2012. január 29., vasárnap

My step family


Katrinca tegnap előtt egy félmondatom kapcsán megjegyezte, hogy neked milyen sok "fogadott" ezed vagy azod van. Ami aztán mélyen elgondolkoztam, mert nekem tényleg sok fogadott ezem és azom van. Gyakorlatilag a most kialakított családomban, szinte csak fogadott ezem és azom van, mármint A.-t és az Anyukámat leszámítva.

Kezdődik ott, hogy nem ismertem egyik nagyapámat sem, vagyis az egyiket csak egy rövid ideig, de nem emlékszem rá. Az eredeti apai nagyapám meghalt Szegeden, állítólag tífuszban, ami lehetséges, bár félő, hogy a Történelmi Levéltárban ennél sokkal megdöbbentőbb dolgokat találnék, ha akarnék. De az is lehet, hogy tífusz, az ember lánya sohasem tudhatja, régen volt, még  az is lehet, hogy igaz volt. Az eredeti apai nagyapám helyett volt viszont egy fogadott nagyapám, akire mindenki azt mondta, hogy német, mert gyönyörűen beszélt németül. Igazából viszont lengyel volt és zsidó. Amennyire én tudom ő volt az egyetlen ember az életemben, aki fekete-fehérben álmodott és sohasem magyarul. Fura meséket mesélt, varjakról, fekete ruhás emberekről és folyton azt hajtogatta, hogy kedden fog meghalni. Kedden halt meg.
Aztán az is van, hogy van egy mostohatestvérem, aki 8 évvel idősebb nálam. Nem együtt nőttünk fel, iszonyúan különböző természet vagyunk, de külsőleg borzasztóan hasonlítunk. Bár ő a szétbulizott, drogozott éjszakáknak köszönhetően mostanra gyakorlatilag úgy néz ki, hogy az anyám is lehetne. Soha nem volt közös témánk, baráti körünk vagy bármink. Én egyke vagyok, ő egyke. Így mi egykék vagyunk testvérek.

Helyette viszont van két fogadott húgom, akik zseniálisak. Pofátlan módon hasonlítunk egymásra és pofátlan módon mindenkinek azt is mondjuk, hogy testvérek vagyunk. Ha hárman megyünk bárhova, mindig megkapjuk, hogy milyen cukik vagyunk így együtt, és mennyire elképesztő módon hasonlítunk. Természetünk viszont egy kicsit sem hasonlít. Jeva az élő aggodalom, anyáskodó, gondoskodó, jellemzően ő az aki leharapja mindegyikünk fejét, ha szerinte valami suskust csinálunk (hozzáteszem ő is követett el suskusokat, de azokról mélyen hallgatunk shhhh...), Bab okos, kedves, nyakigláb nyurga kamasz, aki sokkal inkább gondolkodik felnőttként, mint én (ez nyilván nem nehéz, ismerve engem).

Nagyon büszke vagyok a fogadott ezeimre és azomjaimra, mert általuk vagyok egy egész. Ők az én családom. A fogadott nagyapám a varjaival, Jeva az aggodalmaival és Bab az okos válaszaival.

2012. január 28., szombat

Love to do


Naszóval, az utóbbi időben aránytalanul sok olvasnivalóm támadt. Először is ott van a molytól molynak kihívás, ami miatt M. könyveit olvasom, szerencsére az ízlésünk nagyjából hasonló, így két év alatt csak kb. 10 könyvet kell majd elolvasnom, ami igazából nem is túl nagy falat. És tervben van még millió egy kihívás is, amire jelentkeztem, nem is tudom mit gondoltam...

Aztán még ott van, amit folyton kölcsönkérek, a Titok. Minden alkalommal naaaaaaaaagyon alaposan átolvasom és kérem az Univerzumtól a tutit. Igazából csak arra kéne már végre rájönnöm, hogy MI is a TUTI?

Elkezdtem a Harry Pottert angolul, a harmadik könyvvel kezdtem, mert azt imádom a legjobban és Lomb Kató is azt tanácsolja, hogy azt olvassuk idegen nyelven, amelyik érdekel. Engem egyébként még sok más könyv is érdekelne angolul, de úgy érzem a tudásom igencsak hiányos.

