2012. május 31., csütörtök

Mind a gap, please!


London drága. London eszméletlen drága, but I am still fall in love with him. Mert London egy tökös fickó, azt kell hogy mondjam nektek. Millió ember, aki mind másként beszél in english. Nagyjából értem csak  miről hadoválnak, viszont rendkívül segítőkészek és borzasztóan barátságosak. Komolyan eszembe jutott, hogy hazaküldök nektek egy neon-mellényes fiatalembert, aki gyönyörű, ragyogó mosollyal és végtelen türelemmel vezetett be az oyster card feltöltésének rejtelmeibe, mert iszonyú pénz lehet megspórolni azzal, hogy hol laksz, mivel jársz ésatöbbi...

Aztán még az is van, hogy a meló, az borzasztó nehéz, de olyan csajokkal vagyok együtt, akik tudják mi a dörgés. Magyarok, okosak, diplomások, angolul ezerszer jobban beszélnek, mint én. És mégis. Itt dolgoznak, húzzák az ágyat nap, mint nap és hagyják, hogy cseszegessék őket, csak azért, mert itt pénz keresnek, boldogan élnek és nyugalom van. Komolyan. Ma (a második napon) egy arab fószerrel beszélgettem az utcán. Megszólított: hogy néda már, ott valami ég! Teljesen meglepődtem, aztán beszéltünk egy-két szót, ő pedig elment megnézni, mi is ég. Hát, ilyen. Az emberek lazák és nem túl bonyolultak.

A metró zsúfolt, és sokan olvasnak. Minden nap esik. Az utcánk egyik házában afrikai istentisztelet van. Az autók az út rossz oldalán közlekednek. Az hangosbeszélő folyton ezt mondja: Mind the gap, please! Next station is...

Szeretni fogom. Komolyan. A melót azt nem, de London. London eszméletlen. És hát London. Ja, és láttam őt, nem is tudtam, hogy ilyen magas.

2012. május 27., vasárnap

Kex and London


Ööö... mekkora szar ez már, hogy búcsúposztot kell írnom a saját blogomba. Már mit nem a blogtól búcsúzom, meg nem is tőletek, hanem Magyarországtól. Mert elmegyek. Úristen, ez milyen apatikus már. Gondolom ki is találjátok hova. Hát igen. Olimpia, cool és Benedict Cumberbatch.

Egy szállodában fogok dolgozni csütörtöktől, mint szobalány. Még soha az életemben nem dolgoztam szobalányként, irtóra be vagyok fosva tőle. Lelki szemeim előtt olyanokat látok, hogy a főnököm fehér kesztyűvel körbejár és szigorú arccal megállapítja, hogy az ágy mögött nem takarítottam ki. Mi ebből a tanulság? Az ágy mögött kell kitakarítanom először. És sürgősen szállást kell találnom, mert az nincs. Vagyis van, még pár napig, de ugye az nem állapot, hogy végigcsövezem a barátaim kanapéját. Bár végül is Norvégia óta ebben kurva nagy gyakorlatom van.

Szóval, készüljetek. Szerdától: London is calling!

2012. május 24., csütörtök

Odd


- Jó napot kívánok, "XY" vagyok a "Z" telemarketinges cégtől, egy kérdőív kitöltésében kérném a segítségét. Van az Ön környezetében 30 év alatti nő vagy 40 év feletti férfi?
- Jó napot kívánok, nem tudok segíteni. A környezetemben nincs 30 év alatti nő vagy 40 év feletti férfi.
- Köszönöm szépen, beszélhetnék az anyukáddal?

2012. május 23., szerda

Don't blame yourself


A címadó mondat most nem egy dal címe, ezt le kell gyorsan szögeznem. Azt is, hogy tökéletesen tudtam, hogy mit akarok leírni és valóban az lett belőle. Számomra ez még mindig meglepő, hogy beszélek, írok, olvasok angolul. Én nem beszélek angolul, az eleve kizárt.

