2016. február 29., hétfő

Family visit

Mivel gyermekem fél órája csillag alakban kiterülve alszik, van időm posztot írni az elmúlt borzasztóan fárasztó hétvégéről.

Ott kezdődött, hogy hosszas kérdez-felelek és barkochba után a család végre elárulta, hogy most hétvégén szeretnének meglátogatni minket, Ficánka alvásidő után. Mikor mondtuk, hogy az olyan kettő után szokott lenni, akkor közölték, hogy az késő, és egyre itt lesznek. Nem voltam boldog. Aztán valóban megjelentek egykor, Ficánka még aludt volna, így értelemszerűen nem volt feldobva a nagyszülők és nagynéni látványától. Rá is lett rögtön fogva, hogy már elfelejtette őket, ment a szomorkodás vagy öt percig, aztán közölték, hogy egyébként vegyük ki a kocsiból a maradék hátrahagyott holmit. A maradék hátrahagyott holmi egyébként pont azért volt maradék, hátrahagyott holmi, mert nem kell, és erről még Londonban tájékoztattam a nagyszülőket, elköltözésünk előtt. Most viszont megkaptuk két nagy szemeteszsák formájában, plusz szőnyeg. Megint nem voltam túl boldog.

Aztán persze ment a kritizálás, hogy ezt miért így, ezt miért úgy, anyósom meg árgus szemekkel figyelt, hogy miről tud majd pletykálni hazafele a kocsiban. Apósom minden áron ki akart menni a városba, ami csak ürügy volt, hogy végre rágyújthasson. A nagylány bámulta a tv-t, a fiú Ficánka építőkockáiból tornyokat épített, és halálosan megsértődött, ha Ficánka lerombolta. Sógornőm néha próbálta menteni a menthetőt, értsd: mosolyogott és volt egy-két kedves szava. E. leginkább az új projektje bemutatásával volt elfoglalva (szigeteli és tapétázza a kisszobát), én pedig Ficánka és a család között lavíroztam, hogy mindenkinek legyen mindig innivalója, ennivalója (almás sütit sütöttem nekik, vanilia sodóval) és gyermekem se sikítson hosszan.

Hazamenetelük után E. még odabökte, hogy igazán főzhettem volna valamit, mert most vacsora nélkül mennek haza. Ettől egy kicsit kiborultam, mert tudni kell, hogy após nem eszik disznót, halat és csirkét, anyós nem eszik fűszereset, a gyerekek nem szeretik az ismeretlen ételeket, egyedül a sógornőm nyitott mindenre és hát, főzzél nekik. Tudom, az anyós minden nap megtette, olyan is volt: két szem krumpli, marék rizs, sós lében ázott brokkoli, plusz két darab csirkecomb, apósnak bárány. Ezért is eszünk most mindent két pofára E.-vel és fűszerezek, mintha nem lenne holnap. Szóval, nem főztem és szarul éreztem magam, amiért nem tettem, meg minden másért, ami miatt kritizáltak. Nem voltam boldog.

Másnap Judit barátnőm jött a három éves kislányával. Egy pillanat alatt kitört a káosz és anarchia a nappaliban. Játékok mindenhol, a gyerekek sikoltozva lógtak a csilláron. Dackorszak rulez. Aztán nem akartak enni, aztán egymással játszani, aztán elmenni wc-re vagy pelust cserélni, viszont akartak kockákat dobálni, fel-le sétálni a lépcsőn, könyveket rágni, ugrálni az ágyon és a kanapén. Szóval, pont úgy viselkedtek, mint az ilyen korú gyerekek általában, káoszt és zűrzavart teremtve maguk körül, bizonyos pontján az estének már hisztérikusan röhögtünk, mi felnőttek. Aztán megvacsoráztunk - mert főztem - csirkemellet, disznót jó fűszeresen, meg rozmaringos tört krumplit, finom salival. Majd az est maradék idejében azon drukkoltunk, hogy a lányok épségben hazaérjenek, mert Judit nem szeret, sőt kimondottan fél sötétben, autópályán vezetni. Szerencsére már 9-kor jött az sms, hogy épségben otthon vannak és ne aggódjunk, jönnek máskor is. 

