2011. december 29., csütörtök

Faves of 2011


Simán kiegyeztem magammal, hogy nem tekintek hátra, már ami a rossz dolgokat illeti. Így álljon itt egy lista azokról a jó dolgokról, amelyek előrébb lendítették ezt az ócska, fos évet.
Első sorban, könyvek:
- Szerb Antal: A Pendragon legenda - Őszintén nem gondoltam volna, hogy ez egy ennyire vicces könyv és én eleve nem, vagy csak nagyon ritkán olvasok magyar írókat
- Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel - A szeptember 11-i merényletről zseniálisan
Cormac McCarthy: Az út - Gyakran álmodom hasonlót
Dimitri Verhulst: Problemszki szálloda - Lásd az egyik lenti postot
Filmek:
- Jaco Van Dormael: Mr. Nobody - Húrelmélet, érzékenység, vágyak, elengedés, álmok, szerelmek
Robert Schwentke: Az időutazó felesége - Pont így, csak kicsit másként
Netről:
Polarbearman - Nincs nagyon mit hozzáfűzni, mentsük meg a jegesmacikat!
- The human experience - Szívem szerint minden embernek kötelezővé tenném a megnézését
Tv-sorozat:
Zen: Istenem, hát Rufus Sewell mindent visz
Game of thrones: Sokáig tartott mire behódoltam, de nem bántam meg. Ettől függetlenül a könyv írója jelentkezzen nálam egy körmösért.
Zene:
Zaz: Év eleje óta változatlanul, a kiscsajnak zseniális hangja van
Rogue Wave: Bírom a csávókat, és az összes videójukat
Charlie Winston: Ugyan ő Hibus szerelme, de azért egyszer látni akarom ezt a csávót élőben is
30 seconds to Mars: Nem kifejezetten bírtam eddig JL-t, de a zenéje és a bratyója meggyőzött.

2011. december 28., szerda

I have a dream...


Próbálkoztam azzal, hogy aludjak, de éjféltől kb. fél kettőig ment, azután csak forgolódtam és nagyon szomjas voltam, aztán sóhajtoztam egy darabig, és rájöttem addig nem fogok tudni elaludni, amíg nem írom ki magamból, hogy megint borzasztóan hülye, ostoba liba voltam. Így most gyorsan leírom. Borzasztóan hülye, ostoba liba voltam, vagyok és leszek. (és most lefekszem)

Ennyi persze nem elég ám ahhoz, hogy megint az igazak álmát aludjam, így azt is muszáj lesz kifejtenem, hogy miért. Ott kezdődött, hogy szent karácsony ünnepén felhívott a barátnőm. Az. Elmesélte, milyen frankó is a karácsonyuk, de tényleg, majd közölte velem, hogy akkor ők - mármint ő meg a másik "nagyon jó" barátnőm - meglátogatnának 27-én este. Én pedig bár azt gondoltam, hogy elmehetsz te a jó büdös francba, azt mondtam, hogy rendben, persze. Hogy miért mondtam azt, hogy rendben, persze, ahelyett, hogy azt mondtam volna, amit gondoltam, nos, erre több teória is létezik:
1. nyilvánvalóan megőrültem
2. annyira mazochista vagyok, hogy ezt is mosolyogva vállalom
3. én mindig úgy képzelem, hogy úgy kell bánni az emberekkel, ahogyan én is szeretném, hogy velem bánjanak.

Ezek közül bármelyik tetszés szerint. De tényleg.

Így aztán jöttek. És hoztak kariajit is. Bezony. Kaptam egy aggasztóan ronda kerámia mézeskalács emberkét és egy riasztóan rettenetes műanyag hóembert, ami különböző színekkel és színátmenetekkel világít. Itt szeretném megemlíteni, aki netalántán még nem tudja 34 éves vagyok és van egy pont amíg egészen jól tűröm a giccset (pl.: bárányokat gyűjtök, komolyan), aztán van egy pont, ami után már nem. A kerámia mézeskalács emberkétől konkrétan sugárban hányok és a műanyag hóember is csak addig fog a lakásba tartózkodni, amíg meg nem mutatom A.-nak, mert ezt egészen egyszerűen látnia kell, mielőtt bevágom a kukába.

De nem is ez volt az, ami kivágta nálam a biztosítékot. (Igen, én egy rettenetesen béketűrő ember vagyok.) Hanem, ami utána jött. Ugyanis az első fél óra azzal telt, hogy mindegyikük felsorolta mit hozott neki a Jézuska.

Elöljáróban annyit, hogy alig egy hónappal a bevásárlókörutunkról hazafelé a "legjobb barátnőm" a kocsiban arról beszélt, hogy mennyire utálja azokat az embereket, akik csak a külsőségeknek élnek és minden nekik a látszat, mögötte meg nincs semmi érték. És nagyjából nem vett semmit még magának sem, mert jaj, hát nincs pénz.

Ennek függvényében karácsonyra a Jézuska hozott nekik: Doxa karórát (a legolcsóbb is 40 e ft, de nyilván nem azt kapta), wellness nyaralást, egy tabletet, swarovski nyakláncot, új androidos telefont, nagyon márkás parfümöt (ismétlem, naaaaaagyon márkás parfümöt)... stb. a többit nem írom le, mert nagyjából elveszítettem a fonalat, sokkot kaptam és meghaltam. És mikor rám került a sor és megkérdezték, hogy lám neked ezek után mit hozott a Jézuska, én csak ennyit tudtam elhaló hangon kinyögni, hogy: kööö...önyvet.

És ha ez még nem lenne elég, maradtak. Ittak teát, beszélgettek a munkahelyükről, a kutyáikról, a politikai helyzetünkről, én sokat nem tettem a beszélgetéshez, lévén, hogy a kanapé alá gurult államat kerestem az este hátralévő felében. Illetve hallgattam azokat a sületlenségeket amiket a világról és Észak-Koreáról összehordtak. Az egyik ilyen, ezt meg kell osztanom, muszáj, mert majdnem felröhögtem rajta, aztán meg mégsem, mert lásd a fenti három pont. - Ha beírod a google-ba, hogy észak-korea, akkor nem hoz ki semmilyen találatot, mert az észak-koreai kormány lefizette a google-t, hogy eltüntesse őket a találati listáról. (Könyörgöm mondja valaki, hogy az emberi butaság neki is annyira fáj, mint nekem.)

Szóval, hallgattam, miközben szentül megfogadtam, hogy legközelebb azt fogom mondani, hogy elmész te a jó büdös francba és nem az, hogy rendben, persze. Az igazság azonban a fent leírt három pontban rejtőzik, meg még annyi kiegészítésnek, hogy én egy borzasztóan hülye, ostoba liba voltam, vagyok és leszek is.

Illetve ezt még ki kell írnom magamból és durván csúszásban vagyok két nappal, de hát a fangörlök élete nem csak játék és mese...
Happy B-day Jared Elf Vampire Leto!

2011. december 20., kedd

Problemski hotel


Nem, nem utazom megint. Nem, nem léptem le az országból, most a saját kanapémon szörfözöm. Könyvet fogok értékelni, ezt csak azért kell kiemelni, mert Hibus allergiás az ilyesmire.

Galambdúctól kaptam Dimitri Verhulst Problemszki Szálloda című könyvét, azzal a felkiáltással, hogy az író valami hasonló figura lehet, mint én. Most mondom mindjárt az elején, hogy nyert, bár Dimitri nyilván nem bőg annyit, mint én. Ez valószínűleg azért is lehetséges, mivel én lány vagyok, ő meg fiú (és de milyen jóképű...). És Galambdúc akkor ott nem tudhatta, hogy milyen emlékeket is hoz felszínre bennem ez a könyv és igen, kijött, hogy lány vagyok és bőgök (ami egyébként pl. vonaton marha kínos).

A könyv az arendonki menekültközpont lakóinak fura, zárt közösségéről mesél. Arról, hogy milyen elmenekülni egy olyan országból, ahol nem vár más rád, csak jobb esetben az éhezés, rosszabb esetben a kínzás, háború, halál. Arról, hogy ennek ellenére milyen arra várni, hogy valaki a demokrácia csipkefüggönyén túl egyszer csak úgy döntsön, megszán és kinyitja a kolbászból készült kerítést. Vagy nem. És a "vagy nem" ez esetben olyan, mintha az a valaki szaténkesztyűben - eltartott kisujjal - egy életlen konyhakéssel próbálná elnyiszálni a nyakadat.