Szóval, a fenti mondat azt jelenti, hogy ne hibáztasd magad. Ez egy fontos tanács. Bár, tudjuk, hogy tanácsokkal tele a padlás, akkor is ez az egyetlen, felülírhatatlan szabály van, amit mindig be kell tartani. Mert, ha nem teszed menthetetlenül elcsúsznak a dolgok. Így aztán nagy levegő és tessék hangosan kimondani: Nem hibáztatom magam! Ugye milyen jó? Most egy kicsit hangosabban: Nem hibáztatom magam! Tökéletes. Már csak egy mosoly hiányzik hozzá. Érzed milyen jó? Egy csomó frusztrációtól szabadulsz meg.

Hogy ez miért is fontos? Leginkább azért, mert olvasod ezt a blogot. Komolyan. Ez egy énblog. Kimond dolgokat, beléd mar, gondolkodásra kényszerít és menthetetlenül azt fogod gondolni, hogy egyes bejegyzések Rólad szólnak. Ami eleve egy csalfa gondolat, mert mint írtam, ez egy énblog. Tehát a posztok rólam szólnak. Ilyen egyszerű. Lehetséges, hogy néhány bejegyzés önvizsgálatra késztet, hidd el engem is. Azért írok. Igen, leginkább azért, hogy kifejezzem azt kusza gondolathalmazt, ami a fejemben kering. Ha magadra ismersz benne, az csak abból adódhat, hogy Te is ebben a kis országban élsz, közel egyforma korosztály vagyunk és a barátom vagy. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy ugyanazokkal a gondokkal küzdj, ugyan úgy érezz, mint én.

Ettől függetlenül szeretem a méljeiteket, telefonhívásaitokat, szemrehányó pillantásaitokat, mikor megpróbáltok szembesíteni azzal, hogy egyes posztokat Rólatok írtam. Mert akkor tudom, hogy olyan posztot sikerült írnom, amin Ti is elgondolkoztatok.

2012. május 22., kedd

Waiting for


Most van az idegőrlő várakozás, mert eddig nagyjából minden nap volt hova menni, önéletrajzokat beadni, interjú, krákogás angolul, A. visz, A. hoz, fiszem-faszom. Mostanra viszont elfogytak a teendők, ülők és fészbukon játszom. Malmozom a kezemmel, elolvasok 10 könyvet, megírok pár kritikát, beszélek a Kutyához, hogy legyen jó és ne haljon meg, amíg én nem vagyok itthon.

Közben pedig mindenkinek van tanácsa, ezt csináld, azt csináld, így csináld, úgy csináld. Van egy ismerősöm, aki... de ő megy úgy, hogy... nem ez a megoldás... Persze konkrét megoldás nincs, csak tanácsok. Tanácsokkal meg tele a padlás. Én is tudok bárkinek tanácsod adni még a kutyaszánhúzásról is, ha kérik, bár nyilvánvalóan nem értek hozzá. Érted? Ez a lényeg. Ha nem értesz hozzá, ne adj tanácsot, mert nem releváns. Ennyi. És az sem ér, hogy van egy ismerősöd, aki... és neki egy ismerőse, aki... Nem tanács kell. Segítség. Érted? Tök konkrét segítség. Na, az nincs. Azt egyébként el lehet felejteni. Mindenki okos, főleg utólag. De borzasztó, amikor fejben le kell élned az egész hátralévő életedet. Kimeccselni, hogy akkor most ide-oda, de az nem jó, mert így és úgy...

És közben az érezni, hogy hazudsz magadnak, a külvilágnak, mosolyogva, hogy minden rendben van, rendben lesz, mert kell a bizonyosság. Bizonyosság nincs, csak kurva nagy miértek és hosszú, hosszú idő után ez az egyetlen igaz, mosoly nélküli bejegyzésem.