És még volt utókarácsony is, minek keretében megkaptam Merlétől Mesterségem a halált. Katrincától kaptam és annyira nagyon örültem neki, hogy ő volt a FMK molyangyalom, hogy örömömben még a buszt is lekéstem és aludhattam nála. Illetve nem csak a molytali volt frankó, hanem az utána következő italozás. Szeretném elmondani, hogy imádom az olyan mondatokat, hogy: Szia, te mit tanulsz? Mert ilyenkor mindig rájövök, hogy a tükörnek van igaza és ilyenkor még az van, hogy szívem szerint örökbe fogadnék minden taknyosorrú 16-18 éves kisfiút, még akkor is ha full részegek. És szeretek olyan dolgokról is beszélgetni, mint: szerintetek az gáz, ha a pasik soooooooooookáig néznek a csajok után? Egyébként nem, én is naaaaaaaaaagyon sokáig nézek meg srácokat, főleg, ha cukik, vagy ízlésesek, vagányak, lököttek és egészen egyszerűen jó néha nyálat csorgatni, nah...

Aztán még Újévtől kölcsönkaptam egy elképesztően fura könyvet, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei-t, amiben olyan képek vannak, amitől eldobod az agyad, köré pedig egy történet van vonva, amiről még nem tudok semmit, szóval shhhh...

Én szeretek olvasni, szeretem, ha fiatalnak néznek, szeretek buszokat lekésni, szeretek Tin-tin frizurájú srácokkal beszélgetni, szeretek nevetni, szeretek könyveket szaglászni, szeretek... szeretek...

2012. január 25., szerda

My secret life


Kellene írni egy új titkos blogot, hogy milyen erők is munkálkodnak a felszín alatt. Mert bizony zajlanak a háttérben dolgok és ha nem is pörögnek 100%-on, azért bizony lassú víz partot mos. És az is van, hogy közben nagyon bizonytalan vagyok és gyakran sírok, de ez nem újdonság. És még az is van, hogy közben valahogy nagyon öreg lettem. Hogy mi a fene van, azt nem tudom. Pedig tegnap este is egy olyan csaj mellett ültem, akit simán 40something-nak néztem és közben kiderült, hogy egy idősek vagyunk. Én pedig tükörbe nézek és itt van ez a csaj, vörös borzas hajjal, tinipattikkal, frankón 25-nek kinézve és közben pedig belül valahogy nagyon öregnek érzem magam. Mintha a tükörben csak egy kedves káprázat lenne, hogy ne fájjon olyan nagyon az öregedés. Hallgatom a soron a huszonéves csajszik fecsegését szerelemről, bulikról, csalódásokról és nekem csak az jár a fejemben, hogy én már ezeken rég túl vagyok. Szeretek, viszont szeretnek, már nem nagyon járok bulikba, nem is érdekel és nyilván csalódnék, ha A. most hirtelen kilépne az életemből, de nem hiszem, hogy akkora tragédiának élném meg, mint huszonéves kiscsajként.

Valahogy belül történt valami, talán ez is azt mutatja, hogy ideje új életet kezdeni, továbblépni. És íme újabb bizonyíték, hogy soha nem fogok felnőni, hiába is öregszem idebent, a tükörnek van igaza odakint.

2012. január 15., vasárnap

Soooooooooooooooooooo sad


Mennyire kurvára száni már a Szex és New York-on sírni.

Oké, nyilván nem a Szex és New York-on sírok (de). Igazából tele vagyok feszültséggel és ma elvileg lesz egy angol interjúm is. (én nem beszélek english) Szimpi nem szimpi, eszi nem eszi, nem kap mást. Be vagyok tojva, most meg bőgök, mert Harry megkérte Charlotte kezét. Hát beszarok menten.

Már értem, hogy a pasik miért vannak ki a nőktől. Ilyenkor én is utálom magam, ha ez valakit megnyugtat.

2012. január 14., szombat

Snowing


Egyébként pedig, hogy lássátok hogyan is mennek a dolgok. A.-nak reggel mondtam, hogy megint hószag van. Már tegnap előtt este is mondtam, akkor a válasz az volt, hogy az időjárás jelentés nem ezt mondta. És persze esett a hó (én megmondtam előre). Reggel pedig kiléptem a kapun és közöltem: hószag van. Erre csak annyit mondott: Helló Lorelai Gilmore.