Remélem most már megvan mindenkinek az a reményvesztettség érzése, ami a könyv minden szavából sugárzik. Mert bizony ezt köpi az arcunkba újra és újra. Te nyájas olvasó, ki ezt a könyvet olvasod, miközben hamburgert zabálsz, valahol ott a menekülttáborban egy kislány csillagos bugyiban éppen arra készül, hogy egy konténerben fagyjon halálra, mert csak így érheti el az ígéret földjét, ahol az emberek taxival járnak a munkahelyükre és takarítónőjük van. Valaki ott abban a menekültközpontban éppen egy levelet bont ki, amelyet el sem bír olvasni és reménykedik, hogy most az egyszer ő lesz az a szerencsés, akinek kinyitják a kaput. Ott a menekültek között van egy kisfiú, akinek a fél arcát szétszaggatták a bombák és mégis övé a legszebb mosoly a világon.

És igen, ott a menekülttáborban bizony megtudhatod, hogy féltéglával a farkadon leginkább csak hülyét csinálhatsz magadból falu bikáját nem. Vagy, hogy az állampolgársághoz egyetlen legális út vezet és az a nősülés, kár, hogy a nyugati nők olyan kiábrándítóak. Illetve a karácsonyban az az egyetlen jó dolog, hogy lehet inni. Hát bizony, így. Sírva vigad a ...

Magyar. Mármint én. Mert Galambdúc akkor ott nem tudhatta, hogy ha nem ennyire kiélezetten, de pontosan tudom milyen egy idegen országban olyan emberekkel összezártan élni, ahol az is bűnnek számít, ha az ételére ránézel. Tudom milyen az, ha olyankor próbálsz a fürdőbe lopózni, mikor lehetőleg nincs otthon senki. (Ennek nyilván kevés a valószínűsége, ha kb. 60 emberrel élsz együtt.) Tudom milyen az éjszakákon keresztül azt hallgatni, hogy a szomszéd folyóson verekednek és disznóöléseset játszanak a románok, mert valamelyik megkívánta felebarátod feleségét. Azt is tudom, milyen ha valaki egész álló nap káposztát főz egy 3x3-as nagyságú közös konyhának csúfolt helyiségben. (Büdös.) Ugyanakkor azt is tudom, hogy a lengyel vodkától hamarabb állok fejre, mint bármi mástól. Illetve, hogy a rockzene minden nyelven zsír, bár azért valljuk be oroszul kicsit vicces. (k-európai munkásszállóGjøvik, Norvégia - 2008)

Hát bizony így.

2011. december 18., vasárnap

Party-animal


Az úgy volt, hogy péntek reggel beestem az ágyba egy húzós éjszakai hegesztés után. Aludtam két órát, mikor is A. ébresztett, hogy most zárszerelés lesz, meg fúrás-faragás. A fúrás-faragást még élveztem is, az pedig, hogy a zár is meg lett végre csinálva a millió éves bejárati ajtón csak hab volt a tortán.

Ezek után A. elfuvarozott Székesfehérvárra, Molytalálkozóra. Katrincával találkoztam a buszvégállomáson, ahonnan átgyalogoltunk először a postához, majd a könyvtárhoz, ahol kezdődött a hajótörés. Mert, hogy azt játszottuk, hogy egy hánykolódó hajón vagyunk, vészesen fogy az élelmiszerünk és valakit fel kell áldoznunk. Szerencsére egész sokáig húztam, lévén, hogy én voltam a hajó szakácsa. Aztán az a kacér ápolónő összeszűrte a levet a hajó kapitányával és együttes erővel kivágtak engem is. De így legalább nem nekem kellett felnevelnem a hét éves unokát.

Könyvtáras molyolás után forralt boroztunk a Főtéren, ami valami isteni volt. Erdei gyümölcsös mennyei manna. Majd átsétáltunk a Műhelybe, ahol szintén forralt bor és még több kicsi moly. Sajnos nekem viszont ment a buszom, így könnyes búcsú és jobbra el.

A laktózallergiában az a rossz, hogy ha olyan súlyos, mint nekem, akkor bizony az alkohol is gáz, de annyira, hogy az éjszakát újabb mínusz két kilóval zártam. Így most az eredmény: 57 kg. Ami szerintem fos, jobb szerettem magam 60 kilósan. Arról nem is beszélve, hogy minden cuccom lóg rajtam.

Mivel a fél éjszakát a fürdőszobában sírva töltöttem, másnap gyenge voltam, mint a harmat, viszont megígértem Bahhának, hogy meghúzom a fülét szülinapja alkalmából, ezért aztán délután irány Pest. Rákóczi Pub, ami már nem is Rákóczi, hanem Elit, bár ettől még mindig ugyanaz a fapados kricsni marad. Ittuk a sört, fújtuk a füstöt, közben Bahha is beesett, aki megint rossz irányba ment, pedig meg is beszéltük, hogy FELÜLJÁRÓ. Komolyan.

Aztán jöttek még kedves meleg fiatalemberek és volt röhögés nagy. Sajnos én tovább nem mentem a buzibárba, mert az utolsó vonattal haza kellett jönnöm, mert éreztem, hogy a sör, koktél, bacardikóla összeveszik a tegnapi maradék forralt borral. Így hajnalban sikerült újabb két kilótól megszabadulnom. Az eredmény: 55 kg. Zsír. Akarom mondani, az nem sok maradt rajtam.

Az évre így be is fejeztem a féktelen, fejvesztett bulizást, jövőre veletek ugyanitt.

2011. december 13., kedd

Hot-dog


Hála a "sikeres" hot-dog diétának 3 kilót fogytam. Nyilván nem így terveztem, de mind tudjuk, hogy a virsli és kifli párosítás egyenlő a fogyókúrával. Viszont ki tud ellenállni egy nagy kiflibe bújtatott sajttól, kechuptól, mustártól csöpögő, izzadó virslinek? Én nem.

Szerencsére jönnek a karácsonyi ünnepek, sok-sok halászlével friss kenyérrel, halászlével friss kenyérrel, halászlével friss kenyérrel. Említettem már, hogy a kedvenc ételem a halászlé friss kenyérrel? Ebben csak a friss kenyér a kakukktojás, amit nem szabadna enni, de hát hot-dogot sem. És linzer, sok-sok linzer, amit szintén nem szabadna enni, viszont finom.

Ezek után kíváncsi leszek, hogy a karácsonyi ünnepek alkalmával melyik énem győz. A hízó víziló vagy a harcos angyal? Kérem, tegyék meg tétjeiket.

2011. december 10., szombat

Horoscope


Tavaly év végén Zs. vett egy horoszkópos könyvet 2011-es évre. Minden barátnőmnek gyönyörűséges, szépséges évet ígértek, nekem viszont egy kalap szart, egy hatalmas lófasszal megfejelve. Haláleset, munkahely elvesztése, fostalicska munkahely utána és a végre ... nem írom le, mert pont az most jelen pillanatban egyenlő lenne a világvégével (holott az csak jövőre lesz...).

És pont így, ahogy le van írva, egészen idáig, megtörtént. Az utolsó is, de a természet erősebb volt kétszer is, szóval ezen most vagy elkezdek nagyon aggódni vagy (és ez lesz a megoldás) elkönyvelem annak, hogy most nincs itt az ideje, és ezt a természet is tudja.

Most egyébként lehetne jönni azzal, hogy bevonzottam és rosszul alkalmaztam a Titkot, de komolyan annyira koncentráltam, hogy még az idén találjak egy olyan munkát, amiben teljes és egész lehet az életem és fityiszt mutassak az asztrológiai előjelzésnek. Nem sikerült. Így nem tehettem egyebet, mint megvettem az idei évre szánt könyvet és minden erőmet összeszedve elolvastam a rám vonatkozó rész.