2012. május 19., szombat

The girl who never learn her own fault


Nos, az nem is úgy volt, ahogy. Igen, most magyarázom majd a bizonyítványom, de én tényleg nem így akartam. Az van, Krisz barátnőm, aki gyönyörű, okos és modellként dolgozott kamaszként, most pedig a másoddiplomáját teszi le pénzügyi szakon. Ezzel csak az akartam érzékeltetni, hogy valóban okos és szép, nem a levegőbe beszélek. Szóval, Krisz barátnőm babát vár. Ez egyébként irtó nagy szó, mert ők még egy darabig nem akartak babát, erre tessék, most már egy igen hetyke pocak birtokosa.

Megbeszéltük, hogy találkozzunk, egy üveg kóla mellett kitaláljuk mi is az élet értelme. Legalábbis én így gondoltam. Krisz viszont, aki született jótevő, elhatározta, hogy ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy kibéküljek az öribarimmal.

Meglátott, és a nyakamba borult. Én pedig zavartan eldadogtam, hogy boldog szülinapot. Aztán pedig leültünk és elmesélte milyen borzasztó körülmények között élnek ők most és jajjjjj, mennyire nagyon rossz neki. Majd többször is elmondta, meeeeeeeeeeennyire szuper anyuka lesz Kriszből. Később pedig megtudtam, hogy az életem hogyan is fog a jövőben még inkább félrecsúszni. Tanulságos este volt.
Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, mert én vagyok a lány, aki soha sem tanul a hibáiból. Tehát nyilván az életem is félre fog csúszni, megint.

Face Mate


Azért úgy érzem hálás lehetek a sorsnak, hogy 34 évesen egy arc-összehasonlítós párkereső oldalon (a vicces párkereső oldalakon való regisztrálás nálam egy fura aberráció, ne kérdezzétek)  - ami ugye abból indul ki, hogy a kapcsolatotok egyik biztató alapja az lehet, ha az arcotok hasonlít egymásra. Van benne ráció, hasonló a hasonlóval... meg ilyesmi. Szóval, ma sikerült összepárosítania egy 20 éves belga fiatalemberrel. Most írjak neki, hogy örültem a szerencsének, de egyes kultúrákban akár a fiam is lehetne?

Képünk csak illusztráció, of course.

2012. május 17., csütörtök

Running jump


Ez egyébként egy Edmund nevű angol popbanda dala. Tudom, hogy nagyjából fogalmatok sincs miről hadoválok és az sem segítene, ha megpróbálnám elmagyarázni, mert menthetetlenül bezavarodnék Dokik és Pondok zseniális világába, és a britpophoz való furcsa viszonyomba. Fogadjátok el, hogy nekem sokat jelent, és a poszt végén megtaláljátok magát a dalt is.

Maga a poszt egyébként arról fog szólni, hogy semmiről. Mert most van az, hogy nem írhatok semmit semmiről, hiába hogy ez az én blogom. Mert akkor megbántok embereket, amit viszont nem akarok, így hallgatok, vagy csak féligazságokat mondok. Illetve ferdítek, ami szerintem nem egyenlő a hazugsággal, ez csak egy icipici füllentés azért, hogy mindenkinek jobb legyen. Persze azért szögezzük is le gyorsan, hogy ez az állapot nekem sem jó. Utálom, hogy ilyen helyzetbe kerültem, nekem sem könnyű. De azért szeretném, ha mindenki erősen fókuszálna a dal ezen mondatára:

"But I’ll find out if I take a running jump..."

2012. május 16., szerda

Mollisan Town


Van nekem egy kedvenc könyvsorozatom, amit egy állítólagos svéd író írt, bizonyos Tim Davys. Aki vagy történetesen álnéven ír vagy nem svéd, mert hát ugye ilyen névvel?! Annyira titkos és titokzatos, hogy a neten is csak annyi található róla, hogy New York-ban él, van kutyája, felesége és húsz éves koráig nem olvasott. Vannak bizonyos összeesküvés-elmélet gyárosok, akik szerint a pasi egyébként egy híres amerikai reklámszakember, mások szerint egy mocskos bevándorló, valahonnan a világvégéről. (Ezt a tényt erősíti egyébként az is, hogy a sorozat második kötete minősíthetetlenül szar  nem túl jó, annyira, hogy a magyar kiadó nem is adta ki.) Viszont van nekünk egy mocskosul jó első és harmadik kötetünk és hamarosan jön az utolsó befejező rész is. Hogy miért is áll mementóként ez a szösszenet a blogban? Na, miért? Yes, and all together now... Rachel... Igen, a Szerep Portál megint lehozta egy kritikámat.