Mára kellően fáradt vagyok és még hátra van a védőnő látogatása. Szeretnék ezután kivenni egy szabadnapot és csak pihenni, lábat lógatni.

2016. február 26., péntek

Home

Másfél hete élünk a mi kis templomunkban. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen, mert bizony jönnek ki a ház hibái, amiket első megnézésre nem láttunk, sőt még második, harmadikra sem, de változatlanul imádjuk. Most éppen kisszobát szigetelünk, mert hideg, mint a jégverem. Meg függönyöket szerelünk fel, ami egy külön kihívás, mert 3 méter magas ablakunk van a nappaliban, plusz a karnist is fel kell szerelni, szóval létrát kell majd bérelnünk, mert oda még a mi loftlétránk sem ér fel és valószínűleg nekem kell hozzá függönyt varrnom. Csuhajjja.

Tegnap előtt éjjel pedig bejelzett az összes tűzjelző, vijjogott, villogott az egész ház. Majd összepisltem magam a félelemtől, Ficánka is ordított, mint akit nyúznak. Ráadásul a magas belmagasság miatt egyiket sem lehetett kézzel elérni, elő kellett venni a loftlétrát. Aztán nem működtek rajtuk a kikapcsoló gombok, így E.-nek áramtalanítania kellett... és persze kiderült, hogy nem csak árammal működnek, hanem elem is van bennük... Nem kívánom senkinek az a közel egy órát, amit a tűzjelzők elhallgatatásával töltöttük. Később kiderült, hogy E. jó ötletnek tartotta körbeszilikonozni a fürdőkádat még lefekvés előtt, aztán nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, hogy szellőzzön ki az előszoba felé, csakhogy a folyóson lévő tűzjelző nem bírta a szilikon szagát és beriasztott. A másnapunkat új tűzjelzők beszerzésével és felszerelésével töltötük.

Egyébként más érdekes nem történt. Regisztráltunk a körzeti dokinál és a védőnőnél, aki majd hétfőn meg is látogat minket. Igazán kíváncsi leszek rá, tekintve, hogy Ficánkát 4 hónapos kora óta nem látta védőnő. Természetesen minden szokásos állapotfelmérésen, oltáson, mérésen voltunk, különféle orvosoknál és nővéreknél, de konkrétan a védőnőt 15 hónapja láttuk utoljára. Remélem nem lesz ebből probléma.

A várost is lassan felfedezzük. El kell mondanom, hogy gyönyörű. Az Orwell folyó szeli ketté, ezért a házunktól két perc sétára a jacht kikötő van, kicsit lejjebb a folyón pedig a teherkikötő, majd következik Felixstowe, ami már tengerpart. A belváros csodaszép, nagyon sok fagerendás régi épület, teljesen olyan, mint Oxford vagy Canterbury. És mindez alig öt perc sétára. A park, ahová Ficánkával járunk, még a londoni parkokon is túltesz, mert 
1. Van saját kastélya
2. Saját képtára, múzeuma, botanikus kertje
3. Még életemben ekkora és ilyen jól felszerelt játszótert nem láttam.
Egyébként gyakorlatilag kulturális sokkon esünk át, mióta itt élünk, mert mindenki udvarias, előzékeny és segítőkész és hát, ... (tudom, hogy nem szép dolog leírni, de...) fehér. És angol. Döbbenet.

2016. február 12., péntek

Our hungarian Rudy

Ha még egyszer meglátok egy angliai magyarokkal foglalkozó oldalon Túró Rudiért sírdogálót, esküszöm elviszem a legközelebbi lengyel boltba és egyenként fogom beleverni az orrát minden egyes árukészleten lévő rudiba. Akkor majd megtanulja, hol keresse.