2012. január 10., kedd

Let her down


Ma egy éve halt meg a nagymamám.

Akartam írni ide valami olyasmit, hogy milyen volt, mennyire hiányzik... de rájöttem, hogy bármit is írnék kevés lenne. Kevés lenne azért, mert hiányzik, mert folyton érzem az űrt a szívemben, ha rágondolok, látom magam előtt, mikor az utolsó lélegzetvétel kiszakad belőle... Kevés lenne azért, mert ő nem volt igazán jó ember, de a nagymamám volt, és valamikor az is elég.

2012. január 9., hétfő

Love is in the air


Oké, egészen egyszerűen történt. Az van, hogy a pasik simán levesznek a lábamról az intellektusukkal, a vagányságukkal vagy éppen a szemtelenségükkel. És erre itt van ez a csávó, ez a Dimitri Verhulst, aki mindezt olyan vehemenciával csinálja, hogy egészen egyszerűen múúúúúúúszáj (igen, így hosszú ú-val) rajongani érte és szerelembe esni. Pedig nem is ő a világ legszuperebb dobosa - nem, nem a félkezű, mert bár messze ő a legjobb, azért nyilvánvalóan ő már az én ízlésemnek is túl öreg lenne - hanem a jóképű másik. Illetve nem is ő a világ legpöpecebb színészcsávója (segítek). És az is teljesen világos számomra, hogy biztosan nem táncol úgy, mint Hibus pasija.

Dimirti Verhulst ugyanis író. Én persze rajongva imádok rajta kívül még más írókat is, pl. Neil Gaimant vagy Kurt Vonnegut-ot. Egyszer bizony csináltatok egy olyan durván oldschoolos, börtön filinges szívtetoválást és beleíratom minden olyan fuckinamazing csávó nevét, akiktől eldobom az agyam. Már előttem is van, amint mutatom az unokáimnak, miszerint:

- nézzétek ez itt Kurt, nos, ő már meghalt, viszont úgy tudott írni az emberiség sötét oldaláról, hogy simán elhitted neki, ez voltaképp tök vicces. (Ödönke, ne túrd az orrod, a nagyi most mesél...)
- ez itt Robert Merle bácsi, zseniálisan írt mindenféle műfajban, meg aztán olyanban is, amit senki nem értett.
- ő itt Neil, a jóképű. (Jó, nyilván nem csak azért került ide mert jóképű, nagyapátok is az volt, róla még sincs tetoválásom.) Viszont ő írta azokat a nagyszerű történeteket, ami miatt a nagyi mindig is író szeretett volna lenni.
- nicsak, ez itt Gerald, (lám, hogy elbújt a megereszkedett integetőizmom alá...) őt ismeritek, a léghajós fickó, meg az akitől a nagyitok fuldokolva röhög.
- ki maradt ki? Jah, tudom Salman, öregfiú. Őróla még nem meséltem, de még kicsik vagytok és nem mindent értetek a világból. (A nagyi meg már öreg, de ő sem ért sok mindent...)
- és persze Dimirti, aki simán leinná nagyapátokat a föld alá és igen, sokkal csúnyábban is beszél. A nagypapa hozzá képest egy harmatoslelkű intellektüel. (Hiába no, a nagyinak bejönnek a rosszfiúk.)

Valahogy így. Mert egészen egyszerűen csak rajongani lehet egy olyan pasiért, aki úgy írja le a gyerekkorát, hogy érzed benne az izzadságot, az alkoholbűzt és a szájszagot. Szeretnéd, ha másként lenne, mert hát valljuk be én is szerettem volna, ha másként lett volna. De közben pedig azt gondolod, hogy valahol jó, hogy ilyen közegből jött és olyanná formálta ez a világ, hogy most tükröt tartva eléd, zokogva mélyedsz a saját gyerekkorodba. És tessék, bár több sebből vérezve, teljes értékű felnőtt lett belőle és pont általa szeretném azt képzelni, hogy egyszer majd belőlem is ilyen teljes értékű felnőtt válik. Vagy nem.