Úgy kezdi, hogyaszongya:
"A 2012-es esztendő minden Ikrek jegyében született ember számára rendkívüli fontosságú. Ugyanis az év közepén a nagy szerencse, valamint az emberi törvények bolygójának tartott Jupiter átlép az Ikrek jegyébe. Ami arra utal, hogy sokan fognak házasságot kötni, vagy összeköltözni, még többjük köt fontos szövetséget, amivel a nehéz helyzetek könnyebben átvészelhetők. Azt is mondhatjuk, hogy az Ikrek jegyéken születettek közül 2012-ben többen mondatják azt, megtalál(ták)ják igazi önmagukat."

Nekem csak annyi lenne a kérdésem, hogy ez most ugye jót jelent?

2011. november 24., csütörtök

Best friends...


Tegnapi napomat azzal a barátnőmmel töltöttem. Igen, tudom. Én vagyok az a csaj, aki nem tanul a hibáiból. Másokéból sem, ha ez bárkit is megnyugtat. (Engem igen.)

Már azzal ledöbbentett, hogy a kb. két hete megbeszélt időpontra, hogy esetleg találkozunk, emlékezett. Fél évvel ezelőtt valahogy a születésnapomra sem. (A. szerint már itt elájultam tőle, de szerintem ez nem fedi a valóságot.) Sőt, azt is tudta, hogy éjszakás voltam, csütörtöktől pedig délutános egészen keddig. Fuckin' amazing. Eljutottunk egy év alatt lassan odáig, hogy az állítólagos legjobb barátnőm tudja, hogy mikor, hogyan dolgozom. (Gondolatban itt nyilvánítottam fejlődőképesnek.)

Megbeszélt program alapján Pest felé vettük az irányt, ami azt jelenti, hogy kb. 1 órát (visszafele még egyet) minimum kényszerű beszélgetéssel kell tölteni. Szerencsére az életem annyira látványos és kalandokban bővelkedő, hogy elmesélése kitartott egészen Törökbálintig. (Irónia, irónia... nem magyarázom.) Aztán ő is mesélt. És akkor megvilágosodtam, elértem a Nirvánát... stb. Unatkozik, bzmeg. Unatkozik.

Simán tudom, hogy én vagyok a dilis csaj a baráti körből, akivel mindig történik valami, vagy ha nem akkor azt is viccesen tudja elmesélni. Ő, egy másik közös (volt) barátnőnkkel egy irodában ülve, nap mint nap találkozva, valószínűleg mindig ugyanazokat a témákat járják körül. Kutyák, idióta munkatársak, idióta élettársak, pénztelenség... stb.  Szóval nem konkrétan én hiányzom neki/k, hanem az a tény, hogy engem már nem lehet a hátam mögött kibeszélni, röhögni rajtam, mert már nem vagyok része az életüknek és nem tudnak rólam semmit.

Hát, most sikerült megint egy hónapra elegendő pletykálnivalót megosztanom vele. És mivel nem beszéltünk meg új időpontot a következő esedékes találkánkra, így kíváncsian várom, hogy mikor apad ki a vicces barátnő forrás, és mikor találkozunk legközelebb.

/Egyébként, ha valakit érdekel voltunk a L'occitane-ban, ahol a cseresznyevirágos krémparfüm valami isteni. (A rózsás nem.) Jártunk a kedvenc parfümös boltomban, ahol olyan árak vannak, hogy leteszed a hajad, viszont a kedvenc krémparfümömből bevásároltam: Crazylibellule and the Poppies (mert azt inkább szabták az én pénztárcámnak). Benéztünk a Lush-ba, ahol a karácsonyi testvajtól egyszerűen elájulsz, annyira tökéletes. Szóval bevásároltam illatokból, így most kb. egy jó fél évig nem kell azon aggódnom, hogy büdös vagyok. És azért sem, hogy esetleg unatkoznának a volt barátnőim./

2011. november 21., hétfő

Feel good


Ma azért is jó napom van. Remélem mindenki figyel. Ez egy Titokba is frankón beilleszthető mondat. Gyakorlok. Még nem egészen megy, pl. marha nehéz elképzelnem éjszakai műszak kellős közepén, mikor a szemem leragad és tucatjával nyomják a kezembe a kábelvégeket hegesztésre, hogy voltaképp az Oscar díjat köszönöm meg a családomnak és a szeretteimnek, meg persze mindenkinek, aki hitt bennem.

De ma szabin vagyok. Tehát arcpakolás, csokoládé, tea, meleg ágyacskám és persze A. Ki sem fogok/gunk bújni egész estig belőle, mikor is filmklubba megyek. Az Alfie-t fogjuk megnézni, moderátorral, meg mindennel ami kell. Tök kíváncsi leszek. Remélem azért senki sem próbálja majd megvédeni Alfie-t, mert lássuk be, Alfie egy pöcs. Nincs felmentés ez alól. Alfie egy anyaszomorító seggfej, és nem, nem fogom sajnálni. Ha kell ez mellett simán hosszas elemzésekbe kezdek, nem vagyok meggyőzhető az ellenkezőjéről, szóval érdekes esténk lesz.

Aztán még az is van, hogy Lovely Charlie új albuma letölthető megvehető a boltokban. Megyek és be is szerzem, az új Debout sur le zinc albummal együtt. Imádom az internetet, a szabad napot, a mentás-levendulás-joghurtos arcpakolást, a szexet és az Oscar díjamat.

2011. november 16., szerda

Fuckyeah vol. 3.


Amikor úgy istenigazából szarban vagy, te mire szoktál gondolni? Arra, hogy ez már annyira, de annyira fos, hogy segíteni sem lehet rajta és súlyos depresszióba esel? Vagy más nehezebb sorsú emberekre, akik sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben vannak, így van viszonyítási alapod, hogy neked azért jobb? Esetleg hagyod a rákba az egészet és megpróbálsz kilábalni belőle?

Melyik a legjobb megoldás? Nyilván az utolsó, de mindannyian esendő emberek vagyunk... szóval egész egyszerűen könnyebb olykor a depressziót vagy a sajnálkozó kárörvedést választani.

Ez most csak azért jutott eszembe, mert az egyik nőcis lapon volt egy "törődj magaddal" cikk, amire olyan kommentek érkeztek, amelyek nagyon szépen bemutatják a magyar valóságot. Volt, aki örömködött a felsorolt ötleteknek, volt aki azért hálálkodott, mert pont jó helyen, jó időben, és volt olyan is, aki szerint fuck the közhelyek.

A helyzet az, hogy a belső Dr. House-om mélységesen egyetért az utóbbi hozzászólással. Leginkább azért, mert a tököm tele van a kedves hátba veregetésekkel, a minden rendbe fog jönni szöveggel, az élet szép, vegyél egy fincsi habfürdőt magasröptű tanáccsal. Hát kurvára nem attól fog rendbe jönni valakinek az élete, mert esténként málna illatú habfürdőben áztatja habtestét vagy csini francia manikűrt rittyent a kezére. De nem is attól, hogy rúgj fel mindent állást, lakást, párkapcsolatot és valósítsd meg az álmaidat. Mert nyilván nem mindenkiből lehet Angelina Jolie vagy Jacqes Cousteau... (belőlem persze ettől még simán lesz Amundsen, meglássátok)

(Aztán még az is benne volt, hogy tanulj meg nemet mondani. Meg olyan is, hogy kérj segítséget, amennyiben rászorulsz. Nekem csak az jutott eszembe, hogy remélem nem sokan olvassák, mert, ha végül valóban segítségre szorulok ciki lenne, ha a leendő segítőm éppen akkor tanult volna meg nemet mondani.)

Egyébként meg mióta lettünk ennyire individualisták? Én, én, én, én... Miért nem az a tanács, hogy beszéld meg a problémáidat a barátaiddal és együtt találjatok ki valami okosat? Vagy bújj a párod mellé? Vagy látogasd meg az anyukádat és mond neki, hogy szereted? Vagy kérd meg a bátyádat, öcsédet, húgodat, nővéredet, hogy menjetek együtt moziba? Hova tűntek az emberek? Ha csak én vagyok, az kurva magányos dolog lehet...

ÉN pedig kurvára nem akarok magányos lenni.