Ugyanitt: magyar libazsír is kapható, a legmenőbb élelmiszerlácban, a Waitrose-ban. Zsemlemorzsa pedig gyakorlatilag bárhol.

2016. február 5., péntek

Painting

Tegnap is egész nap festettünk, kesztyűben, sálban, sapkában és vastag pulóverben. Literszám ittuk a teát, mert az legalább meleg volt. A bojlerszerelő is kabátban dolgozott, egészen rágyógyult a szerkezetre, csak néha tüsszentett, majd elnézést kért. Mikor délután ötkor végre beindult a fűtés és melegvíz folyt a csapból, szerelmet vallottam neki. E. kezet fogott a szakival, láttam, hogy neki is párás a tekintete. Hiába, már mindketten elég öregek vagyunk ahhoz, hogy melegvíz és fűtés nélkül is élvezzük az életet. Szerintem inkább nem fogunk mostanában kempingezni menni.

Holnap padlót csiszolunk, majd festünk. Vasárnap padlószőnyegezés a kisszobában, aztán még hátra van egy csomó dolog, óvatos becslésem szerint talán jövő hétvégén sikerül beköltöznünk. Szuper látni, hogy kezd testet ölteni a dolog, bár még mindig úgy nézünk ki, mint egy építkezésbe oltott zsibvásár. Illetve fejet hajtok mindenki előtt, aki segítség nélkül, gyerekkel vagy kicsi babával költözött. Komolyan minden elismerésem. Az mondjuk egy vicc, hogy a nagyszülők sokkal lelkesebben vigyáznak Ficánkára, mert látják, hogy hamarosan megszabadulnak tőlünk. Csak pontos tervvel kell előállnunk, mikor van rájuk szükségünk, mit egyen a gyerek, mivel játszon, milyen mesét nézhet, mikor kell pelenkát cserélni... stb. Még így is minimum kétszer beszélünk telefonon olyan kardinális kérdésekről, mint kaphat e még egy joghurtot vagy szerintem adjon e rá kardigánt, esetleg játszhat e a gumicsizmájával. Fontos dolgok ezek.

2016. február 3., szerda

Our church

Elkezdtem egy hosszabb bejegyzést írni arról, hogy hogyan lett miénk a ház. Aztán rájöttem, hogy ez már nem is olyan fontos. Megvan és kész. Jelenleg festünk ezerrel, meg fűtést szerelünk, mert valami nyomás problémánk akadt. Haladunk. Végre.

Közel 200 éves metodista templom lesz az otthonunk. Nincs rendes ablakunk, csak két elektromos a tetőn, a többi mind festett ólomüveg. A fürdőszobán is. Árkádok és hatalmas mennyezet, aminek a festésével most küzdünk, mert egyes helyeket még loft létrával és hosszú nyelű festékhengerrel sem érünk el. És akkor még az ablakpucolás nehézségeiről még nem is beszéltem. De nem panaszkodom, mert gyönyörű, hatalmas és világos. Most azonnal be akarok költözni. 

Kezdjük a várost (Ipswich) is megismerni, pedig nagyon ellene voltunk, talán emlékeztek is rá. A megszeretésében nagy szerpet játszik a ház és a remek elhelyezkedése. Közel van a városközponthoz, a vasútállomáshoz, mégis valahogy annyira védetnek tűnik, mintha kertvárosban laknánk. Talán azért, mert kívülről inkább tűnik egy építészeti furcsaságnak, mint háznak, vagy akár templomnak. Előfordult pár esetben, mikor ki-be járkáltam a kapun, hogy a járókelők megtorpantak és megdöbbentek, hogy itt egyáltalán van kapu és élet. Vicces volt. 

Minden alkalommal, mikor hazajövünk onnan, pityergek. Annyira szeretnék már ott lakni. Még mindig nem hiszem el, hogy végre ránkmosolygott a szerencse. De leginkább már Ficánka arcát szeretném látni, amikor meglátja az új otthonát.