2012. május 14., hétfő

Childhood sweetheart


Szerencsés csaj vagyok, olyan középsuliba jártam, ahol a nemek aránya 70-30 volt, a srácok javára. Ugye, mindenkinek megvan? Még azt is elmesélem, hogy a tetejében itt a fiúknak olyan mesés hobbijuk volt, mint: falmászás, sziklamászás, barlangászat, terepbiciklizés... stb. (igen, mindegyikhez volt szerencsém, de terepbicajozásban nem vagyok túl jó). Gyönyörű srácokkal voltunk összezárva nap, mint nap. Talán ezért sem tudok mit kezdeni a nyünnyögő nyuszkómuszkókkal.

De mind közül egy volt az, akibe nagyjából az összes csaj szerelmes volt. Szőke hosszú haj, nagy kék szemek, tökéletes izmok, görögös arcél. Falat meg sziklát mászott, szabadidejében pedig végigjárta Európa összes vulkánját. Remélem most már mindenkinek megvan, és el tudja képzelni, mennyire fantasztikus csávó volt... van és lesz.

Ma ugyanis találkoztam vele a postán. Ahol két pici gyerekével jelent meg kézen fogva, tökéletesen lebarnulva, villogó kék szemekkel. A nyakamba borult, az enyémbe. Mert kb. 16 éve nem láttuk egymást, és imádtam, hogy nekem mindig vele kellett sziklát másznom, vagy laborkísérletet végeznem, mert a nevünk egymás mellett állt a osztálynaplóban és így voltunk beosztva párba. Kiderült, hogy Törökországban, Izlandon, Norvégiában... stb. dolgozik kőolajfúrásoknál. Mesélt, mesélt én meg hallgattam és arra gondoltam, hogy most is tökéletes, és tökéletesen boldog.

Én pedig amellett, hogy kuuuuurvára irigylem a feleségét, azért még van erőm azt kívánni neki, hogy legyen mindig ugyanilyen boldog, mint most.

2012. május 12., szombat

Lunch


Szén krumplit csináltam ma ebédre, nem sült krumplit. Most borzasztóan szégyenlem magam, hogy annyira nem vagyok képes, figyeljek a sütőbe betett krumplira. Mentségemre szolgáljon, hogy a cuki bébizsiráf éppen azt mondta: "egy őrült, gyilkos sellő meg akar minket ölni!" Én pedig totál odavagyok a bébizsiráfokét és a gyilkos sellőkért. Egyébként annyira nem is vészes, csak egy kicsit ropog és van egy kis füst íze. Mármint a krumplinak és nem a sellőnek, obviously.

Közben pedig Encivel és Krisszel beszélgetek az angliai tapasztalataikról. Hát nem egyszerű azt kell, hogy mondjam. Persze 71 ezer ft-ból sem egyszerű kijönni minden hónapban. Szóval... égett krumpli.

