2016. július 10., vasárnap

Our family

Valahogy elteltek a hónapok, és a sok meg nem értés után mi lettünk a "normálisak". A normálisak, akik bevallják, hogy gondjaik vannak a gyereknevelésben, az egymásra figyelésben, az egyensúly fenntartásán. Mert úgy gondoljuk, hogy olyan nincs, hogy tökéletes, legfeljebb törekszünk rá. Esetleg nem is törekszünk rá, mert nem érdekel, mert fáradtak vagyunk, vagy éppen csak leszarós hangulatban. Ezeket felvállaljuk, mert bizony szoktunk kiabálni, veszekedni, egymással, gyerekkel. Zajossan élünk, olykor duzzogunk, mérgesek vagyunk, dühösek, de legfőképpen esendőek.

Aztán mégis, valahogy mi lettünk a "normálisak", egy olyan családban, ahol a problémák nem léteznek, csak a szőnyeg alatt, vagy a kamra legalsó polcán. Elsuttogva, vagy hamar eldadogva, fél szavakkal. Mindegy is, csak rejtsük el, mosolyogjunk, cheese. 

Hát, nálunk nincs elrejtve, azt hiszem leginkább miattam. Kitörök, vulkán vagyok, robbanok. Ő meg magyaráz, ugrom, magyaráz, robbanok. A vége akkor is röhögésbe torkollik, mert nem tudjuk megállni, hogy ne figurázzuk ki a másik magyarázkodását. Vagy elég azt mondanom: olyan vagy, mint Tamás! Mindent lehet, de az "olyanvagyminttamás" felér egy kijózanító pofonnal. Nálunk senki sem akar olyan lenni, mint Tamás. 

A családunk másik fele viszont Tamás vagyis Tamások, sok-sok Tamás. Mindig mindent jobban tudó, másoknak irányt mutató, példa értékű Tamások. Akikről csak a beavatottak, sorok között olvasók tudják, hogyha lehull a függőny, akkor kártyavárként omlik össze a világ, a mindentudás körülöttük. Mert akkor kiderül, hogy csalja, hogy meghalhat, hogy mentális beteg, hogy pánikbeteg, hogy megvakulhat, hogy...

Azt hiszem sokkot kaptam, pedig minden kamrapolcot gondosan átnézek, szőnyeg alól is kisöpröm a koszt, mégis valahogy mindig összegyűlik a sok suttogás, mosolygó "jólvagyokból" kibújó könnyek.

5 megjegyzés:

  1. Szerintem jó, hogy ilyen vagy. És nem azért, mert én is kiadom magamból mindig és bárkinek... :) Épp tegnap dumáltunk a csajokkal és arról is szó volt, hogy nem szabad magunkban tartani a problémákat, mindig ki kell mondani, mert a felgyülemlő feszültség, a ki nem mondott problémák belülről betegítenek: először a lelket, majd a testet is.
    Nemrég voltam egy bizonyos stresszkezelő és elmefejlesztő tanfolyamon és ott mondta az oktató, hogy kutatók megállapították, hogy a rákos betegek többsége a szelíd, ártalmatlan, halk szavú emberek közül kerül ki, akik nem merik kimondani a problémákat, és sokat rágódnak magukban.
    Szerintem egy kapcsolatban is legfontosabb a folytonos kommunikáció. Nem is értem, anélkül hogy lehet...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Komolyan, te is kiadós vagy? Nem ismerem Zolit, de valamiért azt gondoltam, hogy te vagy a nyugisabb. :)

      Törlés
    2. Neeem, ő ezerszer nyugodtabb nálam. Vagyis már nem annyira, mert ő sem a régi már...

      Törlés
  2. Olyan jól leírtad! Szeretem, hogy "normálisak" vagytok! Ölelés.

    VálaszTörlés