleve ki kíváncsi rám? Pedig szerintem ez most jobban is sikerült, mint az előző. Mégis teljesen ambivalensek az érzéseim. De lehet, hogy csak ez az igen nyomasztó könyv volt rám ennyire nagy hatással. Vagy talán az is kiakaszt, hogy a dolgok jelen állása az, hogy semmi. A betanított majmok még mindig jobbak nálam, és a faszik sem érdemlik meg a könnyeinket.

2012. április 15., vasárnap

Extremely loud and incredibly close


Oké, én bírom a síros filmeket. A Rém hangosan... pedig a kedvenc könyvem, ever. De ez... hát komolyan. Technikailag, dramaturgiailag tökéletes volt, ott sírtam, ahol kellett, de semmi több.

Tom Hanks, mint apa. Ezt már eleve nem is értettem. Oké, Tom Hanks, Oscar díj, meg minden. A faszi egyébként mást nem tud, mint bugyután nézni. Ez tök oké a Forrest Gump-ban, de a többi Oscar díjat nyerünk, mert kooolosszális színész vagyok valahogy nem játszik. Egyetlen vállalható filmje szerintem a Joe és a vulkán, tessék megnézni, '90-es film, Meg Ryan-nel, of course. Édes, aranyos és nem veszi magát olyan vérkomolyan, hogy az már a ciki kategória. Szóval ő az apa, aki nincs. Technikailag sincs, színészileg sincs. Mintha nem is lenne. Sok vizet nem zavar. Néha nevet. De legtöbbször néz. Igen, bugyután.

Oscar. Imádtam a kisfiút, szerettem volna megsimogatni, magamhoz ölelni és azt mondani: Ne félj. Minden rendben lesz. Komolyan. Tényleg. - a könyvben. A filmben idegesített. Oscar egy idegesítően komisz kisfiú, aki bámul rád a nagy kék szemeivel miközben legszívesebben felképelnéd. Asperger. Nanáhogy. Egyetlen hihető momentumot sikerült elkapni tőle, amikor a nagyapja elmegy taxival... Na, az, tökéletes volt. Jó, Max von Sydow, a világ egyik legkiemelkedőbb még élő színésze,obviously. Szóval, igazából ő vitte a hátán a filmet, meg Sandra Bullock, akinek egyébként frankón elhittem, hogy milyen kurva nehéz is lehet egy ilyen kisfiú anyukájának lenni.

Hogy ajánlom? Nem. Olvasd el könyvben. Úgy kegyetlen, lélekbe markoló, kiforgat és bekebelez. Jonathan Safran Foer egyébként is zseniálisan ír, olyan technikával, amilyet mástól még soha nem olvastam. Leteszem a hajam előtte. A film viszont meg sem közelíti mindezt. Nézd meg, ha sírni támad kedved, de ha komolyan az jutna eszedbe, hogy mindenképp a szeptember 11-i merénylettel kapcsolatban akarsz nézni valamit, akkor inkább ezt.

2012. április 14., szombat

Let's talk about sex


Hahaha... Lelki szemeim előtt látom, ahogyan felhúzzátok a szemöldökötöket és arra gondoltok, na, a Rézi megint megbolondult! Szó sincs róla, nem igazán a szexről fogunk beszélni, vagyis közvetve arról, de leginkább nem.

25 voltam mikor elköltöztem otthonról. Előtte már 2 évig a magam ura voltam, lévén, hogy Anyukám Olaszországban dolgozott. Amikor bejelentette, hogy végleg hazajön, én azzal a lendülettel kiköltöztem a közös lakásunkból. Hogy miért? 25 évesen már nem volt kedvem azokhoz a kérdésekhez, amikhez most sincs türelmem. Hova mész? Mikor jössz? Kivel mész? Meddig maradsz? Lehet erre azt válaszolni, hogy: közöd? De nem releváns, ha az ő fedele alatt laksz, együtt étkeztek és közös a lakbér. Sőt, ezen kérdések bármelyikét fel fogják neked tenni, ha valakivel együtt élsz, még akkor is, ha az csak egy lakótárs.

25 évesen egy óriási albérletbe költöztem, tök egyedül. Leginkább azért... nos, a szexért. Hogy bármikor, bárkivel, kérdés, kérés, titkolózás, lapítás nélkül is menjen. Hogy a magam ura legyek és ne kelljen szégyenlenem azt, hogy felnőtt nő vagyok és élem az életem. Persze a földszinten lakó néni egyszer megjegyezte, hogy nagy nálam a forgalom. Váll fölül visszanéz és... Közöd? Nos, ezek után nem kellett két sarokról is üvöltve előre köszönnöm, mert ugye nyilvánvaló, hogy süket volt, de vak nem.