2012. május 10., csütörtök

My secret blog


Előre leszögezem, nincs titkos blogom. Jeva szerint ez egy meglepő fordulat tőlem. Végig abban a tudatban élt, hogy nekem tök nyilvánvalóan van egy titkos blogom. Nincs. Pedig nagyon sokat gondolkodom rajta, hogy legyen e. Igazából szeretnék titkos blogot. Vagyis inkább titkos életet egy titkos blogban. Olyan akarok lenni, mint Superman vagy mint Batman. Írnám a teljesen hétköznapi életemet a Mesesajt-blogban, a titkos életemet pedig a Othersideoftheworld-blogban. Embereket mentenék meg, vámpír lennék vagy vérfarkas, soha nem csillognék a napfényben, Skóciában élnék, több nyelven beszélnék, motorral járnék, fotóznék, szemüveg nélkül is tökéletesen látnék, játszanék zongorán (mert az menő), regényeket írnék és könyvkritikákat, bejárnám az egész világot. A pasim magas lenne, favágóinges, bakancsos, borostás, kedvenc könyve John Steinbeck-től az Édentől keletre (nem a The Catcher in the Rye, mert az könyvsznobság, remélem olvasod Ben), kedvenc filmje a Mechanikus narancs, de minden alkalommal végignézné velem a Doctor Who-t, sokkal jobban énekelné ezt, mint Gerald Butler és Jeffrey Dean Morgan együttvéve, puszit adna a fejem búbjára és azt súgná a fülembe, hogy: jó illatod van, mindjárt megharaplak.

A titkos blogom éppen olyan unalmas lenne, mint a mostani. Ne várjatok tőlem titkos blogot. Képtelen lennék rá, hogy elrejtsem magam még ennél is jobban.

2012. május 8., kedd

I am a BA


Több mint 10 évig számokkal, táblázatokkal, grafikonokkal brillíroztam nap, mint nap és élveztem. Mármint, komolyan élveztem, hogy csudaszép grafikonokat építhetek néhány számból, annak ellenére, hogy a számoktól az agyam masszív szarkupaccá válik. Azért egészen jól elboldogultam, úgy érzem.

Aztán jön az, hogy ott ülsz néhány kockafej társaságában és grafikonokat kell elmagyaráznod angolul. Még magyarul sem semennyire, hát még angolul, na de kérem. Meg minőségi hókuszpókuszokkal hadoválni, amit egyébként is eleve humbugnak tartok, mert valaki vagy képes minőségi munkát kiadni a keze közül vagy nem és ezen nincs nagyon mit számolgatni, vagy tanakodni. És vevői reklamációt kell összehasonlítani a havi célokkal és a jövőbeli tervekkel. Piros vonal, kék oszlop, zöld háromszög. Time-planing és other stupid things. Hellyeah. És ott akkor rájöttem, megvilágosodtam elértem a nirvánát, hogy én menthetetlenül bölcsész vagyok, tarisznyával, álmokkal és ideákkal. Kár, hogy ebből nem lehet megélni, ugye. Illetve a világon egyetlen dolgot utálok, mikor emberek bebizonyítják a nagy büdös semmit számokkal és oszlopokkal, miközben pontosan tudják, hogy egy nagy büdös lófasz, amiről beszélnek. Akkor már inkább az éhenhalás magyarbölcsész módra (cserébe viszont elmehetek szórólapozni Skóciába). Na, ez a hellyeah.

2012. május 6., vasárnap

Murder is easy


Nem szeretem a Miss Murple történeteket, ebben A.-val meg is egyeztünk, de ha ilyen handsome vidra faced guy játszik benne, akkor igen. Igazán nem tehetek róla, de egy férfi legyen magas és vékony (vagy alacsony és deltás). Szomorú, hogy A.-nak már kezd egy kis pocakja nőni, lehet, hogy le kéne cserélnem egy pocaktalan fiatalabbra. (Mondjuk egy ilyen kis cuki vidra arcúra.)

Igen, tudom, hogy engem egyszer az álmodozás fog a sírba vinni, de mit tegyek, mikor az élet ilyen unalmas, sótlan alak. És még könyvértékelést is kell írnom, de annyira iiiiiiiiiszonyúan depis könyvet olvasok, hogy a maradék 20 oldalt egészen egyszerűen elégetném. Lesz belőle értékelés, de tuti, hogy legközelebb olyan könyvet kérek, amiben:
1. nem hal meg senki.
2. nem hal meg senki.
3. nem hal meg senki.
4. nem hal meg senki úgy, hogy megöli egy disznó.
5. nem hal meg senki úgy, hogy megöli egy disznó.
6. nem hal meg senki.
7. stb.