2011. október 30., vasárnap

Welcome to my brain


Olyan szinten ki van ürülve az agyam, hogy gyakorlatilag töklámpást lehetne belőle faragni, frankón világítanék is, azt hiszem. Próbálok feltöltődni pl. gyönyörűek a színek odakint, kurvajó könyvet olvasok és Beatlest nézek DVDn. Szóval szerintem nagyjából működni fog a dolog egy idő után. Igazából az a bajom, hogy utazás utáni depresszióba estem, igen, tudom, hogy ilyen nincs, de nálam van. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy hova még, de egyfelől véges pénztárcával rendelkezem, másfelől a világon nincs ennyi szabadság, mint ami ehhez kéne, harmadszor pedig... mondtam már, hogy csóró vagyok? Most egy darabig irtóra frusztrálni fog az a dolog, hogy nem lehet minden hétvégén Malmö-be kiruccanni, illetve sehova máshova, még szerencse, hogy vannak más ötletek is a tarsolyomban, illetve A bakancslista.

És amiről igazából írni akartam, hogy megint képbe került a legrégebbi barátnőm, akit már 5 hónapja nem láttam, mert egy részről nem akartam, más részről meg nyilván ő nem akarta. És éreztem rajta, hogy szeretné újból ezt a barátságot, és próbálta ott folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytunk, de úgy érzem ez a dolog még mindig több sebből vérzik. Főleg mivel még mindig ugyanaz a bajom ezzel a barátsággal. Nevezetesen az, hogy csak negatív dolgokról beszél, csak negatív dolgokat lát maga körül, semmiben nem látja meg a szépet és csak és kizárólag magáról tud beszélni. Ott ültem az autójában a reptérről hazafelé, és csak a annyit hallottam végig az utazás alatt, hogy ki rákos, ki halt meg, úristen ez is milyen szar, az is milyen szar. Semmi mesélj milyen volt az utad, semmi pozitív hangulat, csak fos, szar, indulatok. Nyilván nem erre vágytam, mikor hazaérkeztem, illetve nagyjából sejtettem, hogy mégis ez fog történni. Gondolom az utazás utáni depressziómat ez is nagyban elősegítette.

Most itt ülök, és megint ezen agyalok, hogy merre is tartson ez a barátság. 27 évet elég nehéz egy huszárvágással eltörölni, de nem akarok életem végéig energia vámpírokkal egy levegőt szívni. A. szerint ez megint egy olyan dolog, amit sikeresen túlkombinálok, szerinte az egészet hagyjam a faszba. Hagyjam hadd keressen, menjek, ha van kedvem, de ne rágódjak rajta. Valószínűleg ezt kéne tennem, de ehelyett töklámpást csinálok az agyamból. Annyira zseniális vagyok...

2011. október 24., hétfő

The bucket list vol. 1-2


Az van, hogy sikeresen abszolváltam az első két tételt a bakancslistámon. Kettőt egy csapásra, merjünk nagyot álmodni jegyében. És el kell, hogy mondjam, magam sem gondoltam volna a legelején, hogy ez ennyire könnyű lesz, illetve soha többet nem hallgatok a "jajistenemhátnemfélsz?!" szólamokra. Nem, nem félek. A világ jó.

Kezdjünk is neki gyorsan, pl. úgy, hogy kinézel egy megfelelően hosszú hétvégét (3 nap) úgy jó egy hónappal előre. Ez fontos! Aztán ráböksz a térképre, lehetőleg úgy Európa tájékán - csak, hogy a realitás talaján maradjunk - és kiválasztatsz egy kellően érdekes várost. Aztán elcsodálkozhatsz a repülőjegyek árain, és ne is habozz gyorsan, hanem foglalj! Így van egy frankó low budget repjegyed oda-vissza. Zseniális. Mivel ez A bakancslista, itt még a kaland nem ér véget!

Szállást is kell szerezni, lehetőleg olcsón (ingyen). Erre a legjobb módszer, ha regisztrálsz a Couchsurfing-re. Van egy városod, van repülőjegyed, ha jó fej vagy és szimpi, néhány pillanaton belül lesz szállásod is. Ugye, milyen egyszerű? (Én meg egy idióta, hogy ezt eddig nem csináltam.)

Választott városom, Malmö. Három éve keresztülhajtottam rajta kocsival, mikor a másik nagy kalandot (Norvégia) teljesítettem. Most viszont feltett szándékomban állt körülnézni. Kicsit későn indult a gép Ferihegyről, így ennek megfelelően 21:25-re értem Malmöbe. Szerencsére pont elértem a városba tartó buszt, így nem kellett 40 percet álldigálnom a repülőtér előtt. A buszjegyet megvehettem a buszon is kártyával, vagy a repülőtéren automatából. Tiszta egyszerű. Maga a buszút is kb. 40 perc, a repülőtér elégé kint van a városból. Nils-szel, a szállásadómmal úgy beszéltük meg, hogy ha a buszon vagyok, telefonálok. Így neki csak ki kell sétálni a vasútállomásra, ami egyben buszvégállomás is.

Megbeszéltük, hogy kin milyen különös ismertetőjel van, majd bíztunk a jószerencsében. Ami ránk is fért, tekintve, hogy mindketten úgy indítottunk: Nem is hasonlítasz a fényképedre! Röpke séta és némi ismerkedő beszélgetés után meg is érkeztünk a lakásba, ami kb. akkora volt, mint az enyém, nah, jó egy kicsit nagyobb. Elég spártaian berendezve, vagyis, hát olyan pasisan, Ikeásan. Két kanapé, egy dohányzóasztal, egy franciaágy, tv és egy hatalmas könyvespolc tele könyvekkel (Kánaán). Egy pöpetnyi fürdőszoba, egy meglehetősen nagy konyha (amiért frankón irigy vagyok) és balkon (amiért szintén). Mindez a városközpontban, és kb. 2 perc sétára a munkahelyétől. (Egy iskolában dolgozik szociális segítőként.)

A nagyobbik kanapé lett az én lakhelyem 2 éjszakára, kaptam fincsi Ikeás takarókat, párnákat, így azokat szerencsére nem kellett cipelnem. (Valahol a szállásadó nem ad ilyeneket!) Az első éjszaka kicsit szokatlan volt, főleg mivel Nils horkolt, de veszettül, így aztán némi zenehallgatással tudtam csak elaludni. Reggel aztán nyakunkba vettük a várost.

Malmö elég kicsi és egy jó térképpel (esetemben Nils-szel) gyakorlatilag egy nap alatt megnézhetőek a nevezetességek. Az első és legnagyobb nevezetesség a Tuning Torso, ami egy hatalmas toronyépület a tengerparton, elcsavart tengellyel megépítve. Sajnos felmenni nem lehet, mert ez egy igen exclusive környék, iszonyú drága lakásokkal, szóval mocskosul gazdagnak kell lenned, hogy ott élj, vagy akár csak egy levegőt is szívj velük. Viszont a közlekedési múzeum és Malmöhaus is ott van a közelben, ami mindkettő remek múzeum és ha az egyik helyen veszel belépőjegyet, mindkettőbe bemehetsz (hálistennek, mert qurva drága). A közlekedési múzeumban láthatsz régi autókat, hajókat, sőt tengeralattjárókat is. Interaktív, zseniálisan megszerkesztett múzeum. A Malmöhaus-ban pedig nagyon sok kiállítást nézhetsz meg egy időben. Az alagsorban terráriumi hangulat fogadott minket, rengeteg akváriumban különféle tengeri halak úszkáltak. Hüllők és békák tekeregtek, kúsztak-másztak (félek a békáktól). És egy nagy sötét teremben megfigyelhetted a gyümölcsevő denevérek röptét. Voltak kitömött állatok is, amik Svédország állatpopulációját hivatottak bemutatni. (A rénszarvas iszonyú nagy állat, de ezt már Norvégiából tudtam.) A következő emeleten geológiai kiállítás volt, kellően interaktívan és érdekesen bemutatva a föld keletkezését, a kontinensek eltolódását és a dinoszauruszokat. Újabb emeleten a svéd lakásbelső kialakulását lehetett nyomon követni, gyakorlatilag az őskortól napjainkig. (Viva Ikea!) Majd a 20-as évek emancipált nőinek ruháit, sportszereit, szórakoztató (hmmm... nem biztos, hogy szerettem volna tudni a korabeli örömszerző eszközökről...) és háztartási eszközeit (az első porszívó, Vámpír márkanévvel) lehetett megnézni. Végül a tetőtérben egy modern performance kapott helyett, ami Nils-szel csak finoman így összegeztünk: Ezek hülyék...