Pedig egyébként nem volt nagyobb a forgalom, mint egy átlagos 25 éves csajnál. Volt ugyan, hogy egyszerre több pasim volt. Volt olyan, hogy az egyik az ágyamban aludt, miközben a másikkal a ház előtt a kocsijában beszélgettünk. Volt, hogy Szombathelyről mentem dolgozni Bicskére, úgy, hogy az éjszakát egy kastély medencéjében pancsolva, koktélokat szürcsölve töltöttem. Belefért, imádtam. Bakker, 25 évesen ez volt az életem. A barátaim sem tudtak ezekről, így volt ez jó. Én voltam a cuki, rendes lány, remek munkahellyel, zseniális kecóval. Nem bizonygattam, nem bizonyítottam semmi. Ugyanis nem kellett. Nem számított, hogy nekem van melltartó nélkül is a legfeszesebb cicim, hogy a popsim kerek és kemény. Nem kellett beszélnem róla, nem kellett ezt mondogatni, tudta az akinek kellett. Érted? Van, amikor nem kell bizonygatni semmit. Van, amikor nem attól leszel több, hogy fényezed magad, hanem attól, hogy TE tudod mennyire fucking perfect vagy.

Egyébként ezzel kapcsolatban van egy random kínzó kérdésem. Miért van az, hogy ha valakivel beszélgetek, az gyakorlatilag 5 másodpercen belül fényezni kezdi magát, hogy ő milyen csudaklassz, okosügyes, legkisebb ugrifüles? Kompenzál? Bizonyít? Miafaszvan? Elmondanám, ha arról beszélsz, hogy te milyen kibaszottul vicces vagy, bennem az fog megmaradni, hogy mennyire nem.

2012. április 8., vasárnap

Third star


Láttam egy filmet. Épp csak egy pár perccel ezelőtt fejeztem be, még könnyek ülnek a szememben (tudom, nem újdonság). Egy film, ami olyan mélységben mutatja be a barátságot, az elmúlást, hogy csak ülsz előtte, nevetsz és könnyezel. És pontosan tudod, hogy ilyen. Ilyen mikor valaki a nagy útra készül. A keserűség, a magány, a félelem az ismeretlentől, félelem attól, hogy kicsúszol az időből és többet már nem leszel jelen. Barátok, akik elkísérnek. Barátok, akik veled vannak.

Csodás színészek. Igazán erőteljes alakítások, még akkor is, ha gyengének érzed őket, mert ők ott pont emiatt erősek. Benedict Cumberbatch. Érdemes megjegyezni ezt a nevet. A fickó egy zseni, már most bérelt helye van a nagyok között. Arról nem is beszélve, hogy KisBab szerint tökéletesen megegyezik az arcmimikánk (és a szemünk is, csak az enyém barna, harsh).

Happy Easter!


Ezzel a képpel kívánok mindenkinek Boldog Nyulat!
Napi Sherlock.

2012. április 5., csütörtök

Når jeg er hos deg


Van az úgy, mikor úgy érzem, ha csak egy kicsit is, de sikerül némi enyhítést kicsikarni az Univerzumtól. Nem nagyot, épp csak egy akkorát, amitől fejemet kidughatom a hullámok közül és vehetek egy mély lélegzetet. Amitől úgy érezhetem, hogy fontos vagyok, vagy tehetséges, vagy éppen az adott pillanatban sikerült valami nagyot alkotnom, amire büszke lehetek. Nekem ezek fontos dolgok.

És könnyekig megható érzés, mikor valaki bízik benned, az ítéletedben, az ízlésedben és érez benned annyi kraftot, hogy azt mondja: te, figyelj! mutasd meg! Mutasd meg magad, olvass és írj. Ne aggódj, segítek, fogom a kezed. Menni fog. Szeretem ezeket a "menni fog-okat". És te kedves Univerzum, komolyan bekaphatod.