Abban viszont megegyezhetünk, hogy Agatha Christie maga volt a krimik királynője és én imádom. Miss Murple-t nem, de gondoljunk csak a cuki vidra arcúra. (boldog, elégedett mosoly)

2012. május 1., kedd

About IQ


Az elmúlt két órában megnézetem a The last enemy utolsó részét, és kitöltöttem egy halom IQ tesztet a film közben. Mindegyikre 45 percet jelölt, én átlagban 15 perc alatt oldottam meg őket. Úgy, hogy ha olyan feladat van, amit számolni kell, akkor eleve passzolok, vagy tippelek, mert a számokkal hadilábon állok. Kb. úgy vagyok velük, mint a diszlexiás a betűkkel, ha meglátok egy számsort, vagy számokat, az agyam kikapcsol és egy nagy masszív szarkupaccá változik a fejemben. Viszont így is kijött átlag 123-as IQ, ami azért valljuk be nem olyan rossz. Mi lett volna, ha még számolni is tudok? Az utolsó rész végét egy borzasztó cliffhangerrel zárták, ami miatt most gyűlölöm a BBC-t. És utálom sírni látni Benedict Cumberbach-t, mert akkor automatikusan én is sírok. Vagyis ez így nem igaz, én automatikusan sírok, ha bárkit sírni látok. Szerintem az érzelmi intelligenciám gyakorlatilag nem is mérhető, vagy az abnormális kategóriába tartozik. Nem is akarok tudni róla.

And it happends again


Mármint iszonyú ambivalens érzéseim vannak a külföldi munkával kapcsolatban. Akarom is, meg nem is. És közben mindig jönnek olyanok, amik pro és kontra eldöntik a dolgokat. Meg baljós árnyak, és világos jelek. Szóval már csak azt kéne eldönteni, hogy hova, mikor, és tényleg e.

Közben pedig fülembe jutnak olyan dolgok, mint a volt főnököm, aki most mutasd meg-et játszik velem. Említettem, hogy írtam neki egy esdeklő mélt azzal kapcsolatban, hogy vegyen vissza. Mert ha visszavenne, nem kéne kimennem. Most megtudtam, hogy azért nem vesz vissza, mert valaki nagyon csúnyán befeketített előtte és most haragszik rám. Ez csak azért is gáz, mert fingom sincs róla, hogy ki és mit mondott rólam. Vagyis van elképzelésem és azt is sejtem, miket mondhatott. Hazugságokat. Mert annak ellenére, hogy bár valóban utáltam a volt főnökömet soha senkinek nem mondtam olyan dolgokat, amitől így halálosan meg kéne sértődni. Szóval ez az egész most arról szól, hogyan is kényszerítsen még jobban térdre, hogy a porban kúszva-mászva kérjek tőle elnézést és ha még jobban megalázkodok előtte talán még vissza is vesz, hogy aztán kiszekálja belőlem még a lelket is. Ennek ellenére hajlok rá, hogy megalázkodjam és a porban csússzak előtte, mert a melót imádtam és az voltam én.

De. És itt van ez a hatalmas DE. Visszamegyek, és a maradék önbecsülésemet is elveszítem. Soha az életben nem fogok kikerülni abból a körből, amit annyira utáltam. A kicsinyes, bosszúálló emberek köréből, akik egy forintért eladnák a lelküket is, és valami hatalmas kielégülést éreznek akkor, ha páros lábbal ugrálhatnak a másokon, ezzel is bizonyítva hatalmukat.

Szóval itt van a hitelem, amit ki tudnék fizetni, ha...:
1. visszavennének, olyan munkával, amit szeretek, de olyan emberek körében dolgoznék, akiket nem.
2. kimennék külföldre, keményen dolgoznék, olyan emberek körében, akiket nem ismerek, és nem tudhatom mit hoz a jövő.

Nah, szerintetek melyik legyen?