A múzeum éttermében ebédeltünk vagyis inkább uzsonnáztunk. Most megint szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nehéz is az allergiámmal más országokban létezni, szóval nagyon nem voltam bevállalós, egy sima bolongnai spagettivel beértem. Visszafelé útba ejtettük a tankertészetet, a régi és az új könyvtárat. Átmentünk több parkon is, néhány temetőn, ami pont úgy nézet ki mint a park. Láttunk nagyon fura szobrokat, egyet pl. a mai napig nem tudok hova tenni. Majd elváltak útjaink Nils-szel, aki ennél a ponton feladta a sétálást. Férfiak!

Én viszont folytattam rendületlenül. Megnéztem pár nagyon szép parkot, templomot, vasútállomást, temetőt. Benéztem néhány boltba, vettem kaját estére és reggelire. Majd órák múlva, mikor már kezdett sötétedni, szépen visszamentem az apartmanba. Ahol Nils azzal fogadott, hogy most aztán sürgősen focimeccset kell néznünk a szomszédos kocsmába. Így aztán áttettük a székhelyünket a szomszéd kocsmába, ahol kb. én voltam az egyetlen csaj és focit néztünk. Nyilván ez a dolog nem lett volna érdekes, ha nem baráti körben, némi sörözéssel tarkítva történik. Sajnos balga módon erről nincsenek fényképes bizonyítékok, mivel Rézi tök ügyesen a lakásban hagyta a gépet. (A hülyetyúk!)

Kicsit későn értünk haza, de még néztünk pár Office részt, mert mindketten nagy rajongója vagyunk a sorozatnak, természetesen az angol verziónak. Majd alvás, Nils újabb dobhártyaszaggató horkolásával. Reggel a tegnapi estéhez mértem későn keltünk, nem mondom meg mikor, mert a pofámról lesül a bőr. Persze közöltem Nils-szel, hogy ő eleve többet aludt, mert előző nap délután miközben én a várost róttam rendületlenül, ő aludt másfél órát. Reggeli után irány a városközpont, gyönyörű épületekkel és a kikötő, olyan világítótoronnyal, mint ami a rajzfilmekben is van, tényleg piros-fehér csíkos.

Sajnos ezzel véget is ért Malmö-ben tett látogatásom, megvettem szépen a buszjegyemet a repülőtérre, és buszra szálltam. A reptérre menet Malmö nevezetességeit gyakorlatilag végig lehet látni a buszból, ismételten bebizonyosodott, hogy nem egy nagy város. A repülőútról nem mondok semmit, telis-tele volt magyarral, ordibálás és káromkodás. Nem volt egy szép levezetése a hétvégének, arról nem is beszélve, hogy itthon szakadó eső fogadott. Komolyan ezt kellett megélnem, hogy Skandináviából hazajövet - ahol verőfényes napsütés volt végig - itthon szakadjon az eső. Szégyelljétek magatokat!

Jah, és azoknak, akik a szüzességem miatt aggódtak, üzenem, hogy Nils meleg. Azoknak, akik meg a pénztárcám miatt: az egész út tokkal-vonóval 40 e forintba fájt, úgy, hogy ebben a repjegy, illeték, buszjegy, múzeumbelépő, kaja és pia is benne volt.

2011. október 12., szerda

Hell-Boy


A várakozással ellentétben ez a bejegyzés nem a Hellboy akciófilmről fog szólni, hanem a Gyémántfiú aktuális olvasmányomról, ami több napos fizikai fájdalmat és rémálmokat okozott nekem.

Mostani könyvolvasásaim rendre eltolódnak a mazochizmus felé, most már olyan mértékben, hogy távol tartási végzést kell gyakorlatilag magam ellen kérnem. Szerencsére zseniális sorozatokat és filmeket nézek közben, szóval próbálom életben tartani az agysejtjeimet, de most, hogy a Fénytörést is elkezdtem, lassan már úgy érzem, nem lesz lejjebb.

De most Gyémántfiú!

Szurovecz Kitti elmondása alapján, imád írni. Lelkes, fiatal, csinos, trendi. Nyilván jó érzékkel kapta el a történet fonalát, hiszen lassan már három éve tobzódhatunk a csillogó vámpírok bűvkörébe és bizony ő egy percig sem tagadja, hogy a könyvét Robert Pattinson ihlette. Most lehet azon is rágódni, hogy mennyire jó vagy rossz az Alkonyat tetrológia, de azért valljuk be, első blikkre mindenkit  megvezetett Stephenie Meyer és azt hittük most megint majd egy korszakalkotó vámpírábrázolásnak lehetünk tanúi. Nem így lett, csak jelzem és erről nem is nyitok vitát.

Szóval adva van egy srác, Nickolas (kb. a könyv felénél döbbentem rá, hogy Kitti lelkébe mély sebeket hagyhatott egy Miklós nevű fiatalember), aki szép, mi több gyönyörű, még a nővére is azt mondja róla: "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy rámennék!". Tehát szép. Jah, és tehetséges. Jah, és tök férfias és úgy eszi a palacsintát, mint egy ötéves. Remélem most már mindenkinek átjött és kellően szerelmes a főhősbe. Miki megkapja a lehetőséget, hogy eljátszhassa a Fényemberek címszerepét. Ezért aztán Los Angelesbe utazik egy meghallgatásra, ahova aztán pizzával megy (mivel mással?), ami miatt a főhősnő először pizzafutárnak nézi.

De semmi gond, mert olyan lehengerlő a szerepében, hogy csak csuda. Meg is kapja azt. Majd rengeteg oldalon az következik, hogy mindkét hős haját, sminkjét hogyan készítik el, közben zseniális párbeszédek peregnek, amibe inkább ne menjünk bele. A lényeg annyi, hogy Nick és Heily (én még ezt így soha sehol ilyen formában leírva nem láttam, de tudjuk Amerikában minden lehetséges, az egyik amerikai főnököm fiait pl. Lakey-nek /tavacska/ és Leafy-nak /levelecskének/ hívták.) kezdetben utálják egymást. Majd a történet előrehaladtával cuki beceneveket aggatnak egymásra, mint a Hell és Csillagszemű. Ebből már tudni illik, hogy love is in the air.

Persze Pokolkát tiltja az anyukája Csillagkától, de a fiatalok nem törődve az intelmekkel összefekszenek. Pokolka terhes is lesz legott, Csillagka meg narkós. Hogy ezt most hogyan az nem derül ki, bár előtte kapunk egy felvezetést, miszerint Csillagka anyukája terhesessége alatt rákos is volt, ami miatt majdnem elvetette Csillagkát, de aztán mégsem, viszont a születése közben elakadt a szülőcsatornában, ezért most hiperérzékeny. (Ne firtassátok...)

Sajnos Csillagka anyukájára rájár a rúd, mert régebben ő is LA-ben lakott, de megerőszakolták, utána Londonba költözött, mert minden jó, ha vége jó. Vagyis nem, mert Pokolkát megverik a féltékeny rajongók és elmegy a baba. Csillagka meg bevesz egy csomó bogyót és a tetejébe még az ereit is felvágja.
Snitt. Itt kellett volna abbahagyni, de ez még csak a történet fele. Lesz ez jobb is!

Mindenki azt hiszi, hogy Csillagka meghalt, de nem, mert Magyarországra került Rebus ölelő karjaiba, aki egyébként pont úgy néz ki, mint Pokolka, csak barna a haja. Hálaistennek, mert így az írónőnek nem kell a leíráson agyalnia. Csillagka kezd magára találni Kőrösújfaluban, lassan kilábal a depijéből, dug is, ami azért valljuk be sokat lendít az önértékelésén.