Stella zuhan by Rézangyal

2012. április 4., szerda

Open here


Istentelenül fáradt vagyok. Nem bírom a koránkelést vagyis ez így nem igaz, javítom: nem bírom a koránkelést, ha utána napi 8 órában unalmas emberek között, unalmas munkát végzek. Ma pl. már meg kellett kérnem Fülit, félóránként bökjön már oldalba, hogy magamhoz térjek. Még az agyam is összeaszott egy iciri-piciri kis zsemlegombóccá. Egészen egyszerűen így védekezik, ha napi rendszerességgel a következő eszmefuttatást kell hallgatnia 8 órában:

én imádom őt, de egy mocsok szemétláda, brühhühü, elhagyott azért a kurváért, nem érdekel, hogy én is félrekeféltem, mert nekem van igazam, az a gerinctelen patkány, hogy meg mert csalni engem, mindenki megmondhassa, hogy én milyen frankó csaj vagyok, azért is berúgok ma este és az asztal tetején fogok táncolni félmeztelenül, és a Jancsi majd jól lefotóz és felteszem a fészbukra és akkor majd bánni fogja az a köcsög, hogy elhagyott azért a riherongyért...

Remélem mindenki nagyon sajnál. Én borzasztóan sajnálom magamat, annyira, hogy elkeseredésemben mélt küldtem a volt főnökömnek, amiben esdeklem, hogy vegyen vissza, mert brühühü... Emiatt most simán le is tudnám köpni magam, hogy így megalázkodom, de mentségemre legyen szólva, hogy zsemlegombóc agyam van és még a telefonom is okosabb nálam.

Most miután így kisírtam magam a vállatokon, jön az a rész, amit Jeva annyira vár.

2012. április 1., vasárnap

Having trouble


Nem, nem fogtok megszabadulni a telefonos posztoktól, ezt a témát fogjuk körbejárni, igen alaposan. Az van egyébként, hogy én feltétlen szeretettel imádok mindent, ami hi-tech, modern és menő. A XXI. század pont nekem való, tapicskolok az olyan lehetőségekben, mint internet, óccó fapados járatok, világon átívelő multikulti. Komolyan. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet más korban élni. Egész egyszerűen megőrülnék, ha nem lenne pl. öblítéses wc, meleg- és hideg víz felváltva vagy éppen egyszerre, áram, don pepés bolonyai pizza, automata mosógép, tampon és feketeszappan. Tessék elképzelni. Ott ülsz a viktoriánus Angliában, a csudaszép virágos szófán, kezedben a kedvenc szonettes könyvecskéddel, éppen menstruálsz és nincs tampon. Nincs. Helyette vannak rongyok, gyolcs, esetleg vatta. Ugye milyen szép? Öblítéses wc sincs, nagyjából akkor találják ugyan fel, de csak jóval később kezdik el használni. Fasza, nem? Szóval, így álmodozzatok az abroncsos szoknyákról és rizsporos parókákról...

Szóval én, aki feltétlen imád minden kütyüt (norvég napjaimat pl. bearanyozta egy PDA, amit a munkámhoz kellett) bajban vagyok az okostelefonommal. Mert okos. Szemtelenül az. Kiír pl. olyanokat: Bocs, ezt most nem tudom értelmezni, nyomj meg egy másik gombot! Anyád. És mert teljesen, tökéletesen nyilvánvaló, hogy mit hogyan kell csinálni, de én már öreg vagyok a teljesen, tökéletesen nyilvánvaló dolgokhoz. Obviously. Most kb. ott tartok, hogy kezemben a telefon, szemet körbeforgatva szentségel, nyomkod, ráz. Ez a pimasz, meg kajánul a szemembe nevetve puffogtatja a frázisait. Lassan úgy járok, mint Anya a DVD-lejátszóval, hogy kénytelen leszek egy színes-szagos-rajzos útmutatót írni az okostelefonomhoz, mert én nem vagyok okos. Vannak pl. olyan ikonok (ikonok!... hát most komolyan) is rajta, amit nem merek megnyomni, mert hátha elrontom és/vagy elállítom és akkor megharagszik rám a Nagy Okostelefonok Mindenhatója (továbbiakban NOM). Viszont tök fasza az olyan reakciók, mint pl. A.-jé, aki két percig csak forgatta némán a lezárt telefont, majd egy sóhajtással visszaadta, hogy: Oké, szabad a gazda! Vagy KisBab, aki ugye 20 éves és eleve nagyobb flashsel indul az okostelefonok világában: Gombok, bazzeg nincsenek gombok!

Persze vannak sikerélményeim is. Pl.: tudok már SMS-t írni, ki tudom kapcsolni rajta a netet és vissza is (zseni vagyok, bazzzmeg).

Ezért most napiSherlock: