2018. július 27., péntek

Mi állunk, csak a táj halad

Gondolatban már milliószor megírtam ezt a bejegyzést. Milliószor le is beszéltem magam, hogy nyilvánosan megírjam. Végül arra gondoltam, hogy magammal szúrnék ki, ha most nem dokumentálnám, hogyan érzek, érzünk, mit gondolunk.

Sosem rejtettem véga alá, hogy anyává, szülőkké válásunk nem volt zökkenőmentes. Gyönyörű terhességem volt, nehéz szülésem és egy igazán traumatikus halálközeli élményem. De Cseppnyúl érkezésével "meggyógyultunk", végre elhittük, hogy mi is lehetünk jó szülők, az elég jó szülőség nem csak mások kiváltsága. Ciszont Cseppnyúl érkezésével az is bizonyos lett, hogy az elmúlt 4 évünk korántsem volt "normális". Hiába mondta mindenki (orvos, nővér, szülésznő, védőnő, család, barátok... stb.), hogy normális, ha nem alszik, normális, ha ezt vagy azt nem eszik, normális, ha sokat sír, normális, minden normális. Mert okos, ügyes, gyönyörű, én pedig nem vagyok más csak folyton fáradt, panaszkodó anyuka.

Én voltam az, aki nem értett a gyerekéhez, aki folyton sírt, aki mindenkivel összeveszet, aki valószínűleg durván depressziós volt. Ugyanakkor én voltam az is, aki 24 órából 23-at szoptattam és/vagy hordoztam, a maradék egy órában pedig wcrementemettemittamzuhanyoztam, miközben Bebe az apja karjában üvöltött. De ez mindenki szerint normális, illetve nyilván túlzok. Folyton jelen kellett lennünk, fejben, testben, 0-24 órában, sosem lazítva.

A fiam okos, a fiam intelligens, a fiam ügyes, a fiam gyönyörű. A fiam különleges. Még ízlelem a szót. Félek tőle. Szenvedek. Sírok és gyászolok. Gyászolom azt a kisfiút, aki lehetett volna, aki nyilvánvalóan csak az én fejemben élt. Ugyanakkor örülök, hogy, okos, ügyes, intelligens, gyönyörű és különleges. Az én fiam. A mi fiúnk. 

A mi fiúnknak magasan funkcionáló Aspergere van.