Igen ám, csakhogy Pokolka is kies hazánkba érkezik, egy filmforgatásra, féltestvérével. Akiről még senki sem tudja, hogy a féltestvére, ők sem tudják, ezt csak az olvasók tudják, egyfajta kikacsintásként. (Itt már sejteni véltem, hogy SZ. K. írónő titokban a latin szappanoperák nagy fanja, később mindez bizonyítást is nyer egy Januaria nevű szolgálólány felbukkanásában. Nem röhög!) Pokolka haját többször megigazítják, befestik, mindeközben Csillagka hajával is ugyanez történik, ezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert a könyvben mindez oldalakon átívelő eseménysorozat, tehát fontos.

Később Pokolka levelet kap, amiben közlik vele, hogy Csillagka él. Főhősnő kocsiba pattan és Kőrösújfaluba hajt, de Csillagka sajnos épp nincs otthon. (Na, most lehet röhögni!)

Csillagka később beállít a szüleihez, Rebussal, élete szerelmével. Sejtetni engedik, hogy esetleg, netalán tán, egyszer csak, lehetséges, hogy visszatér a Fényemberek stábjába, de nem, mert inkább szemébe húzza színes, bojtos sapkáját és a civil életet választja. Pokolka végignyomja a forgatást Etyekwoodban, aztán kimászik a híd tartópillérjére, ahonnan Csillagka leugrott (WTF?) és ledobja a tőle kapott ajándék karkötőt. Jah, és majd elfelejtettem van a végén egy szochiopata gyilkos is, ami nekem már sok volt, de a rajongók gyomra biztosan jobban bírja az efféle izgalmakat, mint az enyém.

Akár itt vége is lehetne, de van még egy ajándék fejezet, amiben Csillagkát elüti egy taxi. És vége, tapsvihar.

Ennyi a történet. Leírást ne keressen benne senki, mert nincs. Gondolatjelek és párbeszédek tömkelege viszont van. Sok dőlt betűs mondat is van, ezzel hivatottak elkülöníteni a párbeszédeket a gondolatoktól. Ez valami új szerkesztési módszer lehet, mert mostanában nagyon sok ilyet látok könyvekben. Ööö... és itt szögezzük is le gyorsan, hogy ez nem egy könyv. Ez egy fan-fiction, annak is harmatgyenge. Tudom miről beszélek, én is írtam hasonlót, - Gyűrűk Urásat - csak reménykedhetek benne, hogy nem bukkan fel az internet sötét bugyraiból, pedig az (nem melldöngetésként mondom) nagyságrendekkel jobb volt, mint ez.
Szurovecz Kitti imád írni. Én is. Kettőnk között csak annyi a lényeges különbség, hogy nekem van önkritikám.

2011. október 10., hétfő

Illness sucks


Nagyjából egy éve nem voltam beteg, leszámítva a béna megfázásokat, ami neocitránnal frankón kezelhető. Most viszont itthon ülök, állok, fekszem, mert sehogy se jó. És persze sokat kell innom, meg minden, ami ezzel jár. Az éjszakát már így is félig a wc üldögélve töltöttem, ha nem, akkor olvastam, sóhajtoztam és borzasztóan sajnáltam magam. Biztos Jevának is nagyszerű éjszakája lehetett, hála nekem. Arról nem is beszélve, hogy az ügyeletes orvos nem jött ki, azt üzente (...elfogyott a regimentje) igyak sokat, amit nyilván magamtól is tudok, szeretem, ha hülyének néznek.

Így a fagyigyárba tett látogatásom ma elmarad, a főnökeim valószínűleg nem örülnének nekem, ha a nap nagy részét a mellékhelyiségben tölteném el és nem a hegesztőgép mellett görnyedve. Azt mondtam már, hogy irtóra sajnálom magam?

Update:
Nem is tudtam, hogy ilyen naaaaaaaagyon jóképű dokim van. Látszik gyakran látogatom eme műintézményt. Felállította a diagnózist, miszerint vesemedence gyulladásom van, amihez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy: minden betegség mondjon le!

2011. október 7., péntek

Love


Nyolc év után tökéletesen megható mondat:

"Tök szeretlek."

2011. október 5., szerda

The bucket list


Alakul a fő csapásirány, mármint ami "A bakancslistát" illeti. Irtózatos nagy levelezésekbe bonyolódom ismeretlen emberekkel, angolul, magyarul. Egyébként meg kell említenem, hogy most már én is tapasztalom George Mikes (angliai magyar író vagy magyar származású angol író, "Siklóson igen kevés jeles angol író született...") elméletét, miszerint "az egész világ magyar" vagy legalábbis valami kapcsolata tuti van Magyarországgal. És megdőlni látszik az a teória is, hogy magyar magyarnak farkasa. Neeem, ez így nem igaz, legalábbis azokkal, akikkel beszéltem A bakancslista ügyében mind nagyon rendesek és kedvesek voltak, illetve segítettek, segítenek. Szóval, van remény.

Közben dühöngök, hogy nincs bécsi koncertje a DSLZ-nek, viszont van már új albumuk. Egyébként gondolkodom azon is, hogy egy koncertjüket felveszem A bakancslistámra CS-gel megfejelve, mert az úgy már kihívás. Lehet persze, hogy sokat akar a szarka effektus van és simán belebukom ebbe az egészbe. De egyenlőre tényleg rengeteg kedves, önzetlen emberrel méleztem, cseteltem A bakancslistával kapcsolatban, így pozitív gondolkodásom szerint csak jól jöhetek ki belőle.

Hogy Hibus kedvéért filmeket és könyveket is említsek, felfedeztem magamnak Salman Rushdie indiai írót is, akire a Sátáni versek című műve miatt kimondták a fatvát. Beszereztem tőle négy könyvet, ebből A Hárún és a mesék tengerét már el is olvastam. A fickó szerintem egy zseni, úgy tud mesélni, mint a régi nagy mesemondók, kicsit Neil Gaimannel és Terry Pratchett-tel keresztezve. Ha a többi könyve is olyan jó lesz, mint Hárún, akkor Kurt, Gerry, Neil és Robert mellé bevéshetem Salman nevét is a nem létező szívtetoválásomba a felkaromon.

Illetve külön megint csak Hibus kedvéért megemlítenék egy filmet is, amit nem elég egyszer látni, kb. milliószor újranézős és most már abszolút personal favorite színész, zenész és egyéb -ész szerepel benne, naná, hogy Jared Leto. Aki szerintem egyébként nem is létezik, csak a csúnya amerikai médiabirodalom találmánya kb. mint Patrick Bateman az Amerikai pszicho-ból. (És persze, hogy abban is szerepel...)

2011. szeptember 30., péntek

Loser


Sztárok tweeterjét azért is jó követni, mert minden alkalommal rájövök, hogy mekkora foss is az életem. Nem, nem a csini rucik, és a puccos rendezvényeiket akarom, de még a híres barátaikat sem, hanem azt a lazaságot, ahogyan egyik országból egy másikba utaznak. Mindeközben kurvára nem érzik, hogy mennyire is szerencsések.

Oké, abbahagytam. Az van igazából, hogy a fagyigyárban három pszichopatával kellett dolgoznom az éjjel, egy tök új gépen, miközben a jobb fülemben folyamatosan ment az üvöltözés. Ma be fogom jelenteni, hogy műszak végéig csendkirályt játszunk, aki megszegi, azt helyben kibelezem, még akkor is, ha ezzel felkerülök a listájukra.

2011. szeptember 29., csütörtök

Movie-night and bookworm

Bepótolom a sok-sok elmaradást film- és sorozatügyileg. Elkezdtem a Bad guy koreai doramát, amit Danától kaptam. Egyenlőre még nem tudom kinek az oldalán állok, tele vagyok érzésekkel jókkal-rosszakkal egyaránt. Elég megosztó sorozat, lassan is haladok vele. Azt már most tudom, hogy Mo Ne határozottan idegesít, ennél jobban csak a pöttyös orrú kis csaj húga. Egyébként attól egész egyszerűen frászt kapok, ahogy a férfiak úgy fejezik ki a nők iránt érzett szeretetüket, hogy hátba veregetik őket. Hátba veregetik. Komolyan sírok.


Aztán megnéztem A pap-ot. Tudom sok embernek nem tetszett, mert amolyan "felbosszantják, megbosszulják" film. Viszont jó benne az új fajta vámpír ábrázolás, bár elég erősen hasonlít a kivitelezése a Legenda vagyok zombijaira. Paul Bettany szerintem tökéletes a pap szerepére, kár, hogy A Da Vinci-kód albínóját próbálták vele utánoztatni. (Oké, ezek után mindenkinek az jön le, hogy ez egy nem túl jó film, de pont passzol a "tévé elé kucorodunk, vámpíros filmet nézünk" estékhez.)


Olvasok is rendületlenül. Tart még nálam az "olvassunk minősíthetetlenül rossz könyveket" korszak. Most éppen a Gyémántfiúval, amit valami oknál fogva mindig Csillagfiúnak mondok. Ezzel is borzasztó lassan haladok, mivel oldalanként muszáj megállnom sírni. A könyv annyira bűn rossz, hogy simán lehetne Guantanamo-ban ezzel vallatni a foglyokat. Aztán szerintem csak elég lenne éjszakánként belesúgni a rabok fülébe, hogy: Szurovecz Kitti és azt is bevallanák, amit soha nem is csináltak.

Ezt a végtelenül bűn rossz könyvet csak Szilvási némájával tudom egy kicsit feledni, mert az ő fiú szereplői legalább nem mondanak olyat, hogy: "Nézz rám! Ferde a mosolyom, nem egyforma a két fülem! Az orrom túl lapos, az arccsontom túl széles, a szemem színe pedig... meghatározhatatlan, sárgás-zöldes katyvasz az egész!" Ugye, mondtam, hogy sírok?!

A 22-es csapdája, még mindig a topon nálam. Azzal a könyvjelzővel megfejelve, amit még a Savaria Fesztiválon vettem. Vérhozsánna Anne Rice-tól, mert vámpírokból sosem elég. Harry Potter második rész, mert most esett le, hogy év végéig ki kell olvasni mindet. És a legkedvesebb mesekönyvem, a meseolvasós kihíváshoz.

Még mielőtt bárki megkérdezné, közben dolgozni is járok, élem az életemet. Olyan kérdésre nem válaszolok, hogy honnan van nekem ennyi időm, mert szerintem mindenkinek arra van, amire akar. 

2011. szeptember 21., szerda

2011. szeptember 20., kedd

Going to wild

Elkezdődött az a időjárás, mikor kár is frizurát csinálnom, kiegyenesíteni a hajam, mert egy pár perc és úgyis összeugrik magától. Mostantól tökéletes lesz az a kóctömeg, ami a fejemen van. Look like Meg Ryan. Vagyis csak szeretnék úgy kinézni. Nem, az új műtött szája nem tetszik, csak a frizkója. Jó, persze naponta több ember dolgozik rajta, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Nekem nincs ilyen szerencsém, talán majd egy következő életben, amikor is majd hangyaként születek újjá... (via Pocsék karma)

Aztán itt van ez a Bakancslista. Élvezem, hogy dolgokat csinálok meg anélkül, hogy komolyabban belegondolnék. Ez a tény annyira nem jellemző rám, hogy magam is megdöbbenek rajta.  Egyenlőre azonban csak csupa vidám dolgot hozott magával, aztán majd meglátjuk a fejleményeket. Próbálok nem sokat agyalni rajta, csak megjelölgetni, hogy folyamatban, vagy tervezés alatt, esetleg túl nagy falat. A túl nagy falatok egyébként nagyon viccesek, részben azért, mert lövésem sincs, hogyan is állhatnék neki, más felől meg nyilván teljesen kivitelezhetetlenek. Mint a Ps. I love you-ban, mikor Holly munkát keres. Pedig én is szívesen lennék vámpírvadász, esetleg CIA ügynök

2011. szeptember 15., csütörtök

Once upon a time...

Méltánytalanul elhanyagolom a blogomat, tudom én, de valahogy még nem érzem a magaménak (a másikat jobban szerettem, de hol letiltanak, hol meg nem, szóval ki tudja már ezt követni...). Sebaj, egyszer csak belenövök.

Tudom, jövök egy élménybeszámolóval, de össze kell szednem a gondolataimat, és az nem olyan könnyű. Kezdjük ott, hogy a koreaim a béka segge alatt van, olyan szavak nem jutottak eszembe, mint a finom, az én vagyok, könyv... stb. Szóval az alap. Viszont az angolom egész tűrhető, és ha kell folyékonyan lököm a sódert iszonyú helytelen nyelvtannal, de gyakorlatilag bármiről. Azt pedig újból nagyon furcsa volt megfigyelni, hogy más országokban mely angol idiómákat, szavakat tanítják meg első körben, elmondanám, hogy közelében sincs a mi "legfontosabb angol szavak" listáján. Így akadtak kényes szituációk, de heves gesztikulálással, nevetéssel bármi áthidalható.

1. nap: 
Repülőtér, a repcsi késik, kb. 40 percet. Rézangyal tűkön ül, áll, fekszik. A helyzet később sem lesz jobb, mert a szállodába érve kiderül, hogy nincs még kitakarítva a szoba, várni kell. Sebaj, irány a Vásárcsarnok, tobzódni a magyar finomságokban. Töltött paprika, marhapörkölt tarhonyával és kolbász. Kezdetnek. Minden ízlik neki, hálistennek. A reggeli levezetéseként felmászunk a Citadellára, majd vissza a szállodába. Majd rohanás barátokkal találkozni, akik kíváncsiak és ennek megfelelően tágra nyílt szemekkel kérdezgetnek, kérdezgetnének, már ha szegényem értené, mit is akar a sok kézzel-lábbal magyarázó lánycsapat. Kocsmatúra. Nos, igen ez az amit nem kalkuláltam bele, hogy egy abszisztens emberrel hogyan is csinálok végig egy kocsmatúrát, illetve, hogy a fenébe mutatom be a sok-sok magyar finomságot. Annyi baj legyen. Rock kocsma, sima kiskocsma (remek limonádéval, csak jelzem), romkocsma (nagyon fincsi házi készítésű jeges teával) és isteni palacsintázó. És az este megkoronázása: éjszakai vidámparkozás. 

2. nap:
Városnézés. Várnál kezdünk, ahol borfesztivál van. Igen, BOR fesztivál. Hősünk ugye nem iszik. Viszont szerencsére eszik. Lángos és kenyérlángos kipróbálása, és az előző nap emlegetett pacalé. De előtte múzeum látogatás, ahol kb. milliószor hangzik el az az ominózus mondat, miszerint: "igen, a magyarok a szabadságukért harcoltak ... ellen" ( a pontok helyére bármely tetszés szerinti gonosz, elnyomó rezsim beilleszthető). Hozzáteszem, hogy ennyi vérben úszó festményt én még egyszerre nem láttam, szóval felért számomra egy horrorfilmmel, de láthatóan ő élvezte. 
Halászbástya, Mátyás templom. Tömeg. És mindenért pénzt kérnek. Viszont a fagylalt fincsi. Állítólag, én ugyanis reggel óta nem ettem, mert az allergiám miatt gyakorlatilag semmit sem tudok megkóstolni. Éljen a magyar kaja, ahol mindenre tejfölt és sajtot tesznek! 
Siklózás lefele a Várból, séta a Lánc hídon. Parlament. Közben újabb milliószor elhangzó mondat: "igen, ezekben a házakban lakások vannak és itt emberek élnek". Számára ugyanis megfoghatatlan, hogy ezekben a régi klasszicista stílusú házakban nem iskolák, múzeumok vagy közigazgatási intézetek vannak, hanem emberek laknak bennük. 
Ezután egy kisebb kitérőt tettünk az Ikeába, ahol küldetést teljesítettünk. A főnökének kellett toll paplant és párnát vennünk. Én még embert nem láttam ennyire akurátusan válogatni. De komolyan. Arról nem is beszélve, hogy ki a fene gondolta, hogy ennyi sok választék van: oldalt fekvőknek, hanyatt fekvőknek, alacsony, magas, középmagas, tömött, kevésbé tömött, lapos, alacsony hőmérsékletű, magas hőmérsékletű ... stb. Jah, és ezt mind fordítsd le, ő pedig heves üzenetváltásokban konzultál a főnökével. Epic.
Kedélyes levezetésként shoppingolás. Én vagyok az a csaj, aki utál vásárolni. Hősünk viszont imád. Megbűvölik a bőrtáskák, a bőrövek. 
Estére Magyar dal napja a Városmajorban, emberfejnyi nagyságú hamburger társaságában, tudjátok, az a fajta, amibe úgy miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiindent beletesznek. Zseniális.

3. nap:
Városliget. Már ugye az is kalandos, ahogy odajutsz. Kisföldalatti, amit imádok. Nagyon nagy élmény egy külföldinek is. Hősök tere. Igen, újabb mondatok a szabadsággal kapcsolatban, hét vezér és Mátyás király, csak, hogy a legnagyobbakat említsem. Vajdahunyad vára, ami szerintem gyönyörű, szerencsére neki is tetszik. Kisebb magyarázat Anonymusról. Majd olyan emberek szobra, akikről fogalmam sincs, iszonyú kínos. Végül bevallom, hogy lövésem sincs kik ezek az emberek, röhögés. Sétálunk a Városligetben, majd az Andrássy úton. Igen, most az a mondat jön, hogy ezekben a házakban laknak. Teljesen felvillanyozza a tudat, hogy ezen a szép utcán van a Korea Múzeum. A külügyi képviseleteket azonban nem tudom elmagyarázni, láthatóan nem érti, vagy én vagyok balfasz. Viszont kis utcákban besétálva és kacskaringókat téve lenyűgözi, hogy milyen gyönyörű házak vannak és a város közepén mekkora nagy a csend. (Hiába az öregek tudtak építkezni.) 
Majd újból Vár. Most jobban körbenézünk, belső udvar, Halászbástya körben. Le van nyűgözve. Én is. Budapest gyönyörű.

Hát ez nagyjából összefoglalva a három nap. Iszonyú fárasztó volt, mind mentálisan, mind fizikálisan. Viszont nagyon nagy élmény. Nagyon sok mindent megtudtam Koreáról, Magyarországról és magamról. Komolyan. Nem azt akarom mondani, hogy más ember lettem, meg egyéb közhelyek, de nagyon sokat adott az, hogy egy teljesen más kultúrából jött embernek magyaráztam el a helyi sajátosságokat. Még több ilyet akarok.

2011. szeptember 3., szombat

Tiny house

Ez most komolyan tetszik. Van benne ráció. Bárhova leteheted, bármikor elviheted. Tökéletes házikó.

2011. szeptember 2., péntek

Little shit, little smile

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Van az, hogy az Anyukám kórházban van és éppen vesekövet szül. Borzalmas, borzalmas. Csak azt szeretném, ha végre hazajönne és nem görcsölne ilyen nagyon.

Aztán még az is van, hogy szinte az összes kedves munkatársam lelépett a gyárból. Így már a jó társaságért sem éri be bemenni. Ráadásul ma megkaptam a formanacimat, ami azt jelenti, hogy teljes értékű munkatárs vagyok, amihez aztán pláne nincs kedvem. Le akarok lépni innen, most!

A nap poénja azonban a koreai levelezőpartnerem volt, aki felhívott telefonon. Nos, az angolja borzalmas, én meg alap mondatokban beszélek koreaiul. Szóval vicces 3 napot fogunk jövő héten együtt tölteni. Már nagyon várom. 

És volt tegnap a Katedrális is, aminek az első része kb. annyira volt tré, mint a könyv maga. Szerencsére sokat dobott rajta Rufus Sewell és Donald Sutherland. Komolyan, én kérek elnézést a sorozat kezdéséért, állítólag a folytatás jobb lesz.

2011. szeptember 1., csütörtök

Mesesajt új ruhája

Nem akarok róla beszélni, tényleg nem. Van itt egy váll, ahol sírhatok? Meghekkelték, a rút galád, dögök. De nem baj, az újrakezdésben nagy vagyok. Csak azt sajnálom, hogy olyan frankó bejegyzések voltak már benne. És most elhúzok Katedrális nézni, mert fostalicska napom volt és megérdemlem. Remélem a sorozat frankóbb, mint a könyv. Rufus Sewell benned van minden bizodalmam!

2011. augusztus 22., hétfő

Supergirl


Citrocsepp kúrába kezdtem, tehát hős vagyok. A hatását imádom ellentétben az ízével, ami förtelmes. Egyes híresztelések szerint, csak nekem förtelmes, mert különböző tesztalanyokkal vizsgálva senkinek sem volt olyan keserű, mint nekem. Én bárhogy hígítom ökölbe szorulnak a lábujjaim az ízétől. Pedig kipróbáltam a "garantált" keserű ízmentest is, nekem az sem volt az.

A hatása ugyanolyan rámenős, mint az íze. Az egy dolog, hogy adsz egy óriás rúgást a C vitamin bevitelednek, de mellette olyan, mintha egyfajta természetes antibiotikumot szednél. Kiöli a nemkívánatos gombákat, baktériumokat és csírákat a testedből. Egy nőgyógyászati folyást pl. néhány nap alatt rendbe kap, ami azért valljuk be nem hátrány.

Szóval feltétlen híve vagyok a grapefruitmag-kivonatnak, csak ne "fájna" minden nap a bevétele. De hát ilyen a hősök élete.

2011. augusztus 21., vasárnap

Men are my drugs


Van egy bűnös szenvedélyem (jó, nyilvánvalóan van több is, de arról majd idővel...), imádom a női magazinokat. Elvarázsolnak a színes lapjaikkal, képeikkel, a jópofa tördelésükkel, a különféle betűtípusaikkal és persze a szövegükkel. Ha meglátom az újságosnál egész egyszerűen az jut eszembe, hogy kell, kell, kell... Otthon halomra állnak a színes magazinok, néha lépni se lehet tőlük. A Marie Claire-re előfizető vagyok, az Éva magazint minden alkalommal újságosnál veszem. Elle néha napján a bevásárlókosaramban köt ki. Joy, Glamour, Cosmopolitan hébe-hóba, ezekhez már belátom, kicsit öreg vagyok.

A mostani MC-ben pasis cikkek vannak (hálistennek, valahogy fel nem foghatom, hogy női magazinokban miért van ilyen kevés pasi), férfiak vallanak önmagukról, nőkről, karrierről... stb.  Grecsó Krisztián a példaképekről ír, hihetetlen jól. Arról, hogy a mi nemzedékünk milyen nagyon el van veszve, hogy apafigurát, vagy egyáltalán olyan férfit találjon az életében, akire fel tud nézni. Igen, hiánycikk a férfi. (én megmondtam előre) 20-as, 30-as, 40-es és 50-es pasik vallanak arról milyen férfinak lenni. Döbbenetesen furcsa, hogy mind tele vannak vágyakkal, álmokkal, mégis valahogyan a realitás talaján mozognak. Ez a fajta kettősség, amely olyan nagyon lenyűgöző a férfiakban.

Aztán ott van Winkler Nóra, aki leírja milyen is számára az ideális pasi. (kicsit belepiszkáltam, mert számomra a szexi pasi kifejezés olyan, mintha egy cukorkáról beszélnénk és nem férfiról) Ilyen: "Nekem attól stílusos (eredeti szó: szexi) egy pasi, ha van saját világa. Az övé, amelyet belakott, és sok mindent megtapasztalva kialakított. Nem erőlködik, nem bizonygat, vannak meggyőződései. Dolgok, amelyek érdeklik, felőlem akár mániák is, amelyekbe bele tud veszni. Ha ennek a levegője vesz körül egy férfit, az túltesz ezer fekvőtámaszon. Bizalomgerjesztő, mert látod, hogy ez a csávó (sicc) elbírja magát, tehát téged is el fog. Kicsi dolgokban, mozdulatokban van a stílus (szexiség) forrása. Az önállóságban. Ahogy dolgozik, másokkal bánik ( )..."

Csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy én is pont így...